A Béke ára 2r1t1v

A béke ára

Ashley Carrigan

Publio Kiadó

2013

Minden jog fenntartva!

Első fejezet

A hegylánc mögé ereszkedő nap mély narancsszínben izzott, akár a lávafolyam. Gyengülő fénye aranysárgába vonta a békés tájat. Madárdaltól voltak hangosak az erdők, a lankás domboldalak, a trillázás messzire elhangzott. Búzamezők lengedeztek a lágy esti szélben, arany kalászok simultak össze táncot lejtve. Minden olyan nyugalmas volt, háborítatlan, csak a kora esti szél moccant. A napkorongból már csak egy keskeny szelet látszott, mielőtt elsüllyedt volna a hegyek mögé, hogy megpihenjen és átengedje helyét az esti kékség eluralkodó hullámának.

A madarak elhallgattak, a beálló csend szinte bántóvá sűrűsödött. Távolról morajlás hallatszott. Először csak egészen halkan, mintha az ég dübörögne a készülő viharra hangolva. De a mély morgás erősödött és egyre közeledett. A

levegő szaga, hullámzása megváltozott, feszültségtől reszketett minden.

A távoli messzeségben három folt jelent meg az égbolton. Nem lehetett látni, mik azok, csak fekete alaktalan pacaként imbolyogtak. Ám, ahogy közeledtek és nőttek mind nagyobbra, úgy erősödött az ég morajlása. Az árnyak lassan alakot öltöttek a szürkületben, kivehető volt szélesre tárt hatalmas szárnyaik kontúrja, röptük íve. Mintha csak a szél is úgy erősödött volna, olyan ütemben, ahogy a testek hasították az eget.

A három repülőlény átszelte a távot, ijesztően gyors ütemben haladva. A levegő megtelt fullasztó feszültséggel, kibírhatatlan nyomással. Ekkor a nap végleg búcsút intett, elmerült a hegylánc mögött, félhomályt és bizonytalanságot zúdítva a tájra.

Az ormótlan alakok körvonalai élesen kirajzolódtak, félelmetes fejük, hegyes fogakkal teli pofájuk, zöldes-barna pikkelyekkel borított testük. Szétterpesztett hatalmas szárnyaik alatt öt szekér is elfért volna. Hosszú, éles szarus tarajban végződő vaskos farkuk ostorként csapkodott mögöttük.

A kötelékben repülő egység felbomlott, elvitorláztak egymás mellől, széles ívet leírva, csúf fejüket forgatva lejjebb ereszkedtek. A tájat pásztázták, tág orrlyukaik a levegőt szaglászták, függőleges sárkánypupillájuk éjfeketéje élőlények után kutatott. A levegő sistergett a nyomukban, suhogott, méretes testük fekete árnyat vetett.

Célba vették az alattuk elterülő birtokot, és az épületre ereszkedtek, körberepülték, valósággal bekerítették. Aztán, mintha csak valami jelre tennék, eltátották széles pofájukat, és szörnyűséges tüzet okádtak a falakra, ablaknyílásokra. A tűz sebesen terjedt, felfalt mindent, ami csak az útjába került. Betört a ház belsejébe és a lángok feltartóztathatatlanul törtek előre.

A drachalok diadalittasan ordítottak, hangjuktól megremegtek a falak, vészjóslóan jelezve a végzet eljövetelét.

A lángok elhozták a világvégét és megnyitották a pokol haragos pusztítását.

Narya kiáltva ébredt. Felült az ágyban, kezét a szívéhez kapta, görcsösen belemarkolt a hálóingébe. A sötét szoba fekete árnyai közé meredt, zihálva kapkodott levegő után. Verejték vonta be a testét, torka kiszáradt, izmai pattanásig feszültek. A mellkasára szorított tenyere alatt érezte szíve szapora zakatolását. Szeme lassan hozzászokott a szoba sötétjéhez, felismerte az árnyakat, a bútorok körvonalait.

Mivel nyár vége volt, nem égett a kandallóban tűz, fénye nem világított. Az ablakon túl az éjszakai égbolt kéklett, millió apró reszketeg csillagfénnyel. Csend volt odakint és nyugalom. Tücsökzenét sodort a lágy szellő.

Megkönnyebbülve sóhajtott. Kiengedte a levegőt a tüdejéből, elernyedtek az izmai, ujjaival végigsimított a homlokán.

Csak álom volt, egy újabb keservesen gyötrő álom.

A riadalom oszladozott a bensőjében. Kifordult a széles ágy oldalához, felállt, magára húzta a köntösét. Az ablakhoz lépett, kilesett az éjszakába. Sehol tűz, sehol egy fenyegető drachal. Csupán gyűlölt rémálmai egyike volt, amire felriadt. Azoknak az időknek vége, amikor repülő sárkányfajzatoktól kellett rettegni.

Elfordult az ablaktól, és ha már úgyis ébren volt, kilépett a szobából és a folyosón átsuhant a szomszédos ajtóhoz. Hang nélkül, óvatosan benyitott. Puhán belépett az övénél cseppet kisebb szobába és megvárta, amíg a szeme itt is hozzászokik a sötéthez. A fal melletti ágyban a takaró alatt alvó alakra nézett. Ütemes szuszogás hallatszott, amolyan igazi mélyen álmodó durmolás. A takaró domborulatain átsejlett a gyerek alakja, a párnán ott sötétlett kócos üstöke.

Narya nem akarta felébreszteni, éppen csak egy apró redőt igazított el a takarón. Nézte a fiát és a lelke megnyugodott, hogy minden a legnagyobb rendben van.

A szobájába visszatérve, fáradtan omlott végig az ágyán keresztben. Az övé melletti üres térfelet bámulta, a fehér gazdátlan párnát, a sima lepedőt. A gyomra tájékán kicsiny szorítást érzett, a bánat markolta össze bensőjét. A férjurának kellett volna ott feküdnie mellette, testével melegítenie és az álom okozta félelmet elkergetnie. De Asaret nem volt ott, a helye üresen ásítozott.

Narya szíve összefacsarodott, ha arra gondolt, milyen hosszú idő telt el nélküle. Eleinte számolta a napokat, heteket, majd a hónapokat. Az idő kínkeservesen vánszorgott, nem hozott változást, sem könyörületet. Mára felhagyott az idő múlásának figyelésével, belefáradt a hiábavalóságba. Nem akart a múltban élni, de a jövőre sem tudott gondolni. Csupán egyetlen dologra áldozta minden figyelmét, a fiára, Kashanra.

Minden olyan csodásan és izgalmakkal telve indult. Cameriol zűrzavaros korszakában találtak ők egymásra. A politikailag labilis ország támadásoknak volt kitéve, prédaként hevert a hódítókedvű betolakodók előtt a megüresedett trón. Narya és Asaret egy elhamarkodott alku miatt kötött kényszerházasságot. Cameriol a háború küszöbén állt. Senki sem remélhette, hogy van kiút a barlingok serege elől és a Fekete Mágus hatalmának ereje alól.

Aztán a káosz közepén felragyogott a fény, az ellenséges barlingokat legyőzték a királyhoz hű nemesek és lovagok, az elveszettnek hitt uralkodó is megkerült. A roppant boszorkány, a Fekete Mágus is menekülni kényszerült, így nagy nehézségek és rengeteg keserű veszteség árán Cameriol újra szabad lett.

Narya és testvéröccse Vergon az egyik csatában elvesztették apjukat, egy másikban pedig meglelték rég halottnak hitt édesanyjukat. Szembesülhettek a drámai valósággal, hogy maga a Fekete Mágus, a nagyhatalmú varázslóasszony az anyjuk, a fő gonosz, aki le akarta igázni az országot. Később Narya békét kötött az asszonnyal, miután az felhagyott korábbi gaz terveinek megvalósításával és igyekezett jó útra térni.

Vergon nőül vette a hercegnőt és miután a király visszavonult az uralkodástól, ő és Luali léptek trónra.

Minden olyan szép volt, olyan idillikus. Mindannyian esélyt kaptak az újrakezdésre, hogy mostantól jobban és okosabban éljék az életüket.

A béke beállta után röviddel megszületett Asaret és Narya fia, boldogságuk megkoronázásaként. Narya harcos amazonból átváltozott anyává és gondos feleséggé. Levedlette a régi szokásait, amelyek a harcok idején jócskán hasznára szolgáltak és megtanulta, miként legyen igazi úrnője a Callehou birtoknak. Asaretet tiszta szívéből szerette, a kis Kashant imádattal rajongta körül. Igyekezett elfeledni, hogy ő is egy született lengoni, egy boszorkány, aki a vérében hordozza a mágia erejét. Nem volt könnyű megállnia, hogy ne varázsoljon, hiszen hatalmas erőre és tudásra tett szert az anyja segítségével. A szíve legmélyén pontosan tudta, mekkora varázsereje van, és mire lenne képes vele, ha akarná, ha használná. Számára a mágia gyakorlása egyet jelentett a múlttal, a harcokkal, a káosszal, márpedig mindezt maga mögött hagyta. Az erejét elsáncolta, elzárta egy mélységes, feneketlen kútba.

Nem esett nehezére egyszerű, hétköznapi emberként élni. Asaret mellett nem volt szüksége semmilyen varázslatra. Míg a férfi a Callehou klán ügyeit intézte, addig Narya a fiúkat nevelte és tökéletes támasza volt a férjének. Két erős egyéniségként kiegészítették egymást. Szenvedélyesen éltek, voltak vitáik, nézeteltéréseik, nagy kibékülések, támogatták és inspirálták egymást. Jó kapcsolatot ápoltak Narya öccsével Vergonnal és az immár királynővé koronázott Lualival.

Cameriol bizalmat szavazott az uralkodónőnek, fiatal kora ellenére is. A korábbi király, Runtulon támogatóinak nagy része, a nemesek felesküdtek rá és hűséget fogadtak.

Évek teltek el, Kashan növekedett, okosodott. A kisfiú szakasztott az apja volt. Pontosan olyan sötét hullámos haja és szürke szeme volt, mint Asaretnek. Narya várakozva figyelte a gyereket, várva, hogy megmutatkoznak–e rajta a lengoni vér jelei. De Kashan semmiféle tanúságát nem mutatta, hogy esetleg lenne valami tehetsége a mágiához. Narya nem volt naiv, nem remélte, hogy a fia semmit sem örökölt az ő erejéből. Csak abban bízott, hogy minél később érkezik el az idő, amikor ez megmutatkozik.

Hároméves volt a fiúcska, amikor egy nap váratlan baleset történt. A vár udvarában tűz ütött ki az istállóban. A kialakult zűrzavar és riadalom közepette a lovászok azon igyekeztek, hogy lehetőleg sértetlenül kihozzák a rémült lovakat. A tűz egyre gyorsabban falta fel az épületet, azzal fenyegetett, hogy még továbbterjed. Minden olyan átkozottul gyorsan történt. A magas lángok fekete füsttel lehelték tele az udvart, sem látni, sem lélegezni nem lehetett a közelében.

Asaret és régi harcostársa, Melianor is a segítők között oltották a tüzet. Amikor az egyik fiatal lovászgyerekre rászakadt a támasztógerenda, Asaret volt az első, aki gondolkodás nélkül berohant érte. Narya utána kiáltott, de a férfi nem

hallotta a felfordulásban. Asaret magas alakja eltűnt a füsttel, lángokkal ölelt, recsegve–ropogva izzó istállóban, hogy kihozza a fiút.

Besötétedett, fekete baljós felhők tornyosultak a völgy felett és mély morgással dübörgött az ég. A szél feltámadt, felszította a narancs lángokat, tovább hevítette az izzó fagerendákat. Villámok cikáztak, a morajlás erősödött, a vihar türelmetlen, felajzott vadként készült kitörni, hogy tarolhasson, tombolhasson kedvére.

Narya izmai megfeszültek, torka összeszorult, ahogy a tűzbe bámult. Minden idegszálával Asaretre gondolt, hogy végre megláthassa őt kibukkanni abból a pokolból. Hirtelen éles fájdalom markolt a mellkasába, forróság öntötte el a bensőjét, aminek semmi köze nem volt a suhogó lángokhoz, a tűz közelségéhez. Rossz előérzete támadt, felágaskodott benne és fojtogatta.

Ekkor hatalmas durranás kíséretében beszakadt a tetőszerkezet, berogytak a feketére szenesedett gerendák és az istálló beomlott, maga alá temetve mindent.

Ugyanebben a pillanatban éles csattanással, ordítva kitört a vihar. Hízott, hideg esőfüggöny kezdett szakadni az égből. A lángok sercegve küzdöttek a lezúduló víztömeg ellen.

Az udvaron futkosó népek, a várbeliek tátott szájjal, riadtan figyelték az összeomló romokat. Valósággal megbénultak, képtelenek voltak cselekedni. Narya elszörnyedve meredt a maradványokra, tudta, hogy Asaret ott van a romok alatt. Nem létezett esély a menekülésre. Kétségbeesett kiáltás szakadt fel a torkából, eszét vesztve rugaszkodott el és kezdett rohanni a még mindig égő romhalmaz felé. Mindenét eláztatta az eső, csuromvíz lett, félig vakon szaladt. Szíve irtózatos sebességgel zakatolt a bordái fogságában, mintha kitörni készülne. Nem tudott tisztán gondolkodni, csak Asaret járt a fejében. Ki akarta

hozni onnan, kimenteni a leszakadt gerendák és faltörmelékek alól. Már olyan közel járt, hogy az apróbb lángok a hosszú szoknyája szegélyét nyaldosták, megperzselték az anyagot, bűzük betöltötte az orrát.

Egy erős kéz markolta meg a csuklóját és rántotta hátra. Narya elborult tekintettel, szinte vakon kapta oda a fejét, tiltakozni akart. Melianor a Callehou klán katonaságának vezére volt az, Asaret régi jó barátja. Testi erejének fölényét kihasználva elrángatta Naryát, húzta hátrafelé, vissza a tűztől. A nő nem hagyta magát, nem értette, miért nem engedi, hogy segítsen Asaretnek. Dulakodott a férfival, elrántotta a kezét, azon igyekezett, hogy kiszakítsa magát a vezér karmaiból. Melianor nem eresztette, a vállainál fogva megfékezte.

– Már késő! – kiáltotta szikrázó kék szemekkel, rekedt hangon a nő arcába.

– Nem! – sikoltotta Narya félőrülten, aztán a sorra elsercenő, esőáztatta tűzre meredt: – Neeeem!

Keserű könnyei összemosódtak az esővel.

A vihar tombolása eloltotta a tüzet, sőt, még utána két napon és éjjelen át esett. A romok és törmelékek alatt megtalálták a szerencsétlenül járt lovászfiú és Asaret maradványait.

Gyászba borult a vár. Méltó módon örök nyugalomra helyezték a klán vezetőt. Narya a temetésen szinte élőhalottként volt jelen. Alig fogott fel valamit a ceremóniából, csupán a kezét szorongató kisfiára emlékezett és a mérhetetlen fájdalomra, a bensőjében kongó ürességre. A veszteség a földbe döngölte, letarolta, elrabolta a józan eszét.

Napokkal a tragédia után sem volt képes semmire, csak ült a szobájába zárkózva, elsüllyedt a fájdalom fekete tengerében. Még Kashannal sem tudott törődni, sem semmi mással. Képtelen volt a világot érzékelni, vagy felfogni maga körül. Elveszítette a szerelmét, férjét, barátját, akit társául fogadott, egyetlen gyermekének apját. Asaret igaz ember volt, egy hős, bátor lovag.

Sok régi és új barát jött elbúcsúztatni őt, ott volt mindenki, aki szerette. Fel nem foghatták, miként ragadhatta el a halál az élete teljében lévő remek férfit.

Naryának nagy szüksége lett volna egy biztos támaszra, valakire, aki vigaszt nyújthatna neki. Talán az anyjára, Girimre, vagy Goronilra, az öreg mágusra, aki mindig ellátta jó tanácsokkal.

Senki nem merészkedett a közelébe, nem feledték el egészen, hogy kicsoda ő. Azok, akik Asaretre való tekintettel, szemet hunytak a származása felett, most a férfi halálát követően megint tartózkodóan viselkedtek vele. Senki sem feledte el, hogy ő a Fekete Mágus lánya, egy lengoni boszorkány.

A mély bánatból csupán a kisfia tudta kirángatni, ártatlan és őszinte gyermeki szeretetével, ragaszkodásával.

Egészen lassan Narya összeszedte magát, muszáj volt talpra állnia. A klán őt választotta meg vezetőnek, belé vetették a bizalmukat. Eleinte nem akarta elvállalni a felkérést, nem érzett hozzá magában elegendő erőt. Sosem hitte, hogy ő alkalmas lehet Asaret helyébe lépni. De a klán megbízottai igyekeztek meggyőzni. Tették ezt annak ellenére, hogy pontosan tisztában voltak vele kicsoda, vagy talán éppen azért. Narya Baleár Callehou lett a klán vezetője.

Az évek lassan múltak, mind távolabbra sodorták az eseményeket. Az istállót másutt újra felépítették, a régi helyére pedig, kis kertet alakítottak ki. Eltelt öt újabb év Asaret halála után. Narya sokat változott. A régi csapongó, vad lány eltűnt, megkomolyodott, helyébe egy erős és szigorú asszony lépett.

Hozzászokott, hogy a felelősség az ő vállát nyomja, hogy a fontos döntéseket egyedül kell meghoznia. Keménykezű klán vezető lett belőle, és bár a módszerei gyakran keltettek visszatetszést, a végén mindig bebizonyosodott, hogy igaza volt.

Nem volt mindenhol közkedvelt, bizonyos körökben csakis a pozíciója miatt tűrték meg. A haragjától tartottak és féltek az erejétől, még akkor is, ha soha nem mutatta meg. Nem is volt rá szüksége, nem kellett a varázserejéhez nyúlnia, a tekintetéből így is sugárzott a hatalma.

Kashan nyolcéves lett, Narya igyekezett mindent megadni a fiának, szeretetet, jólétet, boldog gyermekkort. Csak egy valamit nem pótolhatott, az édesapját. Nem engedte, hogy Kashan emlékeiben elhalványuljon Asaret képe. Régi történeteket mesélt neki az együtt megélt kalandokról és a boldog időkről.

Narya tenyerét az ágy üres térfelére simította és felsóhajtott. Aztán magára húzta a takarót és magzati pózba gömbölyödött. Boszorkányként sok mindenre képes volt, de valamit nem tudott. Nem látta a jövőt. Így nem akadályozhatta meg Asaret halálát.

Egyedül volt, nem akadt senki, akivel megoszthatta volna a gondjait, a kétségeit, vagy akár a sikereit. Már nem sírt, rég nem. A könnyei elfogytak, a szíve megkérgesedett, nem nézhetett hátra.

Nem értette, a rémálom miért éppen a drachalokról szólt és a tűzről. Mit jelenthet?

Második fejezet

Másnap Luali királynő a várba hívatta. Ez nem családi, vagy baráti invitálás volt, hiszen sógornők voltak, hanem hivatalos ügy.

Narya magával vitte Kashant is, hogy a gyerek találkozhasson az unokatestvéreivel és játszhasson kicsit. Azt akarta, hogy a fiának legyenek barátai, és ne kelljen kirekesztettként élnie csak azért, mert az anyja egy lengoni.

A királyi várban jól ismerték Naryát, gyakran megfordult ott, amikor látogatóba ment Vergonékhoz. Még ennyi év után is kicsit furcsa volt neki, hogy az öccse a király, a királynő uralkodó társa. Cameriol törvényei megengedték, hogy asszony üljön a trónon, ebben rugalmasak voltak, de ez nem volt elmondható mindenről.

Narya talpig feketében, szorosan feltűzött konttyal jelent meg a várban, kézen fogva a fiával. Egy őr szegődött melléjük, hogy egyenesen a királyi párhoz kísérje őket. Kashan rántott egyet az asszony kezén, hogy ráfigyeljen, miközben a folyosón haladtak.

– Anya! Mehetek játszani Torkival és Mirával?

Narya rámosolygott.

– Persze, drágám. Csak előbb illendően köszöntjük Lualit és Vergont.

A kisfiú visszamosolygott.

– Jó lesz. Annyit tudok várni, ha kell.

Az őr nem a trónterembe vezette őket, hanem egy kisebb oldalsó szobába, ahol a magán audienciákat szokták tartani. Narya gondolta, hogy a királynő nem tölt hosszú órákat napközben a csodásan díszes, ám kényelmesnek azért nem nevezhető trónon ülve, különösen nem az ő állapotában.

Luali a harmadik gyermekével volt várandós és az alakján már jócskán meglátszott a terhessége. Szőke volt, kék szemű, bájos arca ugyanúgy ragyogott, mint mikor először találkoztak. Nemcsak sógornők, de jó barátnők is voltak. A királynőnek az ország ügyei mellett ugyan nem sok ideje maradt civil dolgokra, de mégis jó viszonyban maradtak Naryával. Különösen igaz volt ez Asaret halála után. Vergon szíve majd megszakadt, amikor Naryát szenvedni, gyászban fetrengeni látta. Kötelességének érezte, hogy a nővére mellett álljon és segítse, ahol tudja.

Narya belépett a gyerekkel a terembe, mindketten meghajtották fejüket a királynő előtt, majd Vergon felé is. Luali örömmel sietett eléjük, Narya kezéért nyúlt, megszorította.

– Köszönöm, hogy máris jöttél.

– Ez csak természetes.

Vergon közelebb jött, fél karjával átölelte a nővére vállát.

– Jó újralátni téged, Narya – mondta mosolyogva.

Vergonnak jót tettek az évek, előnyére vált a társuralkodással együtt járó felelősség. Sokkal érettebb, kiegyensúlyozottabb lett Luali oldalán.

A királyi pár köszöntötte a kisfiút, aztán egy őr elkísérte őt az unokatestvéreihez.

Amikor Kashi mögött becsukódott az ajtó Luali tűnődve nézett utána.

– Napról–napra jobban hasonlít az apjára – jegyezte meg.

Narya csipetnyi szomorkás ízzel a szájában bólintott. Nem mondott semmit, ő is pontosan így látta.

– Jöjj, üljünk le! Úgy sokkal kényelmesebben beszélgethetünk – invitálta Luali.

Szép nagy mahagóni faasztal köré ültek, díszesen faragott, magas háttámlás székekre.

Narya türelemmel kivárta, hogy a sógornője elhelyezkedjen és belekezdjen mondandójába.

– Sokat töprengtünk Vergonnal, hogy egyáltalán bevonjunk–e ebbe az ügybe. Nem akartuk a régi sebeket feltépni és újra felszínre hozni az emlékeket. De aztán mégis úgy döntöttünk, hogy jogod van tudni a történtekről. Az ország keleti részéből különös hírek érkeztek az udvarba. Azt beszélik, hosszú idő után barlingok tűntek fel arra.

Narya háta megmerevedett, ahogy kihúzta magát a széken.

– Hogyan?

– Nem tudjuk, mennyien vannak, sem azt, hol tanyáznak, de fel–feltűnnek azon a környéken. Eddig nem derült ki, mire készülnek, vagy mi okból merészkedtek vissza. A beszámolók szerint, nem viselkednek ellenségesen, nem ártanak senkinek, de a puszta jelenlétükkel ellenérzéseket és félelmet váltanak ki az emberekből.

– Akkor ezt jelentette hát az álmom, erre figyelmeztetett.

– Álom? Miféle álom? – kérdezte Luali.

– Semmiség, csacsiság – legyintett Narya. – Miért mondod ezt most el nekem?

A királynő egy pillanatra a sógornője szemébe meredt.

– Valaha nagy részed volt a barlingok leverésében. Elvetted tőlük a vezéreiket, a Fekete Mágust és Urult. Félték az erődet és most annyi év után ismét előmerészkedtek. Nem hiszek a békés szándékaikban, sem abban, hogy megváltoztak.

– Azt hiszed, hogy bosszút állni jöttek vissza? – Narya döbbenten dőlt hátra.

Luali folytatta:

– Nem tudjuk. A kémeink semmi gyanúsat nem észleltek. A barlingok alaposan megfogyatkoztak, elbujdosni kényszerültek, lapítottak valahol, de most előbújtak. Mit akarnak, miért most? Ha mégis valami hátsó szándékaik lennének, felkészültnek kell lennünk, és időben kell lépnünk.

– És nekem mi közöm ehhez? Te is tudod, királynőm, hogy már rég visszavonultam. A fiamnak élek és a birtokot vezetem, a klán ügyeit intézem. Nem ártom magam ilyen ügyekbe.

– Igen, tudom Narya, és tiszteletben is tartom a döntésed. Csak szeretném, ha óvatos lennél és nyitott szemmel járnál. Te sok olyant is képes vagy látni, megérezni, amit más egyszerű ember nem. Megvan a képességed és a hatalmad, hogy…

Narya közbevágott:

– Nem élek a képességeimmel és nem használom a mágiát. Már rég nem. – aztán halkabbra fogta a hangját. – Te is tudod, mikre voltam képes. A varázserő veszélyes, kétélű fegyver, nekem semmi jót nem hozott.

Luali csillapítóan felemelte a kezét.

– Mi csupán arra kérünk, hogy tapasztalt harcosként mérd fel a helyzetet. Nem kell tenned semmit, amit nem akarsz. Egy megbízható ítéletre van szükségünk, egy olyan emberére, akiben tökéletesen hiszünk. Tábornokaink, és ügynökeink között csak neked van meg a képességed, hogy ilyen feladattal odaküldhessünk.

Narya elfordult, arcára kiült a keserűség.

–Nem vagyok már a régi, Luali. A gyász eltompított, megtört.

A királynő együtt érzőn pillantott rá.

– Megértelek. Asaret halála mindannyiunk vesztesége. De nem élhetsz örökké árnyékban, bánatban.

Narya felállt, pár lépést tett az asztal mellett.

– Nincs nap, nincs éjszaka, hogy ne gondolnék rá, hogy ne érezném a hiányát. Miért nem segíthettem rajta? Miért nem tudtam az erőmmel kihozni őt a tűzből? Vagy legalább égtem volna el vele együtt abban a lángoló pokolban! – kiáltotta.

– Akkor most a fiadnak nemcsak apja, de anyja sem lenne – figyelmeztette Vergon.

A nő megmerevedett, szeme valahová a messzeségbe nézett, egy láthatatlan pontra.

– Kashan az ok, amiért élek. Nélküle már elhagytam volna ezt a világot. Az emberek nem felejtenek, tudják, ki és mi vagyok. A megvetésük csak csillapodott, amíg Asaret az oldalamon állt, miatta viseltek el, mert tekintettel voltak rá, tisztelték őt. Mióta ő nincs velünk, újra érzem az ellenszenvüket. – aztán egyszeriben élesen az öccsére pillantott. – Bizonyosak vagytok benne, hogy én vagyok a megfelelő személy a feltétlen bizalmatokra? Engem küldenétek, aki bajt hozok kivétel nélkül mindenkire?

Luali nehézkes mozdulattal felállt a székéről, egyik kezét domborodó hasán nyugtatva odalépett hozzá. Szelíd arcán lágy mosoly jelent meg.

– Narya, bár hajlamos vagy az önmarcangolásra és a szíved megkeményedett, tudom, hogy ugyanaz a bátor nő vagy, aki az élete kockáztatásával küzdött az országért és a barátaiért a háborúban. Soha egyetlen pillanatig sem kételkedtem benned. Soha. Érted? Még a legsötétebb időszakodban sem. Az uralkodói döntésünket, pedig senki nem merészeli megkérdőjelezni.

A királynő Narya kezéért nyúlt, megszorította.

– Elfogadom a döntésed, ha nem vállalod el a küldetést. Nem állítom, hogy veszélytelen a feladat és nem várom el tőled, hogy a nekem tett hűségesküd miatt kötelezve érezd magad. Anya vagy, akinek a gyermekére kell gondolnia.

Narya állta a tekintetét. Amikor megszólalt, a hangja erősen, tisztán csengett.

– Vállalom. Elmegyek a keleti végekre és kiderítem, mit forgatnak a fejükben azok az átkozott barlingok.

Luali bólintott.

– Köszönöm. Míg távol vagy, Kashant nyugodtan ránk bízhatod, jó helye lesz itt a várban. Nyugodt lehetsz felőle, vigyázunk rá.

– Köszönöm, Fenség!

Vergon jelentőségteljesen intett feléjük.

– Narya nem mehet egyedül. Kell valaki, aki elkíséri, akiben mindannyian megbízunk.

– Ezzel magam is egyetértek – bólintott Luali.

– Én elmegyek veled – jelentette ki Vergon egyszeriben.

Luali felé kapta a tekintetét. Nyilvánvalóan nem beszéltek erről korábban, őt is meglepte a fordulat, ám nem szállt szembe férje akaratával.

– Nem engedlek el egyedül, Narya – mondta Vergon.

– Tudok magamra vigyázni.

A király azonban hajthatatlan maradt.

–– Ez a küldetés kicsit veszélyesebb is lehet, semhogy egymagad indulj el.

Narya teljesen a testvére felé fordult.

– Annyira azért nem vagyok elpuhulva, hogy maga a király kísérgessen. Igaz, régen fogtam már kardot, de még emlékszem, hogyan kell forgatni.

– Ahová indulsz, a barlingok közt nem biztos, hogy célravezető lesz egy szál karddal villognod.

Narya szemei megvillantak.

– Ha a kardom nem segít majd, és más eszközökhöz kell nyúlnom, nem akarom, hogy a közelemben légy, Vergon. Ezt a legkomolyabban mondom.

– Én nem félek a hatalmadtól.

Narya farkasszemet nézett vele.

– Nem ismered a hatalmam – mondta egészen halkan. – Nem jöhetsz velem. Te vagy a király, neked itt a helyed a királynőd mellett. Hamarosan megérkezik a gyermeketek, Lualinak szüksége lesz rád.

– Akkor Melianor tartson veled! – szólt közbe Luali. – Benne megbízhatunk. Gyűlöli a barlingokat, hű katona és kiváló harcos.

Narya nem örült a választásnak. Melianor sosem fogadta el őt, csakis Asarethez fűződő barátsága intette belátásra.

– Ahogy óhajtod, királynőm – egyezett bele.

Bármennyire nem szimpatizált Melianorral, katonai képességeiben megbízott. Ha küzdelemre kerül sor, ők ketten jó párost alkottak.

Másnap indultak haza a Callehou birtokra. Narya maga hajtotta a lovas kocsit, Kashan mellette ült a bakon és vidáman csacsogott. Örömmel mesélte, miket játszottak az unokatestvéreivel a várban. Kashan mindig is szeretett a királyi várban vendégeskedni. Számára ez valami mesésjáték volt, izgalmas kaland, hogy a király és a királynő a közvetlen rokonai. Torkival és Mirával mindig lovagosat játszottak, hol elrabolták a hercegkisasszonyt, hol megmentették a képzeletbeli sárkányok karmaiból. A gyerekek még csak nem is sejtették, hogy a tűzokádó lények tényleg léteznek és a születésük előtt nagyon is valóságosan fenyegették a hazájukat, és hogy a szüleik ellenük harcoltak.

Narya mosolyogva hallgatta a fia színes, gyermeki világának meséit, fantáziájának kalandos, elképzelt történeteit. Kashan hangja még egy gyermeké volt, de a ritmus, ahogy beszélt, a hanglejtés szakasztott olyan volt, mint Asareté.

Még órákra voltak otthonról, a levegő hűvösebbre fordult. A kora őszi időjárás nem kényeztette őket sok napsütéssel. Az ég szürke felhő köntösbe burkolózott, komor hangulatot hozva. Lassan kezdett alkonyodni, Narya mégis úgy döntött, ha teljesen besötétedett, akkor sem állnak meg éjszakára letáborozni. Úgy számolta, nem sokkal a teljes sötétség beállta után érnek haza.

– Anya, láttam ott elől valamit – szólalt meg Kashi.

– Micsodát? – kérdezte Narya.

– Ott a fáknál mozgott a félhomályban valami – mutatott előre a fiú az egyre sötétedő fás szegély irányába, a lovak füle felett. Aztán felpillantott az anyjára.

– Lehet, hogy tündérek osonnak a fák között?

– Nem túl valószínű – rázta a fejét az asszony. – A tündérek nem jönnek el ilyen távolra az Ezüst erdőből.

Most már ő is észrevette a mozgást a fák közt. Árnyak inogtak ott, az avar halkan zizegett. Narya szorosabban fogta a gyeplőt, izmai megfeszültek a nyakán és a karjain. Bensőjében összerándult valami, óvatosságra intette és éberségre. Nem sok ideje maradt gondolkozni, a fák közül négy lovas léptetett az útra és a lovas kocsival szemközt megálltak, kikerülhetetlenül.

A lovak nyergében ülő alakok sötét ábrázatú, kemény tekintetű útonállók voltak, akik az utazók fosztogatásával szereztek némi javakat maguknak. Egy asszony egyedül egy kisgyerekkel nem számított kihívásnak, könnyű prédának ígérkeztek.

Narya megfékezte a lovakat, a kocsi megállt. Jól látta, hogy semmiképp nem kerülhető el a konfliktus. Átkozta magát, amiért bolond fejjel kíséret nélkül indult útnak. Az elmúlt békés évek óvatlanná és elbizakodottá tették. Ami ennél is rosszabb volt, hogy egy árva fegyver sem volt nála, semmi. Nem is értette, hogy követhetett el ekkora hibát, ott volt Kashannal úgyszólván védtelenül.

A négy férfi közelebb léptette lovait, lassan fenyegetően jöttek, körbevették a kocsit.

– Jó estét, asszonyság! – szólalt meg egyikük kásás hangon, mintha kavicsokat

forgatna a nyelvén. – Mi járatban ezen az elhagyatott úton?

Narya erőteljes, magabiztos hangon szólt vissza.

– Álljatok félre az utamból, urak! Nincs pazarolni való időm.

A férfi gúnyos vigyorra húzta a száját és hosszú pengéjű tőrt húzott elő a csizmaszárából.

– Márpedig mi feltartóztatunk. Add át az aranyaidat és az ékszereket, míg szépen mondom!

Narya érezte, ahogy a fia összerándul mellette, és reszketni kezd. A gyerek tétován a karjába kapaszkodott és görcsösen a ruhája anyagába markolt. Tudta jól, hogy kevés az, amit a rablóknak adhat. Ezek a haramiák nem fognak megelégedni ennyivel és a bosszújukat kettőjükön élik majd ki.

– Nincs nálam sok – leoldotta a derekáról a pénzes zacskót, amiben mindössze pár arany zörgött és a férfihoz hajította.

– Ennyi az összes – mondta. – Most eresszetek tovább! A gyerek fáradt és rémült. Legyetek emberségesek!

– Hol a többi arany? – méregette a zacskót a férfi a markában.

– Nincs több. Be kell érnetek ennyivel.

– Ó, még mit nem! – ingatta a fejét a fickó.

A társa odaléptetett mellé és a nyeregből előredőlve átnyúlt a nőhöz és megmarkolta a köpenyét.

– Ide az ékszerekkel!

Narya gyors mozdulattal félrelökte a kezét és a nyakához kapott. Egy vérvörös ékkövekkel kirakott nyakéket viselt. Letépte a nyakáról és a rabló ölébe dobta. Sajnálta a szép ékszert, mert még az egyik Baleár ősé volt, de a helyzet megkívánta, hogy odaáldozza. Egy szép emlékű ékszer miatt nem teszi kockára Kashan biztonságát.

– Vidd! Égesse ki a bőrét annak, aki majd viseli! – súgta utána az átkot.

A fickó elkapta és zsebre gyűrte a nyakéket.

– Mi van még? – nézett rá a férfi várakozóan.

– Nincs egyebünk. Rossz fogást csináltatok. Elfogy a türelmem. Elég volt a fosztogatásból. – Narya egyre idegesebb és dühösebb lett.

– Ne olyan hevesen, szépségem! – figyelmeztette az első fickó. – Még nem végeztünk. – fekete fény csillogott a tekintetében, ami semmi jót nem ígért.

– Takarodjatok, kutyák! – sziszegte a nő.

– Várjunk csak! Hadd nézzelek meg jobban! – a férfi elkapta Narya karját és közelebb rántotta, majdnem kibillentette az egyensúlyából. – Jól látom, hogy egy lengoni némberrel akadtunk össze? Igen! Ez egy lengoni banya meg a kölyke!

Narya el akarta rántani a karját, de nem sikerült. A fickó erősen megtaszította, majd a szoknyájába kapaszkodva húzni kezdte.

– Gyere csak, te vacska! Elszórakozunk kicsit.

A másik férfi leugrott a lováról és segített lerángatni Naryát a kocsiról. Kashan kétségbeesve kiáltozott.

– Anya! Ne engedd! Anya! – de a harmadik rabló elkapta a fiút, és durván letaszította a földre.

A gyerek nagyot esett az út porába, karját magához ölelve felnyögött és próbált odébb kúszni. Naryát ketten lerángatták a kocsiról és ruháját, köpenyét ráncigálva taszigálták.

–Ha nincs aranyad, másként is megfizetheted a sarcot – röhögtek a férfiak gonoszul.

Narya arca lángban égett, bőre forrón lüktetett, szíve vadul dübörgött mellkasában. Kashant nézte a földön. Nem érdekelte, hogy vele mit tesznek, de a gyerek látványa elrabolta a józanságát.

– Ha a fiámhoz mertek nyúlni, végzek veletek – mondta vészjóslóan.

Az egyik fickó megvillantotta a tőrt.

– És ugyan mivel? A tíz körmöddel?

Narya villámsebesen lendült meg és durván ököllel a férfi képébe vágott. A rabló megtántorodott, aztán sajgó vérző orrához kapott. Tekintete elborult, ahogy az ujjain vöröslő vérére meredt.

– Ezért széttéplek, te szajha! – kiáltotta és még a fogai is véresek voltak.

Nekirontott Naryának, elkapta a mellkasán a ruhát és erősen megkapaszkodott benne. Másik kezével hatalmas ütést mért a nő arcára. Narya felnyögött, ahogy a földre zuhant. A férfi lehajolt utána, ismét megütötte, ezúttal ököllel. Egészen belehevült, hogy elláthatja a baját ennek az éles nyelvű fehérnépnek.

A másik két rabló rángatni kezdte a kisfiút, aki minden erejével ellenkezett.

Sarkát a porba ékelte, és ahogy húzták, mély nyomot szántott maga után. Sírása beléhasított az út csendjébe.

– Óbégass csak, kis fattyú! Úgysem jön senki segíteni. Az anyád a szemed láttára fog mulattatni minket. De lehet, hogy téged is beveszünk a játékba… – röhögtek fel élesen a férfiak és egyikük Kashan dús hajába markolt, hogy fájdalmat okozzon. Nem másért, csak a puszta örömért, hogy bánthatja a gyereket.

Narya torka elszorult, arccsontja sajgott, szeme előtt szikrák pattogtak a pofonoktól. A férfiak felráncigálták a földről, nagy igyekezetükben elszakították a szoknyáját, letépték a köpenyét, és a testén matattak kapkodva.

Lihegésük a nő nyakába kúszott, érintésük viszolygást váltott ki belőle. Hiába próbálta ellökni őket magától, arcukba kapni a körmeivel, vagy beleharapni a kezükbe, nem sikerült. A haramiák erősebbek voltak és fűtötte őket aljasságuk. Narya a férfiakkal való dulakodás közepette, a válluk felett megpillantotta Kashan könnyáztatta arcát. Látta a szemében a rettegést, a kétségbeesést, hogy nem menekülhetnek és valami nagyon rossz fog történni. Találkozott a tekintetük, anya és fia farkasszemet néztek. Egyetlen pillanatra lelassult körülöttük minden. A hangok messzeségbe vesztek, elhalkultak, tompa morajjá szelídültek. Csak saját szívük dobbanásait hallották. Narya bensőjében felébredt valami, egy megfoghatatlan erő, amit a kiszolgáltatott helyzet hívott életre. Ez az erő, forrón lüktetve előhömpölygött, majd egyre csak dagadt, növekedett, míg végül tökéletesen kitöltötte belülről minden egyes porcikáját. Mágia! Narya önnön erejétől fuldokolva próbált levegő után kapkodni. A régesrég nem használt varázsereje életre kelt, feltámadt hamvaiból, mint a főnixmadár. Nincs erre szó, az érzés, amely végigbizsergette, páratlan volt, semmi máshoz nem hasonlítható. Felkiáltott és sikerült kiszabadulnia a férfiak kezei közül. Sebesen hátraszökkent, eltávolodott pár lépésnyire, aztán odaszólt a gyereket bántó fickóknak.

– Eresszétek el!

A rablók nem moccantak, egyikük mocskos körmű, vékony ujjait belevájta a gyerek vállába, hogy az felnyögött.

– Így is jó – mondta Narya egészen halkan.

Abban a pillanatban szabadon eresztette a benne tombolni vágyó, oly régóta várakozó szunnyadásra kényszerített erőt. Forró szélviharként rohant elő a varázserő, cibálta a fák lombjait, összeborzolta a füvet, felkapta a lehullott leveleket és magasba repítve megforgatta. Mindnyájuk hajába belekapott.

A férfiak megdermedtek, arcukra kiült a döbbenet, ahogy Narya szemeiben táncoló vörös lángokat nézték.

– Kashan, a kocsikerék mögé! Most! – kiáltotta az asszony, s míg a szeme sarkából látta, hogy a gyerek kapkodva engedelmeskedik, lassan felemelte a karjait. Nyitott tenyereit az ég felé tartva az erőt a férfiakra irányította. A szürke felhők sebes örvénylésbe kezdtek a fejük felett, az ég mély morgással egyre sötétebb lett és félelmetesebb, mintha csak az asszonynak válaszolna.

– Ez egy lengoni boszorkány! El innen fiúk! – ordította az egyik rabló, de a hangját elnyelték a körülöttük tomboló zajok.

Az a férfi, akinél a kés volt, lendületesen a nő felé hajította a tőrt. A penge suhogva szelte a levegőt, hogy útját Narya védtelen mellkasában végezze be.

Csakhogy a boszorka testét körülölelő energia nem eresztette át a kést. A tőr megperdült, majd bucskázott egyet a levegőben, aztán a földre hullt.

Narya lehunyta a szemét és egy erős lökéshullámmal megcélozta a rablókat. A férfiak szinte egyszerre kiáltottak és a földre zuhantak. Fájdalmukban a torkukat, mellkasukat, vagy a fejüket szorongatták és borzasztó hörgő hangon ordítottak. A szél tombolása túlharsogta őket, elvonva a levegőt, alig lehetett lélegezni.

Egyiküknek a fél tüdeje vérzett be, a másodiknak a veséje szakadt le, a harmadik fickónak vérrög zárta el az eret a combjában. A negyedik, aki a kést hajította Narya felé, két szemét vesztette el.

Az asszony kíméletlenül bánt el velük. Nem ölte meg őket, de a sérüléseik örökre megkeserítik majd még hátralévő nyomorult életüket. Érezte, hogy jóleső elégedettség árad szét benne, édesen cirógatja belülről, megacélosítja a lelkét és eggyé válik a lényével.

Egyszeriben vége lett mindennek. Az asszony leeresztette a karjait és hirtelen kongó, néma csend lett, a táj elnyugodott. Mintha az elmúlt percek rettenetes zűrzavara csupán káprázat lett volna és nem valóság.

Narya még mindig bizsergő testtel, zihálva figyelte a földön nyögdécselő férfiakat. Aztán kikerülte őket és a szekérhez indult.

– Kashan, fiam! Gyere ide!

A gyerek reszketve, könnyektől nedves arccal meredt az anyjára. Szemében rettegés ült és még valami, csodálkozás. Egyedül nem is tudott előmászni, még jóformán megmoccanni sem. Narya elé guggolt, fél térdre ereszkedett és segített neki kibújni a kocsi kereke mögül.

– Gyere, édesem! – magához szorította a fiát, szorosan megölelte, fejét a nyakgödrébe temette. – Minden rendben van. Elmúlt. Itt vagyok, csillagom, vigyázok rád – ringatta a gyereket.

– Úgy féltem – súgta Kashi és összekoccantak a fogai beszéd közben.

– Már nem kell félned, nem engedem, hogy bántsanak.

Narya két tenyerébe fogta a fiúcska arcát.

– Hallod? Mindig meg foglak védeni. Most pedig szaporán lóra pattanunk és eltűnünk innen.

A gyerek bólintott.

Narya kikötötte a két lovat a kocsi elől, a két szárat összefűzte, majd az egyik ló hátára emelte Kashant. Egy utolsó pillantást vetett a négy rablóra. Még csak nem is szánta őket. Aztán a fia háta mögé pattant és az egyre sötétedő ég alatt sebesen hazafelé vágtattak. Kibomlott hajába belekapott az ellenszél, szakadt ruhája vitorlaként lobogott. A szívébe tekintett és pontosan, kristálytisztán látta önmagát. A boszorkány visszatért és erősebb volt, mint valaha.

Késő éjszaka volt már mikorra hazaértek a Callehou várba. A cselédek felbolydultak, idegesen szaladgáltak fel s alá. Mindenki tudta, hogy baj van. Az úrnő vágtában tért haza, szőrén ülve meg a lovat, a gyermekkel az ölében, ruhájuk szakadt, a lovas kocsi sehol.

Dura, a cselédek vezetője, Narya régi szobalánya sietve loholt az úrnője nyomában, aki a karjába emelve vittel fel Kashant a lépcsőn.

– Melianor mindjárt itt lesz. Már szalasztottam érte – mondta, miközben zihálva szedte a lépcsőfokokat, azon igyekezve, hogy tartsa az iramot Naryával.

Az elmúlt évek során Dura kicsit megasszonyosodott. Szült két gyereket és ez nyomokat hagyott az alakján.

– Nincs rá szükség – vetette oda Narya a válla felett. – Egyáltalán mi a csudáért riadóztattátok?

– Mert láthatólag valami baj történt az úton. A gyerek tele van zúzódással és a te külsőd is ijesztő. A ruhád csupa szakadás, az arcod feldagadt és piros. Már megbocsáss, asszonyom, de mind aggódtunk értetek.

Felértek Kashan szobájába, Narya letette a fiút az ágyra, és lágyan megsimogatta az arcát, majd Durához fordult.

–Kérlek, Dura, hozz pár falatot a fiámnak, éhes lehet és nagyon fáradt. És küld

fel Lynnit egy kis langyos vízzel! – majd halkan hozzátette: – Köszönöm.

Dura magába fojtotta a zsörtölődését és távozott.

Kashan megérintette anyja kezét, és óvatosan lefogta.

– Anya, mit csináltál ott az úton?

Narya úgy tett, mintha nem értené a kérdést.

– Mire gondolsz? Megvédtem magunkat.

– Nem arra, hanem a szélre, a viharra, az ijesztő hangokra. A rablók féltek tőled és én is féltem – nézett rá a gyerek fényes nagy szemekkel.

Az asszony nem akart hazudni, sem mellébeszélni. A fia előbb–utóbb úgyis meg kell tudja, mi az igazság vele kapcsolatban.

– Varázsoltam.

Ekkor a vezér toppant a szobába. Rövidre nyírt ősz hajával, hideg kék szemével és éles vonásaival már első ránézésre sem keltette kedves ember benyomását. Ha pedig valaki jobban megismerte visszafogott, merev és szófukar természetét

rögtön tudta, ízig–vérig harcos. Sosem fogadta el Naryát, sem mint úrnőjét és legkevésbé, mint lengoni boszorkát. Kashant azonban őszintén szerette.

Néhány pillantással felmérte a nő és a gyerek külsejét.

– Mi folyik itt? – kérdezte.

– Semmi. Dura ok nélkül hívatott ide – válaszolt Narya és közben a belépő fiatal szobalányra nézett. Intett neki, hogy jöjjön közelebb. Lynni kezében kis vizes tálat és fehér puha vásznat szorongatott.

– Én úgy látom, nagyon is van alapja az aggodalmának – morogta Melianor. – Mi történt veletek?

Narya elvette a tálat a lánytól és a kendőt megnedvesítve Kashan lezúzott karját kezdte tisztogatni.

– Rablók támadtak ránk az úton. Nem elégedtek meg azzal, amit adni tudtam nekik, ők annál sokkal többet akartak elvenni – mondta és közben gyengéd, de biztos mozdulatokkal mosta ki a horzsolásból az út porát és a vért.

A kisfiú sziszegve, szó nélkül tűrte. Melianor az asszony arcát figyelte, a puffadástól feszülő piros bőrét, feldagadt ajkát.

– Verekedtetek? – kérdezte egy árnyalattal mélyebb hangon.

– Mivel fegyverem nem volt, kénytelen voltam.

– Felelőtlen vagy, hogy kíséret nélkül utazol. Ha a magad biztonságát nem is tartod fontosnak, a fiadért felelősséggel tartozol – Melianor dühös volt.

Narya letette a nedves kendőt és villogó szemekkel felpattant. Nem tartott a vezértől, épp ellenkezőleg, elege volt a számon kérő hangnemből, a kioktatásból. Felnézett a férfi kék szemébe és kimérten szólt hozzá, minden egyes szót alaposan hangsúlyozva.

– Nincs jogod felelősségről beszélni nekem, nem vagy abban a helyzetben, hogy megtehesd! Ne hidd, hogy nekem akkora elvezet volt kiszolgáltatva szembeszállni a rablókkal, vagy kitenni a fiamat ennek! Ahogy az sem volt kellemes, hogy Kashannak végig kellett néznie, hogyan verik és alázzák meg az anyját. Megvédtem magunkat, ahogy tudtam. Ha nem teszem, azok négyen a végén elvágták volna a nyakunkat, kímélet nélkül. – még közelebb lépett a férfihoz és halkabbra fogta a hangját. – És én bármit, – érted? – bármit megtettem volna, hogy megmentsem a fiamat!

Melianor egy pillanatig farkasszemet nézett vele, talán azt latolgatta, hogy fölé kerekedik, de végül csak annyit kérdezett:

– És hogyan sikerült megszabadulnod a szorongatott helyzetből?

Narya hirtelen elkapta a tekintetét, félrenézett, hogy a férfi ne olvashasson az arcáról. Nagyon is jól tudta, hogy ha elárulja az igazat, csak olajt önt a tűzre.

Melianor mélységesen gyűlölte a mágiát és mindent, aminek köze volt hozzá. Nem tudta és nem is akarta elfogadni a létezését olyasminek, ami nem reális, ami kézzel megfoghatatlan. Számára ellenség volt minden varázslattal kapcsolatos dolog és személy, ami ellen nem harcolhatott tűzzel–vassal, karddal.

– Nem mondod meg? – kérdezte Melianor.

– Nem akarod hallani a választ.

A vezér összehúzta a szemét, csupán néhány pillanat kellett, hogy megértse, miről hallgat az asszony.

– Értem – bólintott.

Narya ismét felé fordult.

– Ha befejezted a vallatást, kérlek, hagyj magunkra a fiammal! Várj meg a nagyteremben, beszédem van veled!

A férfi szó nélkül megfordult és kiment a szobából.

Kashan álmosan, elcsigázottan nézett az anyjára.

– Ti folyton vitáztok. Melianor miért nem kedvel téged?

– Néha előfordul az ilyesmi. Nem mindig lehetséges, hogy mindenki kedvelje a másikat. De téged nagyon szeret – simogatta meg Narya a gyerek fejét.

– Gyere, feküdj le szépen és próbálj meg elaludni!

Kashan hagyta, hogy az anyja levegye róla a csizmáját, lehúzza a ruháit és eligazgassa rajta a takarót.

– Nagyon félelmetes volt, amit ma csináltál. De én tudtam, hogy azért teszed, mert meg fogsz menteni minket – mondta a fiú.

– Bátran és okosan viselkedtél, Kashi, büszke vagyok rád.

– Mást is tudsz varázsolni, anya?

Narya lágyan elmosolyodott.

– Tudok, de erről majd máskor beszélünk. Most aludj! – csókot nyomott a fia homlokára, aztán távozott Lynnivel a sarkában.

Lynni fiatal cselédlány volt, szőke göndör hajjal és vidám zöld szemekkel.

Néhány éve került a Callehou várba, nagyon fiatalon, még szinte kamaszlányként. Gyorskezű volt, mindig jókedvű és mosolygós. Mivel Dura maga is családos asszony lett, kevesebbet tudott dolgozni, így szép lassan Lynni vette át a helyét és feladatai egy részét. Az idők során Narya szobalányává lépett elő, aki sokat foglalkozott Kashannal. Asaret halálát követően Narya sokáig nem talált magára, letörte a gyász, a veszteség, kellett valaki, aki a kisfiúnak gondját viseli. Lynnit valami különös rezgés vette körül, ami mindig megnyugtatta Naryát, és gyakran érezte úgy, hogy ez nélkülözhetetlenné vált.

Narya nem pazarolt időt átöltözésre, hogy szakadt ruháját másikra cserélje, úgy ment le a nagyterembe, ahogy volt. Közben azon töprengett, mi lett volna a rosszabb, ha mégis akad egy kardja, és azzal kaszabolja össze a támadókat a fia szemeláttára, vagy az, hogy látta őt a mágia hatalmát használni?

Kashanban is ott lüktetett valamennyi a lengoni vérből, egyszer elérkezik majd a pillanat, amikor szembe kell néznie ezzel a ténnyel. Narya tudta, már nem sokáig halogathatja a beszélgetést, amikor felfedi fiának a származásával járó titkokat.

Melianor a nagyteremben várta. A hatalmas kandallóban égett a tűz, ezen kívül alig néhány gyertya világított a díszesen faragott méretes asztalon. A sápadt fehér viasz lecsorgott a gyertyatartókon és a falapra folyt, ahol fényesre dermedt.

A férfi az egyik széken ült, majd az asszony érkezésére felállt. Narya megtorpant a kandalló előtt, félig háttal a vezérnek, kezeit előrenyújtotta, hogy megmelengesse a lángoknál.

– Nem vitatom, hogy kiváló hadvezér vagy, Melianor. Elismerem a bátorságod, a vitézséged és a hűségedet is, de nem tűröm, hogy kérdőre vonj engem. Tisztában vagyok vele, hogy az első perctől nem kedvelsz, mióta csak betettem a lábamat a Callehou várba az esküvőm napján. Az életembe azonban nem engedek

beleszólni, sem a fiaméba. Nincs semmi jogod elszámoltatni, vagy elítélni. – aztán a férfi felé fordult. – Ha ennyire gyűlölsz, nem kell itt maradnod. Bármikor elmehetsz, szabad ember vagy.

–Ha ilyen egyszerű lenne, meg is tenném – mormogta Melianor.

– Akkor mi tart még itt? Folyton kritizálsz, ellenkezel velem, megkérdőjelezed a döntéseimet, semmiben nem vallunk azonos nézeteket. Mi értelme ennek? Soha nem ártottam neked, ha emlékezetem nem csal. Tisztellek, de az én türelmem is elfogy egyszer. Tulajdonképpen te most engem gyűlölsz, vagy a származásomat?

Melianor felvonta a szemöldökét, mint aki tényleg eltöpreng a válaszon.

– Nehéz lenne így megmondani.

– Hm. Legalább nem beszélsz mellé – húzta el a száját Narya.

Lezúzott bütykeit nézegette a kézfején, ami az egyik rablónak adott ökölcsapáskor keletkezett. Nem volt formában, nagyon kijött a gyakorlatból. A sok békében eltöltött év alatt elkényelmesedett, elpuhult.

– Amikor Asaret idehozott téged, mindenki csodálkozott, értetlenül néztük, vajon mit akarhat egy lengonitól, aki ráadásul az ellensége lánya? Azt gondoltuk, rövid életű lesz ez a házasság és a gazdánk hamar észhez tér. Nem így történt. Asaret számtalan vakmerő és ostoba lépést tett meg miattad. Hiába próbáltuk meg lebeszélni rólad, ő ragaszkodott a döntéséhez és hozzád. Amikor

kiderült, hogy az átkozott Fekete Mágus az anyád és a háború elkerülhetetlen, mindenért téged hibáztattalak. Meg voltam győződve róla, hogy elbájoltad az elméjét és elvetted a józan ítélőképességét. Legszívesebben elvágtam volna a nyakad. Aztán megszületett a fiatok, úgy tűnt, lecsillapodtok és elfelejthetjük a szörnyűségeket. De Asaret meghalt és te lettél az úrnő. Bármennyire is igyekeztél megállni a helyed nélküle, kézben tartani a klán ügyeit, én mindvégig éreztem rajtad, hogy csupán a mélybe kényszeríted az erődet. Nem tudom, hogyan lehetséges ez, de érzékelem a benned vibráló hatalmat, és ez veszélyes. Azt is tudom, hogy nem használtad a mágiát, hogy igyekeztél elfojtani magadban, elzárni, elfelejteni, mintha nem is létezne. Mégsem tagadhatod meg, ami, és aki vagy. Olyan erőknek tudsz parancsolni, amikről mi egyszerű emberek álmodni sem merünk. Ez az, ami miatt nem fogadhatlak el téged. Körülötted mindig csak a baj lesz, káosz és veszély. Azt kérded, miért nem megyek el innen? – Melianor lehajtotta a fejét, egy pillanatig ízlelgette magában a mondandóját, majd folytatta: – Kashan születésekor Asaret megesketett, hogy vigyázok rátok, gondját viselem a fiának, ha vele bármi történik. Én ígéretet tettem a barátomnak, amit be is tartok, míg csak dobog a szívem.

Narya mérlegelte a hallottakat. Néhány percig csak a tűz ropogása csapott zajt a teremben, aztán a nő felpillantott.

– Ha a fiamat óvod, azért hálás vagyok. De gyakran érzem úgy, hogy túlléped a határvonalat, melyet Asaret jelölt ki neked.

– A fiadnak szüksége van egy erős férfira, aki, ha úgy tetszik, példaként szolgálhat neki. Nem lehet örökké asszonyok között, nem bújhat el szoknyák mögé.

– És éppen te lennél ez a példakép?– nézett rá Narya a vezérre.

– Hosszú évek óta nincs férfi körülötted, és lássuk be, ezután sem akad majd igaz szívű lovag, aki venné a bátorságot, és a férjed nyomdokaiba lépne. Részint, mert mindenki tiszteli az emlékét, és mert tudják ki vagy. Senki józaneszű férfi nem akar egy lengoni boszorkányt, a Fekete Mágus lányát. Nincs férfi, aki kiállna érted, aki támaszod lehetne. Magadra vagy utalva, ami kevéssé számít, viszont így a fiadnak sincs apja, vagy valaki, akire apjaként tekinthet.

Narya elkomorodott. Ő is tudta, hogy Melianor igazat beszél. Nem túlzott vele kapcsolatban, valóban megközelíthetetlen volt. Nem gondolt gyakran erre, a magányra, mert úgy érezte, nincs joga ezen rágódni. A fiatalsága, szépsége elenyészik majd az évek során ebben a várban. A szíve halott volt, egy üres, kongó vödör, ami csak arra volt jó, hogy fájjon.

Lassan, keserűen elmosolyodott.

–Nos, kedves Melianor, bármennyire is viszolyogsz a társaságomtól, egy ideig még el kell viselj. A királynő feladatot bízott rám és téged jelölt ki kísérőmnek.

– Mifélét?

– Az ország keleti határán barlingok bukkantak fel. Senki nem tudja, mi a szándékuk, mire készülnek, a jelenlétük azonban több mint nyugtalanító.

– Hallottam én is a szóbeszédet. Sereggel kell odamenni és kisöpörni őket a határról, amíg még nem késő– mondta a vezér.

– Luali ennél kicsit megfontoltabb. Nem akarja, hogy Cameriol robbantsa ki a háborút. Az a feladatunk, hogy kiderítsük, miben mesterkednek.

– Kémkedni megyünk?

Narya megrázta a fejét.

– Nem egészen. Egymásra leszünk utalva, Melianor. Ha bajba kerülünk, nekünk magunknak kell kimászni a csávából.

A férfi eltöprengett.

– Vakmerőség a királynő részéről éppen téged odaküldeni. Könnyen előfordulhat, hogy a barlingok lenyisszantják a fejünket, vagy felkoncolnak, esetleg odadobnak a drachalok étkéül.

Narya nemet intett a fejével.

– Ezzel egyértelműen kiéleznék a helyzetet, és a háború kirobbanását kockáztatnák. Ennyire ők sem óvatlanok, hacsak nem éppen ez a céljuk. Mindenesetre én nem óhajtom otthagyni a fogam, haza akarok jönni a fiamhoz. Mi ketten nem leszünk teljesen védtelenek és kiszolgáltatottak.

Melianor a nő vörösesbarna szemébe nézett.

– Megbízol bennem, azért fogadtad el a királynő megbízását?

Narya viszonozta a pillantását.

–És te bennem?

Néhány néma percig álltak egymással szemben válaszok nélkül. A csend beszédesebb volt minden más udvariaskodó, kitérő szónál. Aztán az asszony megmoccant.

– Pár nap múlva útnak indulunk. Most elmegyek lepihenni, ha megbocsátasz. Jó éjszakát, Melianor!

A férfi meghajtotta a fejét, miközben Narya elhaladt mellette és távozott a teremből. Sosem tudta egészen pontosan, hányadán áll a nővel. Ebben a küldetésben akár a kezére is játszhat a szerencse és elveszítheti Naryát. Talán a barlingok véres bosszúra készülnek a boszorka ellen, akinek része volt a nagyra törő terveik meghiúsításában.

Harmadik fejezet

Csupán három nap telt el, amikor a szürkén és rózsaszínben derengő hajnali hidegben útnak indultak. Az út nem ígérkezett kalandosnak, sem érdekesnek, viszont hosszúnak annál inkább. Narya hátra hagyta várúrnői viseletét,

nadrágban, zekében és csizmában ülte meg a lovat. Magához vette rég nem használt fegyvereit, a kardját és néhány tőrt. Melianorral azonban mindketten tudták, hogy az éles pengéknél valami sokkal veszélyesebb fegyver van a birtokában.

Napokon át lovagoltak, éjszakára megálltak egy-egy fogadóban, vagy annak híján a szabad ég alatt aludtak, tábortűz mellett. Naryának rá kellett jönnie, mennyire elszokott a nomád életmódtól, a kemény földön alvástól, az egésznap tartó, alfelet nem kímélő lovaglástól. De Melianor előtt a világért sem mutatta volna ki az elgyötörtségét és a kínjait.

Az út során nem sokat beszélgettek, csak gyakorlati dolgokat, a legszükségesebbet. A vezér nem volt túlságosan szószátyár és tekintve a köztük lévő hűvös viszonyt, Narya sem erőltette a társalgást. Szívesebben hallgatott és figyelte a tájat, amerre elhaladtak. Sokat gondolt Kashanra is, aki a királyi udvarban várta az ő visszatérését. Felőle nyugodt lehetett a szíve.

Egy ritkás erdősáv mellett verték fel számításuk szerint az utolsó fedél nélkül töltött éjszakai táborhelyüket. A tűz mellett befalták szerény kis vacsorájukat, aztán pokrócba burkolózva aludni tértek. Naryát azonnal álomba húzta a fáradtsága és a friss esti levegő bódító illata.

Egész állónap erre a percre várt, amikor végre elnyújtózhat, és az álmaiba menekülhet a cseppet sem vidám valóság elől. De a pihentető, könnyű álom helyett valami nyomasztó őskáosz telepedett az elméjére.

Nehéz, sűrű növényzetből álló sötét labirintusban bolyongott, nem lelve a kiutat. A vastag indák, kiálló kérges gyökerek folyton a lábába kapaszkodtak, hogy rabul ejtsék, visszahúzzák. Hosszú szoknyája beleakadt a tüskés ágakba, az anyag recsegve szakadozott szét. Hiába kutatta a kiutat, nem találta. Egyre

kétségbeesettebben rohant, bukdácsolt a kanyargó ösvényeken, kezét az arca elé tartva, hogy a haragos ágak ne a szemébe csapkodjanak. Saját zihálása csak tovább fokozta rémületét. Hangokat hallott, beszédfoszlányokat. Valahol a szövevényes sövényen át fény derengett. Nagy nehezen rátalált a helyes útra és kifelé haladt a nyomasztó labirintus gyomrából. Lila, rózsaszín és vérvörös ködpára burkolt be mindent. A ködből alakok körvonalai sejlette elő, akik lassan mind közelebb lebegtek. Kezeiket nyújtogatták, hosszú ujjaikkal a ruhájába markoltak, belékapaszkodtak, rángatni kezdték. Hiába próbált kitérni előlük, minduntalan elkapták a kezét. Kiáltozásuk összemosódó, érthetetlen morgás volt. Aztán a köd lassan gomolyogva elvonult és felfedte az arcokat. Voltak köztük ismerősök és sok ismeretlen is, de valamennyien haragosan néztek rá. Szemeikben gyűlölet és csalódottság lobogott. És ekkor távolabb egy alak jelent meg, lassan közeledve. Délceg, magas alakját körülölelte a fény, hosszú köpenye lobogott mögötte, arcát eltakarta a csuklyája. Narya szíve nagyot dobbant, egészen a torkában lüktetett az óvatos örömtől. Megmentőjét látta a férfiban. Kirántotta magát a durva kezek szorításából, félrelökte őket és az alak felé indult. Csaknem szaladt, hogy mihamarabb odaérhessen hozzá. Az alak kitárta felé a karjait és széles mellkasára vonta, megölelte, köpenyével elfedte a többiek elől. Védelmező szorításában Narya megnyugodhatott. Zokogás kaparászta a torkát, könnyek gördültek le az arcán. Úgy érezte, minden eddigi fájdalma elszáll, hisz szeretett párja visszatért, Asaret nem lett a tűz martaléka, itt van és vigyáz rá. Fejét a férfi nyakgödrébe hajtotta, hogy beszívhassa jól ismert illatát, érezhesse a közelségét, de ekkor egyszeriben rájött, hogy ez nem Asaret illata, ez a férfi valaki más. Más volt az ölelése, a termete, az érintése, hajának illata.

Narya megdermedt és felkiáltott.

Hangját visszaverték a környező fák a csendes fekete éjszakában. A nő felriadt.

Melianor mellette térdelt és fölé hajolt.

– Nyugalom! Csillapodj! – mondta higgadtan.

Narya felült, arca még nedves volt a könnyeitől. Lopva letörölte, remélve, hogy a vezér nem vette észre.

– Kiáltoztál, rosszat álmodtál.

Az asszony a tenyerébe temette az arcát, aztán végigsimított a homlokán.

– Sajnálom, hogy felébresztettelek.

A férfi várakozóan nézte.

– Biztos, hogy minden rendben?

– Egy ilyen rémálom után nem mondanám.

– Próbálj meg pihenni! Holnap elérjük a barlingokat és onnantól nem tudhatjuk, mi vár ránk.

Másnap délutánra beértek a határ menti kis faluba, ahol a lovaknak és maguknak élelmet, vizet vettek. Semmi gyanúsat nem tapasztaltak, látszólag a faluban minden rendjén volt. Sehol egy megszálló barling osztag, sehol egy őrjárat, semmi arra utaló jel, hogy itt lerohanás készülne.

Narya és Melianor a falu egyetlen kicsiny fogadójába tértek be, részint, hogy rendbe hozzák magukat, fürdőt vegyenek, másrészt, hogy hírekhez jussanak.

A fogadós nagy hasú, pirospozsgás arcú ember, készséggel válaszolgatott a kérdéseikre.

– Az a hír járja, hogy különös dolgok történnek errefelé mostanában – mondta Melianor és rendelt egy jó korsó sört.

– Nem történik itt semmi. Csendesen éldegélünk, már amikor az asszony éppen nem rikácsol, hogy hallja az egész utca – húzta el a száját a kocsmáros, aztán terjedelmes válla felett hátrasandított a konyha felé, ahol az oldalbordája sürgött–forgott. – Nem mintha panaszkodnék. Rendes asszony az én Tavjunom, csak mindent olyan hévvel csinál. Olyan szenvedélyes. Tudod jó uram, mire gondolok! – vigyorgott és rákacsintott Melianorra.

A vezér tovább próbálkozott.

– Azt beszélik, rég nem látott szerzetek járnak erre, és az emberek tartanak tőlük.

A kocsmáros felkapott egy poharat és egy fehér törlőkendővel dörzsölgetni kezdte kívül–belül.

– Nos, ha a barlingokra célzol, ők valóban bejárnak a faluba. Először mindenki rémülten szaladt el előlük, nem tudtuk miért vannak itt, mit akarnak. Attól

féltünk, hogy megint lerohanják az országot, és most velünk kezdik. De nem történt semmi ilyesmi. Jönnek–mennek, mint bárki más.

– És ti elnézitek, hogy itt járkálnak köztetek, azok, akik egykor szétdúlták a hazátokat? – kérdezte Narya villogó szemmel.

A férfi némi döbbenettel az arcán fordult felé.

– Mit kéne tennünk? Megölni őket? Talán orvul hátulról levágni őket?

– Ők sem válogattak az eszközökben.

– Szép hölgy, ne feledd, akkoriban háború volt! Most viszont béke van. Ezek a barlingok civilizáltan viselkednek, nem adnak okot az ellenséges fellépésre. – aztán a vezérhez fordult. – Kegyelmed átutazóban van erre az asszonyával?

Melianor a nőre sandított.

– Úgy is mondhatjuk. A hölgy nem az asszonyom, ő a kísérőm.

A kocsmáros biccentett.

– Bocsáss meg, uram, amiért kíváncsiskodtam. Persze, látom már, hogy lengoni.

Ostoba fejemmel hogyan is gondolhattam, hogy a nejed?

Narya kemény hangon szólt közbe.

– Ne zavartasd magad, hogy én is itt vagyok és hallom, amit mondasz! Nincsenek ínyemre az ilyen megjegyzések, célozgatások. – majd a söntéspult felett áthajolva halkabban odasúgta a kocsmárosnak. – Ha nem vigyázol a nyelvedre, varázslattal malaccá változtatlak, aztán majd meglátjuk, mit szól hozzá a te szenvedélyes asszonykád.

A férfi hátrahőkölt.

– Csak viccelsz, ugye?

– Talán – vetette oda Narya.

Melianor visszavette a szót.

– Szóval, azt mondod, nincs ok aggodalomra?

A kocsmáros elfordult, nem nézett a vezérre.

– Hát, nálunk itt nincs baj, egyelőre. De ha engem kérdezel, uram, odaát a

határon túl Malvániában már más a helyzet.

Narya és Melianor egyszerre kapták fel a fejüket.

– Hogyan?

A férfi arca, ha lehet, még vörösebb lett. Alulról pislogva nézett fel a két idegenre.

– Én nem tudok semmit, csak amennyit az itt megforduló vendégektől hallok.

Melianor nyitott tenyerével a pultra csapott.

– Mi van odaát Malvániában?

A kocsmáros összerezzent.

– Uram, azt hiszem, ők most azt élik át, amit mi itt Cameriolban nyolc éve.

– A barlingok lerohanták az országukat?

– Még nem, de a határon túl jó darabot elfoglaltak már a szomszédos birodalomból.

Narya elsápadt, kezét ökölbe szorította.

– Ki vezeti őket? – kérdezte egészen halkan.

– Azt nem tudni, de erősek.

A nő arca megkövült, aztán sebesen megfordult és kirohant az ivóból.

– Ennek meg mi baja? – nézett a kocsmáros tanácstalanul Melianorra.

– A háború mindnyájunkban fájó emlékeket hagyott hátra – mondta a vezér, fizetett és azzal ő is távozott.

Narya lóra pattant és átnyargalt a falun. Már az utolsó házaknál járt, amikor Melianor beérte.

– Tudom, mi jár a fejedben – lihegte, miközben a nő mellé ugratott.

Narya visszafogta a lovát.

– Értesíteni kell a királynőt! Meg kell tudniuk, mi történik – mondta indulatosan.

– Még nem fordulhatunk vissza, a végére kell járnunk a dolognak.

– Melianor! Ezek nem fognak megállni a határvonalon. Épp eléggé gyűlölhetnek minket a régi vereségükért, hogy most erőt gyűjtve megint ellenünk induljanak.

– Járjunk a végére előbb, azután egyikünk megviheti a híreket. Én addig itt bevárom a sereget – mondta a férfi.

Narya elképedt.

– Hogyan?! Azt hiszem, nem hallottalak jól! Kettőnk közül nem én fogok visszamenni és jelenteni – kiáltotta.

A vezér azonban nem hátrált meg.

– Veszélyes itt maradnod, Narya. Téged otthon a fiad vár, engem senki. Én katona vagyok, nekem ez a feladatom. Ha a Fekete Mágus tért vissza és ő vezeti a barlingokat, neked minél távolabb kell lenned innen.

Narya megragadta a gyeplőt, tenyerébe szorította. Melianor kimondta hát, amire ő is rettegve gondolt.

A hangja halkabb volt, amikor megszólalt.

– Nem lehet a Fekete Mágus. Az anyám nagyon messze van innen és többé nem tér vissza. Azért bizonyosan nem, hogy ilyesmit műveljen.

– Egyszer már megtette – vetette oda a vezér gúnnyal telve.– Hát akkor ki? Talán Urul, az egykori vezérük?

Az asszony megrázta a fejét.

–Túl egyszerű lenne.

– Jól van, akkor lássuk, mi az igazság!

Ahhoz, hogy többet tudjanak meg, közelebb kellett kerülniük a barlingok vonalaihoz. Ehhez át kellett lépniük a határt, ami azt is jelentette, hogy elhagyták Cameriol biztonságát és a barlingok által elfoglalt területre léptek.

Sűrű erdőn át vezetett az útjuk. A növényzet annyira dús volt, hogy le kellett szállniuk a lovaikról és kantárszáron vezetni a hátasokat. Saját, avart taposó talpaik ütötte zaján kívül, csak a lombok susogását, ágak zizegését hallották. Lassan sötétedni kezdett.

– Olyan, mintha ránk zárulna az erdő – suttogta Narya.

– Akkor forduljunk vissza! Sötétben úgysem látunk semmit. Holnap reggel korán újra eljövünk. Hamarosan az orrunkig sem fogunk látni. Gyere! – mondta Melianor és megállt, hogy megfordítsa lovát.

Ekkor egy reccsenés zaja ütötte meg a fülüket.

– Te is hallottad? – kérdezte a nő, lélegzet visszafojtva. – Mi volt ez?

–Talán mókus, vagy őz.

De Narya megint érzékelte a mozgást és boszorkány képességeinek köszönhetően azt is tudta, hogy ez nem őz, annál valami sokkal nagyobb. Hangtalanul előhúzta a kardját, és intett a vezérnek, hogy ne mozduljon, nincsenek egyedül. Melianor is kivonta a kardját, állkapcsán megvonaglott az ideg a bőr alatt. Mindketten a sötét fák közé meredtek, de nem láttak semmit, csak Narya érezte a jelenlétét, a melegét az őket körülvevő, titokzatos alakoknak.

Aztán egyszerre csak megmozdult a sötétség. A fekete árnyak elmozdultak, mintha csak körülfolyná őket az erdő kitárt marka, hogy összezáruljon rajtuk. Feketébe öltözött alakok vették körbe őket, mindannyiuknak kard, lándzsa, vagy felajzott nyíl volt a markában. Fáklyák lobbantak, a táncoló sárga lángnyelvek fénye azt a csalfa látszatot keltette, hogy mozognak a fák, bokrok.

Barlingok álltak mindenütt, tekintetükből sütött a fenyegetés, a kíméletlenség.

Köpenyük a földig ért, vörös és fekete kivert mellvértet viseltek, fejüket kámzsa takarta. Kisugárzásuk döbbenetes volt, egyszerre ijesztő, bénító és izgalmas. Legalábbis Narya így érezte.

Leereszkedtek a hátasaikról, kardjukat szorongatva toporogtak.

Melianor ugrásra készen, megfeszülő izmokkal készült a barlingok közé vetődni. Narya idegesen kapkodta a tekintetét, támadóállásba helyezkedett ugyan, de tudta, hogy semmi esélyük a túlerővel szemben.

– Le a fegyverekkel! – hangzott a felszólítás.

Egyenes volt és világos. Mivel egyikük sem mozdult, újra megszólalt a figyelmeztetés.

– Dobjátok el a kardot, ha nem akartok most itt meghalni! Ne mondjam, még egyszer!

A barlingok még közelebb jöttek, egyikük lándzsahegye elérte Narya kardját, a pengék összecsikordultak. A nő, a benne lüktető feszültségtől megugrott, a kardját megsuhogtatta.

Egy erős marok szorult a fegyvert tartó csuklójára és megfékezte. Az egyik barling volt. Jóval magasabb volt az asszonynál és persze, jóval erősebb is.

– Mit akartok tőlünk? – kérdezte Narya élesen.

– Ti jöttetek ide, hogy a nyomunkra bukkanjatok. Hát megtaláltatok – válaszolta a barling, aztán fejbiccentéssel jelzett a társainak.

– Kötözzétek meg őket és hozzátok!

– Nem állunk veletek háborúban, ehhez nincs jogotok! – ellenkezett Melianor, mialatt hárman lefogták és kifeszegették a kardot a kezéből. Megmotozták, valamennyi kését elvették.

A vezér arca vörös lett a dühtől és a tehetetlenségtől. Narya nem szegült ellen, ha az összes fegyverét elkobozzák, ő akkor sem marad védtelen.

– Átléptétek Cameriol határát, ez itt már a mi területünk és itt a mi szabályaink lépnek érvénybe – emlékeztette a barling Melianort.

Mindkettőjük fejére zsákot húztak, kezeiket megkötözték. Nem láthatták, merre tartanak, hová hurcolják őket. Tudták jól, milyen a barlingok börtöne, milyen kegyetlenül tartják a foglyaikat. Lovaikra taszigálták őket és útnak indultak.

Sokáig meneteltek, a levegő lehűlt, ami azt jelentette, hogy közben teljesen besötétedett és az este, később az éjszaka vette át az uralmat. Narya bár nem láthatott semmit, azon kívül, hogy a nyeregbe próbált kapaszkodni megkötözött kezeivel, az érzékeire figyelt. Hallgatta a neszeket, zörejeket, a lovak patáinak megváltozó zaját. Kiérhettek az erdőből, mert valami kemény, hidegen kongó

talajon jártak. A patkók finoman, fémesen koppantak, mintha kövön haladnának. Emlékezett rá, milyen volt, amikor Asaretet kiszabadították a barlingok rabságából. Senki ember fia nem akarná azt a bánásmódot, a reménytelenség keserű ízét, az elveszettség gondolatát magáénak tudni.

A hangokból ítélve megérkeztek a céljukhoz. Lerángatták őket a hátasaikról és cseppet sem figyelve a sutaságukra, lökdösve, taszigálva ösztökélték mindkettőjüket, hogy továbbhaladjanak.

Naryában forrt a düh, ha valamit gyűlölt, az a kiszolgáltatottság volt, hogy nem lehet a maga ura, hogy mások szabják meg a sorsát. Mi lehet annál rosszabb, ha megfosztanak valakit a szabad akaratától? Aztán egyszerre lehúzták a zsákokat a fejükről, szemüket egy pillanatra elvakította a sok fáklya és olajmécses fénye. Hunyorogva néztek körül, hogy felmérhessék, hol is vannak.

A csarnok hatalmas volt, íves gazdagon díszített oszlopok íveltek a magasba, hogy megtartsák a boltíves mennyezetet. Minden egyes oszlop míves faragásokkal tekergett, akár egy-egy karcsú fatörzs. A terem márványpadlózata fényesen tükröződött, azt a csalfa látszatot keltve, mintha víztükör volna. A falak mentén embermagasságú olajmécsesek álltak kacskaringós állványokon. A terem végében, néhány lépcsőfokkal magasabban egy másik szint terült el. Hatalmas, nehéz faasztal körül magas, faragott támlájú, trónnak is beillő székek álltak. Az asztal széles lapján aprólékosan megfestett térkép hevert, akkora, mint egy lepedő.

Barling vitézek álltak őrt a lépcső alján, ádáz, mindenre elszánt tekintetük még egy edzett harcost is óvatosságra intett volna. Csodás fekete–vörös mellvértjükön arany díszítés fénylett. Hosszú, csillogó fekete hajuk a vállukig ért, vagy még annál is lejjebb. Kezükben beretva éles dárdát tartottak, övükről kard lógott az oldalukon.

Az asztal mellett négy barling férfi foglalt helyet. A csapat érkezésére egyikük felemelkedett ültéből és rájuk figyelt.

– Az erdőben fogtuk el őket, nagyuram. Kémeknek látszanak – mondta az egyik kísérő és fejet hajtott.

A barling lassan kijött az asztal takarásából, lelépkedett a lépcsőn. Odasétált a foglyok elé, szemügyre vette őket.

– Cameriol mióta küld asszonyt kémkedni? Nincs elég vitézük, harcosuk, vagy ügynökük, hogy ilyen eszközökhöz nyúlnak?– kérdezte, amíg Naryát méregette.

Az asszony felpillantott a férfi arcába. Nem közönséges barling katona volt. Délceg, széles vállú alkatán, fekete ruhája ellenére is látszott, hogy izmos. Hosszú ébenfekete haját hátul összefonva viselte. Márványosan sima arcában sötét szempár villogott, szép ívű ajka mellett két oldalt árnyék húzódott, ami azt jelentette, nem suhanc már.

Naryának valahogy ismerősnek tűnt, de talán csak a képzelete csalta meg a furcsa helyzetben.

– Nem vagyunk kémek! – vágta oda Melianor.

A barling finoman, gúnnyal telve elmosolyodott.

– Nem? Hát akkor kik vagytok? Egy párocska, akik eltévedtek az erdőben esti romantikázás közben? Aligha. A fegyverek, amiket elvettek tőletek egészen másról árulkodnak.

– A társamnak igaza van, nem kémkedni jöttünk – szólt közbe Narya. – Csupán híreket viszünk Cameriolba.

– Miféle híreket? – kérdezte a barling és közelebb lépett a nőhöz.

– Cameriol békéjét veszélyeztetni látjuk, a jelenlétetek kételyeket keltenek az emberekben. A háború óta nem telt még el olyan sok idő, hogy ne emlékeznénk a borzalmakra, a veszteségre.

– Azt hiszitek, meg akarjuk támadni az országotokat? – kérdezte a barling.

– Ugyan mi más végett bukkantatok fel ismét?

A barling tüzetesebben figyelte meg Naryát, kutató pillantása majdnem átcsapott tolakodóba. A nő kényelmetlennek érezte a figyelmét, bensőjében felizzott az erő, ha kell, megvédhesse magát. Az írisze vöröses lánggal derengett, jelezve a bensőjében növekvő erő hatalmát. Hirtelen lesütötte a pilláit, nehogy a férfi észrevegye, de elkésett.

A barling hátrált egy lépést.

– Várjunk csak egy percet! Te lengoni vagy, egy mágiatudó!

– Csodás felismerés – jegyezte meg a nő csendesen. – Nincs ebben semmi különös.

– Benneteket Cameriol királynője küldött. De mióta bízik meg az uralkodótok egy lengoniban? Hacsak nem olyasvalakiről van szó, aki a barátja. – néhány pillanatig eltöprengett, aztán egy tőrt rántott elő a dereka mögül.

Narya ereiben meghűlt a vér.

– Ne tégy olyasmit, amit később csúnyán megbánnál! – figyelmeztette.

– Nem áll szándékomban – mondta a barling, azzal megragadta a nő összekötözött csuklóit és elnyisszantotta a kötelet. Narya kezei szabadok voltak.

– Egyetlen lengoni mágus van, aki élvezheti Luali királynő bizalmát és barátságát. Te vagy a Callehou klán úrnője, de ami ennél is több, te vagy a Fekete Mágus lánya.

Az asszony elsápadt, pillantása elrebbent a barlingról és Melianorra tévedt, aki rezzenéstelen arccal várta, mi fog történni, most hogy lelepleződtek.

Aztán ismét a magas fickóra nézett.

– Hízelgő, hogy a hírnevem ide is eljutott – mondta feszengését rosszul palástolva.

A barling elmosolyodott, majd meghajtotta a fejét.

– Omak vagyok. Ha úgy tetszik, az enyéim jelenlegi vezetője. Vagy inkább azt kéne mondanom, hogy az uralkodójuk.

Naryának és Melianornak leesett az álla.

– Folytassuk civilizáltabb módon! Gyertek, foglaljatok helyet az asztalomnál és beszélgessünk!

Melianorhoz lépett, őt is szabaddá tette.

– Remélem, nem kell megbánnom ezt a döntésemet – szólt a vezérhez.

– Minden a továbbiakon múlik – viszonozta a pillantását a férfi.

Naryát a feje búbjától s sarkáig átjárta a különös, idegen bizsergés, ahogy az asztalhoz kísérték, és helyet mutattak neki a többi barling között. Leültek, mintha csak kedélyes társalgásra érkeztek volna. Omak közvetlenül mellette foglalt helyet.

– Akad egy közös ismerősünk. Biztosan emlékszek még az édes testvéröcsémre, Urulra. Korábban ő vezette a seregünket, kiváló harcos volt. Máig hiányoljuk és fájlaljuk a hirtelen távozását.

Narya szeme elkerekedett. Szörnyen kínosan érezte magát. Persze, hogy emlékezett a szép barlingra, aki az anyja társa volt, az egykori ellenfele. Később pedig… Vajon mi lett vele? Mióta Goronillal, a mágussal átléptek a világok közti kapun nyoma veszett, senki sem hallott többé róla.

– Igen, emlékszem rá – mondta.

Omak az arcát figyelte, mintha olvasott volna a gondolataiban. Lassan elmosolyodott, először csak a szemével, aztán az ajka is finoman elhúzódott.

Narya egy néma pillanatig értetlenül nézte.

– A szépséged még most is felülmúlja a Fekete Mágusét, Narya. Bárkit képes vagy megbabonázni, legyen az barling, ember, vagy más. Értek mindent – jegyezte meg halkan, hogy a többiek ne értsék.

Narya zavarba jött.

–Az öcséd és én később valamiféle különös barátságot kötöttünk. Próbáltuk elfelejteni, de legalábbis a múlt leplébe burkolni a régi sérelmeket. Urul kétségkívül remek vitéz – hadarta.

– Ebben egyetértünk– biccentett Omak. – Miután Urul és Merna távoztak, népünk súlyos vereséget szenvedett. Pánikba estek, eluralkodott a fejetlenség. Menekülnünk és bujkálnunk kellett, sehol sem voltunk biztonságban. A vezetőink elhagytak minket, mert rákényszerültek. Földönfutóvá, üldözötté váltunk, mint korábban már sokszor. Nektek van hazátok, gyökereitek, ahol az őseitek is éltek és az utódaitok is élni fognak. Nem ismeritek az érzést, milyen számkivetett, otthontalanként bolyongani. A népemnek vezetőre volt szüksége, aki utat mutat nekik, megteremti a biztonságot. Az addigi csodálatos diadalmenet hirtelen katasztrófába fulladt. Engem ért a megtiszteltetés, hogy vezérüknek választottak, engem akartak követni. Én megteremtem számukra a rég vágyott otthont, a területet, ahol szabadon élhetünk.

Narya óvatosan pillantott fel.

– Megértem a törekvéseiteket. De valahányszor új területet szereztek meg, annyiszor igáztok le egy másik népet és veszitek el tőlük a hazájukat. Ez minden alkalommal harccal, vérontással jár. Mások lerohanása, lemészárlása árán teremtesz meg egy barling birodalmat?

– A háborúnak és a békének is ára van, valakinek mindig fájni fog és meg kell fizetnie. Cameriol túl erősnek bizonyult, alul maradtunk, de Malvánia elég gyenge ország katonai szempontból. Lassú és tohonya a seregük, csapnivaló a védelmük. Az ország területe hatalmas, a lakosság száma kicsi és elszórtan lakott területek sokasága váltogatja egymást. Sok telepes önszántából vonult el, amikor megláttak minket.

– Mit változtat ez azon, hogy gyakorlatilag lerohantátok őket?

Omak hátradőlt a magas támlájú széken.

– Igazad van, nem sokat. A barlingok független, szabad és egyesek szerint, vad nép. Most elérkezett az ideje, hogy egységbe kovácsolódjunk, kialakítsuk saját birodalmunkat.

– Szép ez a fennkölt gondolat, de mi lesz azután? Mi lesz, ha majd keveslitek a területet, és még többet akartok? Vajon Cameriolra is szemet vettek ismét?

Omak komor pillantást küldött a nő felé.

– Nos, Narya, valamit tudnod kell. Annak idején nem a barlingok vetettek szemet Cameriolra. Nem mi választottuk az országot ki, hogy lerohanjuk. A Fekete Mágus döntése volt, az ő ígéreteit követtük.

A nő ledöbbent, úgy érezte magát, mintha arcon ütötték volna. Fel akart pattanni, elrohanni, hogy ne kelljen szembe néznie a múlt árnyaival újra meg újra, amiket legszívesebben elfeledett volna.

Omak észrevette, hogy kellemetlen perceket okozott neki.

– Az anyád remek asszony volt, mind csodáltuk és féltük a hatalmát. Az ereje olyan távlatokat mutatott nekünk, amelyeket korábban sosem képzeltünk. Merna nem nézett le minket, egyenrangúként bánt velünk, közénk való volt. Ha nem lengoninak születik, akár barling asszonynak is beillett volna. Ha egyszer visszatérne, nálunk otthonra találhat. Tudomásom szerint, a lengoniak rég

kitagadták, Cameriolba sem engeditek be, de ide jöhet.

– Merna nem tér vissza többet – jelentette ki Narya határozottan.

– Mi a szándékotok a továbbiakban? Mit akartok Cameriolban? – kérdezte Melianor komor képpel.

Omak felé fordult.

– Ezt a kérdést majd a királynőtökkel vitatom meg, nem veletek.

Narya tekintete találkozott Melianoréval és nyugalomra intette, majd ő maga megszólalt.

– A királynő nem jöhet el ide.

Omak a homlokát ráncolta.

– Az irányunkban tanúsított megvetése nem segíti elő a népeink közötti jó viszonyt. Szomszédok vagyunk, közös a határunk, üdvözítő lenne, ha képesek lennénk civilizáltan tárgyalni.

– A királynő nem a megvetése okán nem jöhet. Luali haladószellemű okos és

megfontolt uralkodó. Korrekt a politikában. A jelenlegi állapotában már nem teheti ki magát ilyen hosszú útnak, veszélynek pedig, még kevésbé – mondta Narya.

– Értem. Szóval várandós. Egy újabb porontyot ad az országotoknak – vonta fel a fél szemöldökét Omak.

– Több tisztelettel beszélj az uralkodóról! – figyelmeztette Melianor. Kék szemében visszafojtott düh villogott.

– Heves vérmérsékletű a testőröd, Narya. Taníts meg neki valamennyit a te önuralmadból! Javára válhat.

– Melianor a klánunk seregének vezére, nem a testőröm.

Omak kihúzta magát, kifeszítette széles mellkasát.

– Ez esetben, nagy a valószínűsége, hogy mi abban a régi háborúban egymás ellen harcoltunk.– Melianor arcáról könnyen leolvashatta a választ.

– Mivel szavatolod Cameriol érinthetetlenségét? Milyen biztosítékot adsz a békére? – kérdezte Narya.

A barling lassan, kényelmesen ráemelte a tekintetét és higgadtan beszélt.

– Ezekről a kérdésekről nem tárgyalok veletek. Ti nem vagytok királyi követek, nincs felhatalmazásotok. Kémek vagytok. Magával a királynővel beszélek, ha majd alkalom adódik rá.

– Nem tudlak meggyőzni az ellenkezőjéről? – pillantott fel rá Narya, apró finom kis mosollyal, amivel hatni akart a férfira.

– Attól tartok, nem – villant Omak tekintete. – Ma éjszakára itt maradtok, kaptok ételt és szállást. Reggel utatokra engedlek benneteket. Remélem, ezzel is bizonyítom a jó szándékomat.

Narya és Melianor felkeltek az asztaltól.

– Köszönjük – mondta az asszony.

– Meglehetősen kevesen vannak, akik élvezhetik a barlingok vendégszeretettét. Becsüljétek meg ezt a ritka kiváltságot!

– Értékelem – biccentett Narya.

–Természetesen őrök vigyáznak rátok. Jobb óvatosnak lenni.

Melianor horkantva indult lefelé a lépcsőn, azonnal négy katona zárta körül,

kíséret gyanánt.

Omak elkapta Narya karját, közelebb hajolt hozzá, hogy a beszédüket más ne hallhassa. Egészen fölé magasodott, úgy nézett az arcába.

– Tudom, miért téged küldtek. Mert félelmetes varázserőd van. Ha akarnád, talán még Mernán is túltennél. Ha majd eljön az ideje, örömmel fogadunk magunk közé, úrnő. Tisztelettel és kíváncsian várom a percet, amikor közénk tartozol majd.

– Hogyan? – hebegte a nő.

– Nem kell aggódnod, sértetlenül távozhattok. Ha hiszed, ha nem, itt nagyobb biztonságban vagy, mint bárhol máshol.

–Ezt nem értem.

Omak elmosolyodott, szinte kedves lett az arca.

– Nem baj, most még nem is értheted. – azzal eleresztette a nőt. – Menj!

Narya zavartan ment le a lépcsőn, gyorsított léptein, hogy beérje Melianort az örökkel.

Éjszakára egy nagyobbacska szobát kaptak. Csupán praktikus okokból, óvatosságból zárták össze őket. Két őr posztolt az ajtajuk előtt. Naryát nem zavarta különösebben, hogy osztoznia kell a szobán Melianorral. Ahhoz túlságosan fáradt és elcsigázott volt. Egyik ámulatból a másikba esett. Olyan kifinomult ízléssel berendezett szobában tölthették az éjszakát, hogy egyre kevésbé értette, hogyan nevezheti bárki is barbárnak ezt a népet. Egy palotában voltak valahol nem túl távol a határtól. És abban biztos volt, hogy ezt a palotát már a barlingok emelték és nem a Malváni néptől kobozták el. Az épület az ő stílusukat, ízlésüket tükrözte.

Omak bizalmas szavait nem értette, nem tudta mire vélni a szimpátiáját, hiszen a háború idején ők ellenségek voltak és egymás ellen harcoltak.

Melianor kelletlenül morogva forgolódott a matracán.

– Mit mondott neked Omak? – dörmögte, hátra sem fordulva a takarója alatt.

Narya valamiért azt érezte, nem akarja megosztani a vezérrel a beszélgetés témáját.

– Megígérte, hogy épségben távozhatunk reggel – mondta végül.

Omak állta a szavát. Korán reggel útnak indították Naryát és Melianort. Az utat megint zsákkal a fejükön tették meg, de a kezüket nem kötözték össze. Amikor a határvonalra értek, az erdőbe, ott szabadon engedték őket. Néhány nap múlva pedig, hazaértek, vissza a királyi várba, ahol már türelmetlenül várták rájuk.

Beszámoltak a hallottakról és a látottakról. Luali és Vergon nem nyugodtak meg. A barlingok nem adtak határozott, egyértelmű választ.

– Én azt mondom, mozgósítsunk egy nagyobb csapatot és küldjük oda a határhoz felügyelni a területet. Legyünk felkészültek, az sosem árthat – ajánlotta Melianor.

– És te mit mondasz, Narya? – kérdezte Luali.

–Nem vagyok hivatott, hogy tanácsot adjak neked, Felség, de Melianor tapasztalt katonai véleményével egyetértek. Ő más szemmel látja a körülményeket, mint én. A csapat jelenléte biztonságérzettel töltheti el az ottani lakosokat és figyelmeztetőleg hathat a barlingokra. Így a vezetőjük, Omak is tudhatja, hogy amíg nem kapunk határozott választ és nem tárják fel az álláspontjukat, addig nem beszélhetünk feltétlen bizalomról.

–És mi az, amit te gondolsz?

Narya elfordult egy pillanatra, hogy mérlegelje a szavait.

– Szerintem, Omak nem hazudott. Nem szándékoznak megtámadni minket.

– Miből gondolod?

– Érzem.

Melianor gúnyosan elnevette magát.

– Nagy könnyelműség volna egy boszorkány megérzéseire bízni az ország sorsát!

Vergon közelebb lépett a vezérhez.

– Olykor többet érhet bármilyen más tervnél és számításnál. Míg a fület, szemet és ítéletet meg lehet téveszteni, addig egy boszorkányt vagy mágust aligha. Ők másként működnek, más síkon éreznek, rezonálnak. A tudásuk ősi és attól, hogy nem ismerjük, még tiszteletben tarthatjuk. A tudatlanságunk nem emel föléjük.

Melianor megértette a finom figyelmeztetést. Narya hálás pillantást küldött a testvére felé.

Luali királynő elrendelte a csapat katona határ menti állomásoztatását első lépésként, amíg nem történik változás. Naryáék visszatérhettek a Callehou birtokra, hétköznapi tevékenységeikhez.

Negyedik fejezet

A tél lassan beköszöntött, átvette az uralmat, kioltotta az ősz csodás színeit. A hideg bevette magát a vár falai közé, és sokkal több tűzifára volt szükség, hogy felfűtsék a szobákat. Vékony hóréteg lepett mindent, amerre csak a szem ellátott.

A tél viszonylag rövid volt Cameriolban, ám annál agresszívabban mutatta meg a méregfogát. A hideg nem kímélt senkit. Éjszakára, annyira lehűlt a levegő, hogy jégcsappá fagyott bárki, aki szabad ég alatt maradt. Ezért mindenki igyekezett fedett helyre kerülni, mikorra leszállt az este. Létezett egy íratlan szabály, miszerint a vándorokat be kell engedni éjszakára, nehogy a fagyhalál végezzen velük.

Beesteledett, Narya hosszú ruhája fölé ezüstróka prémszegélyű, földig érő köpenyt húzott, úgy indult ki az udvarra. Kashant kereste, mert a fiú eltűnt és hiába szólongatta, nem került elő. Gondolta, hogy biztosan kint kódorog, vagy az istállóban, a lovak körül sündörög. Már elég hideg volt ahhoz, hogy Narya aggódni kezdjen miatta.

Az udvaron sehol sem látta a gyereket a fáklyák fényénél. Erősen, nagy pelyhekben havazott már órák óta, nem volt könnyű átlátni a sötétben a hó függönyön. Az istálló felé indult, ahonnan sárga fény szüremlett ki. A lovászok tüzet raktak, hogy melegen tartsák az állatokat és egyikük mindig figyelt, nehogy egy szikra kipattanjon, és bajt okozzon. Egyszer már leégett az istálló, nem hiányzott még egy tragédia.

Narya benyitott a faajtón és megpillantotta a fiát. Kashan egy karddal hadonászott maga körül, Asaret kardjával. Vékony karja alig tudta megtartani a felnőtt férfinak való fegyvert.

Narya hirtelen nem tudta, hogy örüljön, vagy dühös legyen. Utóbbi mellett döntött.

– Te mit művelsz itt?! – szólt rá a gyerekre.

Kashan rajtakapottan fordult felé, arca megnyúlt, szeme elkerekedett, ahogy az anyjára meredt.

– Semmit, én csak… – hebegte.

– Mit csinálsz az apád kardjával?

A fiú arca lángba borult, nem tudott mit válaszolni.

Narya odalépett hozzá, kivette a kezéből a kardot, megragadta a gyerek karját és határozottan magával húzta. Nem törődött azzal, hogy a két lovászfiú őket bámulja.

Az udvaron átvezette Kashant, majd be a várba, felfelé a lépcsőn. A kisfiú egyszer csak megtorpant.

– Nem tettem semmi rosszat!

– Ilyen későn már nem mászkálhatsz odakint, te is tudod! Mi ütött beléd, hogy fegyvert veszel a kezedbe és éppen apád kardját? Ez nem játék!– dorgálta Narya.

– Meg akarok tanulni vívni! – jelentette ki a gyerek.

Tekintetében elszántság csillant, dacára annak, hogy tudta, rosszat csinált.

– Túl fiatal vagy még ehhez – intette le az anyja.

–Nem vagyok már kicsi, elég nagy vagyok hozzá, hogy vívhassak!

Narya eleresztette a gyerek karját és felvonta a szemöldökét.

– Csakugyan? Szóval, szerinted már nagyfiú vagy? Tisztában vagy vele, hogy ha valaki karddal jár, annak meg kell tudni védeni magát és talán másokat is a támadókkal szemben? Egy ilyen penge harcra való, azért van, hogy megvágjunk vele valakit, esetleg ha szükséges, meg is öljük. Nem játékszer. Ha még egyszer meglátom, hogy apád kardjával játszadozol, és semmibe veszed a szavam, csúnyán megbüntetlek, Kashan!

A fiú arcán látszott, mennyire dühös az anyjára, amiért nem fogadja el, amit mond.

– De ez a kard úgyis engem illet, azt teszek vele, amit akarok, az enyém!– kiáltotta.

Narya kissé lehajolt hozzá.

– Tévedsz! Apád kardja engem illet. Ha majd én úgy gondolom, hogy elég érett vagy, akkor neked fogom adni, de ez a nap még nagyon–nagyon távol van. Egy

vitéz kardja nem arra való, hogy kisfiúk játszadozzanak vele. Legyen benned tisztelet!

Kashan szája sarka lefelé konyult és sírni kezdett.

– Ez nem igazság! – szűrte eltorzult hangon a fogai közt. Szemében kövérre hízott könnycseppek jelentek meg.

Megfordult és felfelé szaladt a lépcsőn. Narya felsóhajtott, ahogy utána nézett.

A bejárati ajtón az egyik szolga nyitott be. Vállát és sapkáját hó borította, arca piros volt a hidegtől.

– Asszonyom! A kapunál valaki bebocsátást kér – lihegte.

– Ki az? Megint egy koldus? – fordult felé Narya.

– Nem koldus az, úrnőm. Inkább lovagfélének nézem, vagy vándornak.

– Jól van, eresszétek be és mutassátok meg neki, hol alhat éjszaka! A mi kapunk előtt ne fagyjon meg senki!

– Igenis. – a szolga elsietett.

Narya magára maradt a magasba ívelő lépcsősoron, a kőkorlátnak támaszkodva. Kashanra gondolt, hogy a fia lassan felnő, még pár év és kamaszkorba lép. Hiányzik neki az apja, a férfi példakép. Be kellett látnia, hogy Melianornak igaza van, bármilyen kellemetlen is, hogy éppen ő mondta ki. A fiú mindkettejük konok, makacs természetéből örökölt jócskán, nem lesz vele könnyű. Az apjára akar hasonlítani, olyan hős lenni, mint Asaret volt. Talán túl sok történetet hallott a régi csatákról, a hősökről. Narya nem akarta, hogy a fia a múltban éljen, elég, ha önmagát sújtja ezzel a büntetéssel, mintha vezekelne valamiért.

Lynni jött le a lépcsőn, arcán látszott, hogy zaklatott.

– Asszonyom, Kashi nagyon sír és dühöng a szobájában. Engem is kizavart – mondta kizökkentve Naryát a gondolataiból.

– Semmi komoly baja nincs, csak megszidtam – sóhajtotta. – Mindjárt felmegyek és beszélek vele.

– Azt hiszem, egy kis vigaszra van szüksége – mondta Lynni.

A nagy bejárati ajtó kitárult és az iménti szolga sietett be. Tekintete idegesen repkedett ide–oda.

– Úrnőm!

– Mi a baj? – fordult felé az asszony.

– A vándor lovag, akit bebocsátottunk a várba, találkozni akar veled. Azt mondja, beszélni valótok van.

És mire a fiú kiejtette a szavakat, a háta mögötti hóesésben már fel is tűnt egy feketébe öltözött, magas alak. Fejét csuklya fedte, arca helyén csak ásítozó sötétséget lehetett látni. Széles vállát beborította a hó, fekete csizmája nedvesen csillant. Ahogy belépett a szolga mellett, a fiú egészen alacsonynak tűnt mellette. A lovag megállt, arcát párafelhőbe burkolta a lehelete. Köpenye résnyire szétnyílt és láthatóvá vált az övére csatolt kardja.

Narya meglepve figyelte és némi óvatos gyanakvással szólt hozzá.

– Uram! Mi okból kívánsz beszélni velem?

A magas alak, fekete kesztyűs kezét a csuklyához emelte és hátraengedte, felfedve magát. Hosszú, fényes sötét haja a válláig ért, szép vonású arcában fekete szempár izzott. Ez a delejes, tüzes tekintet Naryára vetült és a férfi lassan félmosolyra húzta a szája sarkát.

– Jó estét!

Narya egy pillanatig azt hitte, képzelődik. Csodálkozva, már–már megbűvölten meredt a férfira. Nem akart hinni a tulajdon szemének.

– Urul? – nyögte, alig hallhatóan és szabad kezével a kőkorlátba kapaszkodott,

úgy figyelte, ahogy a lovag tisztelettel fejet hajt előtte.

A fiatal szolga szája tátva maradt. Lynni pedig az arca elé kapta a kezét ijedtében. Mindketten túl fiatalok voltak még, hogy személyes emlékeket őrizzenek az egykori barling vezérről, de az elbeszélésekből ismerték a háborúban betöltött szerepét. És csak azt tudták róla, amit az idősebbektől hallottak, azt nem, amit úrnőjük élt át vele egy másik birodalomban.

A férfi nem eresztette Narya tekintetét, miközben megkérdezte.

– Callehou úrnője minden vendéget fegyverrel a kezében fogad?

Narya zavartan moccant meg, hirtelen nem is volt biztos benne, hogy kiadja–e a kezéből a kardot, vagy tartsa magánál. Urul nem volt ártatlan, a régmúlt bűneinek árnyai ott lebegtek a háta mögött. Aztán mégis átnyújtotta a fegyvert a megszeppent Lynninek és a férfi felé lépett.

– Üdvözöllek, Urul! – mondta és ostoba zavarán felülkerekedve elmosolyodott.

A szolgálólegény gyorsan kiosont és becsukta az ajtót, kívül rekesztve így a fagyos hideget.

A férfi jóleső érzéssel figyelte a felé közeledő nőt. Gyönyörűnek látta, szépsége mit sem változott az évek során, inkább beérett, kiteljesedett, még ragyogóbb lett.

Narya nem tudta, mit tegyen üdvözlésként, megölelni mégsem lehetett a barlingot, így kinyújtotta felé a kezét.

Urul nagy kesztyűs markába zárta a nő kecses, fehér hideg kezét és megszorította, közelebb húzta magához.

– Bebocsátást kérek a házadba, Narya. Az engedélyed nélkül nem léphetem át a küszöböt. – aztán egészen halkan hozzátette: – Mindketten tudjuk az okát.

Az asszony óvatosan elhúzta a kezét Urul tenyeréből.

– Nem tudom, honnan kerültél elő és milyen elhatározás vezetett el hozzám, de a vendégem vagy.

– Hosszú és fáradtságos út áll mögöttem.

– Akkor ne ácsorogjunk itt, menjünk beljebb, hogy felmelegedhess a tűznél!

Urul lendületes léptekkel követte Naryát az előtéren át, a fogadótermen keresztül, ahonnan egy kisebb, barátságosabb helységbe jutottak. Maguk mögött hagyták az elképedt Lynnit, aki szaporán sietett fel az emeletre.

Narya új fahasábokat rakott a széles szájú kandalló lobogó tüzére, hogy még melegebb legyen. Ebben a helységben szokták elfogyasztani a főétkezéseket, ha nem volt vendég a háznál, hanem csakúgy magukban voltak.

Urul lekanyarintotta magáról a köpenyét, és egy szék háttámlájára terítette száradni. Narya is kibújt a prémszegélyes kabátjából. Kezét előrenyújtotta, a tűznél melengette. Féloldalasan figyelte a férfit, ahogy lehúzza a kesztyűit, leoldja az oldaláról a kardot. Oly rég látta, hogy már el is felejtette, milyen magas és szép szál fickó a barling.

– El sem hiszem, hogy itt vagy – mondta és felpillantott a tűzhöz közelebb húzódó Urulra. – Elárulod, hogy kerültél ide?

– Idelovagoltam ebben az átkozott havas és jeges éjszakában. Bíztam benne, hogy beengednek – válaszolt a barling.

– Hogy jöttél át a kapun?

– Lóháton.

Narya teljesen felé fordult.

–Ne bolondozz velem! Tudod, hogy értem! A világok közti kapun? Goronil is itt van? Vele jöttél? Ő miért nem jött ide veled? Hol van? Úgy szeretném látni! – hadarta.

Urul elnevette magát.

– Lassabban! Ne olyan hevesen! Válaszolok a kérdéseidre, de csak sorjában.

– Nézd el a türelmetlenségem, kérlek, de annyira izgatott vagyok. Annyi sok év után viszontlátni téged, ez teljesen váratlanul ért – próbált lecsillapodni a nő.

Urul komolyabb kifejezéssel nézett rá.

– Egyedül jöttem, Goronil nincs velem. Régen elváltak útjaink és én nélküle vándoroltam.

Az asszony viszonozta a pillantását.

– Igaz szavadra mondd meg, ellenségként tértél vissza?!

– Nem. – Urul egyenesen a szemébe nézett. – A múltat magam mögött hagytam. Nem azért vagyok itt, hogy ártsak Cameriolnak.

– Akkor miért? Miért jöttél vissza oda, ahol tudod, hogy nem kívánatos a jelenléted?

– Ez egyelőre hadd maradjon az én titkom. Ha mindent elárulok neked, semmi érdekes nem marad bennem a számodra.

Narya zavarában félre fordította az arcát.

– Ezt azért nem hinném.

Urul ellépett a kandallótól.

– Mielőtt vallatóra fognál, nem vendégelnél meg némi étellel–itallal? Hosszú út áll mögöttem, éhes és mi tagadás, fáradt vagyok.

Narya széttárta a kezét.

– Ó, hát persze! Milyen udvariatlan vagyok! Ne haragudj, Urul! Az utóbbi időben kevés vendég fordult meg ebben a várban.

Amíg az asszony intézkedett és a konyháról harapnivalót hozatott, addig Urul körbejárta a kis szobát, megfigyelte a berendezést. Egyszerű, kényelmes bútorok, hangulatos helység, semmi cicoma, semmi felesleges kacat. Kezét végighúzta Narya levetett prémszegélyes köpenyén.

Kísérteties érzés volt újra itt lenni, ahol véres csaták folytak, ahonnan legyőzve, dicstelenül és sebesülten kényszerült távozni egy ismeretlen világba. Abban a várban vendégeskedni, ahol egykori ellenfelei élnek, annak az asszonynak az asztalánál ülni, tüzénél melegedni, akinek az anyja a párja és cinkosa volt.

Narya visszajött, nyomában egy testes asszonysággal, és tálcákat hoztak. Ételt,

italt pakoltak az asztalra, majd a szakácsnő égővörös arccal távozott.

– Gyere, ülj le és lakj jól! – intett Narya a barlingnak.

Urul helyet foglalt az egyik széken és falatozni kezdett. Narya leült szemközt vele és figyelte.

– Szóval, külön váltatok Goronillal? – kérdezte.

– Sok mindenre megtanított az öreg barátod, de be kellett látnia, bennem egy fikarcnyi tehetség sincs a mágiához. Hálás vagyok a türelméért és a nagylelkűségéért, amit irányomban tanúsított. Egy magamfajta nem tud sokáig egyhelyben ülni, ha már elfogyott a tennivaló, így elbúcsúztam a mágustól és egyedül indultam tovább. Sokfelé jártam és sok mindent láttam.

– Hogyan léptél át a világok közti kapukon?

– Goronil megtanított bizonyos trükkökre. Kicsit több munkámba kerül, mint nektek, lengoniaknak

Narya két ujja közé csippentett egy darabka sült húst a tálcáról és bekapta, aztán töltött a testes vörösborból mindkettőjüknek.

– Találkoztál azóta Mernával? – kérdezett rá a nő nyíltan és egyszerűen.

Urul nemet intett a fejével.

– Soha azután. Nem tudom, merre jár, hol él és mit csinál.

– Vakmerőség csak így besétálnod a kapun és megjelenni ezen a helyen – húzta össze a szemét Narya. – Egyesek szemében talán egyenesen arcátlanság. Fel vagy készülve a támadásokra, a dühös fogadtatásra?

– Igen – bólintott Urul.

– Itt nem a visszavonult katonát fogják látni benned, hanem a vérszomjas barlingot, aki el akarta foglalni az országot, aki a Fekete Mágussal cimborált – folytatta az asszony.

– Úgy értsem, nem vagyok szívesen látott itt? – kérdezte a férfi.

– Már mondtam, hogy a házam vendége vagy. De ezzel nem biztos, hogy helyesen döntöttem. Sokan lesznek, akik ellened fordulnak, és nyílván engem sem kímélnek majd. Van egy arcod, amit ők nem láttak.

– Megértem, ha kétségeid vannak, Narya. Nem szeretnélek kellemetlen helyzetbe hozni mások előtt. Hálás vagyok az irányomba tanúsított nyíltságodért és megelőlegezett bizalmadért. Nem biztos, hogy megérdemlem.

Narya egyszeriben hagyta a bensőjében feléledni a tüzet, erejének sistergő lángját. Forró hatalma szinte kibuggyant belőle és köréjük szivárgott, akár egy párafelhő. A mágia ereje megrezegtette a tányérokat, poharakat az asztalon, amelyek csengő hanggal megcsörrentek.

Urul felkapta a fejét és a nőre meredt, azután higgadtan hátradőlt a székén. Megvárta, míg az erő körüllengi, letapogatja, átfolyik rajta. Nyugodtan tűrte, meg sem lepődött.

– Érzem az energiád ízét. Még emlékszem rá – mondta kellemesen mély, zavarba ejtő hangján.

Narya vörösesbarna írisze fényesen csillogott a gyertyák fényénél.

– Tudnom kell, hogy a szándékaid békések–e – mondta és visszahívta az erejét.

– Nem bízol bennem?

– Urul, még nagyon messze vagyunk attól, hogy nyugodt szívvel kijelenthessem, megbízom benned. Szükség van az óvatosságomra. Vannak itt olyanok, akikért felelősséggel tartozom.

A barling felemelte a vörösboros serleget és hosszan kortyolt belőle.

– És mire jutottál a boszorkány tudományoddal? – kérdezte.

Narya töprengve figyelte.

– Különös, de nem érzek rajtad semmit. Nem is értem. Szinte semlegesnek, tisztának ítélnek a belső érzékeim, mintha magamat kutatnám velük. Talán Goronil valami mágiát küldött rád? Vagy ez még mindig Merna régi bűbája lenne rajtad, ami ennyi év múltán is hat?

Urul vállat volt.

– Én nem tudom, te mondd meg!

Narya értetlenül nézett körül.

– Ha átok lenne, érezném, de nem az.

Felemelte kezét és a férfi asztalon nyugvó kézfeje fölé helyezte a levegőben, anélkül, hogy megérintené. Meleg, jóleső bizsergés csipkedte a bőrét mindenütt a testén. Érdekes és izgalmas új tapasztalat volt. Kellemesen megborzongott, aztán visszahúzta a kezét. Ezt az élményt nem szándékozott megosztani a férfival.

– Barátként jöttem – mondta Urul. – Nincs miért tartanod tőlem.

– Miért éppen most? Miért ide, ebbe a várba?

– Látni akartalak, ennyi az egész. Tudni, hogy mi lett veled, hogyan alakult a sorsod.

Narya félre fordult, elkapta a tekintetét Urulról és a szoba árnyékosabb sarkába meredt.

– Nem túl fényesen – mondta halkan.

Egy percig mindketten hallgattak, csak a tűz ropogása csapott némi zajt az egyre melegedő szobában. Aztán Urul megszólalt.

– Nem vettem volna a bátorságot idejönni, ha nem tájékozódok előtte az itteni dolgokról. Eljutott hozzám a hír, hogy Asaret Callehou meghalt.

Az asszony megdermedt, egy szót sem szólt, mozdulatot sem tett, csak ült némán. A szoba csendjére figyelt, a fahasábok ropogására a tűzben, a lángok suhogó hangjára, a férfi elfojtott légzésére, és egyszeriben átjárta a pillanat nyugalma. Engedte magára szállni a békét, mintha mélyet lélegzett volna a szoba csendes, simogató légköréből.

– Fáj erről beszélnem – mondta ki a szavakat.

Urul megértően nézte.

– Bocsáss meg, Narya a tapintatlanságomért! Nem akartam felszakítani a sebeket.

A nő megrázta a fejét.

– Semmi baj. Hisz érethető, hogy megkérdezed. Baleset történt. Tűz ütött ki, leégett az istálló. Asaret egy bent rekedt lovászfiút akart kimenteni.

– Sajnálom. Bár ellenfelek voltunk, tudom, kitűnő ember volt és te nagyon szeretted.

Narya beletörődve aprót bólintott. Szemében végtelen szomorúság csillant a finom könnyfátylon keresztül.

– Iszonyatosan hiányzik – suttogta.

– Boldogulsz egyedül? – kérdezte Urul, hogy kissé elterelje a nő figyelmét a bánatról.

– Nem könnyű, de meg kell birkóznom a helyzettel. Most én vagyok a klán vezetője. Igyekszem tartani a pozíciómat és úgy cselekedni, hogy elfogadjanak. Komoly feladat ez egy özvegynek, ráadásul a származásommal és a múltammal. Nem kedvel mindenki, vannak olyanok, akik szíves örömest átvennék a helyemet a klán élén. Már nem élvezem Asaret védelmező pártfogását, már nem a felesége vagyok, csak a hátrahagyott özvegye. Egy betolakodó, aki kolonc a

nyakukon, akitől szabadulnának.

– Veszélyben vagy? Félre akarnak állítani? – lepődött meg Urul.

– Azt talán nem, de lesben állnak és alig várják, hogy hibát kövessek el, vagy valami olyasmit tegyek, ami jó indokkal szolgálhat nekik egy ellenem felhozott vádban. És még csak nem is ágálhatok ellenük, mert minden ő általuk vádnak titulált tény igaz. Nő vagyok, lengoni vagyok, Merna az anyám, és ha szükséges, a mágiát használom.

– Mit fogsz csinálni?

Narya vállat vont.

– Semmi különöset, teszem a dolgom, mint eddig.

– Nem tartasz tőle, hogy elmozdítanak a pozíciódból?

– Eszembe jutott már ez a lehetőség is, és talán az sem biztos, hogy összedőlne a világ, ha megtennék. Tartozom Asaretnek azzal, hogy erős vagyok és kitartok. Amíg az udvar támogatását magam mögött tudhatom, addig nem aggódom túlságosan.

Urul kérdőn pillantott rá.

– Ezt hogyan értsem?

– Az öcsém, Vergon a királynő férje és egyben társuralkodó is – adta meg a választ a nő. – Vergon jó király.

Urul tűnődve nézegette a bort a serlegében.

– Különös. Vergon éppen annyira lengoni, mint te, az ő anyja is Merna és amíg téged megvetnek, őt elfogadják királyuknak?

Narya elkomorodott.

– Vergon soha nem művelte a mágiát, soha nem használta pusztításra a hatalmát, ahogyan én.

– Értem – bólintott a férfi.

Narya felállt.

– Azt hiszem, elég későre jár. Ideje lepihenni. Az egyik vendégszobát ajánlom fel neked. Már be is fűtettem, de azért kicsit hideg lesz az éjszaka.

Urul is felállt.

– Tökéletes lesz, köszönöm, és a vacsorát is. Az utóbbi napokban nem volt részem ilyen kellemes vendéglátásban – mosolygott, és elindult a nő után.

Narya a karjára dobta a prémes kabátját és átnyújtotta a barlingnak a köpenyét. Urul megfogta az asszony karját és az arcába nézett.

– Amit az előbb csináltál velem, nagyon kellemes volt.

– Érezted? – pillantott fel rá a nő kissé meglepve.

Eszébe sem jutott, hogy esetleg a barling érzékeli az ő mágiáját, az pedig végképp nem, hogy esetleg neki is hasonló élményt nyújt. A férfi halványan elmosolyodott, éppen hogy csak.

– Ne feledd, már éreztem magamon boszorkány bűvös érintését…, és nem csak azt. De ez valahogy más volt.

– Nem ártani akartam neked.

– Nem is annak tűnt.

Narya zavartan elfordult.

–Menjünk!

Csendesen felmentek az emeletre. A vár népe, a szolgálók már aludni tértek. Odakint rendületlenül havazott a puha éjszakában. Narya hálótermétől egy fordulónyira volt a szoba, melyet Urulnak előkészítettek. Épp az ajtó előtt álltak, amikor a folyosó félhomályában megjelent Kashan. Talán a beszélgetést hallotta meg és előjött a kuckójából.

A gyerek szeme, szája püffedtek voltak a sírástól. Meglepve meredt a magas idegenre. Urul is a gyereket nézte. Narya érezte, hogy a férfi visszafojtja lélegzetét.

– Anya? – szólalt meg a fiú halkan, bizonytalanul.

– Azt hittem, már alszol. Gyere, kicsim! – intett neki Narya.

A hangja nyugodt volt és melegséggel teli, a korábbi vitájukat már el is feledte.

– Ki ez? – kérdezte a gyerek.

– Gyere közelebb! Bemutatom a vendégünket.

Kashi tett egy–két lépést a felnőttek felé, miközben bizalmatlanul méregette a hosszú hajú idegent.

– Ő itt egy régi barátom, Urul – mondta Narya, aztán a barlinghoz fordult: – Ő a fiam, Kashan Callehou.

– Üdvözöllek, Kashan! – hajtott fejet Urul.

A kisfiú megdermedt, szürke szemébe harag költözött, ajka elkeskenyedett. Épp elég mesét hallott már a háborúról, az ellenségről és persze a barlingok sötét vezéréről. Ismerte Urul nevét, ami egyet jelentett a veszéllyel és a pusztulással. Apró, keskeny mellkasa szaporán süllyedt–emelkedett a zaklatottságtól, orcái kipirultak.

– Te vagy az a barling!! Tűnj el! – sziszegte dühösen.

Narya arcáról tovaillant a kedvesség, meglepve elindult a gyerek felé.

– Kashi, ne beszélj így!

– Anya, ő az ellenségünk! Küldd el! Zavard el! – kiáltotta a kisfiú.

– Urul nem árt nekünk, a barátunk. Higgy nekem! Nem kell félned tőle.

– Nem akarom, hogy itt legyen! – a gyerek végre elfordította a tekintetét a férfiról és az anyjára nézett. – Űzd ki a hidegbe! Ne engedd, hogy itt legyen!

Narya kinyújtotta a kezét a fia felé, hogy érintésével megnyugtassa.

– Kashi, nincs mitől tartanod. Látod, engem sem bánt, békével jött. A háború régen volt, Urul megváltozott. – egy pillantást vetett a férfira és hozzátette. – Mind megváltoztunk.

Kashan azonban elhátrált anyja keze elől, aztán sarkon fordult és visszaszaladt a szobájába. Narya fáradtan sóhajtott és leengedte a kezét, szemét lehunyta egy pillanatra, hogy a tehetetlensége fölött visszanyerje önuralmát.

Urul mély hangja zökkentette ki.

– Ő hát a fiad, akivel várandós voltál Ilkíriában? Szép gyermek, nagyon hasonlít az apjára.

– Ó, igen. Néha azt gondolom, túlságosan is. Sajnálom az iménti viselkedését. Nézd el neki, kérlek! – sóhajtott az asszony. – A történetek, amiket a háborúról és az édesapjáról szóltak, rád nem vetettek túl jó fényt. Kashan pedig ezeken a meséken nőtt fel, ezek a képek maradtak meg a fejében az apjáról.

– Semmi baj, Narya. Megértem.

Az asszony közelebb lépett a férfihoz, megtorpant előtte, felemelte hozzá az arcát és a szemébe nézett.

– Az imént azt ígértem a fiamnak, hogy nem fogsz ártani neki, nem kell tartania tőled. Ajánlom, hogy ez így is legyen. Ha Kashannak csak egy haja szála is meggörbül, míg itt vagy, velem gyűlik meg a bajod és azt keservesen megbánod, Urul.

A barling figyelte, ahogy a nő íriszében narancsos fénnyel feldereng a mágia, átsüt a pillantásán. Ő is közelebb hajolt Naryához, az arcukat alig egy arasz választotta el egymástól.

– Még nem tudod, de éppen mellettem vagytok biztonságban. Most is úgy van, ahogy Ilkíriában ígértem, amikor elváltunk. A kardom a tiéd, rendelkezz velem!

Narya a sötét szemekbe merült, ő is emlékezett rá, mik történtek abban a másik távoli birodalomban, ahová elhurcolta Urul, hogy Mernához vigye.

Hátrált egy lépést.

– Félek, nem fogadhatom el a nagylelkű ajánlatot. Jó éjszakát, Urul! – mondta, és azzal otthagyta a férfit.

Szíve szaporábban dobolt a mellkasában. Urul jelenléte régi emlékeket keltett életre benne, amiket már elfeledett, homályba burkolt.

Kashan szobájába ment. A fiú az ágyán ült, takarójába burkolózva. Dühödt tekintettel fogadta Naryát.

– Itt van még? – kérdezte a barlingra célozva.

Az asszony leült az ágy szélére, kezeit az ölébe ejtette.

– Urul a vendégünk. Kérlek, viselkedj vele rendesen!

– Egy barling. Ha apa élne, átszúrná a szívét.

– De nem él. És vége a háborúnak, nem vagyunk ellenségek, Urul a barátom.

Kashi az anyjára pillantott.

– Ezt nem értem. Hogy lehet a barátod?

– Már nagyon régen jó útra tért, belátta, hogy rossz, amit csinált és meg akart változni. Nem azért jött, hogy bajt keverjen, csak meglátogat minket. Ő jó barling.

– Meddig marad?

Narya vállat vont.

– Nem tudom. Arra kérlek, Kashi, bízz bennem! Bárki bármi rosszat mond neked Urulról, te csak bízz az én szavamban!

A gyerek kizökkent a durcás hangulatából és elgondolkozva nézett rá.

– És Urul tudja, hogy te boszorkány vagy?

– Tudja – bólintott az asszony.

– Nem fél tőled?

Narya elmosolyodott.

– Egyáltalán nem fél és nem is bánja.

Kashi elcsodálkozott.

– Ez fura. Akkor ő az egyetlen.

Az asszony megcirógatta a kisfiú göndör haját.

– Átgondoltam a dolgot a vívással kapcsolatban. Ha vége a télnek és kicsit jobb idő lesz, megtanulhatod a kardforgatás alapjait.

Kashi arca felderült.

– Igazán?

– Igen, feltéve, hogy a kérésemnek engedelmeskedsz, és nem gyűlölködsz Urullal, míg velünk van. Nem szeretnék viszályt ebben a házban.

– Nehezet kérsz, anya – mondta Kashi.

– Tudom, szívem. – Narya csókot nyomott a fiú arcára. – Most pedig aludj! Nagyon késő van, én is fáradt vagyok.

Kashan lefeküdt, anyja jól beburkolta a meleg szőrmebéléses takaróba, aztán eloltotta az olajmécseseket. Csak a kandalló tüze világította meg a kis szobát.

– Jó éjszakát! – suttogta.

Később a szobájában, az ágyában fekve, hideg lábait melengetve Urul váratlan felbukkanásán töprengett. Nem volt benne biztos, hogy bölcs döntés a barlingot beereszteni a Callehou várba és vendégként fogadni. Ő nem tekintette ellenségének többé, de azt igyekezett nem elfeledni, hogy Urul veszélyes fickó, akit képtelenség kiismerni, tetteit előre látni. A tagadhatatlanul vonzó külső hétpróbás, barbár gyilkost takargat, aki az elmúlt években ki tudja miféle tudásra tett szert, merre járt és mit csinált.

Másnap Narya és Kashan reggelijüket fogyasztották, amikor Urul megjelent.

– Jó reggelt! – köszöntötte őket.

– Gyere, ülj közénk és egyél velünk! – kínálta hellyel Narya.

Kashi éles pillantásokkal méregette a férfit, ahogy helyet foglalt az anyja oldalán és falatozni kezdett. Igyekezett megtartani az ígéretét, de már most érezte, mennyire nehezére fog esni.

Dura és Lynni léptek az ebédlőbe, arcukra kiült a döbbenet, amikor megpillantották a barlingot nyugodtan falatozni az úrnőjükkel. Tekintetük ide– odarepkedett Urul és Narya között. Alig tudták levenni szemüket a szép férfiról és zavarukban egymást lökdösték előre.

– Asszonyom, Kashiért jöttünk. Asmodus megérkezett és kezdődhet a tanóra – mondta Dura.

Asmodus középkorú férfi volt, a fiú tanítója, aki mindenféle hasznos és érdekes dologra okította Kashant. Már két esztendeje foglalkozott vele és a fiú okos, szorgalmas diáknak bizonyult. Narya fontosnak tartotta, hogy a fia pallérozott emberré váljon, mire felnő. Asmodus a várban szolgálók csemetéit is tanította és a vár hátsó traktusában lakott, ahol a katonák meg a szolgák is.

Narya bólintott.

– Remek. – aztán felállt, hogy Kashit felsegítse a székről. – Eredj, kincsem! A tanárt nem illendő megvárakoztatni.

A kisfiút maga előtt terelve indult Dura és Lynni felé, amikor felpattant az ajtó és Melianor jelent meg. A szoba levegője megfagyott, mintha mindannyian beledermedtek volna a pillanat jeges fogságába. A vezér tekintete találkozott Urul fekete pillantásával, azonnal felismerte az egykori ellenfelét, aki ellen véres csatában küzdött.

Melianor állkapcsán megvonaglott a bőr, kék tekintete izzott, ahogy kirántotta a kardját és a barling felé lendült. Urul ugyanebben a pillanatban felpattant és ugrásra készen vetődött a vezér ellen. Lynni rémülten felsikoltott és szája elé kapta a kezét. Narya a fiút Durához lökte és természetellenes gyorsasággal ugrott a két férfi közé, hogy testével eltakarja Urult. Érezte, ahogy a barling erős mellkasa a hátának ütközik, neki préselődik, míg elölről Melianor kardja szegeződött a szívének.

– Megállj! – kiáltotta. – Mindketten vissza!

Melianor gyilkos pillantással, fenyegető mozdulattal állt előtte.

– Félre asszony! Hadd vágom le ennek a mocskos barlingnak a fejét és ontom ki fekete vérét! – fröcsögte elvakultan.

– Nem! Állj le, Melianor! – harsogta Narya és szemében felizzott a hatalmának első lángja.

– Mit keres ez az utolsó söpredék itt?!

Az asszony feje mellett farkasszemet nézett a barlinggal.

– Urul a vendégem, az én engedélyemmel tartózkodik itt, és senkitől nem tűröm el, hogy becsmérelje őt! – jelentette ki Narya kemény hangon.

Melianor értetlenül meredt az asszonyra.

– Hogy merészelsz beereszteni egy barbárt ide és vendégnek nevezni ezt a gyilkos fenevadat?!– sziszegte.

Naryában fellobbant a harag és egyúttal a maga ereje is átforrósította a bensőjét. Arca kipirult, orrcimpái megremegtek, ahogy Melianorhoz szólt.

– Egyelőre még én vagyok itt az úr, én döntöm el, kit eresztek be és kit dobok ki! Ha nem tetszenek a szabályaim, nem vagy köteles eltűrni azokat, akár el is

mehetsz!

Pár néma pillanatig egymásra meredtek, mintha a tekintetükkel párbajoznának.

Melianor még mindig Narya szívének szegezte pengéjét. Csupán egy mozdulat kellett volna és átszúrja vele a nő mellét. Urul megérezte, vagy meglátta a vezér gondolatait, és ez cselekvésre késztette. Erős karjával átfogta hátulról Narya derekát és félreemelte a kard elől, ő maga pedig Melianor pengéje elé állt.

– Ne egy asszonnyal harcolj! Itt vagyok, békével jöttem – mondta.

Narya ismét közéjük akart állni, de Urul nem engedte. Karját elé tartva megakadályozta.

– Felnyársallak, te hitvány! – sziszegte a vezér.

– Melianor! Urul a barátom, nem ellenség többé! Térj észre! – kiáltotta a nő.

– Ne védd őt!

– Nézz magadra, Melianor, mit művelsz! Urul fegyvertelen, mind azok vagyunk. A fiam szemeláttára akarsz vért ontani? Gondolkozz! Újabb barling háborút akarsz kirobbantani, azzal, hogy végzel a jelenlegi vezérük fivérével?! Itt az én házamban? Sajnálom, de ezt nem engedhetem! – mondta Narya. Azzal felemelte a kezét és rábocsátotta a vezérre az erejét.

Melianor bőre forró lett a ruhája alatt, mintha lángok nyaldosnák, láthatatlan égető parázs. Összerándult és lehanyatlott a fegyvert tartó karja. Hörögve kapott a fájdalom után. Narya hirtelen a kardért nyúlt és kivette a kezéből, aztán kioltotta a bűbájt. Melianor döbbent haraggal meredt rá. Felrángatta az alkarjáról a vastag gúnyáját és a bőrére nézett, amely vörös volt, mintha tényleg megperzselte volna.

– Boszorkány! – sziszegte őszinte megvetéssel.

Narya állta a sötét pillantását.

– Ezzel nem sértesz meg.

Urul a nőre pillantott.

– Mit jelentsen ez? –kérdezte összevont szemöldökkel.

Azonban Narya helyett Melianortól kapott választ.

– Ne vágj ilyen ártatlan képet! Lehet, hogy Naryát képes vagy átverni, de engem nem tévesztesz meg. Tudjuk, mit műveltek a barlingok a Malvániai határsávon. Jártunk ott, saját szemünkkel láttuk az új birodalmatokat. Az sem lehet véletlen, hogy éppen most bukkantál fel. Miben sántikálsz? Miféle cselt eszeltél ki ellenünk?

– Ismeritek Omakot?

– Békét ígért nekünk, ahogyan te is ezt hangoztatod – mondta a vezér.

Narya a megszeppenve álló közönségükre pillantott.

– Dura! Vigyétek Kashant!

A két nő kisietett a kisfiúval a helységből. Amikor magukra maradtak, Narya a barlinghoz fordult.

– Úgy gondolom, Melianor bizalmatlansága megalapozott. Cameriol nem juthat arra a sorsra, mint a leigázott szomszédaink. Egy háborút már megnyertünk a barling megszállók ellen, készen állunk egy újabbra.

– Narya, nem veszek részt a bátyám ország építő műveleteiben. Sok év után azért tértem vissza, hogy meglátogassalak. Nincsenek sötét szándékaim – jelentette ki Urul.

– Milyen megható! – fanyalgott Melianor.

– Szavamat adom, hogy nincsenek gonosz, ártó terveim, kizárólag Narya miatt vagyok itt, semmi másért.

A vezér gúnyosan felnevetett, aztán közelebb lépett a magas férfihoz és a képébe suttogott.

– Szóval, a boszorkányért jöttél? Az anyja után most a lányát akarod felhasználni? Ügyes húzás. Akkor vidd őt innen, minél messzebbre! Mindannyiunknak jobb lesz így – mondta, aztán a felháborodott Naryára pillantott, visszavette tőle a kardját és döngő léptekkel távozott.

– Arcátlan! – sziszegte a nő lángoló arccal. Dühében ökölbe szorult a keze. – Hogy merészeli?

– Ne is törődj vele! – intette nyugalomra Urul.

– Gyűlöl engem és soha, egyetlen alkalmat sem szalaszt el, hogy az arcomba dörgölje.

Urul a nő elé lépett.

– Ezt soha többé ne tedd! Ne állj közém és egy penge közé! Miattam ne kockáztass!

Narya zavarva jött, hirtelen nem is tudta, mi ütött belé, amikor a férfi elé ugrott. Egyszerűen csak nem akarta, hogy baja essen, ami elég váratlan reakció az ő részéről.

– Én csak… – kezdte sután. – Nem engedhettem, hogy egy ilyen incidens miatt a tieid ellenünk forduljanak.

– Szóval, találkoztál Omakkal?

– Igen.

– És rendesen viselkedett veled?

– Hát, ahhoz képest, hogy gyakorlatilag kémkedésen kapott, nagyon tisztességes volt. Még azt is mondhatom, hogy udvarias. Különös fickók vagytok ti. A világ barbárként emlegeti a népeteket, de én épp ez ellenkezőjét tapasztalom.

Urul elmosolyodott.

– Ez most bók volt?

– Nem annak szántam.

– Ne tévesszen meg pár kedves gesztus! Továbbra is csak maradj óvatos velünk szemben!

Narya megfogadta Urul tanácsát, olyannyira, hogy mindig elővigyázatos maradt a közelében és Kashant sem hagyta vele kettesben. Ehhez nem is kellett különösebben igyekeznie, hisz a kisfiú, ha tehette, elkerülte a barlingot. Képtelen volt megbékélni a ténnyel, hogy egy fedél alatt laknak.

A megfékezhetetlen pletykáknak hála hamar híre ment a környéken, hogy a Callehou úrnő beeresztette az egykori barling vezért, anyjának régi szeretőjét, és még botrányos módon nem átallja a barátjának nevezni. A nemesek sértődötten háborogtak, fanyalogva kritizálták, mindenféle árulónak bélyegezték Naryát.

A hír eljutott a királyi várba is, ahol döbbenetet keltett. Luali és Vergon értetlenül álltak a helyzet előtt. Bár ők ketten ismerték Narya elbeszéléséből az Ilkíriában történteket, így nem először hallottak Urul változásáról, mégis meglepődtek. Különösen Luali érzett fájdalmat a szívében, hiszen Urul végzett az anyjával, Sonvellel, az ő keze által veszett el a régi királynő.

Mivel a tél az utolsókat rúgta, nem lehetett Naryát az udvarba hívatni, és Lualit előre haladott állapota nem engedte elmozdulni a várból, így személyes találkozóra nem kerülhetett sor.

Teltek múltak a hetek, lassan az emberek hozzászoktak Urul jelenlétéhez a Callehou várban. Sokszor látták Naryával sétálni, vagy éppen a környéken kilovagolni, hol kettesben, máskor pedig, hármasban Kashannal. A barling tisztességesen, udvariasan viselkedett, senkivel sem akaszkodott össze, nem ellenségeskedett. A szolgák kíváncsian leskelődtek utána, de mégis tartottak tőle.

Kashan többnyire nem szólt a férfihoz, úgy tett, mintha ott sem lenne. Ezt az útját választotta, hogy el tudja viselni a jelenlétét, és betarthassa anyjának tett ígéretét. Maga sem tudta már pontosan, miért is gyűlöli annyira Urult, hisz a férfinak mindig akadt hozzá egy–két kedves szava. És azt is észrevette, hogy az

édesanyja már nem annyira bánatos, ha Urullal van, mint korábban. Ennek titokban nagyon örült, de a világért el nem árulta volna senkinek. Urulnak néhanéha sikerült szép mosolyt csalnia az anyja arcára és azt is látta, hogy milyen furcsán viselkednek a felnőttek egymással.

Lassan a tél elhullajtotta méregfogát, és a tavasz első csapatai bevették a tájat. Még a levegő illata is megváltozott, sokkal frissebb, édesebb lett. A hó teljesen eltűnt, a föld magába szippantotta, a nap is egyre többet mutogatta tündöklő orcáját.

Ahogy teltek a hetek, Narya azon kapta magát, hogy egyre inkább várja az Urullal töltött órákat. Egyetlen kósza percre sem feledte el, kicsoda ő, mégis jól érezte magát a társaságában. A barling nyugalmat és stabilitást sugárzott, nem élcelődött a származásán, nem gúnyolta a múlt miatt, semmit sem tett, csak élvezte az együtt töltött időt.

Narya betartotta a szavát és megengedte Kashannak, hogy vívni tanuljon. Melianor egy nap ajándékot hozott a fiúnak, egy kisebb kardot, amit egy nyolcesztendős gyerek karja is elbír. A vezér szívesen tanította Kashit, megmutatta neki az alapmozdulatokat, lépéseket, védekező állásokat. A kisfiú gyorsan tanult, a kedve is sokat javult. Olykor még Urullal is szóba állt.

Ötödik fejezet

Már javában benne jártak a kellemesen illatos tavaszban, amikor egy napfényes délelőtt három idegen kért bebocsátást a várba. Az úrnővel kívántak beszélni, de jöttük okát nem árulták el, mondván, az csak Naryára tartozik.

Az asszony a nagyteremben fogadta az idegeneket, Urul társaságában. A három magas alak belépett a terembe és meghajoltak. Abban a pillanatban különös rezgés töltötte meg a helységet, borzongató, mégsem kellemetlen. Két férfi és egy nő állt Narya előtt. Hosszú hajukat befonva viselték, sötétkék köpenyük földig ért. Arcuk kifejezetten szép volt, vonásaik lenyűgözők, pillantásuk hipnotikus. Nyakukban és hajfonataikban érdekes fűzött ékszereket viseltek.

– Üdvözöllek titeket! Narya Callehou vagyok. Miben segíthetek? – kérdezte az asszony.

Az egyik férfi előrelépett.

– Fogadd köszönetünket a bebocsátásért. A nevem Geras, ők a társaim, Molga és Sillan – mutatott a másik férfira és nőre. – Népünk követeiként érkeztünk hozzád, hogy átadjuk jókívánságainkat.

– Köszönet érte, Geras. Bocsásd meg a tudatlanságomat, de meg kell kérdeznem, melyik nép viseltet ilyen kedvességgel irányomban? Honnan érkeztetek?

– Lengoniak vagyunk. – hangzott a válasz.

Narya meglepetésében elkerekedő szemekkel bámulta az idegeneket. Leplezni sem tudta döbbenetét. Számára mindig is titokzatosság és homály lengte körül ezt a népcsoportot, még akkor is, ha ő maga is tőlük származott. A neveltetése és a körülményei teljesen elzárták a lengoniaktól, semmit sem tudott róluk, csak amit a nép beszélt.

– Sehol nem fogadnak minket szívesen, ha zavar a jelenlétünk és úgy kívánod, távozunk – mondta Geras félreértve a nő hallgatását.

Narya zavarában elpirult és a fejét rázta.

– Ó, nem-nem! Erről szó sincs. Gyertek, foglaljatok helyet az asztal körül! Bizonyára elfáradtatok az úton. Maradjatok és mondjátok el, miért jöttetek!

A három lengoni leült a faragott lábú, nehéz asztal mellé. Narya és Urul csatlakoztak hozzájuk.

– A mondanivalónk csak rád tartozik, a barlingra nem – szólalt meg Molga, a másik férfi.

– Urul a barátom, előtte beszélhettek. Azon kevesek közé tartozik, akik nem viseltetnek ellenszenvvel a népetek iránt.

– Népünk? – visszhangozta Molga, aztán szúrós pillantást vetett az asszonyra. – A te néped is, Narya. Közülünk való vagy. Azért jöttünk, hogy megívjunk magunk közé, gyere el és ismerj meg minket! Azért küldtek minket, hogy magunkkal vigyünk és megmutassuk neked az őseid kultúráját, szokásait, beavassunk az egységes titok rejtelmeibe.

Narya egy pillanatig hallgatott, amikor ismét megszólalt, tekintete komoly volt és magabiztos.

– Van egy olyan érzésem, hogy bár most látlak benneteket először, ti mindent tudtok rólam, ismeritek a múltamat és jelenemet. Akkor azt is tudjátok, nem egy egyszerű kóbor bárány vagyok, akit vissza kell terelni a nyájhoz. Annak az asszonynak vagyok a lánya, akit kitagadtatok, kizártatok magatok közül. Nem vitatom, később rászolgált a Fekete Mágus címre és a tettei mind ellene szólnak. Épp ezért kissé meglepve és kétkedve fogadom a kedves invitálást.

– Te nem az anyád vagy – szólalt meg Sillan.

A hangja búgó volt és kellemes, mint egy lágy simogatás.

– Nálunk az számit, amit teszel, nem az előítéleteknek hiszünk. Magányosan élsz itt, elszigetelve, az emberek körülötted megkülönböztetnek téged, kirekesztenek, nem fogadnak el. Súlyos teherként nehezedik rád a lengoni származásod, mint egy tüzes bélyeg, amit beleégettek a bőrödbe. Mintha szégyellned kellene a származásodat. Urul barátod bizonyára igazolhatja ezt. Nem kell így lennie. A lengoni büszke, értékes nép. Ismerj meg minket! Jöjj el közénk, érezd a mágia erejét a sajátjaid körében! Gyere velünk, kérlek!

Narya tanácstalanul pillantott körbe.

– Nem is tudom, erre mit mondhatnék.

Urul az asztal fölött közelebb hajolt hozzá.

– Igazuk van. Mondj igent!

Narya felé fordult és halkabban odasúgta neki.

– Ez nem ilyen egyszerű.

A férfi felvonta fekete szemöldökét.

– De igen. Pontosan ilyen egyszerű.

– Beszélni akarok veled. Most! – felállt a nő és a lengoniak felé fordult.–– Bocsássatok meg egy percre, de ezt meg kell vitatnom Urullal.

Sillan tekintete a barlingra villant, alaposan végigmérte tetőtől–talpig. Szemében a mindent látó bölcsesség szikrája lobbant, amikor elmosolyodott.

– Ahogy óhajtod – bólintott.

Narya és Urul kisiettek a terem ajtaja elé, átvágtak a csarnokon és a lépcsőkorlátnál megtorpantak.

– Fogadd el a meghívást! Éppen erre van most szükséged. Elvisznek innen, megmutatják neked, amire amúgy is szörnyen kíváncsi vagy – mondta Urul.

– Hát ezt honnan tudod? – nézett fel rá a nő.

– Látom rajtad. Ők olyanok, mint te, süt belőlük a mágia, a nyugalom és a béke. Neked most ez kell. Menj el! Nincs mitől félned – bíztatta a férfi mosolyogva.

– Szökjek el a gondok elől?

Urul megfogta a nő karjait.

– Most az egyszer magaddal törődj! Ragadd meg a lehetőséget, hagyd hátra az itteni problémákat!

– Mi lesz Kashival? Őt nem vihetem oda – aggodalmaskodott Narya.

– Nyugodtan itt hagyhatod, jó helyen van.

– És mi van, ha ez csapda?

– Nem hiszem, hogy az. Veled megyek és vigyázok rád. Nem engedem, hogy bajod essen – jelentette ki Urul.

– Hogyan?

– Csak nem hiszed, hogy ölbe tett kézzel várom ki, míg visszatérsz a varázslótörzsből? Attól tartok, ha itt maradok, egy reggelre Melianor elvágja a nyakamat, vagy én az övét. Nem akarok itt bajt keverni, amíg távol vagy. Így lesz jobb mindnyájunknak.

– Most csak bolondozol velem, igaz? – hunyorított az asszony.

– Persze, ha nem akarod, megértem – mondta a férfi és elengedte Naryát. – Nem szeretnék a terhedre lenni. Elvégre egy barbár vagyok.

– Ugyan már, Urul! – fordult el tőle Narya és visszarohant a terembe.

Megállt a lengoniakkal szemben.

– Köszönettel elfogadom a meghívást. Egyetlen feltételem van. Urul elkísér.

Geras bólintott.

– Megtisztelsz minket, Narya. A barátodat is szívesen látjuk vendégül.

Alig két nap múlva már úton voltak, hogy eljussanak a lengoniakhoz. Naryának fogalma sem volt, hol élhetnek ezek a különös emberek, merre van az otthonuk. Az utazás nem volt túl kellemes, ellenben nagyon hosszú és fáradtságos. Geras,

Molga és Urul együtt lovagoltak és jókat beszélgettek mindenféléről. Sem a lengoniakat, sem a barlingot nem izgatta, hogy mindkettejük népét a világ megveti, lenézi. Vagy talán éppen ezért értettek olyan remekül szót egymással.

Sillan többnyire Naryával haladt, éjszakánként pedig, egymást melengették a tábortűz mellett. Az útjuk elhaladt a legendás Ezüsterdő mellett. Az erdő, amely oly sok titkot rejtegetett, befogadta őket és védelmet nyújtott nekik.

Narya csodálkozott, hogy egyik lengoninál sem volt fegyver. Egyszerűen nem volt rá szükségük, hisz ők maguk, illetve a hatalmuk volt a veszélyes fegyver.

Amikor elhagyták az Ezüsterdőt, továbbhaladtak nyugatra, átvágtak egy sziklás vidéken és végül megérkeztek a lengoniak földjére.

Hatalmas, dús növényzetű, sűrű erdőben éltek a varázstudományukról elhíresült emberek. Takaros kis házaik, kunyhóik szinte egybeolvadtak a növények vaskos törzseivel, a tekergőző indákkal. Mindenütt óriási, színes szirmú virágok virultak, vagy füzérekben és fürtökben omlottak alá. A házikókhoz kicsi kertek és sétányok tartoztak, amik valahogy összefonódtak a szomszédos házak ösvényeivel.

Emberek szaladtak elő, gyerekek, asszonyok, férfiak, öregek és fiatalok, hogy megbámulják az érkezőket. Mindannyian ugyanazt a szépséget sugározták, amit a küldöttek. Leplezetlenül nézegették az idegeneket.

Narya közvetlenül Urul oldalán haladt. Óvatosan megérintette a férfi karját és közelebb hajolt hozzá, hogy odasúghasson neki.

– Mind olyan szépek, egytől–egyig. Lenyűgözők, elbűvölők.

Urul kissé rekedtes hangon súgta vissza.

– Te is éppen ilyen vagy – nézett a nő szemébe. A pillantásától Narya végtagjai elzsibbadtak és forróság ömlött szét benne. Elkapta a tekintetét és az őket figyelő megannyi kíváncsi arcra koncentrált.

Geras, Molga és Sillan előttük haladtak, vezették őket, mutatták az utat. Mindent átitatott a bűbáj semmi mással össze nem téveszthető édes, zamatos íze. Az a jellegzetes illat, amit egyik mágiaismerő ember megérez a másikon. Narya az első pillanatokban fuldoklott ennyi tömény energia sűrűjében, hányinger gyötörte és szédült. Aztán lassacskán hozzászokott az új érzéshez.

Végül megérkeztek egy takaros kis házikóhoz, melynek csaknem az egész falát beszőtték a vaskos indák, gyökerek. A bámészkodók közül kivált egy alacsony, idősasszony. Hosszú ezüstös haja a csípőjéig ért és hajlott kora ellenére az arca szép volt, zöld szemében frissesség szikrázott. A kíséret utat engedett Naryának és Urulnak, így egyenesen az asszony előtt találhatták magukat.

– Gyertek közelebb! – intett. – Még közelebb!

Narya szíve nagyokat dobbant, attól tartott, menten kiugrik a száján keresztül. Izgalom feszítette a mellkasát, ahogy engedelmesen a nő elé lépett.

– Legyetek üdvözölve közöttünk! Nassima vagyok, ennek a csoportnak a vezetője. Örömmel látlak benneteket, osztozzatok javainkon, töltsétek az időt békességben nálunk!

– Köszönöm a kedves meghívást, Nassima – hajtott fejet Narya. – Ő itt a jó barátom, Urul – mutatott a barlingra.

– Tudjuk, ki ő. Mindaddig ő is szívesen látott vendég, amíg betartja a szabályainkat.

Urul egyetértését mutatva meghajtotta a fejét az idősnő felé.

– Kövessetek! A házam nyitva áll előttetek.

A házikóban friss gyümölcslevet kaptak és némi harapnivalót. Jól esett nekik a többnapos lovaglás után végre leszállni a nyeregből és valami sokkal kényelmesebb helyen ülni.

Nassima nem is leplezte érdeklődését, nyíltan figyelte Narya minden mozdulatát, aztán közelebb hajolt, barázdált tenyerét a nő arca elé tartotta. Narya hátrahőkölt.

– Nyugalom! – csillapította Nassima. – Csak látni akarom az erődet. Nem kell tartanod tőlem.

Tenyerét a nő arca előtt tartva, elmélyülten lehunyta szemét, ajka néha

megrándult, ahogy elmélyült a tanulmányozásban.

–Tele vagy kétségekkel, nem érted, miért kerestünk meg téged, hogy magunk közé hívjunk.

– Bevallom, különösnek találom – mondta Narya, de nem mert megmoccanni.

– Ismertem az anyádat születésétől fogva. A szemem előtt nőtt fel, lett ügyes és ígéretes boszorkány. Játszi könnyedséggel sajátította el a mágia tudományát, gyorsabban, mint sokan közülünk. A becsvágya erősebb volt minden másnál, eltévelyedett és senki sem tudta visszatartani. Még a férje és ti, a gyerekei sem.

Nassima elvette a kezét és Narya szemeibe nézett.

– A félelmeid alaptalanok, te nem vagy olyan, mint Girim. Az erőd sokkal nagyobb, lehetőségek rejlenek benned. Megízlelted a sötét hatalmat, használtad, átengedted magad a gyors és biztos sikernek, hagytad, hogy átitasson, átfolyjon rajtad, eltöltsön.

– Szükség volt rá a háborúban – védekezett Narya.

– Tudom, lányom. Nem is hibáztatlak. Azt tetted, amit kellett, hogy segíthess a barátaidon, szeretteiden. Azért jöhettél ide, mert bebizonyítottad, képes vagy felülkerekedni a sötétség csábításán, mert legyőzted a fekete mágiát, igába hajtottad és korlátok közé tudtad szorítani. Erősebb vagy, mint Girim volt. Népünknek szüksége van rád, az erőnk, a mágiánk egységes forrásból töltekezik,

aminek te is része vagy.

– Idegen vagyok itt, nem tudok rólatok semmit.

– Akkor itt az ideje, hogy megismerd az őseidet! Mert nemcsak a Baleárok vére folyik az ereidben, sokkal inkább a lengoni vér ütközik ki rajtad. A te néped, akik közt most élsz, megvet, megbélyegez. Nálunk ettől nem kell tartanod.

– Önzetlenül kínálod fel nekem mindezt? – kérdezte Narya tűnődve.

Nassima derűsen elmosolyodott.

– Nem. De erről majd később beszélünk. Most ne törődj ezzel! Nézz körül, vegyülj el, tanulj! A társadnak és neked rendelkezésetekre bocsátunk egy kunyhót, a vendégeink vagytok.

Narya pislogni kezdett, nem mert a férfira nézni.

– Urul és én…, mi nem vagyunk társak. Nem úgy – hadarta.

– Értem – bólintott az öregasszony. – Külön szobát kaptok. Sillan lesz a kísérőd, ő lesz a segítségedre.

– Ő fog tanítani engem?

– Nincs szükséged rá. Goronil, öreg barátom és az édesanyád már megtanították neked, amit kellett a mágiáról. Innentől saját magadat kell képezned.

– Azt mondtad, hogy vegyüljek el és tanuljak.

– Így van, de nem a varázslást, hanem lengoninak lenni. – Nassima a nő kardjára mutatott. – Nem mindig a kard és a vérontás az egyetlen megoldás.

Narya őszinte arccal nézett az öregasszonyra.

– Megtiszteltek a bizalmatokkal és ez a jóság mélyen megérinti a lelkem.

– Az édesanyád árnyékában élsz, lányom. Még akkor is, ha ő elérhetetlen távolságban van innen. Ne viseld ezt a bélyeget önként, ne cipeld a hátadon az ő bűneit!

– Sajnálom, de ez nem ennyire egyszerű – mondta Narya. – Girim rengeteg gonoszságot művelt, amit senki nem felejt el.

Nassima hunyorítva mosolyogni kezdett.

– Elmesélek neked valamit az édesanyádról, amit talán nem tudsz.

Narya kíváncsian figyelt.

Az öregasszony Urul felé sandított.

– Hallhatja a barátod is?

– Igen – bólintott a nő és azon nyomban látványosan elpirult.

Eszébe jutott, milyen kapcsolatban is állt Urul és Girim egymással. Zavarában szólni sem tudott és úgy fordult, hogy a férfi ne lássa az arcát.

Nassima éles szeme mindent észrevett és megértett.

– Ah, igaz is! Különös kapcsolat a kettőtöké. Tele van rejtéllyel és meglepetéssel. Hát jó, akkor legyen – mosolygott szelíden. – Girim elfordulása mélységes bánatot okozott mindannyiunknak. Nehéz szívvel mondtuk ki rá a döntést, hogy távoznia kell. És, hogy mi volt az ok? Girim kivételes tehetsége már egészen korán megmutatkozott, komoly terveink voltak vele és a jövőjével kapcsolatban. Őt szántuk a népünk vezetőjének, akiben mindenki bátran megbízhat, tanácsait elfogadják és követik. Az első kudarc akkor ért minket, amikor beleszeretett Krindellbe, egy egyszerű, átlagos, varázstalan emberbe. Ezzel a törvényeink szerint, elvesztette a jogot, hogy a vezérünk lehessen. De az az önfejű, konok és szépséges lány a szerelmet választotta. – az öreg boszorka meleg, száraz kezét Narya kézfejére tette. – Anyád szerette az apádat, családot

akart, gyerekeket és boldogságot. Egyszerre akart megtartani mindent, a szerelmet és a mágiát, később pedig, a hatalmat. Amikor elfogadta a sötét erők hívását, már nem volt visszaút. Hiába kérleltük, ajánlottuk fel a segítségünket, szeretetünket, ő hátat fordított nekünk. Kitagadtuk, kizártuk őt a lengoniak közül. Hidd el, fájdalmas döntés volt és szomorúságot okozott. Különösen nekem, hiszen én akartam a legjobban, hogy ő legyen a vezetőnk.

Naryát megdöbbentették a hallottak.

– Én nem vagyok ilyen – motyogta.

– Nem, valóban nem – paskolta meg a kezét Nassima.

– Bocsáss meg, – pattant fel Narya – most szeretnék kicsit kimenni a levegőre! – hadarta és Urult kikerülve elhagyta a kisházat.

Hátra sem nézve átmasírozott az ösvényen, a dús, virágoktól roskadozó bokrok között. Ekkor vette észre, mennyien bámulják, kíváncsian méregetik. Most érezte csak igazán, mennyire idegen közöttük. Ezek a csodás emberek itt hajlandók őt befogadni, a kezüket nyújtják felé, míg máshol lenézik és összesúgnak a háta mögött. Meg kell tanulnia elfogadni ezt, bármilyen nehéz is.

Egyszer csak Sillan lépett mellé, mint egy őrangyal.

– Minden rendben? – kérdezte óvatosan, látva Narya feldúlt arcát, érezte a feszültségét.

– Mutass meg nekem mindent, Sillan! – kérte Narya csendesen.

A napok gyorsan teltek a lengoni édenkertben. Narya megismerkedett az emberekkel, a szokásaikkal, a faluval és az erdővel. Befogadták maguk közé, bevonták a mindennapi tevékenységeikbe. Szívesen segített gyümölcsöket szedni, főzni, bármit, ami éppen jött. Esténként az édes virágillatú sötétben, fáklyák és tábortűz mellett ülve gyümölcsborokat kortyoltak, ősi meséket mondtak, vagy énekeltek. Minden olyan békés volt, olyan harmonikus, de Narya nem feledte, hogy nagyhatalmú boszorkányok, és mágusok között van. Lassan hozzászokott a tömény energia jelenlétéhez, hogy mindenütt körülveszi, éjjel s nappal, bárhová megy.

Mennyire más volt ez az élmény, ez a környezet, mint amiben eddig élt. A háború, a csaták, a megkülönböztetettség megkeményítették, kifakította a lelkét, kioltotta benne a tüzet, a vágyat az élet után. A fia miatt tartotta magát, derék embert akart nevelni belőle, megadni neki a boldog gyermekéveket, ha már a sors elvette tőle az apját.

A lengoniak között újra életre kelt, mintha újra tanulna lélegezni, nevetni, vagy akár nyugodtan aludni.

Már több mint két hét is eltelt. Este, sötétedés után ünnepségre készültek, hogy köszöntsék a tavasz teliholdját. Hatalmas tüzet raktak, dobok szóltak és a gyerekek kacagva játszadoztak a lángok fényénél. Sülteket ettek, szaftos húsú gyümölcsöket faltak és zamatos bort ittak. A hangulat pompás volt, könnyed és vidám. A lengoniak igazán értettek a mulatsághoz.

Narya a lengoni kék ruhában, hosszú hullámos hajában gyöngyökkel ült a tűznél.

Mellette Sillan, Geras és Molga beszélgettek elmélyülten, olykor jókat nevetve. Narya a máglya lobogó lángjai mellett elnézve Urult figyelte. A férfit három– négy fiatal lengoni nő vette körül, beszélgettek, kacarásztak. A szép lányok rajongó, kacér pillantásokkal igyekeztek felhívni magukra a férfi figyelmét. Narya az elmúlt két hétben többször is találkozott ezzel a helyzettel, hogy Urul igen nagy sikert arat a lányok, asszonyok körében.

A tagadhatatlanul vonzó hím felkeltette a nők figyelmét és ki is élvezte a rajongásukat. Elvégre szabad, jogában áll, nem köti semmilyen eskü senkihez. Miért is ne élvezhetné a szép nők társaságát?

Urul oldalra fordult és a tekintete találkozott Naryáéval. Míg a lányok mosolyogva igyekeztek magukra vonni a figyelmét, addig a barling hosszú pillanatokra foglyul ejtette Narya szép szemének villogását. Csak rá fókuszált, ott abban a percben megszűnt minden más körülöttük.

A nő arcát átjárta a forróság, de nem a tábortűz közelsége melengette, hevítette fel a vérét, hanem a férfi tekintete. Elfordította az arcát, nem tudott tovább Urulra nézni, nem bírta ezt a zsibbadást a tarkóján, amitől bizsergett a bőre.

– Néha nagyon nehéz a döntés, hogy a szívünkre, vagy az eszünkre hallgassunk – jegyezte meg halkan Sillan, akinek nem kerülte el a figyelmét az iménti jelenet.

Narya rápillantott, orcái még mindig tüzeltek.

–Nem értelek – hebegte zavarában.

– Vajon az egykori barling vezér miért vállalja fel a kockázatot, miért tűri el az ellene irányuló gyűlöletet és megvetést? Élhetne máshol, bárhol, ahol senkis nem tudja róla, ki ő, és mit művelt korábban. Miért kísért el téged ide, mint egy testőr? – kérdezte Sillan kedvesen.

– Félreérted. Urul a barátom, már nem ugyanaz a vérengző hadvezér, aki volt, megváltozott – bizonygatta Narya.

– Miért vagy ebben ennyire biztos? Mit tudsz róla? Furcsa barátság a tiétek – vont vállat Sillan és kortyolt a gyümölcsborból, majd sokkal halkabban folytatta, szavait csak a mellette ülő nőnek szánta.

– Urul olyan férfi, amilyent nem találni minden bokorban. Szép és veszélyes. Kíváncsivá teszi az asszonyokat, de csak egy hozzá hasonló erős nő válhat igaz társává.

Narya elhúzta a száját.

– Ahogyan az anyám?

– Nem – intett Sillan. – Én nem rá gondoltam. – jelentőségteljes pillantásától Narya talán még jobban zavarba jött, mint Urulétól.

– Ne bolondozz, Sillan! – nézett rá szinte riadtan. – Kérlek, ezt ne!

– Mitől félsz? Vagy inkább, kitől? Tőle, vagy magadtól?

Narya felállt.

– Rossz nyomon jársz.

Sillan felnyúlt és megfogta a nő kezét, barátságos arcában tisztán ragyogott a szeme a tűz fényénél.

– Az én egyik képességem, hogy látom a jövőt. Nem tisztán és nem tévedhetetlenül, de felvillannak képek, érzések, hangok. És nem szokásom tévedni.

Narya elrántotta a kezét.

– Teljességgel lehetetlen, amiről beszélsz – mondta, és otthagyta a varázslónőt.

Az ünneplő emberek közt elsietett. Összezavarták Sillan szavai, hiába próbálta lesöpörni ezt a különös érzést, elhárítani a gondolatot is, még mindig égett a bőre Urul pillantásától.

Nassima lépett elé és vékony karját feltartva megfékezte.

– Hová sietsz ennyire feldúltan, lányom?

– Sehova, én csak… – morogta Narya.

– Nyugalom! Gyere velem! – kézen fogta a fiatalnőt és visszavezette a többiekhez a tűz mellé.

– Barátaim! – szólt Nassima fennhangon az emberekhez. – Mondjunk köszönetet a hatalmas erők forrásának, hogy ily gazdagon jutalmaz minket, és bőkezű szeretetében dúskálhatunk!

Maga mellé vonta Naryát és a többiek is csatlakoztak, felálltak a tűztől, nagy kört formázva mindannyian megfogták a mellettük álló kezét. Sillan került Narya másik oldalára.

– Köszöntsük húgunkat, Naryát, aki annyi sok esztendő után meglelte az utat hozzánk! Öleljük hát be őt, hogy érezhesse ennek a népnek az igazi erejét! – aztán a nőhöz fordult és csak hozzá beszélt:

– Mostantól egy vagy közülünk, egy az erőnk, közös forrásból töltekezünk. Használd okosan és jól az adományt!

Nassima egyetlen fejmozdulatára a dobok hangja felerősödött, együtt lüktetett valamennyiük szívével. Az ütem a gyomrukban és a torkukban szólt, a vérük forrt, bőrük bizsergett. Valahol a háttérben egy fiatal lány csodás hangon dalolt,

mintha csak tündér lenne. Csilingelő hangja összevegyült a dobokkal, mint egy távoli szellősuhogás.

És ekkor Narya megérezte az irdatlan energiát. Ott volt körös–körül mindenütt, a földben, a levegőben, a tűzben, az emberek testében, vérében. Bensőjét feszítette, mintha ki akarná tölteni, elfoglalni a helyet minden egyes porcikájában, mégsem okozott fájdalmat, sem kínt. Inkább valami különösen jó, édes érzést, a beteljesedés élvezetét.

Narya lehunyta a szemét és lassan mélyeket lélegezve hagyta, hogy az erő teljességgel birtokolja a testét és az elméjét. Szemhéja mögött hófehér és ezüst szikrák pattogtak, észre sem vette, hogy a testét fehér derengő köd ölelte körül.

Csak lassan csillapodott a mámorító érzés. Visszaereszkedett a valóságba., kinyitotta a szemeit és azt látta, hogy sokan őt bámulják. A fehér derengés elpárolgott körülötte, ahogy az erő visszahúzódott a bensője rejtekébe.

– Köszönöm nektek – mondta őszinte hálával.

A többiek közelebb jöttek, megérintették, mint egy szobrot, a vállát, karját, mindenki csak egy pillanatra, hogy köszöntsék maguk közt új testvérüket. A mozdulataikból jóság áradt, arcukról szeretet sugárzott. És végre Narya meglátta a saját hasonlatosságát a lengoniakkal. Igen, ez a jellegzetes kisugárzás megvolt benne, Vergonban, és jobb pillanataiban, az édesanyjukban is. Felidézte a fia arcát és tudta, Kashanban is ott pulzál az energia, amit talán csak évek múlva fog felfedezni magában.

A mulatozók még sokáig táncoltak, nevetgéltek, aztán a gyerekeket aludni vitték,

a dobok és az ének elhallgatott, csak néhány felnőtt maradt a tűz körül.

Narya sehol sem látta Urult, hiába kutatta a tekintetével, a barling nem vett részt a kései beszélgetésen. Arra gondolt, talán valamelyik szép lengoni lánnyal tölti az estét. Azon kapta magát, hogy zavarja a felismerés, hiányzik neki a barling.

Búcsút intett a társaságnak és a kis házikóba ment, hogy nyugovóra térjen. A sötétben sétált az ösvényen, ami a házikóhoz vezetett a dús lombozatú bokrok között. Az esti levegőt teljesen átitatta a virágok mámorító, nehéz édes illata. Merengve lépkedett, még a vérében érezte a mágia erejét, a pulzálást, a részegítő teljességet.

Már éppen a házikóhoz érkezett, amikor észrevette, hogy valaki ott áll a bokrok között megbújva. Megtorpant. Mielőtt megijedhetett, az alak megmozdult és előbbre lépett a feketeségből.

– Én vagyok – szólalt meg a kellemes mély hang.

– Urul? Mit csinálsz te itt? – rezzent össze a nő.

A férfi egészen közel ment hozzá.

– Vigyázok rád, ahogy megígértem.

Narya maga köré fonta karjait, mert az esti hűvös levegő borzongatta a bőrét,

vagy inkább Urul közelsége hozta zavarba.

– Nem számítottam rád. Azt hittem, valahol máshol jársz. Azok a lányok nagyon lefoglaltak, úgy hittem, velük vagy.

A férfi halkan felnevetett. Narya nem látta tisztán a vonásait a sűrű sötétben, de jól érezte az illatát, a testéből áradó meleget.

– Féltékeny vagy?

– Szó sincs ilyesmiről. Örülök, ha jól érzed itt magad. Nagyon szépek a lengoni nők, és láthatóan kedvelnek téged. Az volna ám csak a remek, ha éppen közülük találnál valakit, egy olyan lányt, aki illik hozzád.

A szemük lassacskán hozzászokott a félhomályhoz, amit a házikó kis ablaknyílásán kiszűrődő mécsesek fénye adott.

– Ezt kívánod nekem? – kérdezte Urul, és a nő szemét nézte.

– Miért is ne? Megérdemelnéd a boldogságot. Az is lehet, hogy beleszeretsz egy kedves lányba.

A férfi még közelebb lépett, átható tekintete a nő arcát égette.

– Megeshet – mondta.

Néhány néma pillanatig belefeledkeztek egymás bámulásába. Az idő megállt, csak a levelek susogását lehetett hallani, ahogy a késő esti szél rezegtette őket.

Urul felemelte a fejét, amikor megszólalt volt a hangjában valami gúny.

– Ugyan ki lenne képes a szívét adni egy magamfajtának?

– Olyasvalaki, aki megismeri az igazi arcodat és nem fél tőled, magadért szeret – bizonygatta Narya.

– És szerinted, van ilyen asszony, aki nem fél tőlem? – kérdezte Urul lágyabban.

– Igen, biztosan akad.

– Olyan, mint te?

Narya felkapta a fejét. Nem felejtette el egészen soha, hogy sok évvel korábban Urul milyen érzésektől fűzve búcsúzott el tőle Ilkírában. Akkor az egész olyan zavaros volt, lehetetlen volt elfogadnia, amit nyújtani akart neki. Ő Asaretet szerette, csakis őt. A szívében senki más nem létezett, és így volt ez azóta is.

– Urul, én a barátod vagyok, nem több. Ne is tekints rám másként!

A barling átható sötét pillantása kizökkentette szilárdnak hitt magabiztosságának védelméből. Urul a szemét fürkészte, és éppen mondani akart valamit, amikor egy kedves hang szólalt meg mellettük, az árnyak közt.

– Bocsássatok meg, ha zavarok! Urul, beszélni szeretnék veled. – egy karcsú női alak vált ki a félhomályból.

Sillan volt az, a szép varázslónő. A barling és Narya hátrébb léptek egymástól, rajtakapottan, mintha valami titkon kapták volna őket.

Sillan szeme megvillant, ahogy nézte a párocskát.

– Ahogy kívánod – fordult felé a férfi szelíden.

Volt ebben a mozdulatban valami vérforraló, amit Narya érzékelt. Figyelte őket, ahogy eltávolodnak az ösvényen, és a bokrok lombozata sötétbe burkolja alakjukat. Talán éppen Sillan lesz az, aki lángra lobbantja a délceg barling szívét. Átszaladt a gondolat benne, hogy vajon miért nem vágyik szemtanúként végignézni az esetleges bimbózó románcot, mikor semmi köze hozzá?

Bement a házikóba, levette a lengoni kék ruhát és lefekvéshez készült. Alkarján fehéren, gyöngyházasan húzódott a régi sebhely, amit a házasságkötéskor ejtett rajta a Sargal pap tőre. Ez a heg szimbolizálta, hogy férjes asszony lett, az összetartozását Asarettel. A kisfiára gondolt, arra, hogy csupán Kashan maradt

neki a férfi után. Egyszeriben nagyon vágyott magához ölelni a gyermeket, göndör hajába fúrni az arcát és beszívni az illatát. Hiányzott neki a fiú. Túl hosszú ideje nem látta és nem tudta, mi van vele. Ideje volt hazatérni.

Másnap egészen délutánig nem látta Urult, sem Sillant. Különös érzés fogta el. Nincs miért ezen rágódnia, hiszen ő maga kívánja a férfinak, hogy egy okos, erős és szép asszony szeresse. Miért ne lehetne ez éppen Sillan?

A délutáni napsütés narancsos fénybe vonta az erdőt, a lombok között átszivárgó fénynyalábok felizzították a színes virágok lobogó színeit. Narya sétára indult, bolyongott a fák között, míg egy kis tisztásra ért. Rajta kívül sehol egy teremtett lelket nem látott, még madarat sem, egy erdei élőlényt sem, mégis az az érzete támadt, nincs egyedül. Még valaki ott ólálkodott a tisztáson, bár szemmel látni nem lehetett, a jelenléte mégis érezhető volt.

Forró erő áramlott a tisztáson, mint egy forgószél. Lehelete megcsapta a nő arcát, megtáncoltatta a hajfürtjeit. Ismerte ezt a jelenséget. Energia volt ez, nem is akármilyen. Úgy áradt szét, miként a láng szalad szét az olajos felszínen. Mágia volt, hatalmas ősi mágia, melynek ízét Narya a szájában érezte.

Az idő lassulni, majd megállni látszott körülötte. A levelek a fákon és a bokrokon, a magas fűszálak mind mozdulatlanságba dermedtek. Narya tudta, mi ez, bár amikor ő nyitott kaput egy másik világra, az sokkal nagyobb felfordulással járt. Ez a kapu némán nyílt meg, észrevétlenül, hogy átengedje az érkezőt.

A tisztás közepén egyszerűen megnyílt a tér, a láthatatlanságból, a semmiből kivált egy alak. Átlépett a kapun, az pedig azonnal bezáródott mögötte. A magas alak testét tetőtől talpig szürke csuklyás köpeny takarta, kezein fekete bőrkesztyű feszült.

Narya nem futott el, nem bújt meg a fák takarásában, szabályosan odadermedt, ahol állt. Az alak szemtől szemben magasodott vele. Felemelte két kezét és hátralökte a csuklyát a fejéről és felfedte magát a meglepett nő előtt.

Narya arcából kiszaladt a vér, kellemetlen bizsergés égette a tarkóját. Az elé táruló látvány óvatosságra intette.

A férfi különös szerzet volt. Arca emberi, mégsem teljesen, mert leginkább egy madárra emlékeztette, talán egy sólyomra. Hosszú, fényes barna haját szorosan hátrasimítva, befonva viselte. Nagy szeme borostyán sárgán csillant, ajka keskeny vonal volt csupán. A hangja kellemesen simulékony volt, amikor megszólalt.

– Úgy látom, a legjobbkor érkeztem. – hatalmas fekete mozdulatlan pupillái a nőt figyelték. – Nem is csodálkozol azon, amit az imént láttál?

Narya nem szólt semmit, csak azt sajnálta, hogy a kardja nincs vele. Bár volt egy olyan sejtése, hogy most nem sok hasznát venné ezzel az alakkal szemben. A férfi közelebb lépett, hogy alaposabban szemügyre vegye.

– Szemrevaló boszorkány lett belőled, Narya. Erősen emlékeztetsz az édesanyádra, de te lágyabb szépség vagy. Tudod, ki vagyok, ugye?

– Rolgó – ejtette ki a nevét Narya.

Egészen letaglózta a fordulat, hogy éppen most és éppen itt bukkan fel az a hamiskás démon, aki annak idején az anyját a sötét útra csábította.

– Mit akarsz itt? Minek jöttél? – kérdezte hidegen. A hangja vibrált a feszültségtől.

– Csak lassan, Narya! – intette a férfi. – Ne siess annyira! Először hadd nézzelek meg magamnak, elvégre apró gyermekként láttalak utoljára, és azóta sok idő telt el. Szóval, Girim beszélt neked rólam. Miket mondott? Elmesélte, hogy én tettem őt naggyá? Hogy nekem köszönheti a tudományának legjavát? Hogy nélkülem ma is csak egy közönséges erdei boszorkány lenne?

Narya dühös lett.

– Így viszont egy rettegett mágus, akitől mindenki fél és gyűlölök. Erre kéne büszkének lenned? Csodálatot vársz tőlem? – kérdezett vissza komoran. – Elvetted őt a családjától, a gyermekeitől, gonosszá tetted. Borzalmas dolgokat művelt az anyám és ehhez tőled kapta a hatalmát.

A férfi elmosolyodott.

– Én csak az utat mutattam meg neki.

– Ez nem kisebbíti a bűnödet.

– Nem vagyok az ellenséged, Narya. Nem azért jöttem utánad, hogy vitázzunk.

– Akkor miért?

A férfi felemelte a kezét, a nő arca elé tartotta. Narya gyors mozdulattal félrelökte a kesztyűs kezet.

– Ne merészeld! – sziszegte.

Az ereje feléledt, forró lávaként folyt bele a tagjaiba. Rolgó azonnal megérezte az ellenállását. Apró mozdulatot tett és Narya máris megdermedt. A mágus lebénította, elvette az erejét és kiszolgáltatottá tette. Az asszony képtelen volt moccanni vagy ellenállni. Tűrnie kellett, hogy Rolgó megérinti, tenyerébe zárja az arcát, az állát és elmélyül az agyában, a gondolataiban, átkutatja valamennyi emlékét, úgy turkál köztük, mintha bármi joga lenne hozzá. Narya iszonyodva nézte közvetlen közelről, ahogy Rolgó lehunyt szemekkel kiélvezi diadalát felette, hogy képes megtörni az akaratát. Mire végzett és jóllakott az emlékképekkel, Narya szeme sarkából egy könnycsepp szaladt le az arcán. A férfi elengedte és álnokul rámosolygott.

– Nocsak! Te sem vagy ártatlan, hiába palástolod előttem a bűneidet. Megérintett a sötétség, megmérgezte a lelked, átjárta a szívedet. Használtad a bűvös hatalmat, átengedted magad a sötét mágiának. Ne mondd, hogy nem élvezted a gyors sikert, a sérthetetlenséget!

– Mit akarsz tőlem? – kérdezte a nő halkan.

– Azt hittem, már kitaláltad.

Narya elképedt, keserű ízt érzett a szájában, a vére vadul dobolt a halántékán.

– Nem! – rázta a fejét. – Azt már nem!

Egyszerre érzékelték a feléjük közeledő alakot. Urul szélsebesen rohant a fák között, mozdulataiból sugárzott az erő, a vadság, ahogy kardjával a markában futott. Hosszú fekete haja a válla körül lobogott, állkapcsán pattanásig feszült a bőr. Már távolról is jól látta a tisztáson álló párt. Egy pillantás is elég volt neki és ő is felismerte a férfit, tudta kicsoda. Önvád mardosta, amiért egyetlen rövid percre szem elől tévesztette Naryát. Remélte, hogy időben érkezik és még semmi visszavonhatatlan nem történt.

Hatalmas alakja valósággal berobbant a tisztás mozdulatlan csendjébe. Rolgó felemelte a karját és megállásra kényszerítette a barlingot.

– Hagyd őt békén! – szólt rá Urul, de egy lépést sem tudott haladni tovább.

– Megérkezett a lovagod is – húzta el keskeny száját Rolgó gúnnyal telve.

Narya kábultan nézett Urulra. Látta, mennyire felindult, hogy majd szétveti a feszültség, annyira félti őt. Soha nem örült még így meg neki.

Rolgó elcsípte a nő pillantását.

– Micsoda fordulat! Anyád szeretője most rád vigyáz. Téged óv. Milyen romantikus. Nem is értem, miért ítéled el Girimet, hisz te sem vagy különb.

– Ebből elég! – kiáltotta Narya. – Feleslegesen jöttél. Fordulj vissza és takaródj innen!

– Ne olyan hevesen, te lány! – dörmögte a mágus. – Tedd félre az előítéleteidet velem szemben! Gondold át, amit ajánlok! Hidd el, megéri!

– Nem érdekel az ajánlatod.

Rolgó széttárta karjait, köpenye alól előlendült hosszú kígyózó zöld farka, ami éles nagy szarus körmökben végződött.

– A világot kínálom neked. Sokkal erősebb vagy, mint az anyád valaha volt. A sivár életed nem nyújthat neked semmit, csak fájdalmat. A környezeted megvet, sokan néznek rád gyűlölettel. Tarts velem, és én kirángatlak a szürkeségből!

– Nincs semmid, ami engem érdekelne. A lengoniak befogadtak, közéjük tartozom, Rolgó. Nem vagyok egyedül.

A férfi türelmetlenné vált, kezdte elveszíteni a nyájasságát.

– Ugyan, láss már tisztán! A lengoniak csak azért édesgettek magukhoz, mert szükségük van egy ilyen erős boszorkányra. Inkább légy velük, mint ellenük. Ezt akarják.

– Hazudsz! – kiáltotta Narya élesen.

– Ó, nem, kedvesem, ez a kegyetlen igazság. Sok minden vagyok, de hazug nem. Az anyádtól nem féltek, mert tudták, hogy sosem fog ide visszatérni. De te egy nap így vagy úgy eljutottál volna magadtól is hozzájuk. És ha már így van, inkább mentek elébe a találkozásnak, hogy a kedvességükkel maguk mellé állítsanak. Az anyád volt a reménybeli vezetőjük, de őt elvesztették. Most rajtad a sor.

– Szó sincs ilyesmiről – mondta Narya.

– Ezek szerint, még nem rukkoltak elő a nagy ajánlattal. Hamarosan megteszik. – a férfi megragadta Narya karját. – Ne törődj ezekkel! Gyere velem és megszabadítalak minden nyűgtől!

Az asszony megpróbálta kirántani magát a mágus erős markából, de nem járt sikerrel. Dulakodtak, Rolgó nem volt kíméletes, ereje ott lüktetett körülöttük, éles fájdalmat okozva a nőnek.

Urul haragosan felkiáltott, mozdulni továbbra sem volt képes. Izmai megfeszültek, sötét szeme villogott dühében, mégsem tehetett semmit. Kardját markoló karjában remegve ugráltak az izmok, ereiben zubogva lüktetett a vére. Mintha láthatatlan bilincsek tartották volna fogva.

– Ereszd el! Ne merészeld! – ordította.

– Ha kell, akár erőszakkal viszlek magammal. Később majd hálás leszel érte – hörögte a mágus.

A nő egy pillanatra lehunyta a szemét, befelé figyelt, segítségül hívta az erejét. Belekapaszkodott, elmerült benne, olyan mélyre, hogy a bensőjében pattanásig feszültek az idegszálai. Hófehér villanással lobbant fel benne a bűverő, suhogva ömlött szét minden sejtjében. Megfeszítette magát és eltaszította Rolgót. A férfi meglepetésében hátratántorodott, arcán átfutott a bizonytalanság.

Narya kihasználta az alkalmat, lendületesen képen öklözte. Rolgó reflexből felé suhintott a farkával, csaknem eltalálva az arcát. A nő éppen hogy elhajolt előle, már jött is a következő csapás.

– Narya! – kiáltott Urul.

Az asszony gyors mozdulatot tett a kezével és feloldotta a mágus dermesztő varázsát, a barling kiszabadult. Kardjával előrelendülve ugrott a két verekedő közé. Narya félreugrott az útjából, hogy a barlingnak elég helye legyen, és ne kelljen őrá is figyelnie a küzdelemben. Rolgó néhány dühös és veszélyes farok csapással tartotta távol magától ellenfelét. Aztán ezt megelégelve, felemelte kesztyűs kezét, hogy mágiával ártson Urulnak. Narya szempillantás alatt termett ott, a barling elé ugrott és testével takarva a démonmágusra kiáltott.

– Ha ártani mersz neki, magam tépem ki a fekete szívedet!

Rolgó keskeny szája megvonaglott, ahogy a boszorkány teste körüli fehér derengést nézte.

– Egy barlingot védelmezel meg, velem szemben? És éppen ezt, aki oly sok szenvedést okozott? Amit művelsz, esztelenség!

– Ne törődj vele! Hagyj minket békén és eredj vissza oda, ahonnan jöttél! – mondta Narya.

– Ha itt maradsz, megbánod. Fogalmad sincs, mennyi keserű fájdalom vár még rád. Aki a sötét mágiát birtokolja, nagy árat fizet érte, és ez alól nincs felmentés – figyelmeztette Rolgó.

– Nem ijedek meg és nem tartok veled, bármit is ígérsz.

– Most nem, mert vonzóbb neked a jelenlegi helyzet, de talán egy nap majd megváltozik a véleményed. Az ajánlatom érvényben van. Ha szükséged lesz rám, tudni fogom.

Narya leengedte a karját, érezte, itt már nem kell az erejét használnia. Rolgó félrefordult, a távolba halk sziszegéssel megnyitotta a kaput, ami egy másik világba vezetett. A mágus utoljára még hátranézett, majd besétált a kapun, alakja lassan elhalványult, mintha csak sűrű ködbe lépett volna, majd a kapuval együtt semmivé foszlott.

Narya térdei remegtek, a fehér izzás kihunyt körülötte, és majdnem összerogyott. Szembe fordult Urullal, reszkető kézzel megkapaszkodott izmos karjaiban.

– Nagyon féltem… – motyogta. – Olyan váratlanul ért, hogy… – elharapta a mondatot, mert alig fogta fel mi is történt az imént,

Urul fél karjával magához vonta és megölelte. Ö nem tiktakozott, túlságosan lekötötte az idegesség, ami csak most jött ki rajta. Nem bánta, hogy Urul biztonságot nyújtó mellkasán piheghet kicsit, csupán néhány pillanatra elfogadva a vigasztaló védelmét.

– Képes voltam szembeszegülni egy ekkora mágussal – motyogta.

Urul szíve erős dobbanásokkal vonaglott az arca alatt, tisztán érezte. A férfi kiélvezte a percet, hogy a karjában tarthatja Naryát. Érezhette testének melegét, lágyságát, bőrének, hajának illatát, aztán eleresztette és a szemébe nézett.

– Figyelmeztettelek, hogy ne állj közém és az ellenfelem közé. Nem vicceltem. Nem szorulok egy nő védelmére! – dohogott.

– Tudom, de Rolgó egyetlen átka végezhetett volna veled. Nem akarom, hogy egy ilyen butaság miatt meghalj. Nekem viszont nem ártott volna.

– Megértem, de nézd el nekem, ha a harcos énem kicsit ágál ez ellen.

Narya elmosolyodott.

– Ám legyen. Őszintén örülök, hogy felbukkantál, Nem is tudom, egyedül mihez kezdtem volna.

– Látod? Mégiscsak szükséged van rám.

– Igen, úgy tűnik, olykor elkél a segítséged.

A férfi felpillantott futólag az égre.

– Gyere, menjünk vissza a faluba! Hamarosan sötétedni fog és addigra védett helyen akarlak tudni – mondta.

Együtt indultak visszafelé a fák között. Alig haladtak valamennyit, mikor észrevették, hogy lengoniak állnak a sűrűben, mozdulatlanul rájuk várva. Ott volt köztük Nassima, Sillan, Geras, Molga és még többen is, akiket látásból már ismertek. Narya megdöbbenve figyelte őket.

– Végignéztétek? – kérdezte hitetlenkedve.

Nassima kissé előrébb lépett.

– Meg kell értened!

– Mit?! Tudtátok, hogy jönni fog és el akar majd vinni! Tudtátok, hogy sokkal erősebb nálam mégis hagytátok megtörténni!

– Itt voltunk a közelben, vigyáztunk rád, nem engedtük volna, hogy bármi történjen veled – mondta az öregasszony.

– Urul volt, aki vigyázott rám, nem ti! Rolgó nem is ártani akart nekem, nem volt mitől megvédenetek. Azt akartátok tudni, elfogadom–e az ajánlatát, hogy olyan vagyok–e, mint az anyám.

– Megnyitottuk előtted az erőnket, befogadtunk, de nem lehetünk óvatlanok. Nem engedhetünk magunk közé olyant, aki elárul minket és cserben hagy.

A többiek némán álltak, arckifejezésük megmutatta, hogy az öreg boszorkány mindnyájuk nevében beszél.

– Áruld el hát végre, Nassima, mi az, amit tőlem akartok! Mit kértek cserébe, hogy befogadtok?

– Az erődre van szükségünk – mondta ki az öregasszony.

Narya összeszedte magát, úrrá lett felháborodásán.

– Miként?

– Arra nem kérhetlek, hogy csatlakozz hozzánk, és maradj velünk, élj közöttünk. Nem győzhetlek meg, hogy tanulj tőlem és légy az utódom, egy napon te vezesd a népedet. Nem azért, mert nem lennél alkalmas rá, hanem mert akárcsak az anyád hajdanán, te is egy egyszerű, varázstalan emberrel házasodtál.

– Micsoda megkönnyebbülés – sóhajtott Narya.

– Maradj mindig hű a lengoniakhoz, ha hívunk, jönnöd kell, és történjen bármi, nem harcolhatsz ellenünk.

– Ezt könnyű lesz betartanom – bólintott a fiatal nő.

– Most még ezt hiszed. Amint visszatérsz a tieid közé, majd meglátod, mennyi megvetés fogad, amiért immár felvállaltan közénk léptél. Nem lesz egyszerű kiállnod a nézőpontod kellett – figyelmeztette Nassima.

Narya fél mosollyal sandított fel rá a szemöldöke alól.

– Ezt bízd csak rám!

Az öreg boszorkány közelebb lépett hozzá, megfogta a kezét és megszorította.

–Kiálltad a próbát, elutasítottad Rolgót. Nekem ennyi elég. Senki sem tud újjászületni, nem tagadhatjuk meg a múltat, de ami még előttünk van, az csakis rajtunk múlik. Gyertek, induljunk a faluba!

Egészen lassan sötétedni kezdett, a fák között hamarabb lett félhomály, mert a lebukó nap fényei képtelenek voltak áthatolni a sűrű ágak és lombok tömegén.

Narya közvetlenül Urul mellett haladt, néha még a karjuk is összeért.

– Szeretnék hazamenni, látnom kell Kashant. Nagyon hiányzik, muszáj tudnom, mi van vele. Túl soká maradtunk el – pillantott fel a férfira.

– Részemről semmi akadálya. Ha ezt akarod, akár már holnap indulhatunk – mondta Urul halkan.

– Igen. Menjünk haza!

Másnap délelőtt indultak útnak. A lengoniak sajnálkoztak, hogy nem maradnak még egy estét, amikor búcsúvacsorát rendezhettek volna egy kis mulatsággal. Narya azonban hajthatatlan maradt.

Nassima kedvesen megölelte, megsimogatta az arcát és jelentőségteljesen nézett a szemeibe.

– Történjék bármi veled a jövőben, mi itt mindig szívesen fogadunk. Otthont adunk és biztonságot. Ha szükségét érzed, vagy ha csak úgy tartja kedved, hogy ismét velünk akarsz lenni, gyere el hozzánk! Ez a te otthonod is.

– Hálával tartozom nektek, Nassima. Sosem felejtem el a jóságotokat. Ígérem – mondta Narya és újra megölelte az asszonyt.

Nassima eleresztette, Urulhoz lépett és a karjára tette ráncos kezét. Egy árva szót sem szólt a délceg barlinghoz, csak sokat mondóan a szemébe nézett. Szavak nélkül adták egymás értésére a mondanivalójukat.

Aztán a szép Sillan lépett oda Urulhoz és lábujjhegyre állva megölelte a férfit. Mosolya olyan kedves volt, hogy Narya zavarában félrekapta a tekintetét róluk. Nem akart kéretlen szemtanúja lenni a bensőséges pillanatnak.

Sillan azonban utánanyúlt és a vállánál fogva maga felé fordította.

– Hiányozni fogsz, Narya. Remélem, még találkozunk, és barátok lehetünk – megölelte az asszonyt és a fülébe súgta: – Én nagyon szeretném. Ha kellek, csak hívj!

Narya nem tudta eldönteni, mennyire őszinte hozzá Sillan.

A hazafelé út békés és nyugodt volt. Urul és az asszony a lehető legnagyobb egyetértésben haladtak, miként az igaz barátok. Megszűnt köztük a feszengés, az óvatos távolságtartás. Narya pontosan tudta, abban a pillanatban, amikor

visszaérkeznek a Callehou birtokra, minden megváltozik. Szembe kell nézniük ismét a megvetéssel.

Azt sem tudta, Urul vajon meddig szándékozik maradni. Mikor lesz elege abból, hogy testőrt játszik mellette. Egy ilyen férfinak ennyi nem sokáig elég. Felébred benne a vágy a kalandok után, és egyik napról a másikra egyszerűen továbbáll. Egyre gyakrabban vette észre magán, hogy kellemes érzés a barling társaságában lennie, hogy szereti hallani a hangját, nézni, amikor nevet, hogy rajta felejti a tekintetét. Urul nem volt hajlandó elárulni, Goronil mikre tanította, merre jártak, de annyi bizonyos, hogy minden az előnyére vált.

Hatodik fejezet

Az egésznapi fárasztó lovaglás után, éjszakára tüzet raktak és pokrócokba burkolózva aludtak. Ha gyanúsabb területen jártak, éjjel felváltva őrködtek. Végül megérkeztek a Callehou birtokra.

Narya lendületesen ugrott le a lováról, hogy a fia elé szaladjon, térdre vesse magát és megölelje a gyereket. Kashan boldogan szorította az anyja nyakát. A vár népe érdeklődve figyelte, hogy az úrnőjük visszatért és a barling még mindig vele van.

Kashi az asszony hosszú hajába fűzött színes gyöngyöket babrálta és ezer meg ezer kérdést tett fel, merre jártak, mit láttak.

– Egy nap elviszlek oda magammal és megmutatom az őseim földjét. Ott nincsenek ilyen hideg kőfalak, szürkeség, csak a mesés erdő, rengeteg virág és kedves emberek.

Urul is leszállt a lováról, közelebb ment hozzájuk és megérintette a gyerek fejét. Kashi óvatosan lesett fel a magas férfira, de nem kapta félre a fejét előle.

–És itthon minden rendben van? Nem történt semmi, míg távol voltunk? – kérdezte az asszony.

Kashan arca, ha lehet még fényesebben ragyogott.

– Ó, de igen! Megszületett a kisherceg! Vergonéknak új kisbabájuk van – lelkendezett.

Narya felegyenesedett.

– Nahát! Micsoda örömhír! Biztosan nagyon boldogok. Akkor hamarosan meglátogatjuk őket.

Később Melianor gyorsan lehűtötte a kedélyeket. Nem is igyekezett titkolni, mennyire nincs ínyére, hogy a gyűlölt barling még mindig nem kotródott el és továbbra is a várban lakik. Hibáztatta Naryát, amiért nem küldi már el Urult a pokolba.

A kisteremben ültek, a vezér éppen beszámolt a birtokon történtekről, amikor előjött a szó a herceg születéséről.

– Sajnálom, hogy nem lehettem mellettük – sóhajtott Narya. – Alig várom, hogy meglátogathassam őket.

– Az most nem volna ajánlatos – szólt rá Melianor.– A királynő még gyengélkedik, azt mondják, nehéz szülés volt. Ünnepséget is csak később rendeznek a herceg tiszteletére.

– Ugyan már! Az ünnepség az uraknak, a nemeseknek szól, én családtag vagyok. Mehetek korábban is. Eddig mindkét gyermekük születésekor így volt.

A vezér hideg kék szemében gúnyos elégedettség villogott.

– Ezúttal mások a szabályok. A futár, aki a hírt hozta, külön felhívta a figyelmünket, hogy pontosan adjuk át a királyi pár üzenetét. Nem kívánják idő előtt a látogatásodat. Arra pedig kifejezetten felszólítanak, hogy ne merészeld a várba vinni a barlingot. Senki nem akar vele egy levegőt szívni. És ha kedves neked az élete, ellenvetés nélkül engedelmeskedsz a kívánságuknak.

Narya arca kipirult dühében. Urulra pillantott, de a férfi egykedvűen vette tudomásul a hallottakat. Ő számított erre, és nem izgatta fel a dolog.

Az asszony nyitott tenyerét az asztallapjára szorította és lenyelte mérgét.

– Rendben van. Egy gyermek születése öröm kell, hogy legyen, nem pedig viszálykodás tárgya. Ha így kívánják, ám legyen. Joguk van így dönteni.

Melianor felállt, hogy távozzon.

– Hová indulsz? Még a klán ügyeiről nem is beszéltünk – szólt utána Narya.

A férfi lassan megfordult és ridegen ránézett.

– Ne aggódj! Mindent elrendeztem, míg te a varázsló barátaiddal szórakoztál.

– Melianor! – hördült fel a nő.

– Jobb, ha megyek. Nem kívánok a szükségesnél egyetlen perccel sem többet eltölteni a barling társaságában. Még a parancsodra sem! –mondta és döngő léptekkel távozott.

– Ezt nem hiszem el – morogta Narya maga elé.

Urul előrehajolt, így az arca közelebb került a nőéhez.

– Minden bajod forrása én vagyok. Tényleg az lesz a legokosabb, ha továbbállok.

Narya a férfi szemét nézte, elképzelte, hogy már nincs mellette, hogy megint visszasüllyed az unalmas szürkeségbe, a magányba.

– Nincs jogom visszatartani téged. Attól, hogy elmész, nekem aligha lesz könnyebb. Most, miután nyilvánosan felvállaltam a lengoni származásomat és kiállok mellette, még inkább fognak gyűlölni. Most csak azért fogják vissza magukat, mert mellettem vagy. Igazság szerint, mindkettőnktől tartanak.

A férfi jókedvűen felnevetett. Fehér fogai megvillantak, mint egy veszélyes vadállatnak.

– Szép kis páros vagyunk!

Narya azonban nem nevetett vele, szomorúság vonta árnyékba az arcát.

– Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor komolyan kell venni a figyelmeztetést, Urul. A királyi pár üzenete azt jelenti, hogy a tulajdon öcsém, Vergon is ellenem van.

– Sajnálom. – a férfi megszorította Narya kezét.

Az asszony egy pillanatig hagyta, aztán elhúzta a csuklóját Urul erős markából.

– Tudod, mit? Azért mi még megünnepelhetjük az unokaöcsém születését – felpattant és kiviharzott az egyik oldalajtón, majd alig néhány perc múltán vissza is tért a karjaiban borospalackokkal.

– Velem tartasz?

Urul vidáman biccentett.

– Miért is ne?

A délutánból lassan este lett és ők észre sem vették, hogy rájuk sötétedett a szoba. Gyertyákat gyújtottak és elpoharazgattak, miközben mindenféléről beszélgettek. Felidézték az Ilkíriában eltöltött időt, amikor Merna egy idegen világban tanította lányának a mágia titkos fogásait. Urul végre valahára megnyílt és mesélt az országokról, ahol járt az elmúlt években és a kalandokról, amikbe keveredett. Közben egyre fogyott a jóféle bor és mindketten ellazultak, mámoros állapotba iszogatták magukat.

Narya teljesen megfeledkezett a feszültségről, a gondterhes gondolatokról. Figyelte a férfit, ahogy beszél, a mozdulatait és arra vágyott, bár ne menne még el. Urul is a nőt csodálta, éppen úgy, mint az első alkalommal, amikor szemtől– szemben álltak egymással. Annyi év után végre szabaddá vált az út előtte. Asaret halála új, korábban reménytelennek tűnő lehetőséget nyitott meg Narya felé. Az ő önuralmának is voltak határai, és tudta, már nem sokáig bírja elrejteni valós érzelmeit. Számtalan asszonnyal volt kalandja, de ezúttal nem könnyű szórakozásra vágyott. A számára megfelelő nőt akarta megkapni, aki minden szempontból illik hozzá.

Narya elmosolyodott és felemelte üres serlegét.

– Tölts még! – utasította a férfit.

Urul engedelmeskedett és bort öntött.

– Nem lesz ez sok neked? – kérdezte szelíden.

–De igen. Máris megártott, de ma nem számít.

Narya felállt, belekortyolt a borba és Urulra nézett villogó szemmel.

– Majd te vigyázol rám. – aztán elfordult és járkálni kezdett a helységben. – Ez a kis részegség könnyűvé tesz, ez kell most nekem.

– Lehet, hogy holnapra megbánod – figyelmeztette a férfi.

– Valószínű. Most mégsem akarok erre gondolni. – hirtelen megtorpant a barling mellett és az arcára meredt, pillantása ellágyult. – Te olyan jó vagy hozzám, Urul. Miért? Miért viselkedsz úgy, mintha soha nem is lettünk volna halálos ellenségek? Ha így nézel rám, még azt is képes vagyok elfelejteni, hogy az anyám szeretője és tettestársa voltál.

A férfi megfogta a kezét, és közelebb húzta magához, egészen a székéhez, amin ült, úgy nézett fel az arcába.

– Biztosan hallani akarod a választ?

– Azt hiszem, igen – jelentette ki Narya az alkoholtól bátran.

Urul felállt, anélkül, hogy eleresztette volna a nő kezét. Felegyenesedett és fölé magasodott.

– Attól tartok, ha kimondom a szavakat, amiket oly régóta érlelek magamban, megrémítelek velük és gyűlölni fogsz. Viszolyogsz majd tőlem, mint mindenki más. Elfelejted azt a néhány hetet, amiket békés összhangban együtt töltöttünk.

Narya teste forrón égni kezdett, arca tüzelt, ahogy farkasszemet nézett a férfival. Olyan nagyon közel álltak egymáshoz, hogy hallották a másik szívdobbanásait.

– Hogy felejthetném el, hogy te vagy az egyetlen, aki elfogad engem? – mondta Narya halkan, csaknem suttogva.

– Nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy miattad jöttem vissza. Azért vállaltam ezt a cseppet sem kellemes és veszélytelen látogatást, mert a közeledben akartam lenni, hogy szép lassan meggyőzzelek, légy a társam.

Urul óvatosan megérintette a nő derekát. Szerette volna szorosan magához ölelni, a nyakába, hajába temetni az arcát, beszívni a bőre illatát.

Narya szeme megvillant.

– A társad? Mégis, hogy lehetnék?

– Azt reméltem, most hogy a szíved szabad, talán megkedvelsz és elfogadsz, talán szeretni is tudsz.

Narya kifeszített tenyerével eltolta magától a barlingot, hogy lélegezni tudjon a torkát fojtogató forróságtól, amit a férfi közelsége szított fel benne.

– A szívem nem szabad, Urul – motyogta.

– A múltban élsz…

Narya felemelte a kezét és lágyan megsimogatta a férfi arcát.

– Te vagy a legremekebb férfi közel s távol. Mindig is tetszettél nekem, de nem vagyok szerelmes beléd – mondta.

Nem tudta levenni a szemét a barlingról, a tekintetét fogva tartotta Urul sötét, átható pillantása. Valahogy nem tudott megmozdulni és hátrébb lépni, ólomnehéz kellemes zsibbadás béklyózta le a tagjait. Attól félt, ha ellép onnan, a pillanat varázsa elillan, szertefoszlik és nem tér vissza többé.

– Szóval, nem? – mondta Urul ravaszkás mosollyal, aztán a nő szájára hajolt és puhán megcsókolta.

Erős karját a dereka köré fonta és egészen közel vonta magához. Narya tehetetlenül tűrte, hogy megtörténjen. Beleborzongott az édes érzésbe, elolvadt a barling karjaiban. A néma pillanat megdermedt körülöttük, ahogy összeforrt az ajkuk. Narya annyi év múltán is emlékezett Urul csókjára, pedig csupán egyetlen alkalommal esett meg közöttük ehhez hasonló gyengéd pillanat. Rég volt és azóta annyi minden történt, elásta magában ezt az emléket, mintha soha meg sem történt volna, de a barling csókja és ölelése nem olyasmi volt, amit csakúgy el lehetett felejteni, csak, mert ő úgy akarta. Ez a mostani szenvedélyes csók sokkal élesebben hasított belé, mert felidézte a régit is.

Aztán az asszony elhúzódott a férfitól, orcái tüzeltek, szeme csillogott a gyertyafényben, íriszében narancs lángok táncoltak. Nem tudott megszólalni, meglepte a testének váratlan, heves reakciója.

Urul kutató tekintete elől elhátrált és zavartan elfordulva kisietett a teremből. Szíve hevesen kalapált, miközben felszaladt a lépcsőn. Megpróbált elszaladni Urul elől, az érzés elől, amit életre hívott benne, és amivel az imént szembesítette. Rá kellett döbbennie, hogy messzire nem juthat. Még akkor is égett az ajka, amikor lábujjhegyen beosont Kashan szobájába. A gyerek békésen aludt a takarója alatt, szuszogása megnyugtatta az anyját. Narya háttal a hűvös falnak dőlt, hogy lecsillapodjon. Nem akarta elhinni, ami történt, azt még kevésbé, mennyire nem bánta.

Hangtalanul kilépett a gyerek szobájából és a sajátjához ment, benyitott és már éppen becsukta volna az ajtót maga mögött, amikor Urul jelent meg és belépett utána. Becsukta az ajtót belülről, és határozott mozdulattal elfordította a kulcsot a zárban. Narya tágra nyílt szemekkel fordult felé. Nem kellett felesleges kérdéseket feltennie, miért jött utána és hogy merészelt a szobájába lépni. Elég volt Urul szemébe néznie és máris tudta, nem menekülhet semmilyen buta indokkal. És ami a legfurcsább volt, hogy nem is akart.

A barling közelebb lépett hozzá, fölé magasodott, szobor szép arcán érzelmek vibráltak. Amikor megszólalt a hangja kellemesen mélyzengésű és simogató volt.

– Nem kell félned tőlem. Nem akarlak elijeszteni. Én csak…

Narya közbeszólt.

– Nem félek.

Urul kinyújtotta érte a kezét, megfogta a karját és közel vonta magához, ő pedig felé lépett.

– Akkor jó – mondta a barling és közel hajolt.

Egymás szemét nézték, Urul még egy utolsó lehetőséget kínált Naryának, hogy megállítsa, ha akarja. A boszorkány nem ellenkezett, túlságosan rabul ejtette a sötét szempár és szívének heves zakatolása. Engedte, hogy a férfi ajka újra megérintse az övét, önként simult a karjaiba. A benyakalt vörösbor bátorságot pumpált mindkettőjükbe és feloldotta a gátakat bennük. Nem számított más csak az ébredező szenvedélyük. Urul teljesen magához ölelte Naryát, testük összetapadt. Csókjaik egyre hevesebbek, falánkabbak lettek, elvesztették a kapcsolatot a külvilággal. Csak egymást látták és érezték, mintha valami különös bűbáj ereszkedett volna a szobára.

Narya kábultan fonta karjait Urul dereka köré, tenyere alatt érezte a feszes

izmokat, a szilaj férfitestet. Mohó kábulattal simogatták egymást, Urul ügyesen a nő ágya felé kormányozta magukat. Narya hagyta, hogy a barling keze bekalandozza a domborulatait, meglazítsa a ruháját, és remegve kiélvezte, ahogyan a bőréhez ér. A legnagyobb természetességgel szabadultak meg a ruháiktól és simultak össze, hogy a bőrük szinte sistergett az érintés mámorától. Vadul és hevesen szerették egymást, sodródtak egyre mélyebbre a gyönyört ígérő beteljesedés felé. A szoba levegője izzott körülöttük, míg a sóhajaik és fojtott nyögéseik tompa hangjai elvegyültek az éjszaka csendjével. Narya kiáradó, felszabadult varázsereje lágy hullámokkal lebegett, vonta körbe őket, mint egy védőpajzs.

A sietve világosodó kora reggel fényei bekúsztak a szoba kicsi ablakán és a félhomályt elűzve, beragyogták a helységet. A pár összebújva, egymás karjaiban pihent. Narya ébredt elsőként. Kinyitotta a szemét és az első pillanatokban furcsa, újszerű érzéssel nézte Urul nyugodt arcát. A feje egy cseppet zsibogott ugyan a sok bor utóhatásának eredményeként, de ettől még tökéletes pontossággal emlékezett az éjszaka történtekre. Azt várta, mikor jelentkezik a megbánás első keserű íze, ám az valahogy késlekedett. Ott feküdt a férfi mellett, arccal egymás felé. Sötét hosszú hajuk összefolyt a párnákon, testük összeért a puha takaró alatt. Narya csendesen elgyönyörködött Urul szép vonásaiban, lehunyt szempilláiban, ajkának vonalán. Maga is alig hitte, hogy megtörtént, szeretkezett vele, és ami még meglepőbb, hogy csodálatos volt. Mióta a férje meghalt, soha senki nem kerülhetett közel hozzá, gondolni sem bírt rá, hogy valaki megérinti, vagy akár csak gyengéd érzelmeket táplál iránta. Asarettel együtt búcsút vett az ifjúságától és a boldogság reményétől is. El sem tudta képzelni, hogy valaha akad még férfi, aki ránézhet, akinek ő felkeltheti az érdeklődését. Valaki, aki képes felülemelkedni az ellene szóló tényeken. Még váratlanabbul érte, ahogy ő reagált Urul közeledésére. Tagadhatatlanul mindig is tetszett neki a barling vitéz. Megvolt benne az elemi vadság, veszélyes titokzatosság, az erő, ami vonzotta hozzá. Maga sem értette, hogyan volt képes a férfi így megolvasztani az ő jégburkát, ami mögé hite szerint, biztonsággal elsáncolta magát. Az éjszaka édes emlékei vért kergettek az arcába.

Urul megmoccant, kinyitotta a szemét és ráfókuszált. Elmosolyodott, karját szorosan Narya köré zárta, hogy még közelebb vonja magához.

– Jó reggelt! – morogta és lustán újra lehunyta a pilláit, mintha ő sem akarná elhinni, hogy Narya ott van mellette. Aztán megint kinyitotta a szemét. – Minden reggel így akarok ébredni.

– Merész gondolat – mosolygott az asszony.

Urul hozzábújt, áthemperedett vele, hogy ő került felülre és szájon csókolta. Narya puhán megsimogatta a hátát, aztán karját nekitámasztotta, eltolta magától.

– Menned kell! – mondta.

A férfi értetlenül nézett le rá.

– Mennem? Hová?

A nő ülőhelyzetbe kecmergett és magára húzta a takarót nyakig.

– A vár népe lassan talpon van. Vissza kéne menned a szobádba.

Urul felvonta a szemöldökét.

– Szégyellsz engem?

Narya felkelt, magára kanyarította a hálóköntösét.

– Nem, dehogy.

A férfi utánanyúlt, megfogta a kezét és visszahúzta magához.

– Akkor miért menekülsz? Máris meg akarsz szabadulni tőlem?

Narya megtámaszkodott Urul vállán, éppen ott, ahol egy régi sebhely húzódott, amit még ő foltozott össze réges-rég. Megsimogatta a hüvelykujjával a férfi feszes bőrét.

–Nem szeretném, ha most így látnának. A szolgálók kedvenc csemegéje lennénk a pletykálkodásukban. Maradjon ez a mi titkunk.

– Rendben, ha így akarod – Urul feltérdelt, a takaró lecsúszott tökéletes meztelen testéről. Narya légzése elnehezült, ahogy nézte.

– Összezavarsz engem, Urul – mondta halkan.

A barling még közelebb vonta magához.

– Ahhoz képest, hogy nem vagy szerelmes belém, nagyon szenvedélyes voltál.

Narya megint érezte, hogy a sötét pillantás foglyul ejti. Felemelte a kezét és ujja hegyével megcirógatta Urul ajkának vonalát. Testét elöntötte a forróság és már éppen odabújt volna a férfihoz, amikor dörömböltek az ajtón.

Annyira megijedt, hogy összerándult és hátralépett. Az ajtóhoz sietett, résnyire kinyitotta, úgy lesett ki a folyosóra.

Kashi állt ott, haja kócosan kunkorodott, arca még az álmosságtól volt püffedt.

– Anya, anya! – kezdte lelkesen. – Ugye ma megmutathatom, mit tanultam Melianortól, amíg távol voltál? Már nagyon ügyes vagyok ám, sokat gyakoroltam.

– Igen, persze – mondta az asszony és próbált úgy állni az ajtónyílásban, hogy kitakarja a szoba belsejét. – Reggeli után megnézem, hogy haladsz. Most szaladj szépen vissza a szobádba és öltözz fel!

Kashan elhúzta a száját és megtámaszkodott az ajtón, hogy anyjára nevessen.

– Jó, de akkor te is siess!

Az ajtószárny kissé elmozdult, befelé nyílt és a fiú anyja előreomló hajzuhatagán át megpillantotta az ágyban fekvő barlingot. Kashi arcáról egy csapásra lehervadt a mosoly, szeméből elpárolgott a vidám csillogás. Urulra bámult, aztán felpillantott az anyjára.

– Kashi, szeretnék veled beszélni! – mondta Narya, de a gyerek hátrébb lépett. Arcán sértettség tükröződött, amikor Naryára nézett, aztán sarkon fordult és elszaladt.

Az asszony elszoruló torokkal nézett a fia után. Nem akarta, hogy a gyerek így szerezzen tudomást a történtekről. Már késő volt, nem tehetett semmit. Kashi kisfiú volt, fogalma sem volt róla, mit jelent ez az egész.

– Menj utána! – szólalt meg Urul a háta mögött.

– És mit mondjak neki? – perdült felé a nő. – Hiszen magam sem értem még.

Urul felkelt, odasétált az asszonyhoz, semmi sem volt rajta.

– Akarod, hogy én beszéljek Kashival?

– Nem, azt hiszem, ez nem túl jó ötlet, nekem kell megtennem.

Narya behúzta maga mögött az ajtót és a fia után eredt. A gyerek az ágyán ült, lógatta a lábait, és összezavart pillantással fogadta. Leült mellé és megsimogatta

a karját.

– Miért? A barling miért aludhat veled? – nézett fel a fiú.

– A barlingnak van neve. Urul és én kedveljük egymást – kezdte Narya.

– Szerelmesek vagytok? – kérdezte Kashan hirtelen.

A nő abban a hitben élt, hogy a gyerek mit sem tud az ilyen dolgokról, hogy számára ez a fogalom még nem jelent semmit. Tévedett. A fia éles szeme meglátta a két felnőtt vonzódását. Akár saját magának is feltehette volna ezt a kérdést. És amíg önnön konok fejét kifizethette valami ámítással, addig a gyereknek igazat kellett mondania.

– Valami olyasmi – válaszolta.

A fiú gondolkodott.

– Akkor itt marad velünk?

Narya megvonta a vállait.

– Nem tudom, talán. Amíg itt van, vigyáz ránk. Te is tudod, hogy sokan nem

szeretnek engem, butaságokat beszélnek rólam. Félnek tőlem, mert tudok varázsolni, és ezért gonosz dolgokat pletykálnak. Urul az egyetlen barátom, akiben bízhatok.

– De olyan félelmetes…

– Ha vennéd a fáradtságot és gyűlölködés helyett, inkább megpróbálnád megismerni, beszélgetni vele, te is rájönnél, hogy kedves fickó. Kérlek, Kashi, ne a pletykáknak higgy, hanem rám hallgass!

A kisfiú szürke szemével az anyjára nézett. Asarethez való hasonlósága félelmetes volt és egyben szívbemarkoló.

– Úgy szereted Urult, mint apát?

Narya őszintén válaszolt.

– Nem, nem úgy.

Reggeli után kora délelőtt Kashan a kis hátsó udvaron rövid harci bemutatót tartott, ahol megmutatta anyjának, milyen sokat tanult a kardforgatásból. A gyerek arca egészen kipirult az ugrándozásban és a lelkesedéstől, hogy anyja csak ráfigyel. Mozdulatai ügyesek voltak, remek egyensúlyérzéke azt ígérte, ha felnő, ügyes kardforgató válik belőle. Narya szívét öröm melengette át, hogy Kashant ilyen boldognak és elégedettnek láthatja.

Urul a közelből, de a háttérbe húzódva figyelte a kisfiút. Nem állt szándékában megzavarni a pillanatot. Nézte, ahogy a gyerek csillogó szemmel odaszalad az anyjához és összeölelkeznek. Őt magát is meglepte a váratlan felismerés, amit érzett, hogy szeretne részese lenni ennek az idillikus kapcsolatnak.

Kashan észrevette a barlingot és eleresztette az anyját.

Urul közelebb lépett.

– Ügyesen forgatod a kardot – mondta a feszengő gyereknek. – Ha volna hozzá kedved, szívesen megmutatok neked néhány titkos barling fogást. Persze, csak ha érdekel, és édesanyád beleegyezik.

Narya tekintetében még az éjszaka tüze lobogott, ahogy a férfira pillantott. Jól esett neki Urul kedvessége, amit a fia iránt tanúsított.

Kashi óvatosan lesett az anyjára. Akarta is a dolgot, de kicsit tartott is a barlingtól. A kíváncsisága viszont erősebb volt.

– Anya, megengeded? – kérdezte.

Narya elmosolyodott.

– Hát persze. Amennyiben ez nem okoz semmilyen terhet Urulnak.

– Örömmel teszem – nézett le rá a férfi.

Így aztán szépen lassan, ha csak lépésenként is, de Urulnak sikerült a fiú bizalmát elnyernie. Kashi leszokott róla, hogy ellenségként kezelje a férfit és minél több időt töltött a társaságában, annál jobban érdekelték a barling kalandjai. A gyerek ösztönösen megérezte Urul védelmező jelenlétét, hogy olyan szerepet tölt ne közöttük, amire neki és az anyjának is szüksége van.

Urul nemcsak a fiút édesgette magához, Naryát is rabul ejtette. Az asszony hiába bizonygatta magának, hogy nem fűzik mély érzelmek hozzá, mégis minden nappal jobban és jobban vágyott vele lenni. Titkos viszonyukat igyekeztek diszkréten bonyolítani, hogy senki meg ne neszelje.

Napközben barátokként viselkedtek, ügyelve a szavaikra, tetteikre, nehogy elárulják magukat. Ám az éjszaka csak az övéké volt. Amint a vár népe nyugovóra tért, ők egymás karjaiban kerestek és találtak szenvedélyt. Valósággal szomjazták egymás közelségét, érintését. Urul volt az egyetlen, aki bánni tudott Naryával. De bármennyire is igyekeztek elrejteni mások előtt, hogy szeretők, a pillantásaik, testbeszédük akaratlanul is elárulták őket. A cselédek nem voltak sem vakok, sem ostobák, hamar gyanút fogtak és sugdolózni kezdtek. Észrevették, hogyan néz egymásra a két ember, hogyan sétálnak együtt, mosolyognak egymásra. A levegő izzott körülöttük, ha egy helységben tartózkodtak. Urul árulkodó perzselő pillantásai, Narya piruló orcái mind azt a pletykát támasztották alá, hogy lángolnak közöttük az érzelmek.

Egy nap Melianor fülébe is eljutott a hír, de ő nem akarta elhinni, hogy Narya a barling szeretője. Képtelenségnek tartotta, hogy Asaret özvegye ilyesmire vetemedne, hogy sárba tiporná a múltat. Egészen addig makacsul hitt az asszony erényében, míg egy alkalommal, saját szemével meg nem látta a párocskát.

Narya és Urul késő délutáni lovaglásból tértek vissza. Szokásukká vált a birtokon nyargalászni, addig is kettesben lehettek, távol mások pillantásaitól. Beértek az udvarra és az istállóhoz, hátravezették lovaikat. Bekötötték a hátasokat a karámba, és kifelé jöttek az istálló szélesre tárt ajtószárnyai közt, amikor Urul megfogta az asszony kezét és magához vonta. Egyikük sem vette észre, hogy Melianor a mellvéden beszélget Durával és még két másik szolgálóval, akik őket figyelik. A vezér arca megkövült, ahogy a párt nézte.

Urul közben a nő dereka köré fonta a karjait és lehajolt hozzá, hogy megcsókolja. Narya nem tiltakozott, nem taszította el magától a barlingot, hanem odaadóan simult hozzá. Az a csók mindent elárult és kristály tisztán felfedte kettejük bensőséges kapcsolatát. Amikor szétváltak, elsőként Narya jött ki az istállóból, gyors léptekkel igyekezett a várba. Alig pár pillanat múltán a barling is követte.

A szemtanúk számára egyértelműen bizonyítást nyert, hogy az úrnőjük a barling vitéz szeretője.

Melianorban forrt a düh. Még erősebben gyűlölte Urult, de ellenséges érzései immár Naryát is célba vették. Csalódott volt és dühös, nem értette, Narya miért épp régi ellenségét választotta, miért Urulnak adja oda magát, egy ilyen veszélyes, kiszámíthatatlan vérszomjas fenevadnak.

Elérkezett a várva várt társasági esemény, a herceg megszületését ünneplő bál. Minden meghívott nemes izgatottan készülődött, köztük Narya is. Alig várta, hogy láthassa, és karjába vehesse legifjabb unokaöccsét. A királyi pár külön kívánságának engedelmeskedve, egyedül a barling kísérete nélkül indult útnak. Nem volt ínyére ez a bánásmód, mégsem tehetett ellene semmit. Két katona kíséretében ment a királyi várba. Az asszonynak a leghaloványabb sejtelme sem volt róla, hogy a rosszmájú pletykák már rég kiszivárogtak a Callehou birtokról

és másfelé is továbbterjedtek.

Az udvarban már javában folyt a lakoma és a mulatság, amikor Narya megérkezett a kísérőivel. A nagyurak selyembe, bársonyba öltözve, vidáman diskuráltak. Felcicomázott asszonyaik zajosan cseverésztek egymással. A levegő megtelt a parfümök bódító illatával, a sültektől és boroktól roskadozó asztalok puszta látványától is éhség tört az emberre. A dísztermet virágokkal ékesítették, számolatlan fáklya és gyertya tette ragyogóvá a falak aranyos mintázatát.

Narya hosszú mohazöld ruhájában, rubintköves ékszereivel, karcsú, magas alakjával azonnal magára vonta a társaság figyelmét, amint belépett a terembe. Szépsége mit sem változott, ezért az asszonyok irigyelték, a férfiak pedig némán csodálták. Az évek során hozzászokott a megvetéstől fűtött, lenéző pillantásokhoz, ezért ügyet sem vetett rájuk. Nem ezért jött, hogy ezeknek az embereknek elnyerje a szimpátiáját, arról már rég lekésett. A kisherceget akarta látni és az öccsének gratulálni a gyermekáldáshoz. Nem kívánt részt venni a lakomán, egy asztalnál ülni azokkal, akik kutató pillantással igyekeztek átlátni rajta, kilesni a titkait, vagy a gyengéit, hogy aztán a kellő időben felhasználhassák ellene.

A két katonájának ételt és italt intézett, aztán az egyik hátsó terembe indult, ahol a királynő készülődött, hogy a herceggel megjelenhessen a vendégsereg színe előtt.

Az ajtónálló őrök beeresztették. A királynő, két udvarhölgye és egy dajka gyűrűjében a hófehér kendőbe bugyolált csecsemő körül matatott. Vergon mellettük ácsorgott és díszes övét igazgatta, amikor Narya belépett. Egyszeriben minden szempár rászegeződött. Formálisan meghajolt az uralkodó pár előtt, hogy kifejezze hódolatát.

– Narya! – lépett felé Vergon.

Arca felderült nővére láttán.

– Azért jöttem, hogy gratuláljak és kifejezzem szívből jövő jókívánságaimat nektek. A hercegnek egészséges, hosszú életet kívánok – mondta a nő és újra meghajolt.

– Köszönjük – mosolygott Vergon és kezét nyújtva felsegítette Naryát.

Luali közelebb jött sógornőjéhez.

– Kedves tőled, hogy meglátogatsz minket – mondta és arcon csókolta Naryát.

– Hogy érzed magad, Királynőm? – kérdezte az asszony.

– Sokat erősödtem a kimerítő szülés után, már jól vagyok.

– Megnézhetem az unokaöcsémet?

– Természetesen. – Luali intett a dajkának, hogy hozza a gyermeket.

A dajka karjában tartva Narya felé mutatta a kicsit.

– Megfoghatom?

Luali bólintott. Narya átvette a csecsemőt és alaposan megszemlélte a kicsi arcot, a kék szemeket, a parányi orrot és a szőke pihés hajacskát.

– Nagyon szép kisbaba – sóhajtott. – A testvérkéi bizonyosan örülnek neki.

– Ó, igen. Ha tehetnék, folyton körülötte lebzselnének – nevetett Luali. – Kashit is elhoztad?

Narya komolyan pillantott fel.

– Nem. Ezúttal otthon maradt. Egyedül jöttem, ahogy parancsoltátok.

Luali arcáról is eltűnt a mosoly.

– Az inkább kérés volt, és a fiadra természetesen nem vonatkozott.

– Nos, nekem szigorú utasításnak hangzott, aminek jobb nem ellenkezni. Utólag is köszönöm, hogy így bántok velem, hogy csupán ennyire becsültök – mondta Narya és visszaadta a babát a dajkának. Luali azonban magához vette a fiát és

belefektette a bölcsőbe, majd odaszólt az udvarhölgyeknek.

– Menjetek ki! – intett.

Azok a dajkával együtt sietve távoztak a teremből. A királynő arca hűvösebb lett, amikor visszafordult.

– Komolyan kell beszélnünk, Narya. Az utóbbi időkben aggasztó hírek jutottak a füleinkbe. Csúfos, gonosz pletykák keringenek rólad, amelyek bemocskolják a becsületed és a neved.

– Micsoda meglepetés – húzta el a száját Narya.– Ebben nincs semmi újdonság.

– Nem veheted ilyen félvállról! Megjártad a lengoniak otthonát, elfogadtad vendégszeretetüket és felvállaltad őket.

– Mi ebben a helytelen? Te is tudod, Luali, hogy Vergonnal együtt lengoni vér folyik az ereinkben. A népünk büszke és bölcs, az emberek csak tanulhatnának tőlük, ahelyett, hogy gyűlölködnek.

– Mifélék a lengoniak? – szólt közbe Vergon.

Narya felé fordult.

– Kedves emberek, szeretettel vettek körül és maguk közé fogadtak. Nem ítélnek el anyánk tettei miatt. Egyszer el kell jönnöd oda velem, hogy megismerd őket.

– Vergonnak nincs ideje ilyesmire – vágott közbe Luali.

–Ha akarja, akkor van – jegyezte meg Narya szelíden és továbbra is Vergont nézte.

Bár kedvelte Lualit, kicsit fájt neki, hogy az öccse teljességgel a felesége akarata alá rendeli magát. És itt nem csupán arról volt szó, hogy Luali a királynője ennek az országnak. Vergon mindig is jólelkű, szelíd férfi volt, asszonya pedig olykor csúnyán visszaélt ezzel. Narya nem különösebben törődött vele, de ha ellene hangolta a saját öccsét, azzal már feldühítette.

– Más is van itt, amiről beszélnünk kell – vette vissza a szót a királynő.

– Mi lenne az?

– Tudod te azt nagyon jól. Hogy vetemedhettél ilyesmire, hogy befogadsz a házadba, az otthonodba egy barlingot? És éppen őt, aki országunk első számú ellensége!?

– Urul nem ellenség többé. Mindketten tudjátok, hogy megváltozott. Elmondtam nektek. Ha nem bíznék meg benne, aligha eresztettem volna be és engedném a fiam közelébe – erősködött Narya.

– Becsap téged. Omak, a bátyja további területeket hódított meg. A barlingok nem változnak, nem lesz belőlük szelíd öleb. Ha Urullal cimborálsz, magadat sodrod veszélybe és egyúttal elárulod a hazádat. Hát nem érted? A barling most is ugyanaz a vérszomjas katona, aki régen volt. Ne hagyd magad megtéveszteni! –figyelmeztette a királynő.

– Sosem tenne ilyet.

– Narya! Az érzelmeid elvakítanak – szólt közbe Vergon.

– Ez nem igaz!

Luali gúnyosan felnevetett.

– Ugyan már! Mindenki tudja, hogy szeretők vagytok. Még kimondani is borzalom. Hogy tehetted?! Hogy süllyedhettél ilyen mélyre? Összeadod magad egy ilyen barbár kutyával, az anyád szeretőjével! Ez a fickó sebzett téged csaknem halálra, letarolta az országot, a férjed legnagyobb ellensége volt! Nem emlékszel? Hát nincs benned tisztelet?!

– Ne beszélj úgy velem, mintha utolsó szajha lennék! – kiáltotta Narya haragosan villogó szemekkel.

– Te pedig, ne viselkedj úgy! – kiáltott vissza Luali.

Narya elfordult, állkapcsán megvonaglott az izom, ahogy próbált uralkodni magán.

–Urul mellett boldog vagyok. Annyi sok magányban és szomorúságban eltöltött év után végre megint érzem, hogy élek. Ne akarjátok ezt elvenni tőlem, kérlek! – mondta.

– A barling elhomályosította a józan ítélőképességedet. Meg kell szabadulnod tőle! Nem maradhat tovább az országban. Küldd el őt mihamarabb! – Luali közelebb hajolt. – Ne akard, hogy téged árulónak nyilvánítsunk és a szeretődet börtönbe vessem!

– Erre nem adott okot. Urul békében él, nem forral ellenünk semmit.

– Nem adott okot?! Megölte a királynét, az anyámat! – kiáltotta Luali könnybe lábadó, vörös szemmel.

Narya elsápadt. A királynőnek igaza volt. Sonvel gyilkosa valóban Urul volt. Még akkor is, ha ezt Merna parancsára követte el. Keserűség mardosta a torkát. Ezzel a váddal szemben nem védhette meg a férfit.

– Narya, lásd be, rossz úton jársz! – kérte Vergon. – Szabadulj meg Urultól, amíg nem történik valami visszavonhatatlan tragédia! Az emberek ujjal mutogatnak rád, összesúgnak a hátad mögött. Ne hagyd, hogy Urul vonzó külseje és mézédes szavai megtévesszenek! Ne engedd, hogy elrabolja a józanságodat és birtokoljon! Luali csak rád való tekintettel nem tartóztatja le a barlingot, de az ő türelme és jó szándéka is véges. Ne akard, hogy Urul miatt elvegyék tőled a fiadat és elveszíts mindent, ami a tiéd!

Narya sziszegve szűrte a szavakat a fogai közt.

– Ha valaki csak közelíteni mer Kashanhoz, velem gyűlik meg a baja, és te tudod, mire vagyok képes, ha feldühítenek! – íriszében felizzottak a narancs fények.

– Testvéremként szeretlek Narya, de most a királynődként szólok. Ha nem szakítasz Urullal és küldöd el a házadból, kénytelen leszek lépéseket tenni – figyelmeztette Luali.

Narya lehunyta a szemét, hogy képes legyen lecsillapodni. Amikor ismét felnézett a tekintete hűvös volt.

– Hát ezt is megértük. Ti vagytok az a két ember, akik szeretetében feltétlenül bíztam. Véremmel, kardommal és az erőmmel harcoltam ezért az országért, a koronáért. Ezt kapom hát cserébe. Szajhának neveztek, árulónak bélyegeztek és megfenyegettek. A tulajdon öcsém szól ellenem. Egyszer eljön a nap, amikor bánni fogjátok, hogy így viselkedtetek velem.

– A sértettséged nem vezet sehová! – intette le Luali.–Ne tekints az ellenségednek minket, de a figyelmeztetést vedd komolyan!

– Bocsáss meg, Fenség, ha a törődést nem veszem jó néven! A becsületembe gázoltatok, erre aligha szolgáltam rá. – Narya meghajtotta a fejét. – Ég áldjon benneteket! – azzal megfordult és távozott.

Zaklatottan vágott át a díszterem vendégseregén. Nem nézett se jobbra, se balra, csak törte magának az utat a tömegben. Szép arca kővé dermedt a szörnyű felismeréstől, hogy immár nem kívánatos személy az udvarnál és a testvére elfordult tőle. Két kísérője csak sietve tudta beérni, hogy csatlakozhassanak hozzá. Narya azonnal távozni akart, már nem volt, ami a várban tarthatta volna.

Ahogy áthaladt az emberek kíváncsi pillantásai kereszttüzében, egyszerre csak nekiütközött a válla valakinek. Odakapta a fejét, hogy elnézést kérjen és megpillantotta a nőt.

Alethiának hívták és gazdag nemesember lánya volt. Egy arc a múltból, aki folyton arra emlékeztette, hogy milyen módon lett Asaret hitvese. Alethia volt az a lány, akit igazából Asaret Callehou feleségéül szánták. Alethia nem volt az a szembeötlően elbűvölő szépség. Magas volt és vékony, barna haja dúsan keretezte keskeny arcát, barna szeme felett meredek ívű sötét szemöldöke folytonosan szigorúvá tette amúgy is éles vonásait. Ajka keskeny vonal, és ettől úgy nézett ki, mintha valami savanyúba harapott volna. Szépség híján az önbizalma jól fejlett méreteket öltött. Úgy öltözködött és viselkedett, mint egy hercegkisasszony. Örök sértettséggel viseltetett Narya iránt, amiért elhappolta előle Asaretet. Mióta a férfi meghalt, talán még erősebb ellenszenvet érzett iránta és egyetlen alkalmat sem hagyott ki, hogy ezt a képébe dörgölje.

Kicsivel magasabb volt Naryánál, ezt kihasználva elállta az útját és gúnyos arccal nézett le rá.

–Nocsak! Narya Callehou! Téged is lehet látni? Azt beszélik, nem mutatkozol mostanság társasági eseményeken. Túlságosan lekötnek a magánügyeid.

– Mit akarsz tőlem, Alethia? – pillantott fel Narya türelmetlenül.

Senkit sem akart látni, különösen ezt a nőt nem.

– Hogy alázkodj meg előttem – szegte fel szögletes állát a másik.

– Tessék?! – meredt rá Narya.

– Mindenki tudja, hogy a barlinggal henteregsz. Bemocskolod Asaret emlékét. Mutass megbánást! Az volna a legbölcsebb tőled, ha elbujdokolnál, és nem jönnél vissza soha többé! – sziszegte a nő közelről.

– Alethia, te hallod, amit mondasz?! – kérdezte Narya elképedve. – Mikor unod már meg, hogy engem hibáztatsz, amiért nem te lettél Asaret hitvese? Nem én tehetek róla, hogy azóta sem mentél férjhez, hogy savanyú vénlányként élsz és irigyled mások boldogságát. Az én életemet ne kívánd magadnak! Hamar vissza akarnád csinálni a cserét. Asaret rég meghalt, békélj meg ezzel és lépj tovább!

– Ha én lettem volna mellette, még élhetne.

– Ha te lettél volna mellette, halálra unta volna magát, és számtalan szeretővel keserítette volna meg az életedet! – vágott vissza Narya hűvösen.

A magas nő szeme összeszűkült, annyira igyekezett megőrizni vélt felsőbbrendűségét.

– Asaret jobbat érdemelt, nálad mindenképpen.

Narya egy pillanatra lehajtotta a fejét, könnyek gyűltek a szemébe.

– Látod, ebben az egyben egyetértünk – mondta rekedt hangon.

Alethia keserű lelke áttüzesedett a másik nő fájdalma láttán, mintha abból töltekezne. Közelebb hajolt és gonoszul odasúgta neki.

– Azt kívánom, a barling szeretőd egy nap harapja el a torkodat és tépje ki a szívedet, mert ezt érdemled, te szajha!

Narya felkapta a fejét, kezét felemelve életre hívta az erejét. Lángoszlop söpört át a gerincén, felizzott a hatalma és kitárt tenyerében fehéren felderengett. A harag narancsra színezte az íriszét, forrón markolta a bensőjét.

Alethia riadtan hátrált előle. Többen odakapták a fejüket, és lökdösődve húzódtak félre. Narya észhez tért, ujjait ökölbe szorította és kioltotta a mágiát. Végignézett az arcokon, aztán hátat fordított és távozott. Az éj leple alatt vágtattak haza, egy percre sem álltak meg, csak űzték lovaikat. A néma hold fénye mutatott utat nekik és kísérte őket az éjszakában.

Narya alaposan végiggondolta, amiket hallott, mindazt a szörnyűséget, amit a fejéhez vágtak. Egyetlen este elég volt, hogy újonnan meglelt boldogságát eltapossák, megmérgezzék és egyúttal meg is öljék.

Bensőjét fájdalom szorongatta, a szomorú felismerés, hogy semmit sem tehet, sarokba szorították. Egyetlen elhibázott, önfejű lépés és elveszít mindent, még a fiát is. Ez ellen nem tudott küzdeni, nem használhatott kardot, vagy mágiát. Valahol a szíve mélyén kezdte megérteni az anyja miért ment el és fogadta el a sötétség hívogató oldalát.

Ahogy a hajnal első rózsaszín és szürke fényeinél űzte szolgálat kész hátasát, már megszülte a döntést, eltemette magában az összes áldozatot, amit meg kellett hoznia.

Reggel lett, mire a Callehou várba érkeztek. Kísérőit azonnal pihenni küldte, hisz majd leestek a nyeregből a fáradtságtól. Ő maga felment a szobájába, bezárkózott. Sok év után először sírt, zokogott, párnáját a szájára szorítva, hogy senki se hallja. Hullt a könnye, mint a záporeső, miközben odakint a nyár első fényes napja ragyogott fel. Hiába kopogtak a cselédek, vagy Dura, nem nyitott ajtót. Még Kashannak sem. Nem volt képes így a fia elé lépni és a szemébe nézni. Még kevésbé Urult látni. Ez volt talán a legnehezebb. Tudta, hogy sokáig nem halogathatja a beszélgetést, ami rájuk várt. Örökké nem bujdokolhat a szobája védelmében.

Kora estére összeszedte magát, rendbe hozta a külsejét és megacélosította a lelkét, úgy lépett ki a szobájából. A földszintre vezető lépcsőfordulónál belefutott Kashiba. A gyerek fülig érő szájjal szaladt oda hozzá.

– Anya! Végre itt vagy. Miért nem jöttél ki?

– Fáradt voltam, szívem –válaszolt Narya és csókot lehelt a gyerek homlokára.

– És láttad a kisherceget? Mondd el, milyen!

– Csodaszép kisbaba. Hasonlít a testvéreire, amikor ők is megszülettek. Kék a szeme, szőke a haja és pufi az arca.

Míg az asszony beszélt, lementek a lépcsőn. Odalent Melianor jelent meg, komor képpel figyelte az asszonyt. Sok éve ismerte már, azonnal észrevette rajta a változást. Azt is jól látta, hogy Narya sírt.

– Minden rendben volt az úton? – kérdezte hűvösen.

– Igen – bólintott az asszony.

Alig bírt beszélni, a szomorúság gombócként fojtogatta.

– Már azt gondoltuk, valami bajod esett, azért nem jössz ki a szobádból.

– Időre volt szükségem és magányra, hogy nyugodtan gondolkozhassak.

Dura és Lynni léptek be kuncogva, hogy vacsorázni vigyék Kashant. Amikor megpillantották úrnőjüket, azonnal elhallgattak, arcukra fagyott a jókedvük. Dura aggódva lépett asszonyához.

– Baj van? – kérdezte önkéntelenül.

Narya hárítóan felemelte a kezét.

Urul ekkor lépett a lépcső tetejére, tekintete befogta a kis társaságot, ahogy lefelé jött. Már messziről látta Naryán, hogy arcáról eltűnt az utóbbi hetek ragyogása.

– Előbújtál hát a kuckódból. Remélem, kipihented az út fáradalmait – mondta kedvesen és a nőhöz lépett.

Narya élesen pillantott fel a magas barlingra.

– Beszélnünk kell.

Urul figyelmét sem kerülte el, hogy a nő szeme fényesen csillog a sírástól. Felemelte a kezét, hogy lágyan megérintse Narya arcát, nem törődve a többiekkel, de ő félrekapta előle a fejét.

– Mi történt az udvarban? – kérdezte gyanakodva.

– Visszarángattak a fellegekből – morogta Narya.

– Hogyan?

– Éppen erről akarok veled beszélni, de nem itt, hanem négyszemközt, mert másra nem tartozik. Főleg nem való egy gyerek füleinek.

Urul bólintott.

– Rendben.

Narya a fiára nézett.

– Menj Duráékkal és légy jófiú!

Aztán elindult felfelé a lépcsőn, Urullal a háta mögött. Ahogy felértek a folyosó elejére, a férfi megfogta a karját.

– Várj egy kicsit! Mi van veled? Mit műveltek ott, amiért sírtál?

– El kell menned, Urul! Hagyd el a várat, ha kicsit is számítok neked valamit! – nézett rá az asszony.

– Mit mondtak neked rólam? – kérdezte a barling komoran.

– Rólad? Semmi újat, amit ne hallottam volna már unásig. Ezúttal rólam volt szó. El kell hagynod a Callehou birtokot, tűnj el és felejts el engem!

– Nem értem.

– Akkor erőltesd meg magad! Nagyobb bajt hoztál rám a felbukkanásoddal, mint gondolnád. Kegyvesztett lettem az udvarnál.

Narya kirántotta a karját Urul markából és ellépett mellette.

– Miféle ostobaság ez? Őrültség! A király a fivéred, ez nem történhet meg!

– Ó, tényleg? – fordult felé a nő. – Hát most mégis így van. Luali és Vergon értésemre adták, ha nem tűnsz el innen, elvesztek mindent, a birtokot és még a fiamat is elveszik tőlem. Csupán egy hajszál választ el attól, hogy letartóztassanak téged Sonvel meggyilkolásáért, engem pedig száműzzenek az országból, mint árulót.

Urul ökölbe szorította a kezét, állkapcsán megfeszült a bőr.

– Megbüntetnek téged, amiért befogadtál és a barátodnak tekintesz engem.

– Nem! Nem csak ezért. Megbélyegeztek, barling szajhának neveztek, mert

megtudták, hogy szeretők vagyunk. Porig aláztak, a becsületembe tapostak és én nem tehettem semmit. Nem védhettem meg magamat, sem téged, hiszen igaz, amit mondanak!

– Narya, ezt ne!

– Miért?– kiáltotta az asszony. – Gyilkos vagy, akárcsak én. Hányat öltünk meg a háborúban? Gyűlölnek, megvetnek minket, a vesztünket akarják, hogy soha ne élhessük a saját életünket, ne lehessünk boldogok! Idejöttél, felforgattad az életemet, elcsábítottál, hogy megszerezz magadnak.

Urul kezdte megérteni, hogy Narya összes haragja ellene fordult.

– Ne mondd ezt! Te legalább annyira akartad, mint én! Társam vagy, szövetségesem ebben a viszonyban. Sohasem közeledtem volna így feléd, ha nem látom rajtad, hogy te is akarod, hogy vágysz rám. Legalább magad előtt ne tagadd le!

Narya elvörösödött.

– Kiszámítottad minden lépésedet, kivártad, amíg Asaret meghal, és elég idő eltelik utána, hogy lecsillapodjon bennem a gyász fájdalma. Tudtad jól, hogy nem volt senki férfi az életemben azóta, hogy vágyom a boldogságra és a szenvedélyre. Idejöttél és kedvességgel, szelídséggel levettél a lábamról. Egek! Hogy lehettem ilyen vak és ostoba!? Könnyű préda voltam, igaz? Ha ez valami régi fogadalom volt, hogy bosszút állsz rajtam a sérelmeidért, hát gratulálok, sikerült! Megkaptad, amiért visszajöttél!

Urul egyetlen lendületes lépéssel átszelte a köztük lévő távolságot és megragadta Narya vállait. Ezúttal nem volt gyengéd.

– Azóta nem bírlak kiverni a fejemből, hogy megláttalak Merna udvarában. Ha valaha forraltam is valamit, azóta minden megváltozott. Sosem ártanék neked. Mindig is kellettél nekem, és ezt, ha jól emlékszem, nem is titkoltam előtted! – kiáltotta most már ő is.

Mindketten megfeledkeztek arról, hogy hangos szóváltásukat odalent mindenki hallja. Melianor feszülten figyelt minden elhangzott szóra. Közben a gyereket nézte, aki riadtan kapaszkodott Lynni szoknyájába. Okosabb lett volna Kashit elküldeni, hogy ne legyen fültanúja ennek a lassan elmérgesedő vitának, de a vezér másként döntött. Azt akarta, hogy a gyerek hallja, miféle nő az anyja. Ellenszenve felülkerekedett a józan ítélőképességén, nem mérlegelte, ezzel mennyire megrémíti a fiút.

Ismét Narya éles hangja csattant. Meg kellett hagyni, az asszony nem tartott a hatalmas és erős barlingtól.

–Neked csak a trófea kellett! A Fekete Mágus után engem is akartál. Anyja után a lánya. Két erős boszorkány szerető, az aztán a szép gyűjtemény! Hogy van hozzá szíved?!

– Hagyd ezt abba! – harsant Urul hangja és erősen rántott egyet a nőn.

– És ez nem volt elég, de a lengoniak közül is szabadon választhattál – folytatta

Narya, ügyet sem vetve a figyelmeztetésre. – Sillannal is összeadtad magad!

Urul most már dühös volt, sötét szeme vadul villogott szép arcában.

– Micsoda badarság! Semmi sincs köztem és Sillan között. Féltékeny vagy.

– Még hogy én?! Nem érsz te nekem annyit. Fogd a holmidat és takaródj el innen, ne is lássalak többé!

Urul megragadta és a falhoz lökte, odapréselte, fájdalmat okozva neki.

– Tényleg azt hiszed, hogy ilyen könnyen megszabadulsz tőlem? Hogy képes vagy elengedni? A tested könyörög az érintésemért, a csókokért, éppúgy vágysz rám, ahogyan én rád. És ehhez semmi köze a múltnak, anyádnak, vagy annak a sok kéretlen tanácsadónak, akik feletted ítélkeznek. Mi egymáshoz zolunk. Te nem Asarethez, és én nem Sillanhoz, vagy bárki máshoz. Ne is ámítsd magad azzal, hogy kitaszítasz a szívedből, mert úgysem fog sikerülni!

– Nem zártalak a szívembe! – kiáltotta Narya és próbált szabadulni a szorításból.

– Ó, tudom, nem szeretsz. Igen, ezt már hallottam. Rendben. Mégis kiállsz mellettem, mióta csak itt vagyok. Képes vagy a saját testeddel megvédeni. Ez ösztönös reakció. Hiába hirdeted az ellenkezőjét, igenis érzel valamit irántam.

– Eressz el! Menj vissza oda, ahonnan jöttél, ahol eddig voltál! Vissza akarom

kapni az életemet!

– Annak árán is, hogy feláldozod saját boldogságodat, a lelked szabadságát? Ellöksz magadtól, mert még mindig nem érted, hogy én vagyok az egyetlen, akiben bízhatsz, aki mellett biztonságban vagy.

Narya el akarta taszítani a férfit. Kezét széles mellkasához szorította és próbálta eltolni magától. Urul azonban sokkal erősebb volt nála. Pusztakézzel összemorzsolhatta volna, ha úgy tartja kedve.

– Vedd le rólam a mancsod! Eressz el! – nyögte a nő.

Urul magához szorította, testük összepréselődött.

–Ha ennyire ezt akarod, hogy elmenjek, gyere te is velem! Tarts velem, légy a társam!

Narya gúnyosan felkacagott.

– Soha! Soha nem lennék rá képes, hogy egy barbárral osszam meg az életemet!

Urul tekintete elmélyült.

–Ha egy barbár jó volt szeretőnek, akkor itt van, élvezd ki a búcsút, kedvesem! – morogta és lecsapott a nő ajkára.

Dühe felajzotta, még erősebbé tette. Narya megpróbált kitérni a csók elől, undorodva elfordította az arcát, Urul forró szája így a nyakát csókolta.

– Ne! – lihegte, de Urul nem hallgatott rá.

A karjába kapta és megindult vele a hálószoba felé.

– Urul! Tegyél le! Most azonnal engedj el! Hallod?! – kiabált Narya egyre riadtabban.

Érezte, ahogy a férfi izmai megfeszülnek az inge alatt, hogy a szíve vadul dobol mellkasában. Rájött, hogy ennek fele sem tréfa. A barling nem fog leállni. Urul berúgta az ajtót, majd ugyanazzal a lendülettel be is vágta maguk mögött. Letette a nőt és lefogta, nem engedte kisiklani a kezei közül.

– Ne merészeld! Ne érj hozzám! – figyelmeztette Narya és közben azon igyekezett, hogy felélessze a hatalmát. Tudta jól, ha másként nem is, de mágiával legyőzheti a barlingot. Ám ereje cserbenhagyta, a képességei nem engedelmeskedtek, nem támadtak a férfira és nem is védelmezték meg tőle. Kétségbeesve figyelte, hogy Urul egy mozdulattal megszabadul az ingétől és széles derékszíjától.

– Mire készülsz? – hebegte elhaló hangon.

– Ízelítőt adok neked a barbár viselkedésből – felelte a férfi és megragadta a nő vállán a ruháját.

– Ne! Nem teheted! –sikoltotta Narya, miközben Urul egy rántással elszakította az anyagot. Leszaggatta a kelmét és elkapta Naryát, úgy hajította az ágyra, mint egy tollpihét. Fölé ereszkedett, kezét az alsószoknya puha anyaga alá csúsztatta, hogy megérinthesse a combjait. Narya vadul ellenkezett, dobálta magát, karmolt és sikoltozott. Az erőszak mélységes rettegéssel töltötte el és annál is keserűbb volt a felismerés, hogy senki sem jön, hogy kimentse ebből a helyzetből.

Melianor izmai rángatóztak a karjában az elfojtott indulattól, ahogy intett Durának.

– Vigyétek a gyereket! Eleget hallott.

A szobalány könnyes szemmel nézett a vezérre.

– Nem kéne segíteni neki? Te megtehetnéd…

Melianor kemény pillantása azonban kioltotta benne a reményt.

– Nem. Csak azt kapja, amit megérdemelt – mondta és elviharzott.

Nem állhatta tovább hallgatni Narya kiáltozását és sikolyait.

Dura és Lynni gyorsan kivezették a megszeppent kisfiút.

Eközben odafent Narya szobáját forróság töltötte meg. Urul addig szaggatta a maradék ruhaneműt az alatta hánykolódó nőről, míg már semmi sem állhatta útját. Narya könnyei kínjában kicsordultak, körmei az ágyneműbe vájtak és fogait összeszorítva vonyított. Nem akadályozhatta meg, hogy a hatalmas, szilaj férfi a magáévá tegye. Urul, ha erősen is fogta le, nem bántotta, nem okozott neki fájdalmat. Narya tiltakozását könnyedén letörte, saját szenvedélyét pedig feltüzelte. Az asszony sikolyai elhaltak, már nem kiáltozott, belekapaszkodott Urulba, de nem bírta ellökni magától. Ujjai a férfi bőrébe mélyedtek, és kétségbeesetten érezte, hogy a teste fellázad az akarata ellen, és hevesen reagál Urul minden egyes mozdulatára.

Volt ebben az erőszakos, vad szeretkezésben valami új és kéjjel teli, édes hullám, ami át meg átsöpört a testén. És amikor Urul már nem bírta tovább tartani magát, a nőben robbanásszerűen hullámzott végig az élvezet. Tehetetlenül zihált Urul nyakába, teste ívbe feszült a mámoros érzéstől. A férfi meglepve pillantott le rá, majd rögtön őt is letarolta a gyönyör.

Egymásnak préselődve, verejtékben úszva ziháltak, ringatóztak a kábulat utolsó rezdülésein. Aztán Urul leereszkedett a párnára, óvatosan lefordult Naryáról, mert tudta, hogy nehéz a neki az ő súlya. Narya félrefordította a fejét ellenkező irányba, hogy a férfi kikerüljön a látószögéből. A testében még mindig nem szűnt meg az édes bizsergés, reszketett, mint a nyárfalevél.

Urul felkelt, gyors mozdulatokkal magára húzkodta a gúnyáját. Úgy ment ki, szinte hangtalanul a szobából, hogy egy árva szót sem szólt.

Narya szakadt ruhafoszlányait magára húzkodva az oldalára fordult. Mindene sajgott, a gerince, a combjai, az öle. A bőre égett az arcán, nyakán, a mellein, mindenütt, ahol Urul forró ajka hozzáért. Nem tudta elhinni, hogy ez történt. Hogy Urul teljességgel elvesztette az önuralmát, amit addig oly gondosan őrizgetett és erőszakkal tette magáévá. Ahogy azt sem hitte, hogy az erőszak átcsaphat ilyen viharos élvezetbe. Nyitott szemmel meredt a sötétbe, míg az éjszaka el nem rabolta maradék erejét és álomba zuhant.

Hetedik fejezet

A várban és rövid időn belül már azon kívül is mindenki tudta mi történt. Senki nem érzett részvétet a Callehou úrnő iránt. Mindenki azon a véleményen volt, hogy kiérdemelte a sorsát. Így jár, aki a barlingokkal cimborál.

Urul elhagyta a várat még azon az éjjelen, de még a környéket is. Senki sem tudta, merre jár, de nem is érdekelte az embereket. Csak az számított, hogy végre eltisztult.

A nyár javában tombolt, kibontotta ragyogó fényes szirmait. Minden visszatért a régi kerékvágásba. Narya nyomorultul érezte magát, sápadt szellemként bolyongott a vár hűvös falai közt. Eleget tett a királyi pár utasításának, megszabadult a barlingtól. Ettől azonban az ő megítélése semmit sem javult. Végtelenül megalázottnak és legyőzöttnek érezte magát. Nem is értette, hogyan fajulhattak el a dolgok ennyire. Tökéletesen megbízott Urulban, a barátjának tekintette, és hiába ágált ellene, mégis igaz volt, hogy érzett valamit a férfi iránt. Nagyon hiányzott neki a közelsége, és túlságosan fájt, hogy ilyen csúnyán értek véget a dolgok. Tudnia kellett volna, hogy kettejük között bármiféle kapcsolat halálra van ítélve.

Kashan sokkal ragaszkodóbb lett. Folyton az anyja körül ólálkodott, a közelében akart lenni, mintha vigasztalná. Ő volt az egyetlen, aki érezte Narya fájdalmát. Melianor kerülte az asszonyt, nem bocsátkozott vele sehová sem vezető, parttalan vitákba, nem kínozta szándékosan.

Luali és Vergon bár tudták, mi történt, egyetlen cseppnyi érdeklődést sem mutattak, nem nyújtották ki karjukat Narya felé. Hallgatásba burkolóztak.

Dura volt az első, aki észrevette az úrnőjén, hogy valami nincs rendjén. Már fiatal lány korától fogva ismerte Naryát, így hamar meglátta rajta, hogy változás megy végbe benne. Ahogy múltak a hetek, Narya keveset evett, sokat aludt és egyre sápadtabb lett. Több alkalommal is látta, hogy a fiatalasszony megkapaszkodik valamiben, hogy visszanyerje a szédüléssel elvesztett egyensúlyát. Dura aggódva gondolt rá, hogy ez minek lehet a jele.

Egy este bekopogott asszonyához. Narya már lefekvéshez készülődött, hálóingben volt, éppen hosszú haját fésülte.

– Szeretnék beszélni veled, Narya – kezdte Dura óvatosan.

– Miről van szó? – fordult felé az asszony.

– Rólad.

Narya kérdőn pillantott fel rá, apró mosoly bujkált a szája szegletében.

– Nocsak! Ki vele, mi nyomja a lelked, kedves Dura!

– Nem is tudom, hogyan kezdjek bele. Talán a legjobb, ha rögtön a lényegre térek. Észrevettem, hogy mostanában nem érzed jól magad. Hiába próbálod titkolni a rosszulléteidet, én látom, hogy valami nincs rendjén.

– Megviseltek a történtek, időre van szükségem, hogy magamhoz térjek. Volt már ennél rosszabb is. Erős vagyok, rendbe fogok jönni, ne aggódj!

– Narya, mindketten anyák vagyunk, tudjuk, hogy megy az ilyesmi. Előbb vagy utóbb kiderül a dolog, és nem lehet tovább takargatni.

Narya letette a hajkefét és Durára meredt.

– Hogyan?

– Azt gyanítom, hogy azon az éjszakán, amikor Urul olyan gyalázatosan bánt veled, hagyott egy búcsúajándékot. A jelek, amiket rajtad látok, azt mutatják, hogy állapotos vagy.

Narya felpattant, arcából kifutott a vér.

– Nem!

Dura zavarában a kezeit tördelte.

– Meglehet, tévedek. Bocsáss meg, amiért beleavatkozok a dolgaidba! Szörnyen éreztem magam, hogy nem segíthettem neked, és tehetetlenül eltűrtem, hogy az a vadállat meggyaláz, bántalmaz. Nem is értem, hogyan volt képes fájdalmat okozni neked, azok után, ahogy előtte együtt voltatok.

– Urul nem okozott fájdalmat – sóhajtott Narya csendesen, hisz ez volt az igazság

– Hiszen megerőszakolt téged. Akaratod ellenére kényszerített, hogy vele hálj.

Narya nem szólt semmit, maga elé bámult, szempillái árnyékot vetettek az arcán.

– Minden jel, a rosszulléteid, a szédülés, hogy nem tudsz enni, arra utalnak, hogy a barling teherbe ejtett. Orvost kéne hívni, aki megvizsgál, hogy megbizonyosodhass róla, mi az igazság.

– Ez nem történhet meg! – pillantott fel Narya. – Nem érdemlek ilyen kegyetlen büntetést! Ha idejön egy doktor, azonnal mindenki tudni fogja. Ezt a szégyent már nem bírnám elviselni.

– Ismered a tested, szültél már. Érezned kell, mi történik veled – mondta Dura.

– Kashival nem így volt, amikor őt vártam. Nem egészen ezt éreztem. Akkor is voltak rosszulléteim, néha szédültem, de most ez nem olyan – magyarázta Narya.

– És mi lesz, ha tényleg várandós vagy? Mit fogsz tenni?

– Nem hordhatom ki Urul gyerekét. Nem akarok egy barling fattyút hozni a világra. Ha mégis állapotos vagyok, amire lássuk be, jó esélyem van, akkor nincs más választásom, mindent megteszek, hogy elpusztítsam.

Dura megriadt.

– Narya! Ez nagyon veszélyes! Ebbe bele is halhatsz.

– Ne feledd, boszorkány vagyok! Végre hasznát venném a tudományomnak.

Aztán eltelt még pár hét és Narya egyre biztosabb lett benne, hogy a testében egy magzat növekszik. Látta a tükörben, hogy a teste változik. Mellei teltebbek lettek, lapos hasa előredomborodott és feszült, dereka vonala is átalakult. Urul erőszakos vad szeretkezése nem maradt következmények nélkül. Gyűlölte a testében növekvő lényt, meg akart szabadulni tőle, amilyen gyorsan csak lehet. A varázserejét hívta segítségül, hogy kiűzze magából a magzatot, megtisztítsa a testét az erőszakban fogant fattyútól. De valahányszor felélesztette az erejét és el akarta pusztítani a gyermeket, csak saját magának okozott fájdalmat. Valami számára ismeretlen módon a magzatra nem hatott semmiféle mágia. Mintha védve lenne az átoktól. Egyre idegesebb lett, mert kezdte felfogni, hogy nem lehetséges megszabadulni a lénytől. Esze ágában sem volt egy barling kölykét megszülni, sem felnevelni. Nem akarta, hogy Urulhoz kösse egy közös gyermek,

hogy örök, elszakíthatatlan kapocs legyen közöttük. Ám minden igyekezete és mesterkedése ellenére a terhessége haladt előre.

Valami nem volt rendjén a magzattal. A normálisnál gyorsabban növekedett és Narya egyre erősebb rosszullétekkel küszködött. Páni félelem markolta a szívét, hogy egy szörnyeteg növekszik benne, ami elszívja az életet belőle, hogy önmagát táplálja.

A hosszú bő ruhája még épp elrejtette az alakját, de sokáig már nem tudta takargatni az állapotát.

Egy nap Melianor lépett oda hozzá a kis virágoskertben, ahová vissza szokott húzódni.

– Hírek jöttek a határról. A barlingok egyre erősebbek, megszilárdították az új területüket – mondta a vezér.

– Támadnak? – kérdezte Narya.

– Mifelénk nem. Úgy tűnik, Omak tartja a szavát. De vajon meddig? Mikor lesznek olyan erősek és ütőképesek, hogy megint szemet vetnek Cameriolra?

Narya maga elé meredve elmerült a gondolataiba.

– Talán az lehetne a megoldás, hogy békét kötünk a barlingokkal, elfogadjuk és

elismerjük őket. Ehhez az emberek gondolkodásmódján kéne változtatni. A folyamatos ellenségeskedés, az előítéletek nem vezetnek jóra.

– Erről ne is álmodj! Egymás népét öldököltük, sosem lesz béke. Erről jut eszembe! Azt beszélik, Urult a keleti végeken látták. Bizonyos, hogy Omak birodalmába tartott. Ez is azt bizonyítja, hogy velük cimborál. Hazudott neked, amikor azt állította, semmi köze hozzájuk.

Narya a férfi felé fordult, farkasszemet nézett vele. Tudta, hogy Melianor arra a pillanatra vár, amikor végre összecsaphat Urullal, hogy kivágja a barling fekete szívét. Csupán egy okot kell találnia, amiért egymásnak eshetnek.

– A szeretőd csúnyán a bolondját járatta veled – jegyezte meg Melianor halkan, mintha élvezné, hogy újabb tőrt döf az asszonyba.

Narya elfordult és magára hagyta a vezért. Tudta jól, ha Melianor rájön, hogy Urul gyermekét várja, a szülés után képes lenne a kardjával darabokra szabdalni a csecsemőt, hogy kiirtsa a barling írmagját is. Megoldás után kutatott, mit tehetne, hová bujdokolhatna el, míg a gyermek megszületik. Nem maradt más lehetősége, minthogy a lengoniaknál kér menedéket, hogy rejtsék el. Megkéri Durát, kísérje el és maradjon mellette. Nassima, az öreg varázslóasszony nem tagadhatja meg tőle a segítséget. Fogalma sem volt, miféle szörnyszülöttet fog a világra hozni, a lengoniak majd megtalálják a legjobb megoldást.

Egészen megörült a hirtelen jött ötletnek, ettől remélte, hogy minden rendbe jön. Néha azonban, a magányos, forró éjszakák álmatlanul töltött óráiban más gondolatok is feltörtek benne. Emlékképek, érzések furakodtak elő, amiket gondosan elrejtett mások és sokszor maga elől is. Milyen más lett volna, ha Urul mellette marad, ha együtt örülhetnének ennek a gyermeknek. Ha a férfi szeretné őt… ha nem erőszakból, hanem titkos kis szerelmi együttléteikből fogant volna a

baba. De minden elromlott, tönkrement. Az álmodozásnak vége.

A forró, száraz nyár meggyötörte Naryát. A várandóssága teljesen elszívta az erejét, gyenge lett és fáradékony. A kicsi túl gyorsan gyarapodott. Rászánta ugyan magát az utazásra, de tudta, hogy az állapota nehézségeket fog okozni.

Aztán egy délután az összes terve romba dőlt, reményei szertefoszlottak.

A hátsó kertben sétált Durával, amikor az egyik szolga szaladt elébük. A fiatal fiú arca vörösen égett az izgatottságtól.

– Úrnőm! Most szóltak a kapuőrök, hogy egy idegen érkezett – lihegte a futástól kimelegedve.

– Miféle idegen? – fordult felé Narya.

A fiú idegesen félrepillantott.

– Visszajött a barling.

Az asszony kővé dermedt, azt remélte, rosszul hall, de abban a szentpillanatban Urul magas alakja tűnt fel a fiú mögött. Feltartóztathatatlanul, lendületes léptekkel jött. Fekete köpönyege táncot lejtett körülötte, fényes fekete haján megcsillant a napsütés. Narya szíve hatalmasat dobbant, ahogy a férfi arcára nézett.

Dura azonnal a háttérbe húzódott, de nem merte egyedül hagyni úrnőjét. Ki tudja, a barling mit művel vele.

Több mint két hónap telt el mióta Urul elment. Hosszú idő, mégis most egyszeriben úgy tűnt, csak tegnap történt. Narya levegő után kapkodva lépett hátra.

– Mit keresel te itt?! Minek jöttél vissza?

A férfi nyugodt tekintettel nézte az asszonyt. Azonnal látta, hogy milyen sápadt, hogy szép szeme alatt sötét árnyak húzódnak. Világos bőre átlátszó, mint a hártya, hiába jártak benne a nyárban.

– Látni akartalak – válaszolta higgadtan.

– Hogy merészelsz belépni ide?

– A bocsánatodért jöttem, Narya. Szégyellem, amit ellened elkövettem. Elvesztettem, a fejem, úgy viselkedtem, mint egy vadállat.

– Ezzel alaposan elkéstél – mondta Narya és elfordult.

Nem érezte jól magát, vére őrülten dobolt a fülében, szíve szaporán zakatolt.

Urul közelsége teljesen felzaklatta.

A férfi utána lépett.

– Nem akarok veszekedni.

– Menj el! Eredj innen! Csak bajt hozol rám.

Urul utolérte, megfogta a karját, hangját lehalkította.

– Ezerszer megbántam már. Hálátlan kutyaként viselkedtem. Te voltál az egyetlen, aki elfogadott engem és én csúnyán eljátszottam a bizalmadat. Hogyan tehetném jóvá?

Narya a szemét nézte.

– Már sehogy. Nem kívánatos vagy ebben a várban. Menj, amíg még szabadon megteheted!

– Narya! – húzta közelebb Urul magához a nőt, de az nem engedte. Kirántotta a karját a szorításából.

– Ne érj hozzám! Hallod! Soha többé! – sziszegte dühösen. – Ha csak egy ujjal

is megérintesz, porrá égetlek egy átokkal.

Urul lehajtotta a fejét.

– Megérdemlem, hogy gyűlölj.

– Nem is hiszed, mennyire – vetette oda a nő, majd mély lélegzetet vett, hátha attól jobban lesz. – Azt mondják, Omaknál jártál, a barling birodalomban.

– Omak a bátyám, meglátogattam – bólintott a férfi.

– Vagy inkább szervezitek a támadást ellenünk. Mindvégig az orromnál fogva vezettél. Nem vagy te olyan jóságos és ártatlan, mint amilyennek mutattad magad. Semmit sem változtál. Nem azért voltál távol az évek során, hogy jó útra térj, csak okosabb, ravaszabb lettél. Más eszközöket használsz az ellenfél becserkészésére. Bolondot csináltál belőlem mindenki előtt – mondta Narya, és kétségbeesve érezte, hogy kifut belőle az ereje. Szeme előtt lassan elfehéredett minden. Már nem látta a kert bokrait, virágait maga körül. Urul magas alakja is egyre halványult, mintha sűrű köd ereszkedett volna közéjük.

– Barling vagyok, közéjük tartozom. Nem tagadom meg őket. – Urul látta, hogy a nő szeme szokatlanul tompán fénylik.

– Mi a baj? Mi van veled? – kérdezte, és a kezét nyújtotta.

– Ne! Hagyj békén! – nyögte Narya hárítóan.

El akart fordulni, de már nem maradt ideje. Szeme elől eltűnt minden, csak hófehérséget látott, aztán megingott, elvesztette az egyensúlyát és ájultan rogyott a fűre.

– Narya! – kiáltotta a férfi. Durával egyszerre ugrottak a földön heverő nő felé.

Urul idegesen hajolt fölé, a csuklóján az eret tapogatta.

– Mi baja? – kérdezte Durától.

Az asszony zavarában azt sem tudta, hová nézzen. Feszélyezte a szép barling hím jelenléte. Nem mert hazudni neki. Muszáj volt megmondani az igazat, még akkor is, ha az asszonya ezért elharapja a torkát.

– Beteg az úrnőd? – kérdezte Urul türelmetlenül.

– Nem.

– Akkor mi baja? Válaszolj már Dura, a mindenségit!

– Narya állapotos, gyermeket vár.

A férfi elképedt, tekintete megváltozott, amikor felpillantott.

– És ki az apa?

Dura látványosan elvörösödött.

– Te, uram.

Urul arcán őszinte érzelmek hullámzottak, gyengéd tekintete, ajkának vonaglása és nehéz légzése azonnal elárulták valódi érzelmeit. Kezét lágyan végigfutatta az ájult nő hasán, érezte a domborulatot. Rászorította a tenyerét és lehunyta a szemét.

– Jó ég! Mit tettem? – suttogta maga elé.

Aztán megérintette Narya arcát, ujjai hegyével átsiklott az ajkán, majd a karjába vette és óvatosan felemelte.

– Vigyük a szobájába! – intett Durának.

Melianor ugrott eléjük a kardjával. Tanúja volt az iménti pillanatoknak és csillapíthatatlanul forrt a vére és a haragja.

– Szóval, ez az igazság? Narya a te fattyúdat várja. Meg sem lep. A hancúrozásotok nem maradt gyümölcs nélkül.

– Állj félre, Melianor! Ez nem a megfelelő perc a vitára – harsant Urul hangja.

– Tedd le az asszonyt és állj ki velem, ha van merszed hozzá! – kiáltotta a vezér elborult arccal.

Dura azonban észnél volt, gyakorlatias asszony lévén a két férfi közé állt.

– Melianor! Az ég szerelmére! Térj észre!

A vezér alig tudta visszafojtani dühét. Kelletlenül állt félre.

Urul ágyba fektette Naryát, feldúltan járkált a szobájában. Dura közben egy tálba vizet hozott és egy megnedvesített kendővel törölgette a nő arcát.

– Mióta tudjátok? – kérdezte Urul csendesen.

– Csak nemrég. Baj van ezzel a terhességgel, uram. A gyermek túl gyorsan nő, elszívja az anyja erejét. Ha így folytatódik, még megöli. Narya szörnyen gyenge.

– Értem – mondta a férfi, leült az ágy szélére. – Hagyj magunkra, kérlek!

Dura engedelmeskedett. Narya lassan magához tért, kezét megmozdította, és a homlokára szorította. Kinyitotta a szemét és pillantása találkozott Uruléval.

– Mi történt? – kérdezte gyenge hangon.

– Elájultál.

A nő lassan felült, még kissé szédülve nézett körül.

– Ne kelj fel! Pihenj még! – kérte a férfi.

Ő azonban felállt.

– Jól vagyok – hazudta, elég rosszul.

– Dura elmondta. Tudom, hogy a gyermekemet hordod a szíved alatt – mondta Urul nyugodtan.

Az asszony igyekezett összeszedni magát, nem akart gyengének és elesettnek mutatkozni.

– Úgy van. Ezt művelted velem. Belém ültetted a magodat, és most ez a szörnyeteg megbetegít engem. Nem elég a megaláztatás, még ezzel is szembe kell néznem.

– Ne nevezd szörnynek! Csak egy gyerek!

– A te kölyköd, Urul! Egy fattyú! Nem akarom őt, nem akarom, hogy a testemből táplálkozzon!

– Ne légy kegyetlen magadhoz, Narya!

A nő dühösen szikrázó szemekkel meredt a barlingra.

– Ez a gyerek erőszakból fogant, viszolygok még a gondolatától is, hogy az én vérem is folyik az ereiben.

– Nem volt az igazi erőszak, te is tudod – dörmögte Urul.

Narya felkapta a fejét.

– Akaratom ellenére tettél magadévá. Hiába kiáltoztam, tiktakoztam, te csak a saját gerjedelmedet elégítetted ki. Meg akartál büntetni engem.

– És a végén mégis gyönyört okoztam neked.

– Ez mit sem változtat azon, hogy erőszakkal tepertél le! Gyűlöllek, Urul! Soha az életben nem fogok megbocsátani.

Néhány pillanatig egymás szemébe meredtek.

– És én ostoba tökfilkó azért jöttem vissza, hogy megmondjam, mennyire hiányzol – morogta a férfi.

Narya élesen és gúnnyal telve felkacagott.

–Na ne mondd! Ne játszd itt el nekem a hősszerelmest! Nem tartok igényt ilyesmire.

Urul komoran pillantott rá.

– Mi lesz a babával, a gyermekünkkel?

– Meg akarok szabadulni tőle. Már meg is próbáltam, de az átkozott mágiám csődöt mondott.

Urul előtte termett, megragadta a felkarját.

– Mit tettél?! – hörögte.

– Ki akartam vetni magamból, megsemmisíteni. De nyugodj meg, a magzatra nem hat az átok.

– Meg akartad ölni?

A nő szemében könnyek gyűltek.

– Egy kisbabának szerelemben kéne fogannia, nem gyűlöletből és haragból – suttogta. – Ez a gyerek tönkretesz engem, felemészt, kétszer olyan gyorsan növekszik, mint normális esetben. Rettegek Urul, hogy mit hordok a méhemben. Már megmozdult, pedig ehhez még nagyon korán van.

Urul letörölte a kibuggyanó könnyeit.

– A barling gyermekek sokkal gyorsabban növekednek, mint a ti fajtátok. Alig pár esztendő alatt felcseperednek. Mivel a kicsi félvér, így nem tudhatjuk pontosan melyikünktől, mit örököl. Csak az bizonyos, hogy jóval előbb fog megszületni – mondta.

– Félek – suttogta Narya reszkető orrcimpákkal.

Urul hirtelen átölelte és magához szorította. Beszívta a nő illatát, érezte a domború hasát, ahogy a testéhez préselődött.

– Itt leszek melletted, nem hagylak magadra.

Narya egy pillanatra kiélvezte a férfi közelségét, erős karjainak érintését. Mennyire vágyott már erre! Ennyit engedélyezett magának, nem többet, aztán eltolta magától.

– Helyes. Így legalább rögtön a szülés után magaddal viheted a porontyot – mondta.

– Ezt meg hogy érted?

– Lemondok a gyerekről, nekem nem kell. Vidd el, neveljék fel a barlingok, vagy a számtalan szeretőd közül, amelyik felvállalja!

Urul elképedt.

– Hogy mondhatod ezt? Te nem vagy ilyen rideg és kegyetlen.

– Úgy látszik, mégis csak örököltem valamit Mernától.

Urul bólintott.

– Rendben. Úgy lesz, ahogy akarod. Veled ellentétben, én akarom ezt a gyereket – ellépett az ajtó felé. – Most van egy kis dolgom Melianorral.

Narya utána perdült.

– Ne akaszkodjatok össze! – kérte.

Urul felvonta a szemöldökét.

– Miért? Talán félted a barbár életemet?

Az asszony komolyan válaszolt.

– Nem akarom, hogy vért ontsatok ebben a házban.

Urul az udvaron találta Melianort, a vezér már várt rá.

– A Callehou úrnő egy barling fattyával terhes. Ezzel végképp magatokra vonjátok a királynő haragját. Szép kis párocska vagytok ti ketten – gúnyolódott.

– Vigyázz a szádra, Melianor! Egyelőre még Narya a klán feje – figyelmeztette Urul.

– Szégyent hozott ránk.

– Bármit is tesz, örökös céltáblája marad a pletykáknak. Az embereknek semmi köze hozzá, mit művel a magánéletével. Ő sem kutat mások hálószobájában, vagy a csinos kis kalandjaik, félrelépéseik után. A klán ügyeit jól intézi, a fiát szépen neveli, senkivel nem áll haragban. A többi pedig csakis rátartozik – mondta a barling.

– Igazán szép tőled, hogy védelmezed a szeretőd jó hírét, de ezzel elkéstél. Amióta visszajöttél, mint egy jóságos szent lovag, azóta fajultak így el a dolgok – dühöngött Melianor. – Tűnj el innen, Urul! Takaródj a pokolba!

A barling közelebb hajolt és csendesebbre fogta a hangját.

– Én nem vagyok olyan jóhiszemű, mint Narya. Átlátok rajtad, tudom, miért vitázol, ellenkezel vele, miért állsz örök harcban az úrnőddel. Nem az a bajod, hogy lengoni, vagy hogy ő Merna lánya. Nem is őt gyűlölöd, hanem saját magadat, mert reménytelenül szereted Naryát. És te is, én is tudjuk, hogy soha nem lesz a tiéd, soha nem fogja viszonozni az érzéseidet.

Melianor kék szeme haraggal villogott.

– Nem igaz! – kiáltotta és megsuhogtatta a kardját a férfi orra előtt. – Levágom a fejedet, te ocsmány féreg!

Urul egyetlen mozdulattal elkapta a vezér karját és kicsavarta a markából a kardot. Mindezt olyan sebesen és olyan technikával tette, hogy Melianor nem is bírta követni. Lefegyverezve állt ott, homloka gyöngyözött a verítéktől.

– Nem csatázok veled – mondta Urul higgadtan. – És nem én leszek, aki elmegy.

Melianor felhördült.

– Te nem küldhetsz el innen!

– Nem is. Magadtól döntesz így. Ne várd meg, hogy Narya megtudja az igazat!

– Ezt megkeserülöd! – vetette oda a vezér és elviharzott.

Másnap eltűnt a várból, egyetlen szó nélkül és magával vitte minden cókmókját.

Pár nap múlva Urul is elment, de megígérte, hogy egy jó hét alatt visszatér, csak el akar intézni valamit.

Mire a férfi megjött, gonosz pletyka ütötte fel a fejét, ami felzaklatta Naryát. Azt

beszélték az emberek, hogy nem is Asaret a kis Kashi apja, hogy Narya már terhes volt a kisfiúval, amikor előkerült abból a másik világból, ahová Urul hurcolta el magával. Most pedig a barling megint teherbe ejtette az asszonyt. Narya tajtékzott tehetetlen dühében. Nem tűrte, hogy a fiát támadják, hogy bemocskolják a nevét és Asaret drága emlékét. Kezdett nagyon elege lenni az emberek kegyetlenségéből, a csendes terrorból, amivel körülvették.

Urul ígéretéhez híven visszajött és vendéget is hozott magával, Sillant a lengoni boszorkányt. Narya fenntartásokkal fogadta a lányt.

– Miért hoztad őt ide? – vonta kérdőre Urult, amikor kettesben maradtak az udvaron. – Azt értem, hogy nem tisztelsz, de hogy a házamba hozod a szeretődet, az elfogadhatatlan!

– Értsd meg, Sillan nem a szeretőm! Megkértem, hogy jöjjön el hozzád, mert segítségre lesz szükséged. Ő gyógyító, melletted lesz a szülésig.

– Ennyire aggódsz értem? – pillantott fel rá a nő.

– Érted és a babáért. Azt akarom, hogy minden rendben menjen.

Urul befelé indult a várba, amikor Narya utána szólt.

– Sillan látja a jövőt. Mit mondott neked, amitől így törődsz velem?

– Erről nem beszélhetek. Kérdezd meg őt! – felelte a férfi és elment.

Sillan bár érezte, hogy Narya bizalmatlan vele, nem vette a szívére. Továbbra is kedvesen, segítőkészen fordult felé.

Lassan annak is elérkezett az ideje, hogy Narya elmondja a fiának a hírt, kisbabája fog születni. Nem akarta a gyereket túlságosan belelovalni a kistestvére fogadásába, mert azt képtelen volt elmagyarázni neki, hogy az új jövevény miért nem marad velük. Kashi kíváncsian fogadta a fejleményt. Csakhogy egy nyolcéves gyereknek nem olyan egyszerű elmagyarázni, hogy ne várja örömmel a féltestvére születését. Kashi ártatlan szeretettel simogatta anyja gyorsiramban gömbölyödő hasát.

Narya valami belső változáson esett át. Azon kapta magát, hogy ügyel a magzatra, már nagyon ritkán ült lóra, nem maradt sokáig a napon és igyekezett rendesebben enni, kevesebbet idegeskedni. Elképzelte, milyen lesz a gyermek, ha megszületik, és egyre kevésbé riogatta magát azzal, hogy szörnyeteget hord a szíve alatt. Délutánonként, vagy naplementekor kisebb sétákat tett, élvezte a csendet maga körül.

Egyik alkalommal Sillan szegődött mellé társnak a sétához.

– Jobb színben vagy – jegyezte meg.

Narya oldalt pillantott rá.

– Mostanában bent tudom tartani az ételt.

– Muszáj erősnek lenned, nehéz időszak vár rád. A tested rosszul viseli a gyors változást, nincs elég ideje követni a gyarapodást. A gyermek rohamosan növekszik, tőled vonja el az energiát.

– Felfal engem, igaz? – kérdezte Narya.

Sillan félrepillantott, szerette volna kikerülni a válaszadást.

– Mondd el nekem az igazat, Sillan! Meg fog ölni a baba? Belehalok a szülésbe? Ez az, amitől Urul retteg? Ezt láttad a jövőmben? Ne kímélj! Tudnom kell, ha így lesz. Van egy fiam, gondoskodnom kell róla.

– A barling asszonyok sokkal erősebbek fizikálisan, mint te. Ellenállóbbak, szívósabbak. Egyikünk sem tudja, mi fog történni. Urul azért hívott engem ide, hogy a mágia erejével segítselek. Azt mondta, a te erődnek ellenáll a gyermek, nem hat rá – magyarázta Sillan.

– Ez igaz – bólintott Narya és a lengoni lány szép szemébe nézett. – Nem akartam Urul gyermekét, el akartam pusztítani, használtam ellene az erőmet, de felsültem. Hatástalan maradt minden próbálkozásom. Csak azt értem el, hogy magamnak okoztam kínokat – vallotta be.

Míg beszélt, egyik kezét a hasára szorította, és önkéntelenül simogatta. Sillan észrevette.

– Butaságot műveltél. Örök érvényű alapszabály a mágiánkban, hogy az erőnk ártó szándéka hatástalan azokra, akiket a lelkünk és szívünk legmélyéből szeretünk. Nem árthatsz annak, akit szeretsz.

Narya meglepődött, ugyanakkor libabőrösre fodrozódott a bőre, még a haja alatt is.

– Ez azt jelenti, hogy…? – elharapta a szót.

Eszébe jutott, az erőszakos éjszaka, hogy az ereje nem éledt fel a férfi ellen. Elfordult, mert a gondolatai túlságosan zavarba hozták.

– Te nem is igazán akarod eldobni Urul gyermekét, a szíved mélyén tudod – Sillan jelentőségteljesen az asszony kezére nézett, amint gyengéd mozdulattal a hasán nyugszik.

– Vannak dolgok, amiket nem lehet jóvátenni – mondta Narya keserűen.

– Urul remek férfi. Meglásd, jó apa válik belőle!

– Úgy látom, lenyűgöz téged.

– Nem kell rám féltékenynek lenned.

– Nem is vagyok. Semmi jogom hozzá.

– Narya, vedd már észre, hogy Urulnak nem kell más asszony! – mondta Sillan jóságos mosollyal, majd még hozzátette. – És neked sem kell másik férfi.

Narya a lányra pillantott.

– Nem minden olyan szép, békés és tökéletes, mint nálatok, Sillan. Urul és én örökös harcban állunk, mint két sárkány. Nem lehet közöttünk béke. Ne legyenek romantikus álmaid! Már megegyeztem vele. Amint megszületik a gyerek, ő elviszi magával. Lemondtam róla.

Sillan nem rökönyödött meg, állta a tekintetét.

– Ne felejtsd el, kettőnk közül enyém a jövőbelátás adománya! – kacsintott és könnyű léptekkel magára hagyta az asszonyt.

– Ezt meg hogy érted? Mire célozgatsz? – kiáltotta utána Narya. – Mit jelentsen? Jogom van tudni!

De Sillan hátra sem fordult, csak felemelt kezével nemet intett.

Másnap egy lovászfiú hozta lélekszakadva a hírt, hogy lovascsapat közeleg,

élükön a királlyal. Vergont felfegyverzett katonák csoportja kísérte. Belovagoltak a Callehou várba.

A hírre, hogy a király megérkezett, valamennyien kiszaladtak az udvarra. A komor fegyveres katonák látványa némi gyanakvást keltett a vár lakóiban. Vergon az élre léptetett a paripája nyergében, tekintete ide–odacikázott. Hol a nővérét nézte, hol pedig a délceg barlingot. Saját szemével láthatta, hogy a híresztelések szóról szóra igazak. Narya alakján jócskán látszott már az állapota.

Urul közvetlenül az asszony mellett állt, Kashival. Észrevette az idegen, sötéthajú nőt is, akiről azonnal tudta, hogy egy igazi, tisztavérű lengoni mágus. A szolgálók kíváncsian bámészkodtak, jól érzékelték a levegőben vibráló feszültséget.

– Légy üdvözölve, Felséges uram! – köszöntötte Narya a királyt. – Minek köszönhetjük a látogatásodat?

Vergon nem feledte el, milyen hangulatban váltak el, amikor legutóbb találkoztak.

– A királynő parancsát hoztam el.

– És mi szükség ehhez ennyi katonára? – nézett fel rá a nővére.

– Ez nem baráti látogatás, Narya. Luali úgy rendelkezett, hogy miután a korábbi figyelmeztetést semmibe vetted, a felszólítása ellenére megtagadtad az

engedelmességet, most határozott az ügyed felől. El kell hagynod a Callehou birtokot, megfosztunk a címedtől, a javaidtól. Nincs itt tovább helyed.

– Hogyan? – hebegte a nő.

– A katonáimmal itt maradunk, amíg összeszeditek a legszükségesebbet is kivonultok a várból. Nem vagy tovább a klán feje.

Mindenki néma döbbenettel hallgatta a király szavait. Olyan csend lett, hogy még a légy zümmögését is lehetett hallani. Narya sápadtan markolta a fia kezét. Nem akarta elhinni, amit hallott.

– Vergon! Ez csak valami rossz és gonosz tréfa lehet – mondta.

– Nem az. Túllőttél a célon. Luali türelme elfogyott, magadra vontad a haragját. Nem tűrhetjük tovább tétlenül, hogy egy királygyilkos, háborús bűnös barlinggal osztod meg ennek a várnak a fedelét. Megbecsteleníted a Callehou nevet, szégyent hozol a fejünkre. Ha a barlinggal vagy, azzal ellenünk fordulsz. Amikor vele szövetkezek, a hazádat árulod el. Távoznotok kell, amíg még ez békességben lehetséges. Ne akard, hogy a katonáim kényszerítsenek!

– Száműztök? – hüledezett az asszony.

– Ez a legenyhébb ítélet, amit sikerült kialkudnom neked.

– A testvéred vagyok! Hogy engedheted?! – kiáltotta Narya.

Vergon leugrott a lováról és odasietett hozzá.

– Igazság szerint, Urulnak a várbörtönben a helye, ahol a kivégzését várná. Téged pedig el kéne üldözni az országból. Csupán a személyes közbenjárásomnak köszönheted, hogy a büntetés ilyen enyhe.

– Védj meg, fogd a pártomat! Nem engedheted, hogy ez történjen!

– Nem áll módomban többet tenni.

Narya keserű arccal fordult félre.

– És mégis, hová menjünk?

Vergon pillantása az asszony domború hasára esett. A szíve mélyén fájt neki, hogy szeretett testvére milyen sorsra jutott.

– Innen ugyan el kell tisztulnotok, de a Baleár birtok még most is az otthonod – mondta halkan. – Ott meghúzódhatsz, míg a gyermeked megszületik.

Narya felkapta a fejét.

– A Baleár birtok a te fennhatóságod alá tartozik, mégis megengeded, hogy odamenjünk?

– Hidd el, nem kevés vitámba került!

– A fiam jogos örököse a Callehouknak. Remélem, te nem hiszed el az ostoba, gonosz pletykákat róla!

Vergon lassan Urul felé fordult, alaposan megnézte magának. Harag izzott a lelkében iránta, amiért tönkretette a nővére életét.

– Mit mondasz erre, Urul? – kérdezte.

A barling állta a király átható tekintetét, mialatt válaszolt.

– Én lennék a legboldogabb, ha magaménak tudhatnám a fiút. De fájdalom, nem dicsekedhetek ezzel a büszkeséggel.

– Magam is így gondolom – bólintott Vergon. – A testvéremmel ellentétben, én nem hiszek a megtérésedben. Tudom, ki vagy és nem bízom benned. De ha már egyszer Naryát ilyen helyzetbe hoztad, kötelességed segíteni és megóvni. Vidd el innen őt és a fiát! Vagy hagyd őket el örökre, hogy felszabaduljanak a rájuk nehezedő vádak alól!

– Különös, hogy éppen rám bízod őket – jegyezte meg Urul higgadtan.

– Nincs más, aki kiállna mellettük. Az emberek elvakultak, könnyedén félrevezethetők. Csak néhány hangadó kell, és máris megtévesztik őket a hamis vádak. Hiába vagyok én a király, Narya kegyvesztett lett, nem védhetem meg többé. Nekem az ország érdekeit kell szolgálnom, és félre kell tennem a személyes érzelmeket.

Így történt, hogy Narya és kísérete elhagyták a Callehou birtokot. Az asszony még emlékezett rá, milyen volt, amikor először tette be a lábát erre a helyre, hogy kényszerű házasságot kössön Asarettel. Az egész csak távoli mesének tűnt. Oly rég volt, és annyi minden történt azóta.

Különös élmény volt visszatérni gyermekkora színhelyére, ahol felnőtt, ahol ártatlanságban élt az apjával és az öccsével. Ismert minden zugot, mint a tenyerét, emlék kötötte valamennyi helyhez a birtokon. A Baleár udvarház jóval kisebb volt a Callehou várnál, ám kényelemben nem maradt el mögötte. A helységek jobban kifűthetőek, falai pedig kevésbé ridegek és magasak. Ez azt is jelentette, hogy előnytelenebbül lehetett védeni az esetleges támadástól.

Kashan, noha hallotta Vergon bácsikája szavait, mégsem értette pontosan, miért kellett elhagyniuk az otthonát. A felnőttek közti éles konfliktus jelentősége még túl bonyolult volt az ő gyermeki értelmének. Csak azt értette, hogy mindenki feszült körülötte és bizonytalan

A nyárnak vége lett, az ősz gazdag, borús színei vették át a hatalmat, a nap ereje is csillapodott, a természet levedlette színpompás palástját. Narya érezte, hogy a gyermek ideje már nem lehet túl messze. Senki sem tudta pontosan ebből a véregyesülésből mikor fog megszületni. A kicsi sokat mocorgott a hasában, de már alig volt helye. Narya kényelmes, bő ruhákat viselt, sápadtsága már–már

ijesztővé vált. Sillan mindig a közelében volt, vizsgálta, figyelemmel kísérte a terhességét. Gyógyító boszorkányként már számtalan lengoni gyermeket segített világra, gyakorlott bába volt.

Urul meghúzódott a háttérben, úgy élt a közelükben, mint egy árny. Néha eltűnt pár napra, majd titokzatos útjairól visszatérve mélyen hallgatott róla, merre járt. Úgy éltek a Baleár birtokon, mindentől elszigetelve, mint a kitaszítottak. Azok is voltak. Csak egymásra számíthattak és egyikük sem tudta, hogyan lesz ezután.

Narya éjszakánként egyre rosszabbul aludt, nem tudott már sehogy sem kényelmesen feküdni, csak hánykolódott. Míg a többiek lepihentek a csendes házban, ő gyakran kiosont a kőteraszra, onnan nézte az éjszakai eget, alvás helyett. Hagyta, hogy a hűvös szél hosszú hajába kapjon, kedvére játszadozzon vele, miközben egyik kezével a hasát simogatta.

Megérezte, hogy nincs egyedül, valaki állt a közelben. Urul volt az. A kőteraszra vezető ajtónyílásból lépett elő, rajta volt a hosszú, fekete köpenye.

– Miért nem alszol? – kérdezte halkan.

– Kényelmetlen a fekvés. Ülni sem jó, a lépcsőt is csak nehezen mászom meg, már a felénél kifulladok. Úgy érzem, menten szétpukkadok – válaszolt Narya.

– Hideg van már ilyenkor itt kint. – Urul lekanyarította a köpenyét, és a nő vállára terítette, beburkolta vele. Még a csuklyát is felhúzta a hajára, ami egészen lecsúszott Narya orrára és eltakarta az arcát.

– Bocsánat! – mosolygott Urul önkéntelenül és inkább hátraigazította a szövetet.

Narya elnevette magát. A feszültségük egy pillanat alatt szertefoszlott, feloldódtak egymás nevetésétől. Urul tekintete beleakadt a lány szép csillogó szemébe.

–Van egy apró kérésem.

– Mi lenne az? – nézett fel rá a nő.

– Ez az első gyermekem, még soha nem éreztem az apaság büszkeségét és a bensőséges kapcsot, ami egy férfit összeköthet az utódjával. Megengeded, hogy megérintsem a babát a hasadon keresztül?

Narya bizonytalanul bólintott és közben sarkig pirult.

– Ne tekintsd tolakodásnak! Tisztességesek a szándékaim – mentegetőzött Urul.

– Hamarosan úgyis csak a tiéd lesz a kicsi. Érintsd meg nyugodtan! – mondta halkan Narya.

A férfi még közelebb lépett, nyitott tenyerét lassan becsúsztatta a köpeny alá és rásimította a nő gömbölyű hasára. Narya megremegett az érintésétől és a gyermek a hasában mintha csak megérezte volna az apja közelségét, apró kis rángásokkal üdvözölte a férfit.

Urul meglepetten elmosolyodott, az arca olyan ártatlanságot sugárzott, mint korábban soha, mióta Narya ismerte.

– Érzem, ahogy mocorog.

Az asszony testében jóleső bizsergés vibrált, a hasa átforrósodott Urul nagy tenyere alatt. Nem akarta, hogy ilyen bensőséges pillanatokat éljenek meg együtt, hisz soha nem lesznek egy család, nem fognak békében együtt élni és a babát felnevelni. Nem akart kötődni ehhez a mostani szívmelengető hangulathoz. Nem akarta ámítani magát semmilyen álmodozó hazugságokkal. Urul közelsége és lágy pillantása azonban elgyengítette. Az ellenállása nem akart felizzani, képtelen volt hátralépni, vagy akár ellökni a férfi kezét. Érezte, ahogy a gyermek a hasában boldogság hullámokat sugároz magából az ő bensőjébe, az apja érintésének hatására. Égő orcákkal ekkor ismerte fel először, hogy a magzat a hasában varázserővel bír.

Urul kissé lehajolt hozzá, egészen közel, lehelete az arcát cirógatta, szemében sötét tűz lobogott, lassú, lusta lángokkal, elhomályosítva minden mást az éjszakában. Narya nem ellenkezett, amikor a barling az ajkára forrt és nagyon puhán, már-már őrjítően lassan megcsókolta. Keze akaratlanul a férfi karjára siklott, megkapaszkodott benne a mámorosan gyengéd pillanatban. Önnön elszánt józansága ellen fellázadó rebellis ösztönei legyőzték az önuralmát.

Aztán Urul eleresztette az ajkát, a szemébe nézett. Látni akarta az asszony íriszében táncoló narancs lángokat, a derengést, amit ő szított fel.

– Kérlek, ne tedd ezt! – suttogta Narya. – Nem vezet sehová.

– Hogyan állíthatod, hogy gyűlölsz, amikor így fogadod a csókomat? Miért ámítod magad? – súgta vissza Urul.

Narya elhúzódott tőle.

– Ne hidd, hogy ettől bármi megváltozik! A testem talán elárul engem, cserbenhagyja az akaratomat, lázadozik, mert felismeri az érintésedet, de ez nem jelenti azt, hogy lehet köztünk valami. Azt kell szem előtt tartanom, hogy ki vagy és mit tettél. Maholnap elmész a csecsemővel, kilépsz az életünkből. Megvetsz majd, amiért lemondok a gyerekedről, és nem kívánom többé látni, elfordulok tőle, ahogyan az én anyám elhagyott engem. De nem tehetek mást.

– Van választásod, Narya – jegyezte meg Urul halkan.

– És ugyan mi? Vissza kell szereznem a maradék erőmmel a becsületem romjait. Nem magam miatt, ahhoz már késő. Van egy fiam, nem nőhet fel megvetésben és kirekesztettként. Nem ezt érdemli. Vétlen áldozata az én ostobaságomnak, a gyengeségemnek.

– Ebben az országban nem bocsátanak meg neked többé. Nem moshatod le a téged ért vádakat, és Kashan sem nyerhet tisztességet. Gyertek velem el innen! Ne törődj a viperanyelvű rosszakarókkal! Nézz előre! Még nem késő, fiatal vagy, kezdj új életet!

– Veled? – pillantott fel a nő élesen.

– A barlingok közt letelepedhetsz, élhetünk együtt – ajánlotta Urul.

Narya a fejét rázta.

– Soha. Ez soha nem történik meg.

A férfi komoran pillantott rá.

– Míg téged az elvakult gyűlöleted fűt ellenem, nem veszed észre, ami az orrod előtt van.

– Ez mit jelentsen?

– Hiába az éles eszed, a bátorságod és a varázstudományod, a lényeget nem látod, mert nem akarod látni – mondta Urul komoran. – Annak ellenére, hogy gyűlölsz, megvetsz, és a pokolba kívánsz engem, én szeretlek. Mindig is ez volt az igazság. – azzal megfordult és határozott léptekkel magára hagyta a nőt.

Narya döbbenten és leforrázottan bámult az éjszakába. Testét forró, égető érzés feszítette, a torka elszorult, szíve fájdalmasan nagyokat dobbant a mellkasában. Kövér könnycseppek híztak a szemében, elhomályosítva a látását. Ajkát összeszorította, hogy ne szakadjon fel belőle a sírás. Micsoda újabb csalfaság ez? Miért mond neki ilyesmit Urul? Nem szeretheti. Akkor nem tette volna vele azt a szörnyűséget, nem lett volna olyan nyers és durva erőszakos. Torkára szorította a kezét, mert úgy érezte, nem kap levegőt. Hirtelen sokkal élesebb

fényben látta a megtörtént dolgokat. Hiszen Urul nem is volt durva, nem kínozta, nem okozott neki fájdalmat egy percre sem. Talán éppen azért fordult ki önmagából és veszítette el az uralmát az indulatai felett, mert ő az érzéseibe tiport. De min változtat ez a vallomás? Semmin. Ettől még ugyanolyan nyomorult helyzetben vannak, mint előtte. A száján még mindig érezte Urul érintését, ízét, az illatát. Tehetetlen dühvel a kőkorlátra csapott kínjában. És ekkor a könnyektől homályosan valami mozgást vett észre odalent az udvaron. Mintha a sötétség megmoccant volna, alakok osontak hangtalanul.

Megszólalt benne a vészharang, sarkon fordult és berohant a folyosóra, a hálószobák irányába. Már látta, hogy Urul halad távolabb előtte.

– Idegenek vannak a házban! – szólt utána.

Éppen ebben a pillanatban feketeruhás alakok bukkantak fel szemben a folyosó túloldalán. A fáklyák fényénél is látszott, hogy arcukat elfedték, csak a szemük keskeny rése maradt szabadon. És amíg Urul és Narya fegyvertelenek voltak, a behatolóknál kések és kardok villogtak. Ketten Kashan szobájából jöttek elő, markukban a nyögdécselő kisfiúval. A gyerek szemében riadalom csillogott, kistestét megfeszítve próbált ellenállni a rablóknak, hasztalan. Az egyik alak kést szorított Kashi torkához, hogy megállásra kényszerítse a feléjük rohanó barlingot.

A behatolók összesen hatan voltak, mindnyájuknál fegyverek, és már messziről bűzlött az elszántságuk. Narya megtorpant, Urul azonban továbbra is feléjük haladt döngő, fenyegető léptekkel. A távolság egyre fogyott.

– Állj meg, barling, ha nem akarod, hogy elnyisszantsam a kölyök torkát! – kiáltott egyikük.

– Azt lesheted! – sziszegte Urul.

– Ne! – hallatszott Narya éles hangja. – Urul, kérlek!

A férfi megtorpant, de nem fordult meg a nő felé. Széles mellkasa látványosan süllyedt emelkedett az indulattól.

– Mit akartok? – kérdezte Narya és lassú léptekkel közeledett.

A két fekete alak rántott egyet a fiún.

– Őt elvisszük.

– Minek nektek egy gyerek? – az asszonyban összerándult valami. A félelem, hogy ma éjjel valami nagy baj fog történni.

– Az téged ne érdekeljen, barling szajha!

A másik négy fickó lassan oldalazva körbevette Urult, kivont rövid kardjaikkal fenyegetve a férfit.

– Innen nem távoztok élve – ígérte Urul vészjósló hangon.

A négy feketeruhásból kettő azonnal rárontott, míg a másik kettő Narya felé ugrott. Az asszony ijedten torpant meg, semmije sem volt, amivel védekezhetne. Verekedni aligha tudott a babával a hasában.

A két férfi kardot suhogtatva vetődött felé, az életére törtek, ki akarták végezni. Narya kapkodva felszította az erejét, segítségül hívta a mágiát, hogy megvédelmezhesse magát. Az erő jött is, úgy hullámzott elő, mint valami tajtékos tenger. Beleáramlott a tagjaiba, minden porcikáját átitatta. De valami más is történt, egy új különös érzés söpört át rajta, amitől sokkal hatalmasabb lett benne a mágia. Szél támadt a folyosón, üvöltő, gomolygó vihar, és egyedül Narya parancsát, óhaját lesték a megidézett elementárok.

A két támadó már csupán karnyújtásnyira járt tőle, amikor testüknek feszült a roppant energia.

–Átkozott boszorkány! – kiáltotta egyikük viaskodva a láthatatlan erőfallal.

– Dobd el a kardot! – szólt rá Narya.

– Soha! Kihasítom belőled a kölyködet, és cafatokra szabdalom, veled együtt! – fröcsögte az alak.

– Narya, vigyázz! – kiáltotta Urul a válla felett épp csak odapillantva.

A két ellenfelével viaskodott, ütött, rúgott, igyekezett elhajolni, félreszökkenni a kardok pengéi elől. Amikor már úgy látszott, egyiküket sikerül kiütni, Kashan mellől a férfi tőrrel a barlingra ugrott. A penge mélyen beleszaladt az izomba, azonnal vért fakasztva. Urul felkiáltott fájdalmában. Próbálta levetni magáról a fickót, de az annyira markolta a tőrt, hogy szinte abban kapaszkodva lógott a barlingon, további szörnyű kínokat okozva.

A folyosó végén megjelent Dura, Lynni és Sillan. A két szolgáló sápadtan sikoltozva a falig hátrált az eléjük táruló látványtól. Sillan kezében megvillant a kardja és Urul támadójára ugrott. Gyorsan kiderült, hogy a lengoni nő remek harcos. Urul nagy nehezen levetette magáról a rajta csüngő alakot és durván a képébe öklözött a kardja markolatával.

Narya két támadóját tartotta féken, az ereje betöltötte az egész folyosót, átjárta az emeletet. Amikor látta, hogy a fiát szorongató alak elvonszolja a gyereket, nem húzhatta tovább az időt. A fickó el akarta hurcolni Kashit, erőszakkal rángatta a vonakodó fiút.

Narya felemelte a kezét, mire az egyik támadója megdermedve a földre rogyott. A másik feléje lendítette a kardját, a penge vészesen közel az arcához suhogott. Az asszony intett és az ember térdre roskadt, torkához kapva fuldoklott. Narya lehajolt az elhullajtott kardjáért és a sebesülten küzdő Urulhoz sietett.

Rákiáltott, majd amikor a barlinggal találkozott a tekintetük, a levegőbe hajította a kardot és a férfi felé dobta. Urul ügyesen elkapta a markolatot és már le is csapott a pengével.

Kashi kétségbeesetten kiáltozott az anyja után, de a férfi továbbra is csak vonszolta magával.

Narya feléjük sietett.

– Ereszd el a fiút! – szólt rá a fickóra.

–Nem félek tőled, boszorka! – vihogott az alak és szabad kezével egy bőrszíjon lógó fényes valamit rántott elő a gúnyájából a nyakán. – Ez a talizmán megvéd az átkodtól.

Narya érezte, hogy a különös formájú medálban tényleg van valamiféle védelmező varázslat, de ahhoz gyatra volt, hogy őt bármiben megakadályozza.

Gonoszul elmosolyodott.

– Azt a vackot nyugodtan feldughatod annak az ostobának a hátsójába, akitől kaptad!

A férfi keze idegesen megrándult.

– Hazudsz! – kiáltotta.

– Mindjárt meglátjuk – morogta Narya.

A fickó kése azonban belemélyedt Kashi bőrébe. Nem az eret vágta el, csak kicsivel odébb a bőrt hasította fel, de így is vért fakasztott.

Naryában felizzott a harag, ez magával vonta a sötét erők irdatlan dühét, pusztító erejét. A férfira irányította tudatának romboló hatalmát és támadott. A fickó artikulátlan hangon ordítva zuhant hátra, tehetetlenül a koponyájához kapott, hogy puszta körmeivel kaparja, tépje ki onnan az elviselhetetlen fájdalmat. Ám az erőlködése hasztalan volt, az agya szétroncsolódott, pépes masszává zúzódott belül a fejében és vörös vércsíkok kígyóztak elő a füleiből, orrából. Halott volt.

Kashan sírva és reszketve térdelt a kövön, kicsi kezét vérző nyakára szorítva meredt a mozdulatlan férfira. Narya oda akart hajolni hozzá, de még nem végzett. Hátraperdült és látta, hogy Sillan az ő időközben észhez tért két támadójával viaskodik. Urul hárommal verekszik, vérző válla csak kevéssé akadályozza a harcban.

Narya lökésszerű energiahullámot bocsátott a behatoló gyilkosokra. Azok megdermedtek, mozdulatuk félbe maradt, szemeik kigúvadtak.

Urul és Sillan felé kapták a pillantásukat.

– Öljétek meg őket! – mondta az asszony narancs fénnyel világító szemekkel.

Nyolcadik fejezet

Hajnalodott. A távoli mezőn messziről is látszott a máglya lángjainak fénye,

ahová Urul és Sillan a szétszabdalt testeket hordták. A tűz elemésztette a gyilkosok testét, felfalta a húsukat, hogy aztán majd a kihűlt hamvakat beáshassák a földbe.

Narya a fia ágyán ült, kábító varázslattal altatta el a zaklatott, síró gyereket. A kis vágást kitisztította, gyógyító kenőccsel bekente és bekötözte. Arra várt, hogy Urul és Sillan visszatérjenek a mezőről. Mindannyian tudták, hogy ami ezen az éjszakán a házban lezajlott, arról soha senkinek nem fognak mesélni. Narya úgy használta a mágiát, ahogyan régen a háborúban. A sötét erőket hívta magához, az ő hatalmukkal védte meg azokat, akik számára fontosak. Nagyobb erők munkáltak benne, mint korábban valaha és ezt a gyermeknek köszönhette a szíve alatt.

Urul és Sillan fáradtan jöttek vissza. Mind a férfi szobájába mentek, ahol Sillan ellátta a csúnya sebet. Urul ült a széken és hagyta, hogy a lengoni nő kimossa a tőr ejtette vágást, majd bekenje egy szúrós szagú, fájdalomcsillapító kenőccsel, azután bekötözze.

Narya az ágy szélén ült, a férfi pompás felsőtestét nézte. Kezében az egyik gyilkos nyakából letépett talizmánt szorongatta. A fickóból csupán ennyi maradt, nem több.

– Ez a helyzet így tarthatatlan tovább – jelentette ki Urul. – Ebben a házban nem védhetjük meg magunkat.

– Valahogy mégis sikerült – dünnyögte Narya.

– Komolyan beszélek – pillantott felé a barling feszülten.– Bárki megtámadhat,

szabad prédák vagyunk. Nem mindig lesz elég Sillan vagy az én kardom, és a te mágiád. Most szerencsénk volt. Így nem tudlak megvédeni. A királytól nem remélhetsz segítséget, ő nem fog csapatot küldeni még ideiglenesen sem.

– Miből gondolod, hogy újabb támadásra kell számítani? – kérdezte Narya.

– Te is tudod, ezek hatan nem egyszerű rablók voltak, nem aranyért és remélt kincsekért jötte.

– Kashit akarták elvinni – bólintott az asszony.

Sillan halkan közbeszólt.

– Ez csupán a feladatuk második fele volt.

– Hogyan? – nézett rá az asszony.

– Bérgyilkosok voltak, Narya. Azért jöttek, hogy végezzenek veled, elpusztítsák a gyermeket a hasadban. Éjjel jöttek, mert azt gondolták, a házban mindenki alszik, és a sötétség leple alatt csendben végrehajthatják a megbízatást. Belopóznak a szobádba, elvágják a torkodat, míg alszol, hogy ne maradjon időd használni a mágiát. Aztán átdöfik a hasadat is, mert biztosra kell menniük. Utána elviszik Kashant – mondta Urul.

– Bérgyilkosok? Ki tenne ilyet? – hebegte Narya sápadtan.

– Valaki olyan, akit végtelen gyűlölet fűt ellened. Van ötleted, ki lehet?

Az asszony elhúzta a száját.

– Talán a fél ország?

– Ennek fele sem tréfa, Narya! A baba nemsokára megszületik, nincs idő teketóriázni. Döntöttem. Mivel nem tudlak rávenni, hogy velem tarts az enyéimhez, nem marad más választásom, azokat hozom ide.

– Barlingokat? – hüledezett a nő.

– Egy kisebb csapatot, barling vitézeket, akik védelmeznek.

– Nem mondhatod komolyan!

– Sillannal már megbeszéltük, ez lesz a legjobb megoldás.

Narya felpattant.

– Megőrültél? Barlingok az apám birtokán? Szó sem lehet róla! És mi az, hogy ti

ketten megbeszéltétek?! Az édes kis páros!

Urul is felállt és elé lépett.

– Kashi és te senki másra nem számíthattok csak rám. Én vagyok az egyetlen, aki kiáll értetek. Egyezz bele, hogy idehozzam a barlingokat! Az majd távol tartja a rosszakaróidat. Egy kerek hét alatt megjárom az utat, és mire a gyilkosaid felbujtója megtudja, hogy a bérencei nem jártak sikerrel, már itt is vagyok a csapattal.

Naryának be kellett látnia, hogy a férfinak igaza van. Ez a merénylet rettegéssel töltötte el, féltette a fiát. Hallgatnia kell Urulra, legalább most az egyszer.

– Rendben.

A férfi vonásai felengedtek.

– Még ma reggel elindulok. Sietek vissza, ahogy csak tudok. Itt akarok lenni, amikor a fiam megszületik.

– A fiad? – kapta fel a fejét Narya. – Vagy a lányod. – aztán a mosolygó Sillanra pillantott. – Te már tudod melyik lesz, igaz?

– Tudom, elég régóta – biccentett a nő.

–És Urulnak már elárultad?

–Nem, és neked sem fogom.

– Azért nem mondod el, mert úgysem fog számítani nekem? Belehalok a születésébe?

Urul közelebb lépett hozzá.

– Narya! Ne beszélj így! – kérte.

– Miért? Mind tudjuk, hogy gondok lesznek. Azt hiszitek, én nem félek? Pedig rettegek. Nem nagyon akaródzik meghalnom. Mi lesz akkor Kashannal? Mi lesz, ha elveszít engem, ki fog rá vigyázni? – Narya elhallgatott, mert a torkát elszorította a kellemetlen érzés, hogy a fia egyedül marad.

– Én – mondta Urul mélyzengésű hangján.

Az asszony bizonytalan tekintettel nézett fel rá.

–Felvállalod, hogy gondját viseled a volt ellenfeled fiának?

– Szavamat adom – válaszolt Urul.

– Köszönöm.

Naryának nem tettek jót az izgalmak. Miután Urul elment, ő egyre rosszabbul lett. Érezte, hogy eljött a szülés ideje, minden esetre közel járt hozzá. Ha korábban arra vágyott, hogy a poronty minél előbb kikerüljön belőle, most azért izgult, hogy addig kibírja, míg Urul visszatér. Éjszakánként rémálmok gyötörték, nappal pedig fáradtan kóválygott. Mikorra Urul belovagolt a tizenkét barling harcossal, leesett az első hó. A tél hófehér, puha takaróval lepte be a tájat. Napközben a vakító fehérség uralt mindent, éjszaka a dermesztő hideg.

A barlingok beköltöztek a Baleár udvarházba, és felváltva őrködtek. Tisztességesen viselkedtek, nem kevertek bajt, nem mutatták ki Narya iránt, hogy gyűlölnék, amiért valaha ellenfelek voltak. Hűséggel tartoztak egykori vezérüknek, Urulnak és engedelmesen követték a parancsait.

Naryát már az is kimerítette, ha kiment az udvarra rövidke sétát tenni. Nem is annyira a teste akadályozta, hanem a gyengesége.

Azon igyekezett, hogy Kashit beterelje ebédelni a házba. A fiú Dura gyerekeivel kergetőzött a hóban, viháncoltak, nevetésüktől zengett az udvar. Dura férje a Callehou várban maradt, csak az asszony és a gyerekek tartottak Naryával.

Kashi a hidegtől kipirult arccal és orral ugrándozott anyja előtt.

– Hadd maradjak még! Csak egy kicsit – rimánkodott.

– Délután még kijöhetsz, de most futás ebédelni!

– Anya… – húzta a száját a gyerek.

Urul lépett melléjük és rászólt Kashira.

– Tedd, amit édesanyád mond!

A fiú összezárta a száját és beszaladt a házba. Meg tanulta tisztelni a barlingot és igazából kedvelte is. Olyan erős volt és nagyon vigyázott rájuk. És ő volt a kistestvére apukája.

– Omak mit szólt a kis külön akciódhoz? – kérdezte Narya a barlingtól.

– Örömmel bocsátotta rendelkezésünkre a katonáit. A bátyám kedvel téged. Ő is ugyanazt ajánlotta fel neked, amit én, hogy telepedj le ott az új barling birodalomban.

– Ez nagyon kedves tőle.

– És van még egy hírem. Omakot megválasztották királyukká, az új birodalmat

pedig elnevezték Bargandisnak. Az ország egyre erősebb, megszilárdulni látszik a hatalom. Látod, van, amiben hasonlítunk. Mindkettőnk népét megvetik, gúnyolják. Erősnek kell lennünk, kitartónak. Talán ezért értjük meg egymást olyan jól.

Narya felsandított a férfira.

– Miért? Megértjük egymást? A szükség összekovácsol minket, cinkossá tesz, de csak ennyiről van szó. Aztán elválnak az útjaink, Urul. Ezt ne felejtsd el!

– És te hová mész?

– A lengoniakhoz. Persze csak akkor, ha befogadnak, annak ellenére, hogy bármikor képes vagyok a sötét mágiához nyúlni, ha a helyzet megkívánja.

Urul közelebb lépett hozzá.

– Ha arról az éjszakáról beszélsz, amikor a bérgyilkosok megtámadtak, ne vádold magad! Helyesen cselekedtél.

– Nem én voltam egyedül – mondta halkan a nő. – A babának ereje van, erős benne a lengoni vér. Tudnod kell, Urul, hogy a gyermek az én fajtám lesz. Aú! – nyögött fel Narya és a férfi karjába kapaszkodva összegörnyedt. Szép sápadt arcát fájdalom torzította el.

– Mi baj? – kérdezte Urul és igyekezett megtartani a nő súlyát. – Narya!

Az asszony nem bírt egyetlen szót sem kipréselni, csak a bensőjét összemarkoló félelmetes kínokra figyelt. Majd a második görcstől térdre rogyott, fél tenyerével a hóba markolt és fogait összeszorítva nyögött. A hasában tűz lángolt, felégette belülről, mintha sav lenne. A fájdalmain át, lihegve szűrte a szót.

– A baba…

Urul nem tétlenkedett, átfogta a derekát, felemelte és a karjaiba vette. Ijedten látta, hogy a hó vörös a nő vérétől.

– Sillan! Sillan! – ordította teli torokból, és közben a házba sietett Naryával.

A szoba levegője forró volt a kandallóban lobogó, suhogó lángoktól. Sillan és Dura verejtékező arccal tüsténkedtek Narya körül. Az asszony szörnyű fájdalmakkal küzdött, teste majd szétszakadt, torkából kiáltások törtek elő. Pontosan emlékezett rá, hogy a fia születése nem ilyen volt, azok a fájdalmak még csak nem is voltak hasonlatosak ezekhez.

Urul a folyosón járkált, kezeit ökölbe szorította, majd szétvetette a feszültség. Már órák óta tartott a szülés, Narya gyötrelmes kiáltozásai próbára tették erős férfilelkét. Aggódott érte és megőrítette, hogy nem tehet érte semmit. Néha hallotta Sillan rövid parancsait és érezte, hogy a boszorkány máskor oly biztos higgadtsága most átcsapott félelembe. Narya pedig csak hörgött, nyüszített és kiáltozott a kínoktól. Aztán újabb súlyos óra multával a sikolyok egyre kétségbeesettebbek lettek, mintha az asszony az életéért kiáltana.

Urul a hideg kőfalnak támaszkodott, öklével a követ ütögette maga mellett, Megint járkált, vagy leült és a karjaira hajtotta a fejét. Befogta a füleit, hogy ne hallja az iszonyatos hangokat, de rájött, hogy így rosszabb. Bár bent lehetne és segíthetne, de attól tartott, ha látja Narya szenvedéseit, még pocsékabbul érezné magát. Így is mardosta az önvád, amiért ezt tette a nővel. A szeretkezésnek ez a következménye, az asszonyoknak ez a sorsuk, hogy gyermeket szüljenek. Tudta ő is, most mégis gyűlölte magát. Narya nyíltan megmondta, hogy nem akarja az ő gyerekét. Ha most mégis miatta valami baja esik, soha nem bocsátja meg magának, míg él.

Visszagondolt azokra a hetekre, amiket boldogságban töltöttek együtt, mielőtt kirobbant a botrány. Narya ragyogott, szikrázott, mint egy drágakő és olyan szenvedéllyel ölelte őt, hogy neki elállt a lélegzete. Elszorult a szíve, ha arra gondolt, hogy a nő szerelméért jött vissza és egy gyermeket kap tőle.

A kiáltások elgyengültek a szobában, Narya kimerült és már sikoltani sem bírt. Urul felpattant és az ajtóhoz ugrott, hogy berontson.

Sillan nyitotta ki a faajtót és kilépett a folyosóra. Kezei és a ruhája eleje véresek voltak, arca sápadt, szemében bizonytalanság. Behúzta az ajtót maga mögött, hogy a barling ne lásson be.

– Baj van, ugye? – kérdezte Urul rekedten.

– Igen. A baba gyorsan fejlődött, Narya teste nem egészen győzte követni ezt a számára megterhelő és sebes változást. A barling asszonyoknál ez könnyen megy, számukra ez a normális, de Narya ebbe belehalhat. Nagyon gyenge, elfogyott az ereje. Urul, sajnálom, de őszinte leszek. Nem látom sok esélyét,

hogy minden rendben lezajlik.

– Mit tehetek? – a férfi Sillan véres kezeire meredt.

Narya vére volt és ez megrémítette.

– Választanod kell kettejük között– mondta Sillan.

– Ne kérd ezt! Hogyan tehetném?

– Meglehet, hogy csak egyiküket tudom megmenteni. Te vagy az apa, neked kell döntened. De gyorsan, mert nem vesztegethetem az időt!

Urul egy pillanatra lehajtotta a fejét. Kit válasszon? Az első gyermekét, vagy az asszonyt?

– Naryát – mondta végül.

Sillan visszabújt a szobába és becsapta az ajtót. Urul az ajtónak döntötte a homlokát, mintha ezzel saját erejéből küldhetne az asszonynak, hogy segítse őt, vagy csillapítsa kínjait. A várakozás megtébolyította, tudnia kellett, mi történik odabent.

Ekkor Narya nagyot kiáltott, hosszan, fájdalmasan, aztán csend lett. Urul megdermedt, a torka elszorult, szíve vadul vonaglott bensőjében. Nem bírta tovább és lendületesen benyitott a szobába.

A szeme elé táruló látványtól elakadt a lélegzete. Dura egy apró nyöszörgő kis csomag fölé hajolt, háttal a férfinak, Sillan eléje ugrott és kifelé taszigálta.

–Menj ki! – mondta.

De Urul így is látta, amit akart.

Narya az ágyon feküdt mozdulatlanul, félrecsuklott fejjel. Haja ziláltan, verejtéktől nedvesen tekergőzött a párnán körülötte. A lepedő és körülötte minden csupa vér volt, a combjai is, amik kilátszottak a rádobott vászon alól, mintha a csecsemő valósággal kiszakadt volna belőle. A forró levegőben vérszag terjengett. Urul csak nézte, és akadozó hangon kérdezte Sillant, miközben hagyta magát kilökdösni.

–Meghalt?

Sillan a mellkasára szorította a tenyerét és kitolta a folyosóra.

–Itt várakozz!

Urul elkapta a csuklóját, és tüzes tekintettel kérdezte újra.

– Azt mondd meg, asszony, hogy meghalt–e!?

– Nem. Nagyon gyenge, de él. A varázslatom működik, most, hogy a baba nincs a testében. Rendbe fog jönni, csak idő kell neki. Sok idő.

– Hála az égnek! – suttogta Urul szemét lehunyva egy pillanatra. – És a gyerek? Miféle?

Sillan lágyan elmosolyodott.

– A baba teljesen normális, mindene a legnagyobb rendben van. Egészséges. Kislányod van, Urul. Gratulálok kedves apuka!

A férfi ajka megvonaglott. Halkan megkönnyebbülve felnevetett. Megragadta Sillan vállát és megszorította.

– Köszönöm Sillan! Őszintén köszönöm!

A nő elhúzódott tőle.

– Jól van. Nekem még van itt egy kis dolgom. Hamarosan bejöhetsz, csak adj még egy kis időt Naryának!

– Amennyire csak szüksége van…

Narya magához tért, Sillan megmosdatta, tiszta ropogós ágyneműt húzott, fehér hálóingbe öltöztette őt. Dura eltüntette a nem kívánatos nyomokat, a véres lepedőket, a pirosra festett vízzel teli lavórt. Narya az ágyban ült, párnákkal stabilan felpolcolt háttal. Arca rém sápadt volt, bőre hófehér a nagy vérveszteségtől. Teste sajgott, minden porcikája elgyötörten és tompán emlékezett az átélt fájdalomtengerre, mégis megkönnyebbült. A félelmei oszladoztak, mint a hajnali pára. Életben volt, még ha nagyon kevésen múlott is. Amikor végre a gyermek kiszakadt belőle, Sillan védelmező, gyógyító varázsa működésbe lépett és onnantól őt táplálta, erősítette. A folyamat lassú volt ugyan, de sikert ígért. Saját erejére egyelőre még nem számíthatott, ahhoz túlságosan legyengült a szervezete.

Sillan a bölcsőhöz hajolt, kiemelte a kis bebugyolált csomagot belőle és óvatosan Narya karjába helyezte.

– Itt a lányod – mondta halkan.

Narya a babára pillantott és ámulatba esett. A csecsemő tökéletes volt és gyönyörű. Soha ilyen szépet nem látott korábban. Fekete fényes haja volt, hosszú fekete selymes szempillája és sötétkék szeme, mint az újszülötteknek általában. Hiába jött sokkal korábban, mindene rendben volt, mintha rendes időre született volna. Apró arcocskája csodaszép volt és már most nagyon hasonlított Naryára. De ha alaposabban megnézték, az apja szépségét is beleláthatták. A baba felhúzta a lábacskáit, összegömbölyödött és a cseppnyi szájához dörgölte apró ökleit. Picike rózsaszín száját úgy mozgatta, mintha szopni akarna.

Narya elbájoltan gyönyörködött a szépségében és a testét elöntötte a forró elégedett boldogság, a szeretethullám. Csak csodálta a babát, érezte a kicsi súlyát erőtlen gyenge karjaiban és könnybe lábadt a szeme.

– Eslyn – suttogta a picinek. – Te vagy a legszebb kislány a világon.

A csöppség, nyekergő, nyüszögő hangot hallatott, és cuppogva fúrta kicsi öklét a szájába.

– Etesd meg, mielőtt rázendít a kis hercegnő! – mosolygott Sillan.

Narya leengedte a fél válláról a hálóingjét, hogy szabaddá tegye keblét a szoptatáshoz.

– Menni fog egyedül? – kérdezte Sillan gyengéden. – Ne segítsek?

– Rendben leszünk – sóhajtott Narya csillogó sötét szemekkel.

– Akkor most kicsit magatokra hagylak benneteket – mondta és halkan kiment a szobából.

Narya megszoptatta a kislányt, közben könnyek áztatták az arcát. Az első részeg boldogság után rádöbbent, mit is kell tennie a gyermekkel. Hogy odaígérte Urulnak, mert neki nem kell, nem is akarja látni, sem tudni róla, mi lesz vele majdan. De ott tartotta Eslynt a karjában, tejével táplálta és fájó élességgel

hasított belé a felismerés, hogy mekkora konok, elvakult ostoba liba volt mindeddig. Hogy hihette azt, hogy szörnyszülöttet fogan egy olyan férfitól, mint Urul?!Hogy ámíthatta magát azzal a képtelen butasággal, hogy majd le tud mondani saját kisbabájáról, akiért iszonyatos kínokkal küzdött meg?!Már tudta, hogy Eslynt nem adja ki a kezei közül, soha többé.

Kicsivel később, miután az etetés végeztével anya és lánya csendes elégedettséggel pihegtek, Urul lépett a szobába. A magas férfi lassan az ágyhoz ment, tekintete találkozott Naryáéval. Az asszony még fáradtan és elgyötörten is szép volt, mint egy tündér. Hálóinge fehérségével vetekedett bőre sápadt színe. Keskeny arcát keretezte sötét, hullámos haja, amit egy csattal összefogott, hogy ne omoljon előre, a karjában tartott babára.

Pár pillanatig csak nézték egymást, mintha szavak nélkül mesélnék el az érzéseiket, mert azokat egyszerűen nem lehetett kimondani.

– Rettegtem, hogy bajod esik, hogy elveszítelek – kezdte Urul rekedten. – Szörnyűséges volt, ami kihallatszott a folyosóra.

– Igen, de vége van – mondta Narya erőtlenül, aztán a karjában mocorgó picire pillantott. – Ő itt a lányod, Eslyn.

Urul kíváncsiságtól remegő lábakkal lépett közelebb az ágyhoz, hogy a baba fölé hajoljon és megnézhesse.

– Vedd a karodba, csak óvatosan tartsd! – Narya átnyújtotta a kicsit.

Urul kábult csodálattal vette kézbe a csecsemőt. Karjára fektette, nézegette a sötéten csillogó selymes hajat, a szép kis arcot. Felemelgette a takaróját, amibe bebugyolálták, hogy meggyőződjön róla, mindene megvan.

– Mindene normális – mosolygott Narya halványan, mert saját óvatos kutakodása jutott eszébe, amikor ellenőrizte a baba minden porcikáját.

Urul gombóccal a torkában azonnal, már a legelső pillantásra szerelembe esett a lányával, ahogyan minden apa így van ezzel.

A férfi széles mellkasán, izmos karjában a gyermek még apróbbnak látszott.

– Gyönyörű kislány – sóhajtotta. – Éppolyan szép, mint az anyja.

– És mint az apja – jegyezte meg Narya

– Eslyn a neve?

– Igen.

–– Akkor most én elviszem Eslynt magammal, ahogyan megegyeztünk – szólalt meg Urul józanabb hangon. Figyelte, ahogy az asszony szeme változik, ajka megvonaglik. – Ez volt a határozott akaratod és én teljesítem a megállapodást, mert a becsület így kívánja. Ne aggódj! Nem lesz többé gondod a gyerekre, nem látod őt. Találok mellé asszonyt, aki felneveli.

– Urul… – hebegte Narya.

– Megértem a viszolygásod a kicsitől. Nem akartad ezt a porontyot, az én fattyúmat, aki erőszakban fogant. Vállalom a felelősséget és még ma elviszem magammal.

– Kérlek, ne vedd el tőlem! – motyogta a nő halkan, esdeklőn.

– Hogyan? – vonta fel fekete szemöldökét a barling.

– Nem akarom, hogy elvidd.

Narya kinyújtotta karjait a baba felé, de olyan erőtlen volt, hogy lehanyatlottak a kezei a takaróra.

– Meggondoltad magad? – Urul úgy tett, mintha nem venné észre az asszony gyengeségét, pedig nagyon is jól látta.

– Nem tudom odaadni. Ostoba voltam. – könnyek futottak le Narya arcán. – Szeretem ezt a kisbabát, teljes szívemből.

Urul hallgatott pár pillanatig, aztán megenyhülve nézett rá.

– Én mindvégig reméltem, hogy így lesz. Nem veszem el a lányunkat tőled, eszemben sincs – odahajolt és puha csókot nyomott Narya homlokára. – Köszönöm neked ezt a gyönyörű gyermeket, Narya.

Az asszony felpillantott Urul szemébe.

– Én pedig köszönöm, hogy az imént megleckéztettél. Megérdemeltem. Bocsáss meg, hogy annyi kegyetlenséggel beszéltem a bennem fejlődő sarjadról. Eszembe sem jutott, hogy ez fájhat neked. El sem hiszem, hogy el akartam pusztítani ezt a gyönyörűséget – nyögte és újabb könny gurult végig az arcán.

Urul szabad kezével letörölte Narya könnyeit.

– Minden rendben lesz. Most pihenj! Addig én itt leszek Eslynnel, ringatom kicsit. Te csak aludj nyugodtan! Meg kell erősödnöd.

A férfi elült a kényelmes, prémmel leterített karosszékbe, a babát az ölébe vette.

Narya lejjebb csúszott a párnákon, oldalra fordította a fejét, hogy láthassa Urult a karjában a lányukkal. De alig telt el két perc és már aludt is a kimerültségtől.

A tél vastag hótakaróval zárta el a birtokot. A fagyos hetek csendes nyugalomban teltek, mintha a külvilág nem is létezne. Kashan nagy örömmel és kíváncsisággal fogadta a kishúgát. Képes volt hosszú ideig bámulni akár alvás közben is, és az sem riasztotta el, amikor Eslyn rázendített.

Narya lassan gyógyult. Nem egyszerűen arról volt szó, hogy a szülés gyötrelmeit gyorsan maga mögött hagyja és elfelejti a fájdalmakat, amint ránéz a gyermekre. A szervezetében lezajlott drasztikus gyors változást időbe telt helyreállítani.

Míg ő Sillan szigorú felügyelete alatt pihent és gyógyulgatott, addig Dura látta el a kisbabát. Urul szívesen foglalkozott Eslynnel. A lánya levette a lábáról, vérszomjas barling vitézből, lágyszívű apává változtatta, legalábbis arra az időre, amit együtt töltöttek. A férfi korábban sosem hitte, pontosabban el sem képzelte, milyen felemelő érzés egy ilyen cseppnyi életet, a saját vérét a karjában tartani, felelősnek lenni érte, gondoskodni róla, védelmezni.

Naryával nem beszéltek komoly témákról, a továbbiakról, hogy mi lesz ezután, mivel egyikük sem tudta. Eslyn mostantól összekötötte őket, ez az egy volt biztos és semmi más.

Időközben, ha lassan is, de a hír eljutott mindenfelé, hogy megszületett a különös páros gyermeke. Ahogy arról is tudtak mindenütt, hogy barlingok vigyázzák a Baleár birtokot. Narya a szíve mélyén bízott benne, hogy Vergon küld valami jelet, hogy nem hagyja hidegen Eslyn születése, de hiába reménykedett. Ez a jó viszony odalett. A kislány nemcsak az anyja hasában, de születése után is gyorsabban fejlődött. Ahogy a tél ideje lejárt és az első tavaszi napok megérkeztek, Narya kezdett erősödni. Rendbe jött, arca visszanyerte a színét, újra a régi lett.

Urul rövid időre megint elhagyta a birtokot, tudva, hogy az asszony nem védtelen. Mindössze két hétig volt távol, de amikor visszatért, feszült volt és komor. Alkalmat keresett, hogy Naryával kettesben maradhasson és beszélhessenek. Az ebédlőbe húzódtak vissza, zavartalanul megvitatni, mi a férfi gondterheltségének oka.

– Mi olyan sürgős, ami nem tűr halasztást, Urul? – kérdezte Narya csípőre tett kézzel.

– Nem fogsz örülni a mondandómnak – nézett rá a barling a szemöldöke alól – Utam során aggasztó híreket hallottam, Azt sugdolózzák, hogy a királynő éktelen haragra gerjedt ellenünk és el akar fogatni, tömlöcbe záratni. Példát statuál rajtad, hogy megmutassa az ország népének a hatalmát. Vergon sem védhet meg a haragjától többé.

Narya elképedve ingatta a fejét.

– Luali ezt nem teheti meg velem.

– Nagy nyomás nehezedik rá a nemesek oldaláról, meg kell mutatnia, hogy erős uralkodó. El fog menni a végsőkig. Épp elég ellenséged van, akik feltüzelik és követelik tőle, hogy tegye meg a szükséges lépéseket ellened, illetve ellenünk – mondta a férfi, aztán egy pillanatra elhallgatott, szünetet tartott, majd halkabban folytatta: – Azt hiszem, sosem szabadott volna visszatérnünk ide. Talán Ilkírában kellett volna maradnunk és akkor minden másként alakul.

– Ne mondd ezt, Urul!

– Luali kivégzési parancsot adott ki ellenem. Halálra ítélt – jelentette ki a barling komor ábrázattal.

Narya torka elszorult. Nem akarta elveszíteni Urult. Már el sem tudta képzelni, milyen lenne nélküle, hogy soha többé nem látja. Az nem lehet, hogy Eslyn ne ismerhesse az apját, hogy nélküle kelljen felnőnie, ahogyan Kashinak az ő apja nélkül.

– Ez nem lehet! – hebegte. – Mit tehetnénk?

Urul közelebb lépett.

– Veszélyben vagy itt, te is és a gyerekek is. El kell menned innen, méghozzá azonnal. Csomagolj össze és gyertek velem! Én nem maradhatok tovább itt, de nélkülem védtelenek vagytok. Nincs idő habozni, cselekedni kell, mielőtt ideérnek a királynő katonái és végrehajtják a parancsot. Gyere velem, az enyéim közt biztonságban leszel!

Narya idegesen félrefordult és járkálni kezdett az ebédlőben fel s alá.

– Nem tehetem, nem állhatok át a barlingokhoz, nem léphetek az ő oldalukra Vergonékkal szemben. Ez ellenkezik az összes korábbi eszmével, amikért harcoltam. Akkor valóban árulóvá válok, a hazám ellenségévé. A tieid szemében pedig csak egy leszek a szeretőid közül. Ez képtelenség!

A férfi égő tekintettel állt elé, hogy Narya megtorpant.

– Már korábban is felajánlottam, hogy légy a társam. Komolyan mondtam. Gyere nőül hozzám! Törvényes feleségemként jogokat és védelmet nyújthatok

neked és a gyermekeidnek.

– Urul, ne tréfálkozz velem! – szólt rá az asszony.

– Gondold át, Narya! Senki sem akad, aki melléd állna, aki a védelmedre kelne, már az öcséd sem. Én vigyázok rátok, és ezzel Eslynt is elismerem a barlingok előtt. Gyere hozzám és nem bánod meg! Nem olyan megvetendő egy barling vezér hitvesének lenni és a barling király sógornőjének – erősködött a férfi. – Gondold csak végig!

– Nem akarok a feleséged lenni. Megmondtam, hogy nem szeretlek, és soha többé nem érinthetsz meg. Nem hinném, hogy ilyen asszonyra vágysz. Nem lehetsz mellettem boldog.

Urul vidáman elmosolyodott.

– Ezt bízd csak rám!

Narya megrázta a fejét.

– Csak nyűg lennék a nyakadon. Ne tedd tönkre az életedet azzal, hogy nőül veszel egy olyan asszonyt, aki idegenként él melletted! Majd találsz magadnak egy lányt, és azonnal megbánod, hogy engem vettél el.

– Először is, nem vagy idegen, a lányom anyja vagy. Másodszor, barátok

voltunk, vagy talán még lehetünk is. A későbbiek miatt ne aggódj! A barlingoknál más a szokás, mint nálatok. A férfiak többször is nősülhetnek. Szóval, ha találkozok azzal a bizonyos lánnyal, nem lesz akadálya, hogy őt is feleségül vegyem.

– Ó, értem! – nyögte Narya meglepve.– Nem tudtam, hogy nálatok többnejűség van.

– Sok mindent nem tudsz rólunk.

– Ez azt jelenti, hogy te már nős vagy? – pillantott fel a férfira.

– Nem. Te lennél az első hitvesem, és ez nem is olyan rossz pozíció. Mit mondasz?

Narya hidegen pillantott fel.

– Csak azt akarod, hogy melléd álljak, hogy a varázserőmmel a barlingokat szolgáljam. Ez a frigy nemcsak hozzád kötne, hanem az egész barling néphez, igaz? Nektek egy lengoni mágus kell, egy boszorkány, akinek a hatalma szavatolja a sikereteket. Ugyanúgy, mint régen. Erről van szó?

– Mindketten csak nyerhetünk ezzel a házassággal. Ha egyességet kötünk, te és a gyerekek biztonságot kaptok, megmenekülsz a rabságtól és a megaláztatástól. Én, illetve a barlingok, szert teszünk egy erős boszorkányra, aki alkalomadtán segítségünkre lehet – mondta Urul.

– Ha azt remélitek, hogy a saját népem ellen fordulok, alaposan félreismertél – figyelmeztette Narya.

– A néped kirekesztett, megtagadott téged, nem érdemlik meg a lojalitásodat. Nem kell ellenük fordulnod. Nem maradt sok idő, dönts gyorsan!

– Lehetetlen helyzetbe hozol, Urul! – morogta a nő, aztán elfordult, hogy elmenjen.

– Bárhogy is döntesz, el kell innen mennünk – emlékeztette a férfi.

Narya a válla felett visszanézett.

– Tudom. Mellesleg csodás lánykérés volt. Minden lány valami ilyesmire vágyik – mondta és távozott.

Nem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy Urult a királynő halálra ítélte. Sem azt, hogy Naryát tömlöcbe akarja vetni. Nem maradt más választásuk, mint elhagyni a Baleár birtokot és elindulni az egyetlen lehetséges menedék felé, a lengoniakhoz.

Sillan teljes mértékben támogatta a döntést és segítette Naryát, ahogy csak módjában állt. Lynni is velük tartott, de Dura nem mehetett. Neki vissza kellett térnie a gyermekeivel a férjéhez. A barling katonák kíséretében útnak indultak a lengoniak felé. Az út nem ígérkezett veszélytelennek, elvégre Narya és Urul

ellen elfogatóparancs volt érvényben. A barling kísérők elég feltűnést keltettek, a kisgyerek és egy csecsemő pedig külön nehezítették az utazást. Urul mindvégig nagyon feszült volt. Mellékutakon, keskeny ösvényeken haladtak, hogy ne keltsenek feltűnést és elkerüljék a népesebb falvakat. Minél kevesebb emberrel akadnak össze, annál később jut el a hír róluk a királyi udvarba. A gyerekek egészen jól viselték az utat, nem volt velük semmi gond.

Narya sokat töprengett a helyzetükön, a kilátástalan jövőn. Nem engedhette meg magának, hogy figyelmen kívül hagyja Urul ajánlatát, ahhoz a helyzet túlságosan elmérgesedett. Luali ellenségnek tekintette mindkettejüket, nem szándékozott megbocsátani. Narya belátta, a régi barátság meghalt, ami köztük volt, arra már nem számíthatott. Nem reménykedhetett Vergon segítségében sem. Mostantól csak a saját és elsősorban a gyermekei érdekeit kellett szem előtt tartania. Eslyn a barling lánya volt, élő bizonyítéka az ő kettejük kapcsolatának. És nem számított, hogy milyen körülmények közt fogant, hisz Narya most is együtt volt Urullal. A férfi ajánlata nagyon is kézenfekvő volt, egy tiszta egyesség, amin mindkét fél nyerhet. Szíve szerint Narya a lengoniak közt maradt volna, de tudta, csupán idő kérdése, míg a király katonái ott is rátalálnak. Senkire nem hozhatott ekkora bajt, és nem várhatta el senkitől, hogy miatta ilyen nagy felelősséget vállaljon fel. Az egyetlen, aki ezt önszántából megtette Urul volt, még ha nem is egészen önzetlenül. Nehezen tudta elképzelni magát a barlingok között, még nehezebben Urul hitveseként. Ha viszont sokat teketóriázik, Urul elmegy az országból és nem tér vissza egyhamar, hisz nem teheti. Ő pedig elszalasztja ezt az egyetlen esélyét is.

Meghozta hát a döntést, amely mindannyiuk sorsát befolyásolta.

Az utolsó napos délután volt, mielőtt elérték a lengoniak erdejét a katonák tábortüzet raktak, nevetgéltek, viccelődtek egymás közt. Urul félmeztelenre vetkőzve kifogta a szekerek elől a lovakat és megitatta őket. Izmos mellkasát narancsos fénybe vonták a lemenő nap utolsó meleg sugarai. Hosszú haja a lapockájáig ért, karjain megfeszültek az izmok, ahogy a lovakkal foglalatoskodott. Néha viccelődve odaszólt a katonáknak, hogy ne lazsáljanak,

inkább segítsenek neki, de azok nevetve lehurrogták. A férfiak több napon át tartó feszültsége kezdett felengedni, ahogy mind közelebb értek a végcélhoz.

Narya átgázolt a derékig érő füvön és Urulhoz lépett.

– Beszélni szeretnék veled.

A férfi nem hagyta abba a lovak körüli munkát, a válla felett nézett az asszonyra.

– Mondd csak, hallgatlak!

Narya összefonta a karjait a mellkasa előtt, igyekezett nem belefeledkezni Urul testének látványába. Közben dühös lett magára, amiért ilyen könnyen zavarba jön.

– Átgondoltam a dolgot és döntöttem – kezdte.

A katonák elcsendesedtek, és őket figyelték. Eszükben sem volt azt mímelni, hogy nem hallják, vagy nem látják, hogy a boszorkány a vezérükkel diskurál.

– Igen? Figyelek – mondta Urul és átbújt az egyik ló feje mellett, hogy leemelhesse a kantárt az állatról.

– Szóval, igen. A válaszom, igen – morogta Narya.

Urul előlépett a paripa takarásából és megállt az asszony előtt.

– Hogyan? Nem hallottam tisztán – nézett le rá felvont szemöldökkel.

Kiélvezte a nő zavarát, pedig tökéletesen hallotta már elsőre is, mégsem tudta megállni, hogy újra elmondassa vele.

Narya arca lángba borult, felemelte a hangját, úgy vetette oda neki a szavakat.

– A pokolba is! Hozzád megyek, a feleséged leszek!

Urul nézte, ahogy zavarában repkedő pillantással tekintget mindenfelé, csakhogy ne kelljen ránéznie. Kinyújtotta a kezét, és az ujjai közé fogta Narya állát, hogy kényszerítse, nézzen a szemébe.

– Leghőbb kívánságomat teljesíted. Már alig várom – súgta halkan.

Narya pár pillanatig bírta csak a férfi tekintetét elviselni és a közelségét. Félrerántotta a fejét.

– Ne legyenek vérmes reményeid! Feleségül megyek hozzád, és mindketten

betartjuk az egyességet – mondta, aztán hátralépett.

A vigyorgó katonák pillantásai kereszttüzében megfordult és elsietett. Sillan lépett elő a szekér mögül és Urulhoz intézte szavait. Nem feszélyezte a katonák kíváncsisága.

– Veszélyes játékot űzöl, Urul.

– Hidd el, tudom, mit csinálok!

– Ha játszadozol Naryával, súlyos következményei lesznek. Nem fogja megbocsátani neked – figyelmeztette Sillan a férfit.

Ő nem jött zavarba a közelében, nem vonta el a figyelmét a barling szép testének látványa.

– Korábban a szívemet kínáltam fel neki, nem kért belőle. Most biztonságot nyújtok és védelmet, ezt elfogadja. Be kell érnem ennyivel. Nem akarok ártani neki, Sillan.

Kilencedik fejezet

Másnap megérkeztek a lengoniakhoz, ahol nagy örömmel fogadták Naryát és Urult. Nassima engedélyezte a barling katonáknak is a belépést. A sűrű erdő

védelmező buraként borult rájuk, elrejtve őket az emberek elől. Végre annyi idő után biztonságban érezhették magukat. Valamennyien kimerültek voltak és alig várták, hogy fellélegezhessenek.

Nassima szállást és ételt biztosított nekik. Naryának és Urulnak a korábbi kis házikót bocsátotta rendelkezésükre. Kashi kíváncsian figyelte a sok újdonságot maga körül. Urul a fáradtságtól hamar kidőlt. Elvonult, hogy végre kialudhassa magát.

Az öreg varázslóasszony bölcs mosollyal nézegette a Narya karjába nyögdécselő Eslynt.

– Csodaszép kislány – mondta és felpillantott. – Mindkettőtökre hasonlít. Egy nap erős boszorkány lesz belőle. Az apja biztosan büszke rá.

– Ó, igen – mosolyodott el Narya. – Imádja őt.

Őszinte, meleg érzések töltötték el a szívét. Nassima megérintette a nő karját.

– Az élet furcsa dolgokat tartogat, Narya. Néha kegyetlen fordulatok jönnek, amiket nem tudunk kivédeni, olykor viszont olyan csodákat is kapunk, mint ez a gyermek.

– Nos, ez nem egészen így volt – próbálta magyarázni Narya. – Eslyn nem szerelemből született, és nem nevezném csodának sem.

Az öregasszony azonban leintette.

– Lányom! Sillan elmondta, mi történt. Már akkor is szikrázott köztetek a levegő, amikor egy esztendeje itt jártatok. Ne egyetlen ballépés alapján ítélj el valakit, lásd meg az összes többi tettét is! Ne csupán a harcban légy bátor és elszánt, merd a szívedet is kockáztatni!

Narya lesütötte a szemét.

– Ez nem ilyen egyszerű, Nassima. Ha az lenne, már a nyakába ugrottam volna, hisz csak a vak nem látja, milyen remek férfi. De én nem teszem. Rengeteg van a rovásán, és ezt te is tudod. Így aztán inkább ne feszegessük a témát. És a szívemet végképp hagyjuk ki ebből! Barátokként el tudjuk viselni egymást, ezért elfogadtam az ajánlatát és feleségül megyek hozzá.

Nassima hirtelen elnevette magát, aztán mosolygó szemekkel megpaskolta Narya kezét.

– Nagy örömömre szolgálna, ha itt nálunk tartanátok meg a ceremóniát, lengoni szokások szerint. Beszéld meg a vőlegényeddel!

Narya átadta a kisbabát Lynninek, aki Kashira vigyázott, aztán átsétált a házikó túloldalára, Urul szállásához. Beesteledett, fáklyák lángjai égtek a házak közt, lágy fénnyel megvilágítva a kis ösvényeket. Sillan lépett ki a bokrok közül egy étellel megrakott tálcával.

– Vidd ezt be Urulnak! Biztosan farkaséhes lehet az egésznapi alvás után – mondta.

– Én? – nézett rá Narya meglepve.

– Ki más? A hitvese leszel. Szokj hozzá, hogy a kedvében járj! – azzal a nő kezébe nyomta a tálcát és otthagyta.

Narya halkan bement a lakrészbe és körülnézett. Urul az ágyban feküdt, arca nyugodt volt, izmai elernyedtek. Az asszony lerakta a tálcát egy kis asztalra, vigyázva, nehogy zajt csapjon. Közelebb osont az ágyhoz és a férfit figyelte. Bármennyire igyekezett, nem feledte el azt a rövidke időszakot, amikor ők ketten szeretők voltak. Még most is libabőrös lett a gondolatra. Próbálta megfogadni Nassima tanácsát és észben tartani, mi mindent tett érte a barling. Szinte elszégyellte magát, amiért olyan hidegen és elutasítóan bánt vele. És mialatt ő töprengett, Urul megmoccant, kinyitotta a szemét és egyenesen ránézett.

– Minden rendben van? – kérdezte álomtól maszatos, rekedtes hangon.

– Persze – bólintott Narya rajtakapottan.

Urul felült, a takaró lecsúszott csupasz mellkasáról.

– Hoztam neked ételt – mutatott az asszony a tálcára. – Biztosan megéheztél. De már megyek is, nem zavarok – elfordult, hogy gyorsan távozhasson.

– Várj! – szólt rá a férfi. – Gyere, ülj ide egy percre! – megütögette az ágyat maga mellett.

Narya vonakodva engedelmeskedett, leült az ágy szélére.

– Beszélnünk kell, nem halogathatjuk tovább. Tudnod kell, ha hozzám jössz, velem együtt kell élned Bargandisban. Többé nem jöhetsz vissza ide, nem teheted be a lábad Cameriolba és a lengoniakkal sem találkozhatsz. Számodra nem lesz visszavezető út. Minden, amit eddig ismertél, vagy szerettél, a múlté lesz. A barátaid, ha voltak, elfordulnak tőled, és az ellenségeiddé válnak. Fel kell készülnöd rá, hogy úgy fognak gyűlölni, ahogyan egykor a Fekete Mágussal tették. Most te lépsz a helyébe, félnek majd tőled. Azt az utat fogod járni, amelyet az anyád, annyi különbséggel, hogy te nem vagy gonosz. Nem a sötét erők vezetnek. Engem fogsz gyűlölni majd a számodra idegen új otthonodban, mert azt hiszed, miattam történik mindez veled. Ez lesz az ára, ha hozzám kötöd az életedet, ha a hitvesem leszel – mondta Urul.

Narya szemét könnyek nagyították fel csillogóvá. Az ajka megremegett, amikor megszólalt.

– Van valami jó is abban, hogy hozzád megyek?

– Nem áltatlak hamis ígéretekkel. A barlingok között biztonságban leszel a gyerekekkel együtt. Ennyit tudok szavatolni.

– Jelen helyzetben ennél többre nincs szükségem, és nem várok többet.

– Van még egy lehetőséged – pillantott rá Urul jelentőség teljesen. – Bármikor kaput nyithatsz egy másik világra és távozhatsz innen. Megvan hozzá a hatalmad.

Narya keserűen elhúzta a száját.

– Ez igaz. És ugyan mit kezdek két kisgyerekkel egy idegen világban?

– Tudom, hogy fikarcnyit sem számít az én véleményem, de azt szeretném, ha velem maradnál – mondta a férfi.

– Bármi történjék is később, ígérd meg nekem, hogy a lengoniakat érinthetetlennek nyilvánítod, és sosem harcolsz ellenük! És ez vonatkozik Omakra is.

– Kérned sem kell. – Urul felemelte a kezét, hogy megérintse a nő arcát. A mozdulata lágy volt, gyengéd, Narya mégis elhajolt előle, mielőtt hozzáérhetett volna.

– Nassima azt szeretné, ha itt lenne a szertartás – mondta hűvösen.

– Megtiszteltetés. Minél előbb, annál jobb. Utána azonnal el kell indulnom, amint lehet.

– Mi ez a sietség? Itt jó helyen vagyunk.

– Az enyémek most is csatáznak, nekem el kell hagynom ezt az országot. Ha akarsz, velem tarthatsz, de később is utánam jöhetsz.

– Urul, ennek sohasem lesz vége? – kérdezte Narya fáradtan.

A férfi nagy tenyerét rázárta az asszony fehér kezére és megszorította.

– Egyszer, talán.

Narya elhúzta a kezét és felállt.

– A lekötelezetted vagyok – mondta és elment.

A lengoniak következő estére készítették elő mindent a szertartásra. Hatalmas lakomát alkottak, tábortüzeket raktak, virágfüzérekkel díszítették fel az ösvényt, ami a menyasszony házikójához vezetett. Ugyancsak virágokkal szórták fel a füves kis területet a tábortüzek körül. A lengoniak jókedvűen készültek az esti mulatságra, kíváncsian várták Narya és a barling egybekelését. Kivételes frigy volt ez.

Amint besötétedett, a falubeliek gyülekezni kezdtek, ünnepélyes hangulatban várták, hogy kezdetét vegye az esküvő. Nassima is megjelent hófehér földig érő hímzett köntösében, hogy saját kezűleg szentesítse a frigyet. Narya egyetlen

kérése az volt, hogy csendes kis szertartás legyen, egyszerű és szerény.

Lynni is feltűnt karján Eslynnel, másik oldalán Kashival. A kisfiú megértette, hogy mostantól Urul lesz az édesanyja férje és az ő mostohaapja. Nem bánta, mert megkedvelte a férfit és felnézett rá. Tudta, hogy Urul szereti őket és Eslyn most már mindig hozzájuk köti.

A menyasszony és a vőlegény egyforma vörös hosszú ruhát viseltek, arany díszítéssel. Narya fürtjeit a segítőkész lengoni lányok feltűzték, ékszereket tűztek bele. Szépségét kiemelte a ruha vörös színe, bőre szinte fénylett az illatos virágolajoktól. Karcsú derekára aranyöv simult, és az izgatottságtól vibrált körülötte az energiája.

Urul fekete, fényes hosszú haja szétterült a vállán, remekül illett hozzá a vérvörös viselet, ahogy bevonult katonái kíséretében. Halk furulyaszó csendült, amikor a jegyespár megállt az öreg varázslóasszony előtt. Nassima rövid beszédbe kezdett a szerelemről, összetartozásról és a boldogságról. Szavainak nyugodt ritmusa egybeolvadt az erdő békés csendjével, háborítatlan mozdulatlanságával, azt ígérve, hogy soha semmi rossz nem történhet. Rövidke időre azt a csalfa érzést keltette, hogy a világ gonoszsága, a háborúk oly távolivá szelídültek, tán nem is léteznek. Majd a mágiát hívta életre és megáldotta a frigyet, hosszú boldog életét és igaz szerelmet kívánva a párnak. A többi lengoni mind megfogták egymás kezét és közös erejüket felélesztve, forró simogató energiahullámmal üdvözölték az új hitveseket. A hatás olyan erős volt, egy pillanatra Naryát is rabul ejtette. Azt érezte, hogy belülről elönti a reszkető igaz szerelem feszítő lángja. Ahogy ott állt Urul mellett, azok a hetek jutottak eszébe, amikor titkos szeretőkként megszűnt számukra a körülöttük lüktető világ és csak egymást látták. Mintha egy álom lett volna, ami elmúlt és felébredtek a kíméletlen valóságra. Emlékezett az együttléteik minden pillanatára és elpirult, mert olyan nagyon vágyta vissza azokat a perceket. Óvatosan oldalt pillantott, hogy láthassa Urul arcát, és attól, amit a férfi szemében égett, nagyot dobbant a szíve.

Sillan előrébb lépett és átadta Nassimának a megbűvölt ezüstpántot. Az öregasszony kézbe vette a szent rovásokkal televésett pántot és a férfi szabaddá tett izmos felkarjára tekerte, mint egy kígyót. Igéket mormolt, majd megrántotta az ezüstpántot, ami suhogva, sisteregve beleszántott, sebet égetett Urul feszes bőrébe. A barling fel sem szisszent, úgy tűrte a procedúrát. A seb pillanatok alatt beforrt.

Nassima a nő karjára is rátekerte a pántot, megsuhintotta és a kígyóvonal beleégett a fehér bőrébe örökre, levakarhatatlanul, jelezve, hogy immár Urul hitvese. Narya összeszorította a fogait, de a fájdalom azonnal el is múlt, elcsitult, csak langyos bizsergés maradt a nyomában. Nassima az ég felé emelte két kezét és ezzel megkezdődött a lakodalmi mulatság.

Folyt az édes gyümölcsbor, jöttek a gratulációk, a jókívánságok. Urul magához ölelte Kashant, jelezve, hogy fiának fogadja. Narya a kislányt vette az ölébe, és boldogan mutogatta a kíváncsi lengoni asszonyoknak. Mialatt folyt az ünnepség, Urul és Narya nem is váltottak szót egymással. Túlságosan lefoglalták őket a kedves emberek körülöttük. Mindenkit érdekelt ez a különös vegyes házasság, a furcsa szövetség. Csak az új férj és feleség tudták, hogy e mögött a frigy mögött valójában súlyos bajok rejtőznek, amikre így próbálnak megoldást találni.

Urul tekintete találkozott Naryáéval és a pillantása borzongató volt, azt ígérte, minden rendben lesz. Narya hinni akart neki, nem tehetett mást.

Nagyon sokáig elhúzódott a mulatozás, Lynni már korábban elvitte a gyerekeket lefektetni, hogy a szüleik nyugodtan kiélvezhessék a nászéjszakájukat. Fiatal lányok virágokkal szórták fel az ösvényt a pár előtt, ahogy Narya házikójához haladtak, elbúcsúzva a vendégseregtől. Urul megfogta asszonya kezét, úgy vezette a mécsesekkel sejtelmesen megvilágított úton. Hangos jókívánságoktól és nevetéstől kísérve hagyták maguk mögött a társaságot. Mindenki olyan könnyed volt és jókedvű, mintha nem is megannyi nagyhatalmú mágusok és boszorkányok lennének.

Már egészen közel értek a házhoz, amikor a férfi kezénél fogva a sötétebb bokrok árnyékába húzta Naryát. A nő követte, hagyta, hogy a derekát átölelje, magához vonja. Urul lehajtotta a fejét és a bokrok védelmében megcsókolta újdonsült feleségét. Narya kábultan olvadt a karjaiba, miközben beszívta a férfi illatát. Robbanásszerűen villant fel benne a felismerés, mennyire szereti Urult. És azt is tudta, hogy ez nem új érzés, nem valami friss fellángolás, hanem így volt már régóta. Talán az első estétől, amikor a barling betoppant és ő felmérte a mágiával. Mielőtt a forró csók túl hosszúra nyúlt volna és egyre nehezebb volt elválni a férfitól, Narya elhúzódott.

– Jó éjszakát! – suttogta elfúló hangon és reszkető térdekkel elfordult, bement a házba.

Urul nem ment utána, sem akkor, sem később.

Következő reggel Narya frissen ébredt, újult erővel. Első útja a gyermekeihez vezetett. Legnagyobb meglepetésére Urult találta ott, ahogy éppen Eslynt tartja a karjában.

– Jó reggelt! – köszöntötte az asszonyt.

Narya kedvesen rámosolygott.

– Neked is jó reggelt! – mondta és átvette tőle Eslynt.

A kislány az anyjára nevetett, apró nyálbuborékokat fújt örömében. Kashi megrángatta a szoknyáját.

– Anya, Sillan azt ígérte, elvisz engem nyúlra vadászni. Ugye megengeded?

Narya lenézett a fia szürke szemeibe, és valahogy olyan nagyfiúnak látta.

– Persze, menj csak. De kérlek, viselkedj jól!

Mielőtt Kashi elszaladt volna, Urul a gyerek vállára tette a kezét.

– Fogadj szót édesanyádnak, és vigyázz a lányokra, ahogy megbeszéltük! – mondta.

– Megígérem – bólintott a fiú, aztán kiszaladt a házból.

Narya értetlenül nézett a férfira.

– Ez mit jelentsen?

Urul közelebb lépett hozzá.

– Hajnalban futár érkezett hozzám Bargandisból. Sajnálom, kedvesem, el kell mennem, nem maradhatok tovább.

Narya most vette csak észre, hogy a férfi homlokát gondok árnyékolják, hogy a tekintete komor és a reggeli vidámságot csak az ő kedvéért játszotta meg.

– Mi történt? – kérdezte óvatosan.

– Rossz híreket kaptam, Narya. A barlingok csatákat vívtak, Omak elesett. A bátyám meghalt.

A nő megérintette Urul karját.

– Szívből sajnálom.

A férfi néhány pillanatig nem szólt, nem is mozdult meg, csak bámult maga elé.

– A barlingoknak nagy szükségük van rám. Most azonnal indulok. A katonákat itt hagyom, hogy vigyázzanak rátok – mondta aztán.

– Kíséret és védelem nélkül akarsz menni, szál magadban?– aggodalmaskodott Narya. – Ez nagyon veszélyes. Ne kockáztass! Ha elfognak, azonnal kivégeznek.

Urul tekintete hideg lett, mint a kő. A szemeláttára változott át kemény, mindenre elszánt, vérszomjas harcossá. A korábbi kedvessége szertefoszlott, elérhetetlenné vált, bezárult az asszony előtt, mint a virágszirmok az esti sötétség beköszöntével.

– Nem esik bántódásom. Ha bárki az utamba áll és megpróbál feltartóztatni, halál fia. Nem fogok megkímélni senkit. El kell érnem az enyéimet, mielőtt kitör a fejetlenség.

– Tudok valamiben segíteni? – kérdezte az asszony.

– Most nem. Egy ideig itt kellene maradnod, míg elcsitulnak a kedélyek. Ha úgy érzed, készen állsz, én várni foglak.

Urul máris távozni készült. Nagy kezével megsimogatta Eslyn fejecskéjét, aztán a felesége szemébe nézett.

–Ha meggondolnád magad és mégsem jönnél utánam, meg fogom érteni. – azzal hátrébb lépett, megfordult és kiment a házból.

Narya utána sietett.

– Vigyázz magadra, kérlek! – mondta őszinte féltéssel.

Urul megperdült. Ebben a pillanatban újra az a régi veszélyes barling harcos

volt, akinek Narya először megismerte. Az asszony szabad kezét felemelve a férfi mellkasára nyomta a tenyerét. Szemét lehunyta, felélesztette az erejét és Urulra irányította, védelmező bűbájt küldve rá. Bevonta, beburkolta a mágia erejével, szinte láthatatlan pajzsot vont köré.

Urul megérezte a energia forró áramlását a bőrén, a testében.

– Mit csinálsz? – kérdezte halkan.

Narya felpillantott a sötét szemekbe.

– Ne aggódj! Nem rontás. Sosem tudtam ártani neked, te is tudod. Megóvlak, a magam módján.

Az erő átcsorgott mindkettőjükön, kellemes bizsergést keltve. Aztán Narya elengedte a férfit.

–Ég veled!

Urul csak a szemével búcsúzott, sarkon fordult és lendületes léptekkel elment, hogy megkeresse lovát.

Elment, hogy életét kockáztatva átvágjon Cameriol tekervényes útjain, elérje az övéit, meggyászolja a bátyját, és segítségére legyen a barlingoknak. Narya nem tudhatta, hogy épségben, sértetlenül eljut–e a határig és nem kapják–e el a

királynő katonái.

Kínzó lassúsággal teltek a napok, hetek az erdő mélyén. Narya rettegve várta, mikor találnak rá Luali katonái. Biztos volt benne, hogy Vergon sejti, hol bujdokol, elvégre nem maradt túl sok lehetősége ebben az országban, ahol elrejtőzhetne. Az idő múlásával egyre jobban aggódott Urul miatt. Vajon, ha útközben elkapták és kivégezték, annak a híre mikorra éri el őt? Meddig nyújthat menedéket a lengoniak faluja, és meddig élhet a jóindulatukkal?

A barling katonák figyelme valamelyest lankadt a békés környezetben, ami érthető is volt. A lengoniak között senki nem gondolt az erdőn kívüli világból leselkedő gonoszra, vagy fenyegetésre. Még maga Narya is óvatlan lett. Csendesen töltötte az időt, a gyerekekkel foglalkozott, lekötötték a figyelmét az egyszerű hétköznapi teendők. Nem zavarta, hogy többé nem kell várúrnőként viselkednie, sőt, egyenesen élvezte, hogy nincs a vállán ilyen teher.

Aztán egy nap bekövetkezett, amire senki sem számított. Narya a házikó előtt beszélgetett Lynnivel, karjában tartva Eslynt, és éppen befelé haladtak az ajtón, amikor éles sistergő hangot hallottak. A semmiből egy gyilkos nyílvessző hasított át a levegőn és hajszálra a kisbaba mellett beleékelődött az ajtófélfába. Narya fejét lehúzva beugrott a ház belsejébe és kiáltva Lynnit is beparancsolta. A szolgálólány reszketve guggolt a földön. Két újabb nyíl pendült és vágódott bele az ajtóba, a harmadik pedig behatolt a szoba belsejébe az ablakon át. Lynni zihálva a földre hasalt, az ijedségtől kipirult az arca. Narya lefektette Eslynt a földre és szétnézet a helységben, tekintetével a kardját kutatva. Első gondolata az volt, hogy mit tehet egy szál karddal a királyi katonák ellen? Abban biztos volt, hogy harc nélkül nem adja meg magát. Odakúszott a fegyverért, megragadta és óvatosan kilesett az ajtó takarásában. Kiáltozást, rémült hangokat hallott kintről. A falubeliek behúzódtak a fák mögé, vagy házaik védelmébe, ki éppen hol talált rejtekhelyet.

– Kashi! Hol van Kashi? – kérdezte Narya idegesen repkedő pillantással.

– A többi gyerekkel játszik a kis tisztáson – nyögte Lynni és Eslynhez kúszott.

– Meg kell keresnem! – jelentette ki Narya.

A barling katonák rohanva érkeztek, körülvették a kis házat, védekező állásba helyezkedtek a környező fákat, bokrokat kémlelve. Túl sok volt a lehetőség az orvlövészeknek, a sűrű lombozatú növényzet remek búvóhelyeket kínált a lesből támadásra.

Narya nem bírt tovább lapulni, előbújt, kilépett a ház elé a takarásból.

– Úrnő! Nem sérültél meg? – kérdezte az egyik katona izgatottságtól villogó szemekkel.

– Jól vagyunk – intett Narya. – A fiam odakint van valahol. Érte megyek.

A katona azonban hárítóan elé tartotta a kezét.

– Ne te menj! – intett két társának. – Keressétek meg a fiút és hozzátok ide!

A két barling elrohant. Narya tekintete az ajtóban meredező nyílvesszőre tévedt, alaposabban megnézte.

– Várjunk csak! Ezek nem a mieink nyilai – megmarkolta az egyiket és kirántotta a fából, a nyílhegyet nézte. – Úgy értem, nem a királyi seregé. Ők nem ilyent használnak.

A katona is megvizsgálta a nyilat, értetlenül meredt az asszonyra. Két másik barling rohant elő a bokrok közül.

– Láttuk a támadókat, behúzódtak az erdőbe. Hatan vannak, feketébe öltözve tetőtől talpig – zihálta egyikük, majd rövid, lélegzetvételnyi szünet után Naryára pillantott. – Elvitték a fiút.

Az asszony elsápadt, megfordult vele a világ. Nassima, Sillan, Geras és még néhányan ekkor érkeztek sietve.

– Mi történt? – kérdezte az öreg boszorkány feszült arccal, és a céljukat tévesztett nyílvesszőket nézte.

– Merénylők. Elrabolták Kashant – válaszolt Narya.

– Máris utánuk megyünk – intett Nassima és Gerashoz fordult. – Szedj össze pár embert, induljatok utánuk! A gyereket óvjátok, nem eshet bántódása!

A barling katona előrelépett.

– Ez a mi dolgunk, nektek fegyvereitek sincsenek.

– Nyugodj meg, vitéz! Van fegyverünk, még ha nem is kérkedünk vele – hunyorított az öregasszony.

– Nincs vesztegetni való időnk! Indulás! – vezényelt a barling.

Narya megmoccant.

– Nekem kell mennem. Ez a hívás nekem szól.

– Szó sem lehet róla! – fordult felé Nassima.

Narya szeme narancsosan derengett, ahogy visszapillantott rá.

– Egyszer már megpróbáltak megölni és elvenni tőlem Kashant. Akkor sikerült megakadályozni. Nem akarom, hogy belekeveredjetek ebbe az ügybe. Se ti, se a barlingok! Nem adhattok okot a királynőnek egy esetleges háborús konfliktusra. A lengoniaknak ki kell maradni ebből. Már a puszta tény, hogy engem bujtattok is vörös posztó Luali szemében.

– Lányom! Ez túl veszélyes – figyelmeztette Nassima.

– Nem a veszély rémít meg, hanem a tehetetlenség.

– Veled tartunk. – a barling katonák türelmetlenül toporogtak, kardjaikat markolva.

– Nem. Ti végképp ne avatkozzatok bele! Nem engedhetem, hogy a kezetek által vér folyjék ebben az országban. A nemesek csak erre várnak, hogy hibát vétsetek, és máris követelik a megtorlást a barlingokon.

– Nem mehetsz egyedül! – erősködött a katona.

Narya fél kézzel kettétörte a nyilat és elhajította.

– Ne gyertek a közelembe! – mondta halkan.

Utolsó pillantást vetett Nassimára.

– Vigyázzatok a lányomra! – aztán szinte követhetetlen gyorsasággal bevetette magát a fák közé és eltűnt a többiek szem elől.

– Ez így nem lesz jó – dühöngött a katona. – Urul lenyakaz minket egytől egyik, ha az asszonyának baja esik.

– Eredjetek utána, de ne lépjetek közbe! Főként a saját érdeketekben – utasította őket Nassima.

Narya gyors, lendületes ütemben rohant a sűrűn át. A fák, bokrok ágai mintha félrehajoltak volna az útjából, sértetlenül száguldott. Haja vad táncot lejtett a háta mögött, kezében a kardot markolta. A bensőjében a kénköves pokol emésztő, forró tüze lobogott. Érezte, amint felfalja, egészen bekebelezi a lelkét, felemészti a higgadtságát. A mágia átitatta minden porcikáját, veszedelmes vaddá változtatta, aki csak a prédára koncentrál. A sötét erőket hívta segítségül, beléjük kapaszkodott, mert nem volt más választása. A fiáért bármit feláldozott, akár az életét is, vagy a lelkét, ha ez az ára, hogy megmentse.

Ahogy megfeszülő izmokkal szaladt, érezte Kashi jelenlétét, szívének szapora dobbanásait, testének illatát, vérének melegét. A fiú is hordozta magában a lengoniak örökségét és ő tisztán érzékelte, merre van a gyermek. Már nem járt túl messze a csapattól, akik elrabolták a fiát. Tudta jól, ugyanaz a felbujtójuk, aki a birtokra küldte utána a gyilkos merénylőket. A szemükbe akart nézni, elvenni a kedvüket az aljas húzásoktól és megfizetni nekik, amiért kis híján lenyilazták őt vagy Eslynt. Bárkinek is fáj a foga Kashanra, most megismerheti az ő módszereit. És bárki akarja őt megölni, elhibázott lépés volt ide utána jönni és behatolni a lengoniak békés területére. Minél közelebb ért a támadókhoz, annál élesebben érezte, hogy immár üldözöttből ő változott vadásszá.

Izmai könnyedén engedelmeskedtek, nyoma sem volt benne gyengeségnek. Úgy repítette az erő és a lendület, hogy a talpa szinte nem is érintkezett az aljnövényzettel. Nemcsak hogy beérte a feketébe öltözött, csörtetve előre törő alakokat, de egy ügyes manőverrel megkerülte őket és elébük vágott. Megtorpant és bevárta a kis csapatot, úgy állt a fák között, észrevétlenül, mintha egy lenne közülük.

A hat ember az igyekezettől zihálva törte át magát a sűrű növényzeten, verejtékezve próbáltak kijutni az erdőből. Gyalogosan voltak kénytelenek

haladni, mert a lovaikkal nem jöhettek be a fák közé, az csak megnehezítette volna a dolgukat. Az egyik magas alak karjánál megmarkolva ráncigálta magával a kétségbeesett gyereket. Kashi sápadt volt és rémült. Kicsi szíve félelmetes iramban zakatolt. Mit is tehetne egy kilencéves, hat mindenre elszánt, erőszakos felnőttel szemben?

Észrevették a fák között álló, villogó szemű nőt. Lefékeztek, megtorpantak, kardjaikat előhúzták, és fenyegetően meglengették. Narya alaposan megnézte magának a hat embert, és úrrá lett rajta a döbbenet. Kettőt közülük ismert. A magas feketébe öltözött alak, aki Kashant tartotta fogva, egy nő volt. Alethia kihívóan, gyűlölettel teli pillantással méregette Naryát. Az ajka elkeskenyedett, állát felszegte. Narya a mellette álló széles vállú férfira meredt. Úgy érezte, leforrázták.

Melianor kék szeme hidegen fénylett, végignézte, ahogy egykori úrnőjén átfut a felismerés, elárulta, Naryát őszintén lesújtotta ez a váratlan fordulat. Soha nem firtatta, Melianor miért hagyta ott őket. Nem látta értelmét, hiszen régóta voltak komoly nézeteltéréseik, véleménykülönbségeik. Feltételezte, hogy egy nap eljön az idő és a férfi megelégeli a helyzetet. Azt mégsem gondolta, még legvadabb álmaiban sem, hogy a vezér egyszer az életére tör és elveszi tőle a fiát.

A másik négy alakok jól megtermett, izmos férfiak voltak, sötét lelkű zsoldosok, akik jó pénzért bárki szolgálatába álltak és öltek. Harcra készen, mégis megbűvölve bámulták az izzó szemű boszorkányt.

Narya felmérte az erőviszonyokat. Egyedül volt hat emberrel szemben, akik közül öt erős, edzett harcos.

Alethiához intézte szavait. Nem volt kétséges, hogy ő volt az értelmi szerző, és csakis neki volt olyan vagyona, hogy könnyedén lefizethessen bérgyilkosokat.

– Engedd el a fiamat! – hangja mély volt, átitatta a sötét erő.

A nő rávigyorgott.

–Felejtsd el, te barling szajha! A kölyök velünk jön.

– Minek neked az én fiam?

– Ő Asaret vére, az ő utódja. Nem nőhet fel egy ilyen utolsó becstelen szukával, amilyen te vagy! – vetette oda Alethia.

– Történetesen az anyja vagyok, én szültem és éppen annyira az én vérem is, mint Asareté. Térj észhez, Alethia, amíg még lehetőséget adok rá és engedd el Kashant!

– Nekem kellett volna gyerekeket szülni Asaretnek. De az ostoba pojáca apád téged sózott a nyakába, hogy megkeserítsd az életét, szégyent hozz rá! – fröcsögte a nő. – Hát nem látod, mennyit ártottál?

Narya sajnálattal nézte.

– Neked beteg a lelked. Nem használhatsz egy ártatlan gyereket fel az elvakult, önző céljaidra! Nem rabolhatod el az anyjától, a családjától, hogy játszadozz

vele és kiéld rajta a zavaros vágyaidat! Asaret egy örökös vágyálom marad neked, egy elérhetetlen cél. Ha a fiát erőszakkal magadnál tartod, nem pótolhatod őt, nem nyílnak meg előtted új lehetőségek, csak a gyereknek ártasz.

A nő dühödten lépett közelebb Naryához, magával rángatva Kashit.

– Hogyan? Mit mondtál?

Csúf arca lángra gyúlt. Nem tűrhette, hogy épelméjűségét kétségbe vonják, titkos álmait bemocskolják. Kardját előrenyújtotta, egyenesen Narya szívének szegezte.

– Mit számít ez már? Elvesztettük őt mindketten.

Narya sebesen fellendítette a pengéjét és félreütötte a másik nő fegyverét.

– Ez nem az ő füleinek való – mondta halkan.

Tett egy könnyű mozdulatot a másik kezével, mintha párát törölne le az ablaküvegről, és Kashan ájultan rogyott le a fűbe. A gyerek tudata kialudt, akárha mély álomba merült volna. Az anyja nem akarta, hogy még többet halljon, már így is örökre bevésődő sebeket szenvedett el a kis tiszta lelke.

Alethia tehetetlenül eresztette le a gyereket és nézett ernyedt testére. Felrántotta a kardját és Narya felé suhintott vele, de ő kivédte. Szabad kezével elkapta

Alethia csuklóját és kicsavarta belőle a fegyvert. Nála már kettő volt.

Ekkor Melianor és két másik fickó odaugrottak, rávetették magukat, lefogták, erővel kifeszegették a kardokat a kezeiből. Az asszony nem hagyta magát, rángatózott, ellenszegült, de három férfi ellen a puszta fizikai ereje csekélynek bizonyult. A dulakodás közben megreccsent a ruhája és az anyag szétszakadt, szabaddá téve a vállát és felkarját. Kivillant a kígyóvonalú sebhelye, a heg, ami feleséggé avatta.

Alethia elnyúló ábrázattal szegezte rideg tekintetét a forradásra. Pontosan tudta, mit jelent a heg. A felismerés ott tükröződött az arcán. Sziszegő hangon szólalt meg.

– Hozzámentél a barlinghoz? Tehát igaz, amit beszélnek. – hosszú keskeny pengéjű tőrt húzott elő a csizmaszárából és Narya torkának szorította. – Annyira kívántam, hogy pusztulj el a szülésben a fattyúval együtt. De te ezt is túlélted, téged nem lehet megölni. Neked kellett volna bemenni a tűzbe és kimenteni a bent rekedteket, elvégre boszorkány vagy! A hatalmadat használva az istállóban maradtakat kihozni, hogy aztán a tűz elkapjon és felfaljon. De minden rosszul sült el. Nem úgy cselekedtél, ahogy számítottam, Asaret ment be és nem jött ki többé – mondta gyűlölettel eltelve. – Ő halott, te pedig még mindig élsz!

Narya iszonyodva bámulta a másik nő arcát. Nem és nem tudta elhinni, amit az imént hallott. Hogy Asaretnek egy ilyen elvakult, féltékeny, megkeseredett, pártában maradt vénlány bosszúszomja miatt kellett meghalnia. Hogy azt a sok szívfájdalmat, önkínzó szenvedést mind Alethiának köszönheti. És Kashi ezért vesztette el az édesapját, ő pedig a szerelmét, a párját. Fulladozott a torkában reszkető haragtól, amikor rekedten megszólalt.

– Sosem értettük, hogyan keletkezett a tűz, és mitől harapóztak el a lángok olyan

gyorsan… Te ölted meg!

Alethia megrázta a fejét.

– Ostoba baleset volt.

– A gyilkosa vagy! – szűrte Narya a fogai közt.

Írisze már szinte lángolt, a fájdalom átcsapott dühbe és ettől a sötét erők előtt megnyílt a szabad út a lelkéhez.

Oldalt fordította az arcát, Melianorra nézett.

– Hogy vagy képes ezt tenni? Elárulni engem és ennek az őrült nőnek a kezére játszani? Segédkezel a fiam elrablásában?! Hát nem éppen te tettél fogadalmat Asaretnek, hogy óvod a fiát, míg a szíved dobog?!

–Nem hagytál más választást – mondta a férfi kemény pillantással.

Alethia erősebben nyomta a kést Narya mellkasához, a hegyes penge átszakította a ruha anyagát, felsértette a bőrt, vért fakasztott. Az asszony felszisszent az éles fájdalomtól.

– Eljött a te időd, boszorka! Végzek veled. Mennyire vágytam ezt a percet! Kivágom a fekete szívedet, hogy az átkozott véred öntözze a híres lengoni őseid földjét! – ígérte Alethia csillogó szemekkel.

Szörnyű elszántsága felajzotta, kéjes elégedettséggel töltötte el, hogy Narya a markában van, tőle függ, megfizethet neki, hogy kiolthatja az életét.

– Ha Asaret nem él, halj meg te is! – mélyebbre akarta döfni a tőrt, de ekkor Narya kibuggyanó vérével együtt elszabadult a mágia pusztító ereje. Lökéshullám áradt ki a testéből, megtaszítva Alethiát, aki hátrahőkölt. A férfiak megtántorodtak, elvesztették egyensúlyukat, a föld kiszaladt a talpuk alól. Karjaikkal csápolva igyekeztek állva maradni. Zúgás és szél támadt a fák között, félelmetes hangok dübörögtek. Narya haragja fékezhetetlen, szilaj vadként tombolva őrjöngött körös–körül. Tépdeste a fákat, szaggatta a lombokat, süvített, vinnyogott.

A támadók fegyvert szorongatva lódultak a boszorka felé, hogy keresztüldöfjék, megsebezzék, elvegyék az erejét, kioltsák az életét. De minden gyenge próbálkozásuk kudarcra volt ítélve, alulmaradtak, erejüket felmorzsolta a mágia. A nő könnyedén lépett félre az ellene harcoló merénylők elől. Suhogva vétették el a mind idegesebb és kapkodóbb kardcsapások. Ő pedig, egyetlen kézmozdulattal fájdalmat tudott küldeni ellenfeleire, gyötrelmet bocsátani az elméjükre.

Különös összecsapás volt ez, a jelentős létszámfölény ellenére sem árthattak a boszorkánynak. Narya ura volt a helyzetnek, úgy irányította az erejét, ahogy csak akarta, úgy uralta a mágiát, mint még tán soha előtte.

A férfiak elszánt harci kedve kezdett csillapodni, amikor látták, hogy mivel és kivel állnak szemben. Már tudták, az őket körülölelő, kínokat okozó, láthatatlan

erő nem játék, nem puszta legenda. Nagyon is valóságosan égette a bőrüket, perzselte a tüdejüket, összepréselte a koponyájukat. Egyensúlyukat visszanyerve újra és újra megindultak az asszony felé, de valahányszor megközelítették, Narya csak egy kézmozdulattal képes volt megakadályozni őket. Nem tudták a fegyvereikkel megsebezni, vagy elérni. A láthatatlan védőpajzs nem eresztette őket közelebb.

Alethia iszonyú dühében, hogy nem árthat a nőnek, marokra fogta a tőrét és a földön heverő, öntudatlan gyerekhez fordult. Bosszúra szomjazott, vért akart ontani, Naryának fájdalmat okozni, amivel megtörheti, térdre kényszerítheti. Már nem gondolkodott tisztán, csak a mozdulatlan fiú mellé lépett.

Narya épp időben vette észre. Karjával Alethiára irányította az erejét és ráküldött egy súlyos átkot. Melianor ugyanebben a pillanatban ugrott Kashi mellé, hogy eltakarja a magas nő elől. Alethia az arcához kapott, az orrából duzzadt vércsík szivárgott.

– Takaródj a fiam közeléből! – figyelmeztette Narya vészjósló tekintettel.

Alethia hisztérikusan felnevetett, bár inkább hangzott hiénavihogásnak.

– Mert különben mi lesz? Nem félek tőled, te szuka! Nem rémiszt meg ez a kis hókuszpókusz!

Narya felvonta a szemöldökét.

– Tényleg nem? – azután egy suhanással a nő előtt termett, nagy lendülettel, ököllel az arcába sújtott.

Alethia megtántorodott, és hanyatt zuhant a fűben. Fájdalma egy időre lekötötte a figyelmét.

Ekkor a fekete ruhás bérencek egyszerre ugrottak a boszorkány felé, hogy megszolgálják a fizetségüket. Narya sebesen a két kardért hajolt, felkapta őket és úgy fogadta a harcosokat. Könnyedén forgott, pörgött közöttük, a pengék élesen összecsikordultak, csengtek, olykor szikrát vetettek.

Az asszonyban forrt a düh, az elszánt vágy, hogy kioltsa ezeknek a bérgyilkosoknak az életét. Nem lehetett jóságos és megbocsátó, sem kíméletes. Saját életéért küzdött, nem maradt választása. Az emelkedett tiszta eszméknek itt nem volt helyük, életről és halálról szólt ez az összecsapás. Megvilágosodott előtte, hogy a mágiát nem használhatja életek kioltására. Lassan visszahívta a varázslatot, csak a nyers, fizikai erejével harcolt. Forgatta a pengéket, döfött, szúrt, rúgott, akár egy edzett katona. A kardja vért ízlelt, húsba mart, csontot tört. Ellenfelei sorra kaptak csúf sebeket, fájdalmas vágásokat. A harc immár teljesen elmérgesedett, nyilvánvalóvá lett, hogy vagy azok hatan győznek, vagy Narya egyedül. Más kifejlet nem létezett és ezt mind tudták.

Alethia talpra ugrott, összeszedte magát és ő is támadásba lendült. Narya szélsebes és kegyetlen csapásokkal küzdött. Bár egy szál maga volt a hat ellenféllel szemben, a harc mégsem arról szólt, hogy ő védekezne. Gyors egymásutánban döfte le az egyik zsoldost, majd csúnyán leszúrta a másodikat is. Alethia artikulátlan hangon kiáltott, amikor azt kellett látnia, hogy az emberei sorra elhullnak a boszorkány kardja által. Melianor előrelendült, agresszív kardcsapásokkal verte vissza Naryát. A fölénye csupán pillanatokig tarthatott. Az asszony átvette az irányítást és támadásba fogott. A másik két férfi elszántsága alaposan megcsappant, amikor látták a dolgok alakulását. Úgy tűnt már nem fűlik a foguk a gyilkoláshoz és a gyerekrabláshoz, mint az elején, a jó

fizetség reményében. Talán megijedtek elesett társaik példáján okulva, vagy csak a pénzt kevesellték, mindenesetre a vérszomjuk csillapodott. Alethia nem hagyta ennyiben és rájuk rivallt.

– Öljétek meg a boszorkát!

A két férfi engedelmesen suhogtatta a kardját, ismét Narya felé közelítettek. A hátuk mögül, a fák közül élénk mozgás támadt. Megérkeztek a barling katonák, hogy Naryának segítsenek. Szép arcuk keménységet és elszántságot tükrözött, kötelességük volt megvédelmezni a vezérük hitvesét. Csillogó, kivont kardjaikkal közeledtek, hogy azonnal közbeléphessenek. De ekkor Narya bevetett egy varázslatot, aminek eredményeként a barlingok megtorpantak, megmerevedtek, és nem tudtak továbbhaladni. Testük nekifeszült egy láthatatlan falnak, amely nem eresztette át őket, nem mehettek a verekedők közé.

Melianor leengedte a kardját, nem támadott. Narya a pillanatot kihasználva a másik két férfihoz perdült, alig néhány csapás után mindkettőt súlyosan megsebezte, majd haláltusájukat megrövidítve, leszúrta őket.

Alethia vérben forgó szemmel ugrott elé. Az egyik halott zsoldos kardját felkapta, megvonagló szájjal, vérmaszatos arccal Naryára sziszegett.

– Évekig érleltem magamban a bosszút ellened, terveztem a halálodat. Készültem az érzésre, hogy milyen lesz, amikor végre elpusztulsz. Nem érdemled meg, hogy élj! Fekete szívű gyilkos szörnyeteg vagy! Most mindenki láthatja – mutatott körbe a vérben fekvő halott társaira. – Rosszabb vagy, mint az anyád!

Alethia borzasztó lendülettel ugrott, elvakult gyűlölete erővel töltötte meg a mozdulatait. Heves viadal alakult ki kettejük között. A földön heverő tetemeket ügyesen kikerülve vívtak, dühödt karcsapásaiktól és nyögésüktől zengett az erdő. Egyikük sem riadt vissza a vértől, vagy a fájdalomtól és a gyilkolástól sem. Narya tudta magáról, hogy nem fogja elengedni a másik nőt büntetlenül. Kötelességének érezte Asaret halálát megbosszulni, és megakadályozni, hogy Alethia árthasson a gyermekeinek. Az önbíráskodás helytelen, nem a megfelelő eljárás a személyes sérelmek orvoslására. De ezúttal nem hallgatott a józanész parancsára, csakis a szívére. Elvégre Asaretről volt szó.

Alethia ravasz és aljas fogásokat ismert és mindet be is vetette ellenfele kárára. Egészen közel engedte Naryát, zihálva néztek farkasszemet, aztán Alethia félreszökkent és a háta mögül, a dereka tájékáról új tőrt rántott elő és alattomosan a boszorkány oldalába döfte, a kardjával pedig, a mellkasára sújtott.

Narya felkiáltott fájdalmában, ahogy a tőr a testébe hatolt. Annyi lélekjelenléte maradt, hogy a kardcsapást elhárítsa az utolsó pillanatban. Vére azonnal kilobbant a sebből, égett az egész oldala. Alethia a tőrt megmarkolva még mélyebbre nyomta a húsba. Kiélvezte Narya kínlódását, hallotta szapora szívverését, összecsikorduló fogainak hangját. Az arcához hajolt és odasúgta a szemének.

– Most meghalsz.

Narya halántékán verejtékcseppek csillogtak a kíntól. Elrántotta magát a nőtől, azzal sem törődve, hogy a kés az oldalában marad. Oldalt lendült, feje felett meglengette a kardját, amely szép ívet írt le a levegőben, majd Alethia felé sújtott és a penge süvítve elválasztotta a nyakat a törzstől. Alethia utolsót pislantva, merev arccal rogyott a földre és többé nem mozdult. Narya szenvtelenül nézte, nem érzett semmit, sem gyűlöletet, sem elégtételt. Aztán Melianorra pillantott.

A férfi szorosabban markolta a kardját, maga elé emelte és védekező állásba helyezkedett. Felkészült, tudta, most eljött az idő, ő következik. Narya szemében könnyek jelentek meg, nehezen vette a levegőt, saját és legyőzött ellenségei vére áztatta a ruháját, bőrét.

– Mindig is erre vártál. Nem igaz, Melianor? – kérdezte halkan.

A férfi szögletes állkapcsán rángatózott az ideg a bőr alatt, ahogy feszülten a nőre meredt.

– Egyszer el kellett jönnie ennek a percnek – dörmögte. – Megharcolok veled, ha kell. Nem félek tőled. A kardod és a varázserőd sem riaszt vissza.

– Nem használok mágiát. – azzal Narya intett és a barlingok megmoccantak, leolvadt róluk a fogva tartó bűvölet. Azonnal közelebb rohantak, körbevették az egymással szemben álló párost és kardjaikat kivonva, fenyegetően rátartottak Melianorra.

– Milyen különös fordulat ez – húzta el gúnyosan a száját a vezér. – Valaha együtt harcoltunk ezek ellen a barbár katonák ellen, az ellenségeink voltak, a vérüket ontottuk és te sem bántad. Sőt, ha emlékeim nem csalnak, élvezted. Most pedig, téged védelmeznek, közéjük tartozol, melléjük álltál.

– Most én mondom, hogy nem hagytatok más választást. Cameriol kivetett magából, nincs már szükségetek rám. Csak addig kellettem, amíg a hatalmam a szolgálatotokra volt, míg a ti érdekeiteket képviseltem a háborúban. Akkor nem

számított, hogy a sötét mágiát használom, hogy szörnyűséges tetteket viszek véghez az ellenség sorai közt. Elnéztétek, mert profitáltatok belőle a háborúban, elvégre győztünk. Eszem ágában sincs a királynő börtönében rabságban tölteni a hátralévő éveimet. Ezért, két választásunk van, Melianor. Vagy megkísérelsz magaddal vinni és akaratom ellenére feladni a királynőnek, vagy megfordulsz és elmész innen. Ha az elsőt választod, akkor mi ketten megküzdünk egymással, és én megöllek. Ha a másodikat, úgy sértetlenül távozhatsz. A döntés rajtad áll – mondta Narya.

A vezér pár pillanatig magában latolgatta az ajánlatot, miként döntsön. Szíve szerint, felvállalta volna a párviadalt az asszonnyal. Túl régóta érzett késztetést, hogy megverekedjen vele. Ám látta Naryát harcolni, nem is egyszer, és egyáltalán nem volt bizonyos benne, hogy egy esetleges összecsapásból a végén ő kerülne ki győztesként. Másrészt, azt sem tudta, valóban képes lenne–e végezni a nővel. Annak az átkozott barlingnak igaza volt, éles szeme észrevette, amit annyi hosszú éven át, hite szerint, tökéletesen elrejtett, hogy Narya elgyengíti, szépsége, erős egyénisége rabul ejtette. Nem hitte, hogy az valaha megtörténhet, küzdött önmagával, igyekezett ellenállni az érzésnek. Maga sem értette, hogy történhetett, hogyan gyűlölhet valakit, aki iránt gyengédséget is érez. Miként azt is tudta, hogy ezt soha sem árulhatja el Naryának, semmilyen körülmények között. Ha pedig, árt az asszonynak, Urul bárhol rátalál, és kétségkívül végez vele.

– A barlingok úrnője vagy, elfogadom a békés utat – mondta végül és leengedte a kardját. Lepillantott Alethia tetemére. –Nem tudtam, hogy ez a nő a vétkes Asaret halálában. Akkor sosem csatlakoztam volna hozzá. Ezt tudnod kell, Narya.

– Menj hát, és feledd el az idevezető utat!

Melianor bólintott, majd megfordult, hogy távozzon, de még a válla felett visszanézett.

– Luali kerestet, nem adja fel egykönnyen. Tanácsos volna továbbállnod innen. Minél hamarabb, annál jobb – figyelmeztette Naryát és azzal elment.

Alakja pillanatokon belül elveszett a sűrű fák között, lépteit elnyelte a csend.

A barling katonák lazítottak tartásukon, a veszély elmúlt. Narya a fiához botorkált, le akart hajolni hozzá, de a kés az oldalában éles fájdalmat okozott, Ráfonta a kezét a markolatra és kirántotta, de az nem engedelmeskedett. A kíntól felnyögött és gyengeség rohanta meg. Elsötétedett körülötte az erdő képe. Maradék ereje elhagyta és térdre omlott a fűben. Mire a katonák közelebb siettek hozzá, már ájultan hullott le Kashan alvó teste mellé.

Tízedik fejezet

Alig egy hét telt el az incidens óta, és Narya állapota sokat javult, hála a lengoniak kitűnő gyógyító erejének. Napokig nem beszélt senkivel, csak a házikóban kuksolt. Nem a fizikai fájdalmak kínozták, azokkal megbirkózott. Számot vetett a lehetőségeivel, a kialakult helyzettel és végleges döntésre szánta el magát. Egy nap odaállt Nassima elé.

–Elhagylak benneteket, tovább kell mennem a gyermekeimmel. Mostantól komoly veszélybe sodorlak titeket, ha maradok. Amit tettem, megbocsáthatatlan.

– Nincs jogunk beleszólni a döntéseidbe, Narya. Jó okod volt a cselekedeteidre – mondta az idős asszony, tekintete nyugodt volt és megértő.

– A mágiát használtam, a sötét erőket hívtam magamhoz, hogy engem segítsenek a merénylőkkel szemben. Ezt nem szabadott volna. Elvakított a bosszú és a harag, az ösztöneim kerekedtek felül a józan gondolatokon.

– A puszta fizikai erőddel vívtál meg az emberekkel. Mindannyian éreztük, hogy szabadon bocsátottad a mágiát és nem azt használtad, csak a kardodat. Ne ostorozd magad emiatt, lányom!

Narya keserű pillantást vetett az öregasszonyra.

– Hát nem látod, milyen vagyok valójában? Ha szükségét érzem, bármikor használom a sötétség hatalmát. Gátlások nélkül lemészárolok bárkit.

– A fiad volt veszélyben és a saját életed.

– Nincs helyem köztetek, Nassima. Örökké hálás leszek mindenért, amit csak kaptam tőletek. Sosem felejtem el a jóságotokat, míg élek. Köztetek kellett volna maradnom, itt élni, felnevelni Kashant és Eslynt, hogy ilyen csodás emberek lehessenek, mint ti. Ez többé nem lehetséges. Egyetlen választásom maradt, elmegyek és csatlakozom Urulhoz.

– Kockázatos vállalkozás – figyelmeztette Nassima.

– Vele akarok lenni. Mellette az lehetek, aki igazán vagyok. Ő így fogad el.

– Te pedig, őt.

– Igen – bólintott Narya.

– Akkor menj hozzá! Ott a helyed az oldalán.

– Ez azt jelenti, hogy többé nem jöhetek ide hozzátok. Nem élhetek köztetek, nem merítkezhetek meg az egységes erőtökben. Hiányozni fogtok nekem. Máshogy akartam élni, békében és biztonságban. A barlingok közt megmenekülök a királynő tömlöcétől, a rabságtól, a gyermekeim biztonságban lesznek. Ha ti úgy gondoljátok, meglátogathattok.

Nassima elmosolyodott és magához ölelte Naryát.

– Gonosznak hiszed magad. A te erőd abban lakozik, hogy kellő biztonsággal és ítélőképességgel egyensúlyozol a sötét hatalommal. Nem ejt rabul a gyors és könnyű siker, nem hódolsz be a mágia vonzó csábításának. Csak annyit használsz fel a hatalomból, amennyi elengedhetetlen. És erre még a rettegett Merna sem képes.

– Bocsássatok meg nekem, amiért vérrel szennyeztem a földeteket! Mindent elvesztettem, az apámat, az anyámat, az otthonomat, a férjemet, és most még a fivéremet is. Cameriol csak elvett tőlem, a gyermekeimet nem adom. Árulónak bélyegeztek, de nektek tudnotok kell, hogy nem vagyok az. Ahogyan Urul sem az ellenségetek. Elmegyünk innen, de mindig jó szívvel gondolok rátok.

– Ha bármire szükséged van az úton, mi segítünk – ajánlotta Nassima.

– Köszönöm, megoldom.

Narya a két gyerekkel és a barling katonákkal indult el Bargandis felé. Az utazás minden perce veszéllyel járt. A királyi csapatok bárhol rajtuk üthettek és elfoghatták őket. A barlingokra egyértelműen halál várt, Naryára pedig tömlöc. Így az asszony némi jótékony varázslathoz folyamodva álcázta magukat. Mindössze annyi bűbájt szórt a kis csapatra, ami elterelte az emberek figyelmét. Senki nem bámulta meg őket, nem ismerték fel a katonákat. A látszat egyszerű vándorló parasztoknak mutatta őket, ennyi volt a csalfa varázslat.

Az út több mint egy hétig eltartott, réteken, erdőkön, mezőkön és meredélyeken át. Egyedüli nőként a sok férfi között, két gyerekkel nem volt egyszerű. A barlingok tisztességesen viselkedtek Naryával, óvták, vigyáztak rá. Mindannyian látták őt harcolni, eszükben sem volt ujjat húzni vele. Minden este a tábortűznél közösen megvitatták a következő nap útitervét és együtt döntöttek mindenben.

Végre elérkezett a nap, amikor a keleti határvonalat átlépve eljutottak Bargandisba. A délelőtti órákban érték el Omak várát. Az út porától koszosan, fáradtan és kényelmetlenségtől elgyötörten vonultak be a pompás falak közé. Naryát ezúttal is ámulatba ejtette a lenyűgöző építészet, a pazar környezet. Eslyn és Kashi nyűgösek voltak a hosszúra nyúlt utazástól, így mielőbb ételre és kényelmes nyugodt alvásra volt szükségük. Szolgák és udvaroncok siettek eléjük, lesték minden kívánságukat. Csodaszép szobákba vezették Naryát és a gyerekeket, fürdőt készítettel elő nekik, ételt kaptak és szép ruhákat.

Narya csak ámult, fáradt belenyugvással tűrte, hogy a szolgák tegyék a dolgukat.

Lynnit hátrahagyta a lengoniaknál, így nem volt más segítsége, el kellett fogadnia a barling szobalány gondoskodását a gyerekekről.

Egy magas fekete hajú férfi lépett be a szobába. Magán viselte a barlingok jellegzetes, finom vonásait, megtévesztő angyali szépségét.

– Aduran vagyok. Már vártuk az érkezéseteket – mondta udvariasan.

– Hol van Urul? – kérdezte Narya.

– Ő nagyon elfoglalt, nem áll módjában most meglátogatni téged, úrnőm.

– Tehát jól van? Ép és egészséges? Nincs semmi baja?

– Természetesen. Estére díszvacsorát ad a megérkezésed tiszteletére. Azt üzeni, ott fogtok találkozni. Addig pihenj le a fárasztó utazás után! – mondta Aduran, meghajolt és kihátrált.

Nem kellett kétszer mondani Naryának. A kényelmes, puha ágyon elnyúlt és alig néhány perc múltán már aludt is. Túlságosan kimerült volt, hogy az új helyzeten aggodalmaskodjon. A gyerekek biztonságban vannak, Urul él a többi pedig ráér, miután kialudta magát.

Kora este volt, mire felébredt. Két fiatal barling lány jött a szobába. Szépek voltak, magasak, karcsúak, sötét fényes hajuk csillogott, mint a selyem. Fekete

szemeikkel érdeklődve méregették Naryát. Mesés báli ruhát hoztak neki, vérvöröset.

– Urul ezt küldte neked, hogy a díszvacsorán viseld. Segítünk elkészülni – mondta egyikük.

Narya az utóbbi időkben nem hordhatott szép ruhákat, bálon sem igen vett részt, így némi izgalommal öltözködött. A két lány belebújtatta a ruhába, eligazgatták rajta a hosszú szoknya redőit, a karcsú derekát átölelő apró fekete gyöngyöket. A nyaka és a válla szabadon maradt, fehér bőre kivillant a kivágásból, felfedte a kígyóvonalú sebhelyet a felkarján. Narya biztos volt benne, hogy Urul szándékosan akarta így, hogy kilátszódjon az összetartozásukat bizonyító jel. A pompás ruha tökéletesen illett az alakjára. Félelmetes volt, hogy a férfi még most is tudta a méretét, és éppen megfelelőt varratott neki. Hosszú haját fényesre fésülték és lágy csigákba tekerve, feltűzték, majd apró fekete gyöngyöket illesztettek bele. Mire elkészült maga is meglepődött a tetszetős eredményen.

Egy másik szobalány lépett be, karján Eslynnel, a megilletődött Kashi mellette jött. Ahogy meglátta az édesanyját, azonnal odaszaladt hozzá és átölelte a derekát, arcát a ruhájába fúrta.

– Anya, de szép vagy! – motyogta.

Mindkét gyereket ünneplőbe öltöztették, Kashit kék bársonyba, ami még jobban kiemelte szeme szürkéjét, Eslynt pedig hófehér selyembe. Narya átvette a kislányt és apró csókokat nyomott a sötét, babaillatú hajacskájára. Aduran jelent meg, udvariasan meghajolt Narya felé.

– A vendégek megérkeztek, az estély elkezdődött. Csak rátok várnak. Kérlek, jöjj velem, úrnőm, hogy a bálterembe kísérhesselek!

Az asszony izgatottságtól zakatoló szívvel indult a magas barling után. Egyik karján Eslynt tartotta, másik kezével Kashit vezette, így haladtak a bámulatos folyosókon át. Négy barling őr kísérte őket, kettő elől, kettő mögöttük.

A kanyargó folyosók elfogytak, megérkeztek a hatalmas díszcsarnokba, ahol a gazdagon faragott oszlopok a magasba kúszva tartották a boltíves mennyezetet. A márványpadlózat pazar mintázata alig látszott ki a rengeteg, összesereglett barlingtól. Férfiak és nők álltak a teremben, gyönyörű ruhákban, csillogó ékszerekkel ékesítve. Narya némi bizonytalansággal lépett ne a szélesre tárt ajtószárnyak közt a terembe. Lehetetlen volt elfelednie a tényt, hogy valamikor ő ezek ellen a barlingok ellen harcolt a háborúban és nagyon sokat megölt közülük. Barlingvér tapadt a kezeihez, ellenük használta a hatalmát és nagyban hozzájárult, hogy vesztesként kerültek ki a Cameriol lerohanását célzó háborúból. Most érezte csak igazán a súlyát, mekkora vakmerőség volt idejönni, ezt az utat választani. És mekkora áldozat volt Urul részéről őt elvenni, felvállalni és idehívni. A barling nemesekből sugárzott a szilajság, a keménység. Össze sem lehetett hasonlítani a lengoniakból áradó meleg és barátságos jó szándékkal.

Leplezetlen kíváncsisággal méregették a vörösbe öltözött nőt, ahogy megjelent. A sok-sok villogó szempár éles pillantásának kereszttüzében Narya úgy érezte, a teste lángra gyúl. Orcái kipirultak, szemében halványan derengett a narancsos fény. Önkéntelenül is feléledt a mágia benne, lágy könnyű páncélként ölelte körül a testét és a gyerekeit, mint egy önvédelmi rendszer.

A félelmet és bizonytalanságot le kellett győznie, nincs itt helye kételyeknek. Meghozta a végleges döntést, elhagyta a hazáját és a barlingokat választotta. Nincs többé visszaút, csak előre nézhet.

A teremben morajlás támadt, ahogy a vendégek sutyorogni, morogni kezdtek egymás között. Aduran bátorítóan előre tessékelte az asszonyt.

– Jöjj, úrnőm! A király már vár.

Narya az emelvényre meredt, ami a terem túlsó végében magasodott, ahol korábban Omak fogadta a tárgyalóasztalánál. Most két arany trónszék állt ott, díszegyenruhás barling őrökkel körülvéve. A trón előtt ott állt maga a barling király, Urul.

Narya szíve nagyot dobbant, ahogy meglátta a férfit. Urul fekete öltözete felett ugyanolyan vérvörös palástot viselt, amilyen az ő ruhája volt. Hosszú fekete haja a vállára omlott, homlokán aranypánt jelezte királyi rangját. Az asszony érezte, amint a térdei reszketnek, ahogy elindul az emelvény felé. Rájött, milyen nagyon hiányzott neki Urul, mennyire vágyott már mellette lenni, látni őt, elmerülni a sötét szemének tüzében, odabújni a biztonságot jelentő erős karokba. A férfi volt az egyetlen biztos pont ebben az új helyzetben.

A vendégsereg utat nyitott, hogy sorfaluk között áthaladhasson a gyerekekkel. Megbámulták az arcát, alakját, véleményüket nem titkolva sugdolóztak körülötte, az sem zavarta őket, ha hallja, amit mondanak. Tudták, ki ő, hogy milyen erőket birtokol és honnan jött.

Narya végre megérkezett az emelvény elé, felpillantott Urulra. Szemében bizonytalanság reszketett. A barling felé nyújtotta a kezét, hogy közelebb invitálja. Narya fellépdelt a lépcsőkön és torkában gombóccal szorongatta Kashi kezét. A gyerek is izgult nagyon, tenyereik összeizzadtak.

Urul megsimogatta a fiú fejét, majd Eslyn apró arcát, aztán egy barling lány lépett elő, átvette a gyerekeket az asszonytól.

A király a nő kezéért nyúlt, hatalmas tenyerébe zárta és maga mellé vonta az emelvény felső fokára. Lassan megfordult a teremben sugdolózó népe felé és mély hangon megszólalt.

– Barlingok! Hű nemeseim! Vitézeim! Azért gyülekeztünk össze ezen az estén, hogy ünnepi fogadtatással köszöntsük az én hazatérő hitvesemet. Hódoljatok hát a barlingok új úrnője előtt! Íme, Narya királynő! – kiáltott fennhangon

A jelenlévők kivétel nélkül mindannyian szertartásosan meghajoltak a királyi pár előtt, még az őrök is. Narya megszólalni sem bírt a döbbenettől, meglepett arccal nézett végig a hajlongó nemeseken. Kegyvesztett üldözöttből alig néhány perc alatt lett egy másik nép királynője. Kérdőn Urulra pillantott, mire a férfi intett a kezével a vendégek felé.

– Most pedig, kezdődjön az ünnepség! Vonuljatok át a lovagterembe a díszvacsorához! Hamarosan mi is csatlakozunk hozzátok.

A tömeg zajos beszélgetésbe fogott, felegyenesedtek és lassan megindultak kifelé. Urul megvárta, míg a többség távozik, a vendégek java elszivárog a teremből, aztán elengedte asszonya kezét és Eslynhez lépett. Karjába vette a kislányt, megnézegette, apró kezével játszadozott. A kicsi az apjára nevetett és a csillogó koronapánt után nyúlkált.

– Mekkorát nőtt az én kis hercegnőm! – mosolygott Urul, majd visszaadta a gyermeket a barling lánynak. Kashanhoz fordult, megérintette a fiú vállát.

– Üdvözöllek a hazámban, fiam! Mostantól ez lesz az otthonod, itt fogunk élni családként. – a hangja nyugodt volt és kedves.

Kashi annyira megilletődött, hogy szólni sem bírt, csak bizonytalanul bólogatott. A király magához intette a szobalányt.

– Vidd a gyerekeket a szobájukba! Ez az estély nem nekik való, eleget bámulták már őket.

Amikor a lány távozott a két gyerekkel, Urul megfordult és Naryára nézett.

– Boldog vagyok, hogy újraláthatlak, kedvesem – mondta.

Megérintette az asszony karját, hogy közelebb vonja magához, de Narya elmozdult előle.

– Elárulnád, mi történik itt? – kérdezte zavartan.

Urul kihúzta magát, szerette volna megnyugtatni a nőt.

– Hidd el, magam sem számítottam arra, ami itt fogadott! Omak meghalt, és ahogy megérkeztem, kész tények elé állítottak. Engem akartak vezetőnek, bíztak bennem, nem hagytak időt mérlegelni. Tudnod kell, Narya, a barlingok azonnal akarnak mindent, nem erősségünk a várakozás és a türelem. Az egyetlen választásom az volt, hogy felvállalom a vezetésüket és átveszem a bátyám helyét a trónon.

– Gratulálok!

– Hatalmas felelősség ennek a büszke, harcos nép vezetőjének lenni. Kemény kézzel kell kormányozni, nem lehetek bizonytalan. Most pedig felajánlom neked a trón másik oldalát. Azt akarom, hogy a társam légy, mellettem állj hitvesemként, királynőmként.

Narya tehetetlenül tárta szét a karjait.

– Tudod te, mit vársz tőlem? Ezzel végképp szembe kerülök Cameriollal. Soha többé nem lesz lehetőségem visszatérni oda, és a gyermekeimnek sem.

– Immár közénk tartozol, Narya. Ez az otthonod és az oldalamon a helyed.

Az asszony felkapta a fejét, közelebb lépett a férfihez és az arcát fürkészte.

– Amikor itt jártam, Omak különös dolgokat mondott nekem. Hogy egyszer majd közétek fogok tartozni, hogy alig várja, amikor majd csatlakozok a barlingokhoz. Honnan a pokolból tudta a jövőt? Hogy látta előre, mi fog

történni?

Urul nyíltan viszonozta a tekintetét, úgy válaszolt.

– Én magam mondtam el neki, hogy azzal a céllal tértem vissza, hogy téged megszerezzelek és elnyerjem a szívedet.

Narya a sarkáig elpirult, ekkora őszinteséget nem remélt, és főleg nem ezt a választ várta.

– De hát ez még jóval azelőtt volt, hogy felbukkantál a Callehou várban – hebegte.

Urul még közelebb lépett hozzá, lehajolt az arcához, mintha meg akarná csókolni.

– Úgy van. Akkor talán végre elhiszed, hogy komolyak a szándékaim veled.

Narya hátrált egy lépést.

– Csak azt akartátok, te és Omak, hogy megint egy nagyhatalmú boszorkány álljon a barlingok oldalán. És sikerült. Itt vagyok. Azt is elérted, hogy ne maradjon más választásom.

– A véletlenek játszottak a kezemre és én csupán abban vagyok vétkes, hogy a javamra fordítottam a téged ért támadásokat. Hinned kell nekem! Soha nem hazudtam neked, az érzelmeimről különösen nem – mondta a férfi.

Narya bensőjében felizzott a csalódottság. Úgy érezte, rászedték, kihasználták. Kezét az oldalára szorította, ahol Alethia tőre megsebezte, könnyeit nyeldeste vissza.

Urul utána lépett és megérintette a karját, ráfonta az ujjait.

– Jól vagy?

– Nem! Ezt így nem mondanám – morogta a nő, de nem nézett rá.

– A katonáim elmondták, mi történt az erdőben. Nem szabadott volna magadra hagynom téged. Tudnom kellett volna, hogy újra megpróbálnak megölni, hogy a veszély nem múlt el. Sillan megmondta…

Narya most már rápillantott.

– Sillan? Hát ezt látta előre?

Urul bólintott.

– Azt jósolta, hogy az életedre törnek, és azt is, hogy mi ketten egy pár leszünk. Nekem kellett volna megvédelmezni téged, óvni az életedet és nem is vágytam másra.

Narya tekintete éles lett és cinikus.

– Nos, elérted, amit akartál. Vagyok olyan vérszomjas vérengző gyilkos, hogy nyugodt szívvel lehessek a királynőd. Illünk egymáshoz.

Urul szeme sötéten villant.

– Remek! A barlingok alig várják, hogy megpecsételjük, és ezzel hivatalossá tegyük a házasságunkat.

– Hogyan?!

– Ma éjjel el kell hálnunk a nászéjszakánkat, régi barling szokás szerint. Mifelénk így fogadják el a hitvesi esküt.

–Hiszen van egy lányunk, emlékszel? Ennél ékesebb bizonyíték aligha kell – erősködött az asszony.

Urul meleg hangon felnevetett, kiélvezte Narya zavarát.

– Az még az esküvő előtt történt.

–Megállapodtunk, és ez nem szerepelt benne! – emlékeztette a nő.

– Király vagyok, te pedig a királyném, vannak kötelezettségeink, amelyek alól nem bújhatunk ki – mondta a férfi, és erőszakkal kézen fogta asszonyát.– Jöjj, kedvesem! Csak ránk várnak a vacsoránál.

Naryát forróság töltötte el, ahogy a férfi maga mellé húzta és elindultak kifelé a trónteremből. Hiába ágált ellene, vonzotta Urul közelsége, erős kisugárzása.

Aduran, aki eddig diszkréten félrehúzódva várt rájuk, most eléjük lépett, hogy felvezesse őket a díszvacsorához. Futópillantást váltott Urullal és a tekintete elárulta, hogy ő a király egyik bizalmasa.

A díszteremben hosszú asztalsor körül ültek a vendégek, a királyi párra várakozva. Az asztalok roskadoztak az étkektől, a sültek fűszeres illata ott hullámzott a levegőben. A nemesek sugdolózása elcsendesedett, ahogy a pár belépett és helyet foglaltak az asztalfőn Urul és vele szemben Narya. A lakoma kezdetét vette, evőeszközök és poharak csilingeltek, az urak szégyenkezés és finomkodás nélkül falták az étkeket, nyakalták a testes vörösbort.

Narya nem evett, csendes szemlélődéssel figyelte a barlingokat maga körül. Mostantól fogva ők lesznek a honfitársai, alattvalói, akik között élni fog. Különös érzés volt, mégsem riasztó, inkább érdekes.

Felfigyelt a vele szemben ülő hét elegáns nőre. Egytől egyig igazi barling szépségek voltak, drága ruhákban, villogó ékszerekkel felékesítve. Leplezetlenül méregették, pillantásukkal szinte zavarba hozták. A mellette ülő Aduranhoz hajolt és halkan megkérdezte.

– Kik ezek a szép hölgyek?

A férfi ugyanolyan csendesen válaszolt.

– Ők Omak özvegyei.

Narya feléje kapta a tekintetét.

– Mind a heten?

Aduran halvány mosolyt engedett meg magának.

– Igen, úrnőm. Omak feleségei most arra várnak, a király miként dönt a sorsukról. Nőül veszi–e őket, vagy marad a sógorság.

– Ah, értem – nyögte Narya és pillantása Urulra siklott. A férfi elmerülten beszélgetett a jobbján ülő idősebb baling nemessel, de most a tekintete találkozott az asszonyéval. Narya libabőrös lett a szép vörös ruha alatt. Egyszeriben nem akarta, hogy Urul másik feleségeket fogadjon maga mellé, nem akarta, hogy osztoznia kelljen rajta. Pedig pontosan emlékezett rá, miben

állapodtak meg. Ostoba féltékenység kúszott a torkára és rádöbbent, nincs joga elvárni semmit a férfitól.

Urul felemelte boros kupáját és megszólalt, hogy mindenki hallhatta.

– Barátaim! Élvezzétek ki a lakomát, érezzétek jól magatokat! Mulassatok! Ünnepeljük meg, hogy szeretett hitvesem, a lengoni boszorkány megérkezett hozzánk, hogy mellettem legyen, kedves személyével és szeretetével enyhítse hosszú magányomat! Igyunk Naryára!

Mindenki éljenzett, majd kortyoltak boraikból. Urul folytatta, miközben szemét le nem vette Naryáról. Csak őt nézte, sötét tüzes pillantása perzselte az asszony arcát.

– Most pedig eljött az idő, hogy a királynőm és én visszavonuljunk és megpecsételjük e nászt, ahogy az illendő – felállt a székéről.– Jöjj, Narya! Csatlakozz hozzám! A hálótermemben várok rád. – látva a nő piruló arcát, komisz fél mosollyal még hozzátette: – Ne várass soká! – majd megfordult és suhogó palástjában elhagyta a termet.

A társaság nevetgélni kezdett, kétértelmű megjegyzéseket tettek, Naryát lesve sugdolóztak.

Ő megkövülten ült, nem is bírt megmoccanni. Azt hitte, menten elsüllyed. Megértette, hogy a barlingok mindenben szókimondók voltak, a szenvedélyt sem titkolták, ahogyan a vérszomjukat sem rejtegették, felvállalták az ösztöneiket.

Az asszonyok sugdosni kezdtek felé:

– Eredj! Mire vársz? Menned kell! Ő a király. Szerencsés asszony! Bár a helyedben lehetnénk! Urul remek férfi, ne várasd! Siess! Tedd, amit kell! Menj! Menj már, boszorka!

Narya nem bírta tovább hallgatni, felpattant és olyan hirtelen lépett el az asztaltól, hogy igyekezetében hosszú ruhájával majdnem fellökte a székét. Sietségét félreértették, kuncogtak rajta.

Azonnal négy megtermett őr szegődött mellé kísérőként és védelmezőként, ahogy az a királynőnek kijár. Örökkévalóságnak érezte, ahogy a folyosókon haladt, maga mögött hagyva a díszes társaságot és az egyre távolabbi morajlást. Szeretett volna tisztán gondolkodni, de nem bírt. Csak az járt a fejében, hogy most Urul hálóterme felé tart és nincs hatalmában befolyásolni a dolgokat. A négy őr egészen az ajtóig kísérte, ott megtorpantak, jelezve, ők ott fognak várakozni, akár órákon át, akár egész éjjel.

Narya kifújta a bent tartott levegőt, kihúzta magát és benyitott az ajtón. Legnagyobb meglepetésére egy kis közlekedőt talált az ajtó mögött, ahonnan újabb duplaszárnyú bejárat nyílt, ami talán a magánszféra megóvását volt hivatott szolgálni. Torkában zakatoló szívvel óvatosan benyitott és belépett. Egy körszobában találta magát. A falak itt is vörös és arany díszítést kaptak, a szemközti oldalon volt az ágy, mellette gyertyák világítottak.

Urul a szoba közepén állt, most lassan megfordult az asszony felé. Már nem viselte a palástját és a koronáját, sokkal inkább olyan volt, amilyennek Narya kedvelte. Az arcán meglepetés jelent meg, mintha nem hitt volna igazán benne, hogy Narya utána jön.

– Boldog vagy, hogy megalázhatsz? – kérdezte a nő egészen halkan. – Mert én ugyanezt sosem tenném veled.

Urul közelebb lépett.

– Szó sincs ilyesmiről. Épp ellenkezőleg. Megerősítem a helyzeted közöttünk.

– Azzal, hogy úgy kezelsz a többiek előtt, mint egy ágyast? És utánam ki következik Omak özvegyei közül? – kérdezte Narya szikrázó szemmel.

– Tudtam, hogy nem fog tetszeni a dolog. Megnyugodhatsz, nem áll szándékomban nőül venni őket, ahogy azt a hagyományok előírják.

– Ó, micsoda megkönnyebbülés! – sóhajtott a nő gúnnyal telve.

– Féltékeny vagy rám? – hajolt közel Urul.

Narya elfordult előle.

– Ne bolondozz! Király vagy, azt teszel, amit csak akarsz. Mit számít neked, hogy én mit gondolok, vagy érzek? Felvállaltam a kockázatát, hogy ebben a számomra teljesen új környezetben rád utaljam magam és a gyerekeimet. Itt vagyok, Urul, ahogy mindig is akartad. Téged támogatlak az erőmmel. Kell

ennél több?

– Csak a legfontosabbat hagytad ki – jegyezte meg a férfi.

Úgy közeledett Naryához, hogy ezúttal nem hagyott lehetőséget kitérni az útjából. Az asszony nem tehetett mást, hátrálni kezdett előle, egészen addig, míg háta az ajtónak ütközött, amelyen át bejött.

– Nem beszéltél kettőnkről.

Narya az ajtónak támaszkodott és igyekezett kitérni Urul pillantása elől.

– Mit mondhatnék? Már megállapodtunk.

A férfi fölé magasodott, egyik tenyerével megtámaszkodott a nő feje mellett az ajtón, úgy nézett le rá. Nem eresztette a tekintetét, nem hagyott neki egérutat, a hangját lehalkította.

–Semmire sem kényszerítelek, betartom a megállapodásunkat, ha így kívánod, de tudnom kell, hogy szeretsz–e engem.

Narya a barling sötét tűzben égő szemét nézte, tudta, hogy nem menekülhet a válasz elől, meg kell mondania az igazat. Úgy érezte, csúnyán sarokba szorították. Urul közelsége felforrósította a vérét, elszívta az erejét a tiltakozástól.

– Kérlek, ne csináld ezt! – sóhajtotta.

– Ha el akarsz menni, csak szólnod kell, elengedlek. Nem vagyok zsarnok, nem tartalak itt erőszakkal. Neked kell döntened.

Narya idegesen elnevette magát.

– Ugyan már! Csak az imént mutattál be az udvarnak, mint királynédat, mégis felvállalod, hogy esetleg itt hagylak? Szégyenszemre?

Urul még közelebb hajolt, hogy szinte már ráborult a nőre.

– Nem érdekel mások véleménye. Nekem csak az számít, hogy mi ketten mit akarunk és hogyan érzünk. Képes vagy elfogadni engem, a barbár katonát?

Narya úgy érezte, felperzseli a férfi tekintete, a közelségétől valósággal fulladozott. Hogyan is tudott volna megválni tőle, amikor már rég rabul ejtette? Még a hangja is suttogóvá szelídült, amikor kinyögte a választ.

– Igen. – Narya szeme szikrányi bizonytalanságot tükrözött, ő maga is megijedt a következményektől.

Urult boldoggá tette a válasz, éppen erre vágyott. Lehajolt és vérforraló

gyengédséggel megcsókolta az asszony ajkát. Először csak puhán, lassan, lehetőséget nyújtva neki, ha vissza akarja utasítani, vagy elhúzódni. De Narya nem tiltakozott, talán eszébe sem jutott. Éppen ő volt az, aki mohón kapott a férfi szája után. Urul köréje fonta a karjait és hevesen megölelte, karcsú derekát szorította, simogatta. Majd belefulladtak a csókba, annyira akarták egymást felfalni, bekebelezni, széttépni. Csupán annyi időre váltak szét, míg levegő után kapkodva egymás szemébe mosolyogtak. Aztán az asszony belekapaszkodott Urul vállaiba, egyik kezével megérintette az arcát, tenyerébe fogta és lábujjhegyre emelkedve, újra csókolni kezdte, édesen, buján.

A férfi a derekánál fogva felemelte Naryát, áthurcolta a hálótermen, az ágyhoz vitte. Megittasult az örömtől, hogy a nő nem menekül előle, nem húzódik el, hanem éjfekete pupillákkal néz rá várakozóan. Egymásnak estek, próbáltak nem kapkodni, kínzóan lassan lehámozni a ruhát a másikról. De a vágyuk sürgetőbb volt, leteperte az önuralmukat, és elszabadult a szenvedély. Lángba borult a testük és lelkük, ahogy összesistergett a bőrük. Olyan magas hőfokon lobogtak egymásért, hogy a szoba megtelt a boszorkány kiszabaduló energiájával, Az erő ott örvénylett, kavargott, hömpölygött körülöttük, átszivárgott a falakon, hogy még a díszes társaság is érzékelte. A nászt hivatalosnak nyilvánították a barlingok.

Tizenegyedik fejezet

Békés, nyugodt időszak köszöntött be. A barlingok lehiggadtak, elvégre immár Urul biztos kezében volt az új hazájuk sorsa. Oly hosszú vándorlással, hódítással és harcokkal eltöltött idő után, most tanulták, hogyan kell egységes, stabil társadalomban élni. Mivel erős és szenvedélyes népek voltak, ez nem ment mindig zökkenőmentesen, de ott volt a királyuk, aki hatékonyan elsimította a konfliktusokat.

Urul kiegyensúlyozott uralkodása jelentős fejlődéshez vezette Bargandist. Ő és

Narya izzó szerelemben éltek együtt. A nő számára teljesen megváltozott az élet. Senki sem üldözte, nem vetette meg, nem sugdolóztak róla. A barlingok elfogadták új királynőjüket és minden jel arra mutatott, hogy kezdik tisztelni.

Urullal élni csodálatos volt. Erős király volt, kemény vitéz, de ugyanakkor jó apa és figyelmes férj. Narya biztonságban érezte magát mellette, és ami nagyon fontos volt, hogy megbízott benne. Korábbi kételyei eltűntek, képes volt előretekinteni, a közös jövőt tervezni, amit nem is olyan rég még lehetetlennek tartott.

A barling birodalom egyre erősödött, így a szomszédos országok kénytelenek voltak odafigyelni Bargandis megszülető társadalmára és komolyan venni őket. Már nem lehetett a barlingokat kiűzni, lesöpörni vagy megfélemlíteni. Köztudott volt, hogy a korábbi rettegett vezérük lett a király és a nagyhatalmú boszorkány a királynő. Ők ketten olyan karizmatikus és veszélyes párost alkottak, hogy senki sem kívánta őket ellenségének. Épp ellenkezőleg. A korábbi eseményekből okulva, inkább a politika eszközeit és diplomáciai fogásokat helyezték előtérbe, mintsem a háború gondolatát. Senki sem akart összetűzésbe keveredni a barlingokkal, akik erős, jól szervezett katonai hatalommá fejlődtek.

Egy nap bekövetkezett, amire Narya titkon már várt egy ideje. Cameriol követet küldött az üzenettel, hogy a királyi pár tárgyalni kíván Bargandis uralkodójával. Pontosan tudta, milyen sokba került ez Lualinak, hogy végül rászánja magát erre a lépésre. Régtől várt a viszontlátás pillanatára, tudta jól, hogy ennek a napnak el kellett jönnie.

Urul vegyes érzelmekkel állt a találkozó előtt, mert akár sorsdöntő is lehetett. Részben a két ország jövője múlt rajta, részben Naryát állította próba elé. Az asszonynak szembesülnie kellett a döntése igazi súlyával. A szíve mélyén kétely bújt meg, remélte, hogy a felesége nem gondolja meg magát, és nem hagyja el őt, hogy visszatérjen Cameriolba. Bizonytalan volt, nem merte elhinni, hogy Narya érzései a kényes helyzetekben is kitartanak majd.

Nagy körültekintéssel készült fel mindkét fél a találkozóra, alaposan megszerveztek mindent és ügyeltek a biztonságos körülményekre. Mivel egyikük sem akart engedni és kiszolgáltatni magát a másiknak, azzal, hogy átlépi a határt, köztes megoldás született. A határsávon állították fel két oldalon a táborokat, díszes sátrakat emeltek. Vergon és Luali a camerioli térfélen, Urul és Narya a bargandisi oldalon. Katonák éber figyelmétől kísérve indultak a tárgyalás helyszínéül kijelölt nagy sátorba, hogy megejtsék a kényszerű, ámde szükséges találkozást. Az erdő éjszakai sötétségét fáklyákkal, olajmécsesekkel világították meg. A telihold ezüstös fénye és a tengernyi szikrázó csillag is élesebben ragyogott ezen az estén.

Cameriol nagy létszámú katonai csapattal érkezett, hogy felfegyverzett vitézekkel demonstrálják fölényüket. Megmutassák a fiatal és törekvő, éppen csak megszületőben lévő Bargandisnak, hogy ők a stabilitást, egy erős és megingathatatlan birodalmat képviselnek.

Luali és Vergon díszes mélyzöld bársonyba öltözve, fénylő aranykoronájukkal fejükön, nagyságuk és felsőbbrendűségük teljes tudatában jelentek meg a katonák sorfala között vonulva. Luali szőke haját sárgásra színezték a fáklyák lángjai, kék íriszén átvilágító fénytől a szeme majdnem fehérnek látszott. Fehér, porcelánbőrével olyan volt, mint egy törékeny baba. Büszke tartással vonult Vergon oldalán, mozdulataiból a nemesi felsőbbrendűség biztos öntudata sugárzott.

Vergon vegyes érzelmekkel várta az este kimenetelét. Egyszerre vágyta viszontlátni a nővérét, de ugyanakkor teljes mellszélességgel támogatta hitvesét. Szíve mélyén nagyon bántotta a dolog, hogy a viszonya így elmérgesedett a testvérével, hogy a kettejüket összetartó kapocs nem létezett többé. Szerette volna visszapergetni az időt, hogy megváltoztathassa, amit elrontottak, helyrehozhassa a hibákat és megakadályozhassa azokat az eseményeket, amelyek idevezettek, hogy az egyetlen ember, aki megmaradt a családjából, mostanra idegenné és ellenséggé változott. Nem ámította magát hamis

magyarázatokkal, hogy mi mérgezte meg a testvéri kapcsolatukat, pontosan tudta, mikor és hol hibázott. Képtelen volt mindkét félnek megfelelő álláspontot találni, olyan döntést hozni, ami megelégedésükre szolgál. Ő volt a királynő férje, kötelessége az uralkodó mellett állni, az ország érdekeit szem előtt tartani. A személyes érzelmei csekély, vagy semmilyen mértékben nem befolyásolhatják a döntéseit. Narya olyan utat választott magának, amelyen ő nem támogathatja.

Luali háta megfeszült, gerince még egyenesebb lett, ahogy a barlingok sátorbejárata szétlebbent és a nyílásban megjelent Urul és Narya.

Szépek voltak, ahogy tetőtől talpig hollófeketébe öltözve közeledtek, mint két élesre fent, villogó penge. Urul délceg magas alakján fekete mellvért feszült, melynek matt színe elnyelte a fényeket körülötte, mintha csak bekebelezné az éjszakát. Hosszúhaja vállára omlott, homlokán a koronája fénylett.

Mellette Narya jött, karcsún, arca fényesen ragyogott, tekintetéből erő sugárzott, éjfekete hosszú ruháján apró fehér kristályok csillogtak, meg–megvillanva a lépteinél. Haját feltűzték a tarkójára és tündöklő kristályokból álló korona ékesítette a fejét. A korona valóságos ékszerész remekmű volt, hivalkodó bizonyítéka, hogy a király mennyire nagyra becsüli az ő asszonyát, hogy ilyen gyönyörűséges hatalmi jelképet ad néki. A nő arcára kétoldalt könnycsepp alakú, apró kövecskék lógtak, keretezve hipnotikus tekintetét. Narya valóban királynői jelenség volt, erős büszke és meseszép. Bárki láthatta, hogy méltó társa a barling királynak. Mindketten fekete palástot viseltek, amely sötét felhőként lebegett utánuk, még démoniabbá téve a megjelenésüket.

Amikor közel értek, Urul udvariasan fejet hajtott Luali, majd Vergon felé.

– Köszöntelek benneteket, Cameriol uralkodói!

Azok ketten viszonozták a gesztust.

Luali hűvös pillantással mérte végig Naryát, de nem tudta nem észrevenni egykori barátnőjén, mennyire látszik a boldogság, amiben a barling mellett része van. Nehezére esett megszólalni. A hallgatása hosszúra nyúlt, így Vergon törte meg a csendet.

– Narya, örülök, hogy újralátlak.

– Nocsak! Felébredt benned a testvéri szeretet? – nézett rá a nő kérdőn.

– Hiányoztál nekem és hidd el, őszintén mondom!

– Mégis könnyű szívvel kidobtál az otthonomból, földönfutóvá tettél. A véred vagyok Vergon, és te elárultál engem.

Luali halkan felszisszent.

– Még te merészelsz árulásról beszélni?!Micsoda arcátlanság! – majd Urul felé fordult, nem adva lehetőséget Naryának a reagálásra.

– Sosem hittem volna, hogy valaha itt fogok állni, és veled fogok tárgyalni – kezdte felszegett állal. – Azért jöttünk el, hogy országaink viszonyáról

egyezkedjünk. Tekintettel az előzményekre, Cameriol nincs könnyű helyzetben. Mivel a többi szomszédos birodalom már elismerte Bargandist, így mi is csatlakozunk, és békeajánlattal járulunk eléd, Urul. Nem kívánunk ellenséges viszonyt a barlingokkal, hisz ez egyikünknek sem lehet érdeke. Ha háborítatlanul hagyjátok a területeinket, és nem szolgáltok rá a viselkedésetekkel a katonai fellépésre, akkor talán megtartható ez a jelenlegi állapot. Cameriol kegyet gyakorol a barlingok felé, és hajlandó a békés szomszédságra.

Urul elmosolyodott.

–Lám, milyen nagylelkű vagy,királynő. Mégis egy apró megjegyzést fűzök az iménti szavaidhoz. A szomszédaink nem leereszkedő jóságból jöttek el hozzánk, hogy nagylelkűen felajánlják a békés egymás mellett élést. Hanem azért, mert Bargandis rövid idő alatt erős és stabil birodalommá fejlődött, és a barlingok állhatatos kemény harcosok, akik jelenleg nagyobb és felkészültebb sereggel rendelkeznek, mint valaha. Hála az én elhunyt bátyámnak,– akivel nem voltál hajlandó találkozni, mert méltatlannak érezted, hogy leereszkedj hozzá tárgyalni, egy barbárhoz –egységbe kovácsolta a barlingokat. Úgy is fogalmazhatok, hogy ez a mi felemelkedésünk, amikor is végre méltó módon élhetünk, és reményekkel nézhetünk a jövőbe. Tisztelt Királynő, te sem azért szántad el magad erre a számodra kínos találkozóra, mert nagyvonalúan felajánlod a békét. Egészen más oka van, és ezt mindannyian tudjuk, különben miért hoztál ekkora sereget magaddal, hogy megóvjanak téged és a hitvesedet. Cameriol tart tőlünk, féltek, hogy szemet vetünk az országotokra, termékeny földjeitekre, szépséges tájaitokra és vadakban gazdag erdeitekre. Rettegtek, hogy a barlingok megint feldúlják nehezen visszanyert nyugalmatokat. Megvetés és lenézés süt a tekintetedből, gőg a hangodból, pedig kedvességgel talán sokkal előrébb juthatnál. Emlékeztetlek, Luali királynő, hogy a fenyegetőzésed nagyon rosszul veszi ki magát a jelenlegi helyzetben. A barlingok azért választottak engem vezetőjükké, mert bíznak bennem, tudják, hogy semmilyen eszköztől nem riadok vissza, ha meg kell védenem az országunkat.

Urul hangja nyugodt volt, szép arcában nyílt tekintete villogott.

Luali dühtől pirosan hebegett.

– Ez felháborító!

Urul felvonta fél szemöldökét, nem hagyta kizökkenteni magát.

– Van abban valami felemelő, hogy uralkodók, királyok esedeznek, hízelegnek nekünk, hódolnak előttünk. Ugyanazok, akik nem is olyan rég még büszkeségtől duzzadó önbizalommal nézték megalázott visszavonulásunkat. Hogy elégtételt érzek–e? Igen, természetesen.

Luali szaporábban lélegzett, mellkasa hevesen zihált, keble süllyed emelkedett szép ruhája dekoltázsában. Tett egy lépést oldalra, majd kapkodva visszafordult. Kék szemében harag villogott.

– Mégis, mit vártál tőlem? Tűrhetetlen, hogy egy általam halálra ítélt barling katonával alkudozzak az országom sorsáról!

– Én királynőként tisztellek téged, Luali, úgyis viselkedek veled – emlékeztette Urul.

– Meggyilkoltad az anyámat! – kiáltotta a nő. – Nincs semmi, amivel ezt jóvátehetnéd, senki sem adhatja őt vissza! Elvetted az életét. Kegyetlen vagy, egy szörnyeteg!

Urul lehajtotta a fejét, a hangja még jobban elmélyült.

– Háború volt. Sok olyasmit tettem, amit ma már másként gondolok. Bűnös vagyok, és sajnálom. A múltat nem tudom megváltoztatni. Mindannyiunk kezéhez tapad vér, ezzel együtt kell élnünk és azon iparkodnunk, hogy ez többet ne fordulhasson elő, csak ha már semmi más lehetőségünk nem marad.

Luali gúnyosan elhúzta a száját.

– Milyen magasztos eszmék! Kár, hogy a te szádból valótlannak hatnak, nem érnek semmit!

Urul komoran pillantott rá.

– Mégis kettőnk közül én vagyok, aki nyitottabb a békés viszonyra.

– Igazán? Ezért állítottad magad mellé a boszorkányt? Merna elhagyott, és ezzel a segítséged is elveszett, kellett egy másik varázsló helyette – jegyezte meg Luali gonoszul, majd tekintete a sógornőjére villant, de még mindig a férfihoz beszélt: – Megszerezted őt, feleségeddé tetted, hogy birtokolhasd a hatalmát és felhasználhasd mások megfélemlítésére. Nem is békére vágysz, uralkodni akarsz mindenki felett, rettegésben tartani a körülötted lévő országokat!

Urul hátrahőkölt, nem kívánt parttalan vitába szállni az asszonnyal.

– Igazságtalan vagy, Luali! – szólalt meg Narya. – Úgy teszel, mintha te bűntelen lennél. Urulnak igaza van, csak azért jöttél ide, hogy megalázz minket, miután kicsúsztunk a karmaid közül.

Luali idegesen elnevette magát.

– Ugyan már! Ez nem igaz.

– Mindent elkövettél, hogy lehetetlenné tegyél engem, hogy elveszítsem a lábam alól a talajt. Tudtad jól, hogy állapotos vagyok, de így is elűztél a Callehou birtokról, a fiammal együtt. Nem volt benned egy szemernyi könyörület sem, pedig te magad is anya vagy. Aztán továbbüldöztél, míg már nem maradt hová bújnom. Köszönöm, kedves sógornőm!

– Elárultad a hazádat, a barátaidat és a családodat, érte! – kiáltott Luali és merev mutatóujjával a barlingra bökött.

Narya pillantása a férjére kúszott, szemébe nézett, úgy beszélt.

– Ő volt az egyetlen, aki segítőkezet nyújtott nekem, kiállt mellettem, akár mindnyájatokkal szemben. És nem kért cserébe semmit.

– Ne légy ilyen naiv, Narya! Csak a hatalmadat akarta.

Az asszony visszafordult Lualihoz.

– Tévedsz. Én döntöttem mellette, én jöttem ide utána, hogy vele lehessek. Soha nem kért vagy kényszerített, hogy az ő, vagy az övéi boldogulására, céljaira használjam a mágiát. Ha megteszem, azt saját akaratomból fogom tenni.

– Mit is várhatnék egy lengoni boszorkánytól? Lojalitást, netán hazafiságot? Talán hűséget? – hunyorított Luali.

– Mindkettőnket elítéltél, én kegyvesztett lettem, Urul pedig halálraítélt. Elvettél tőlem mindent. Mi mást tehettem volna? Soha nem akartam, hogy ellenségek legyünk, de te nem hagytál választást – mondta Narya.

– Figyelmeztettünk téged, hogy rossz úton jársz, de te nem hallgattál ránk, ellenségesen reagáltál.

– Nem tűröm, hogy bárki belebeszéljen a dolgaimba, hogy beleavatkozzon a magánéletembe! Még te sem! – figyelmeztette Narya a másik asszonyt.

Luali felháborodva moccant felé.

– Ne merészelj így beszélni velem! Nem vagy abban a helyzetben, Narya! A királynőd vagyok, ne feledd! Felesküdtél rám, ahogy az apád és Asaret is!

Narya azonban nem hunyászkodott meg, nem hagyta magát. Szeme megvillant,

ahogy az asszonyra nézett.

–Te se feledd, Luali, hogy nélkülem aligha lennél ez, ami most vagy! És azt se, hogy egy királynővel beszélsz! – majd szelídebb hangnemben folytatta: – Felejtsük el, ami volt, nézzünk előre! Urul és én készen állunk erre. Tegyük félre a sérelmeinket!

Luali halkan beszélt.

– Pontosan ott vagy, ahol egykor a rettegett Fekete Mágus állt, az anyád, akinek a tervei lerombolták Cameriolt. Annak a férfinak az oldalán állsz, aki az anyád szeretője volt. Nem érzed, mennyire abszurd az egész?

– Nem! – vágta rá Narya.

– Mit szólna ehhez Asaret, ha élne?

– Hagyjuk Asaretet békében nyugodni, ne keverjük őt ebbe bele!

– Miután megbosszultad a halálát, ugye? – hajtotta félre a fejét Luali. – Eljutott a fülembe, mi történt a lengoniak erdejében.

Narya arcán árny suhant át.

– Mivel egy túlélő maradt, tudjuk ki mesélt erről. Megtámadtak, az életemre törtek, elrabolták a fiamat. Te mit tettél volna a helyemben, ha a gyermekeid élete forog veszélyben?

Luali egy pillanatra eltöprengett, majd a tekintetébe kiült a válasz, hogy ő sem cselekedne másként.

– Úgy tűnik, kénytelenek leszünk civilizáltan, marakodás és vádaskodás nélkül elviselni egymás szomszédságát – mondta aztán kimértem. Egyszerre intézte szavait Urulhoz és Naryához. – Legyen hát béke országaink közt. Bargandis tegyen ígéretet, hogy nem támad ellenségesen Cameriolra! Nem használtok mágiát vagy fegyvereket ellenünk! Ha mégis ilyesmire kerülne sor, Cameriol nem ijed meg. Fel vagyunk készülve, és nem leszünk tekintettel a rokoni szálakra sem.

– Eddig sem voltatok – szúrta közbe Narya.

Luali közelebb hajolt hozzá.

– Reméljük, nem bánod meg a merész döntésedet, hogy Urult választottad.

Narya elmosolyodott, szeme felcsillant.

– Ettől nem tartok, ahhoz túlságosan szeretem őt. – lassan megfordult Urul felé, tekintete perzselte a férfi arcát. – Nagyszerű király, igazszívű, bátor harcos, remek apja a gyermekeimnek. A szerelme erőssé és boldoggá tesz. Szeretnék

méltó lenni hozzá, kiérdemelni az érzelmeit és úgy viszonozni, hogy elégedetté tehessem. – karját Urul felé nyújtotta, aki odalépett hozzá és nagy tenyerébe zárta Narya kezét. Pár pillanatig csak egymást nézték, nem létezett más körülöttük.

A vak is láthatta, hogy szikrázik közöttük a levegő, úgy izzottak a másik iránt, hogy szerelmük lángjai könnyedén kenterbe verhették a fáklyák fényeit, talán még a telihold ragyogását is felülmúlták.

Vergont megérintette ez a pillanat, beismerte, mekkora hibát követett el a testvére ellen.

– Narya! Sajnálom, amit tettem.

– Vergon! – szólt rá a felesége elképedve.

– Nem, Luali! Mindig hallgattam rád, elfogadtam a véleményedet, azt tettem, amit kívántál tőlem. De ezúttal talán nincs egészen igazad. Én legalábbis másként látom a dolgokat. Narya az egyetlen testvérem, aki megmaradt a családomból. Nem akarok haragban lenni vele. Azt akarom, hogy a gyerekeink ismerjék egymást és ne váljanak ellenségekké! Ne mérgesedjen tovább ez a viszony!

Luali döbbenten meredt Vergonra, szemében könny reszketett.

– Nem tudom, hogyan lennék erre képes.

– Velem együtt sikerülhet. Ha a barlingok tudnak békésen élni és Cameriol rávehető az elfogadásra, neked is meg kell tanulnod elismerni az új helyzetet.

– Narya hatalma túl nagy ahhoz, hogy ne használja, főleg ne olyanok ellen, akik vétettek ellene, mint azt tudjuk – jegyezte meg Luali.

– Mint amilyen te vagy? Lelkiismeret furdalásod van? – kérdezte Narya feléje fordulva, anélkül, hogy eleresztette volna Urul kezét. – Amíg nem dühítenek fel és nem ártanak az enyéimnek, addig biztos nincs mitől tartanotok. Mindannyiunk érdeke, hogy távol tartsuk az erőszakot és igyekezzünk elviselni egymást. Luali, te valamiért elfordultál tőlem, a valaha volt barátságunk meghalt, gyűlöletet érzel irántam. Nem szükséges, hogy erőltetett kedvességgel rajongjunk egymásért. Elég, ha kulturáltan viszonyulunk a másikhoz. Nem kell ennél több.

Luali kényszeredetten felnevetett. Maga sem hitte, amit hallott.

– Egy lengoni boszorka hangulatán múljon két ország jó viszonya? Ne tréfálj velem, Narya! Azt akarod mondani, hogy ez a béke ára?!

– Pontosan – bólintott a másik nő, majd Urulra nézett, pillantásával jelezve, nincs több mondanivalója.

– Mi tartjuk magunkat a szavunkhoz. Első alkalomra elég ennyi. Jó éjszakát fenségeteknek! – zárta le az estét Urul.

Megfordultak és kézen fogva elvonultak vissza a sátrukba.

Luali érezte, hogy tehetetlen dühe csak őt kínozza, neki egyedül kell megbirkóznia ezzel a teherrel. Narya ráhibázott, igaza van, valóban gyűlöletet és haragot táplált iránta. Sohasem tudja megbocsátani, hogy hagyta Asaretet meghalni a tűzben. A férfihez mély és őszinte barátság fűzte, nem bírta elfogadni, hogy nincs többé. Aztán a következő számára elfogadhatatlan fordulat az volt, amikor Urul felbukkant és Narya befogadta, beengedte az életébe. Közbotrányt okozva a barling szeretője lett, és ezzel elárulta az országot, mindent, amiért korábban harcolt, egyszersmind Asaret drága emlékét. Olyan férfinak szült gyereket, aki megerőszakolta és mindezek ellenére hozzáment feleségül, az ő anyja egykori gyilkosához, hogy aztán csatlakozzon a barlingokhoz és a királynőjük legyen. Nincs az a jó szándékú békeajánlat, ami ezt a sok ballépést feledtetni tudná.

Luali keserűen vette tudomásul, hogy Vergon nem osztja az érzéseit, nem táplálja az ellenszenvét azzal, hogy mellette áll a nővére ellenében. Pokoli önuralommal türelemre intette magát, hisz tudta, többen vannak Cameriolban, akik nem kedvelik Naryát, mint akik megbocsátással látják őt a barlingok trónján. Talán eljön majd egyszer a pillanat, amikor a merész párocska hibázik, és akkor ő ott lesz, hogy előlépjen. De addig be kell tartania a megállapodást, és reménykedni, hogy senki nem dühíti fel a boszorkányt. Belátta, királynőként nem lehet oka egy ellenséges hangulat kialakulásának. Cameriol nem ezt érdemli. Nem lesz egyszerű megtartani a békét két ilyen erős személlyel, mint amilyen Urul és Narya, Bargandis új titánjai.

Az idő múlása azonban nem igazolta Luali jóslatát, a barling királyi pár nem adott alkalmat a viszálykodásra. Különös körültekintéssel őrizték a fiatal, reszketeg békét, hogy soha ne adhassanak okot egy esetleges háborús helyzetre. Narya tisztában volt vele, hogy Luali haragja csak nagyon sokára fog csitulni valamelyest, de nem engedte, hogy két asszony perlekedésén múljon országaik sorsa. Urul mellett megerősödött szívvel azon munkálkodott, hogy maradandót

alkothasson Bargandis történelmében, olyan királynő lehessen, aki fejlődésre segítette az ifjú országot és ezzel jóvátehesse az anyja bűneit. Azt akarta, hogy ne Mernára emlékezzenek majd a barlingok leszármazottai, hanem Narya királynőre, aki méltó társa volt a dicső Urul királynak.

2010.

Könyv címe : A béke ára

Könyv szerzője : Ashley Carrigan

Publio Kiadó

Elektronikus ISBN szám : 978-963-381-494-9

Tartalomjegyzék