Szerelem Három Tételben 656q1j

BERKESI ANDRÁS

SZERELEM HÁROM TÉTELBEN

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [email protected]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-420-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Berkesi András jogutódja

ELSŐ TÉTEL

1.

Lukács Gábor a selyemfestőben dolgozott. Az ebédidőben Koleszár Béla sokszor átment hozzá a lakatosműhelyből. Mindenki tudta, hogy Koleszár a fiú keresztapja, természetesnek vették, hogy találkoznak. Koleszár azon a késő nyári napon is meglátogatta. Gábor már messziről látta, hogy keresztapjának rosszkedve van. A gőzt már kihajtották a ventillátorok a műhelyből, jól látszottak a transzmissziók, a falakon végigfutó csővezetékek, a festőkádak. Mindenki a megszokott helyén ült. Volt, aki alacsony lócán vagy sámlin, mások a festésre váró nyersanyagon, de akadtak olyanok is, akik állva ebédeltek. Gábor a kádja mellett ült egy hengerre sodort bélésselymen, és kelkáposzta-főzeléket evett alumíniumlábasból. Koleszár leült a fiú mellé. Karó sovány ember volt, még innen az ötvenen, kefe frizurára nyírt barna haja már erősen őszült. Jó géplakatosnak tartották. Amolyan ezermester hírében állt. Tizenkilenc után önként ment emigrációba, és évekig nyomdai géplakatosként dolgozott, majd bányagépész lett egy észak-franciaországi városkában, Étaples-ban, később Tourcoing közelében egy bányatelepen. A műhelyben kevesen tudták, hogy Gábor hatéves korától, ezerkilencszázhuszonöttől, tizenkét éves koráig szintén Étaples-ban lakott. Ott járt iskolába is. Pierre bácsi nagy háza a rue de Balzacon volt, azon ment végig reggelenként Robert-ral, Charlotte-tal és François-val a Legrand Nyomda mellett az iskolába, de keresztapjával egyetlenegyszer sem találkozott. Gábor Koleszár Bélával rendszerint franciául beszélt, hogy gyakorolja a nyelvet. Most is franciául beszélgettek. – Miért ilyen rosszkedvű? – kérdezte a fiú. – Behívtak megint. Holnap reggel kell bevonulnom. És most meg sem állunk Ukrajnáig. Gábor ezek után már nem csodálkozott keresztapjának rosszkedvén. Amióta elkezdődött az országgyarapítás, jószerint minden évben több hónapra behívták.

Ott volt a felvidéki bevonuláson, Kárpátalján, Erdélyben, a Délvidéken. Emlékezett rá – keresztapja sokszor elmesélte –, hogy Bács-Topolyán a csetnikek vagy partizánok rájuk lőttek. A tábori csendőrök elfogtak egy szerb tanítónőt és négy diákot, aztán a városka terén felakasztották őket. Az akasztásról fénykép is készült, az egyik felvétel Koleszárhoz került, hogy miért kellett neki, azt Gábor nem tudta. Ahogy Koleszár most ott ült összegörnyedve mellette, nagyon megsajnálta. Aztán arra gondolt, hogy jövőre neki is be kell vonulnia, huszonhárom éves lesz, nem kap több halasztást, az ország is belekeveredett a háborúba, szükség van a katonákra. Eszébe jutott, hogy hányan, de hányan belelkesültek, amikor a kormány megüzente a háborút a Szovjetuniónak. „Majd most a pofájukra verünk!” – mondták. „Kassát merték bombázni?! Most aztán megkapják a magukét!” Ilyen és ehhez hasonló ígérgetések hangzottak el a Holschpach vendéglőben, és ő meg a keresztapja hiába magyarázták: emberek, legyetek észnél, a németek Moszkva felé törnek, sorban foglalják el az orosz városokat, a szovjet hadvezetésnek most nem az a gondja, hogy Kassát bombázza… Rojtosra beszélték a szájukat. De hát beszélhettek. Még azzal sem törődtek, hogy volt-e besúgó a nagyteremben. Biztosan volt. Mindenhol van. – Nincs egy hónapja, hogy leszereltem – hallotta keresztapja keserű hangját Gábor. Hogy megvigasztalja, arról kezdett beszélni, hogy jövőre őt is berángatják, nem is tudja, hogy mi lesz anyjával. Koleszárra nézett. – Rezső már egy hónapja a fronton van – mondta. – És még nem írt. – Felállt. A csapnál elmosta az edényt és a kanalat. – Még van időnk, gyújtsunk rá – javasolta aztán. Kimentek a vécébe. Tulajdonképpen ott sem volt szabad dohányozni, de azért ott minden dohányos rágyújtott. Gábor elővette a dózniját, sodort egy vékony, formás cigarettát, aztán a dóznit átadta keresztapjának. Rágyújtottak. Kis ideig némán füstöltek, akkor Koleszár benézett a fülkékbe, hogy üresek-e? Gábor mosolyogva nézte őt. Konspirál. Mindig óvatoskodik, suttog, hangját alig lehet hallani, még az Alföld közepén is körülnézne, hogy egyedül van-e, nem hallgatja-e ki valaki. Gábor nevetségesnek tartotta keresztapja viselkedését. – Tiszta a levegő.

– Ezt most miért mondja? – kérdezte Gábor. – Hát csak úgy – válaszolta Koleszár. – Fél kilencig dolgozol? Gábor bólintott, és vállával megtámasztotta a falat. – Ha végeztél, gyere el hozzám – mondta a keresztapja. – Beszólok anyádhoz, hogy nálam leszel. Rendben van? Azt fogom mondani neki, búcsúestet tartunk. – Hát nem az lesz? – kérdezte Gábor gyanakodva. Keresztapja körülnézett megint. Gábor tudta, Koleszár valami „fontosat” fog mondani. – Be akarlak mutatni valakinek – suttogta. – Az illető szeretne beszélni veled. A fiú beledobta a csikket a vécékagylóba. Lehúzta, a víz hörögve lezúdult a tartályból. Megfordult. – Keresztapám, én nem akarok a maguk játékában részt venni. El akarom végezni az utolsó évet, meg akarom szerezni az érettségi bizonyítványt, és utána dolgozni szeretnék. Ez minden. – Jól van, de azért gyere csak el. Gábor bólintott. Kikísérte keresztapját az udvarra, és hosszan nézte kacsázó lépteit, amint fáradtan haladt a lakatosműhely felé. Augusztus vége volt, de a nap még melegen sütött. Visszament a műhelybe. Éppen akkor szólalt meg az ebédidő végét jelző duda, mikor a kádjához ért. A transzmisszió szíjai már csattogtak, forgatták a tengelyeket. Dolgozni kezdett. Este fél kilencig szívhatja a tüdejébe a bázikus festék lúgos gőzét – gondolta. A ventillátorok nem sokat érnek, hamarosan olyan sűrű lesz a gőz, hogy a szomszéd gépnél álló Lujza törékeny testét sem fogja látni. Ráeresztette a gőzt a vízre, feltette a valcnit a tartóra, a bélésselymet áthúzta a feszítőhenger alatt, és rárögzítette a túloldali hengerre, aztán a melegedő vízbe belecsurgatta a festéket, és megindította a masinát. Nézte az egyenletesen futó selymet, és Lujzára gondolt. A lány nemrég múlt tizenöt éves, és nagyon szép volt. A nyár elején csókolózott vele a kád mögött a sűrű gőzben, megfogta a mellét is, olyan kemény volt, mint a félig érett őszibarack. Lujza nem ellenkezett. De amikor erőszakosan a szoknyája alá akart nyúlni, megriadt. Azóta nem engedi, hogy Gábor megcsókolja, hallani sem akar róla, hogy hazakísérje. Megkérdezte, hogy miért akarja őt hazakísérni, hiszen messze lakik, Pomázon. Gábor arra gondolt, hogy egy megállóval előbb

leszállnak, gyalog mennek tovább, és valahol útközben leheverednek egy boglya tövében, aztán csókolóznak meg… Lujza nem engedte befejezni a mondatot, azt mondta, hogy ő nem kurva, és nem is lesz az, meg hogy neki már van vőlegényjelöltje. Nem tagadja, Gábor tetszik neki, mert sok mindenről tud beszélni, jóképű is, de ő nem akar vele lefeküdni. Szegény Lujza, gondolta sokszor a fiú, neki is az lesz a sorsa, mint a szép munkáslányok közül olyan soknak. Fel fog figyelni rá valamelyik gazdag polgár, és megvásárolja, aztán ha ráun, továbbadja. Nézte a lányt, és gondolatban mezítelenre vetkőztette. A látványtól izgatott lett. Később megállította a gépet. Mintát vágott ki az anyagból, megszárította a gőzdobon, aztán rátűzte a festőkártyára, és az iroda ablakához ment. Szabó Dávid, a festőmester, éppen viccet mesélt a szakállas Dinnyés Mihály mérnöknek. Hangosan nevettek. Szabó ötvenéves múlt, ősz, nyírott bajusza rásimult vastag felső ajkára. Az alacsony, kövérkés férfi szerette a nőket, és azt híresztelte a gyárban, hogy vele örömmel fekszenek le azok a lányok és asszonyok, akiket kiszemel magának. Azzal dicsekedett, hogy a selyemkikészítőben kevés olyan szép nő van, aki még nem ismeri római-parti villájának a hálószobáját. Gábor tudta, hogy Szabó Dávid dicsekvésének van némi alapja. A nők órabére ugyanis tizennyolc és huszonnégy fillér között mozgott, az órabéreket Szabó állapította meg, aki visszautasította szerelmi ajánlatát, az nem számíthatott órabéremelésre. Gábor bekopogott a tolóablakon. Dinnyés barátságosan intett, Szabó elhúzta az ablakot. A nevetéstől még könnyes volt a szeme. A fiú átadta a kártyát a színmintával. Szabó keresgélt a katalógusok között, közben dünnyögött magában. – Grafitgrau elf. Azt mondja, hogy azt mondja… Ez kérem kicsit világos, kicsit vöröskés, úgy ám, de mi majd elvesszük a kedvét a vörösködéstől. – Ráírta a kártyára az új receptet, és visszaadta Gábornak. – Mondja meg nekem Monsieur Lukács, tényleg a rácson túl van a mennyország? – Nevetett. Ezt azért kérdezte, mert azokban a hónapokban a Gábor diák dalát énekelte Jávor Pál a rádióban reggeltől estig. – Igaz, hogy én is diák vagyok, a nevem is Gábor, de én még nem voltam a rács mögött. Ha odakerülök, ígérem, megírom, hogy ott van-e a mennyország. Bár a gyárban meg a gyáron kívül azt beszélik, hogy Szabó úr mennyországa a római-

parti villában van. A mester nyerítve felnevetett. – Ez a beszéd, diákom. Az én mennyországom valóban ott van. Dinnyés az ablakhoz lépett. – Mikor kezdődik a tanítás, Gábor? – kérdezte franciául. Szabó ebből egy szót sem értett. Pislogott, figyelte a szakállas mérnököt, aztán Gáborra nézett. – Kilencedikén – mondta a fiú. – Hála istennek, az utolsó évem. – Látta, Szabónak nem tetszik, hogy kikapcsolták a beszélgetésből, ezért magyarul folytatta. – Remélem, nem kell osztályt ismételnem. – Ahogy én magát ismerem, fiacskám – szólt közbe Szabó –, biztosra veszem, hogy jelesen fog érettségizni. –Nem tagadom, szeretnék jelesen végezni. – Már ment volna vissza a gépéhez, de Szabó nem hagyta abba a kérdezősködést. – És mi lesz az érettségi után? Gábor megvonta a vállát. –Valószínűleg be kell vonulnom. Több halasztást már nem kapok. – Nem lesz szüksége rá – győzködte Szabó. – Még az idén vége lesz a háborúnak. Megindult a támadás Moszkva ellen. Hitler parancsot adott a város elfoglalására. Ha pedig Moszkva elesik, vége a háborúnak. Ezt írja be a naplójába, nehogy elfelejtse. – Beírom, Szabó úr. Okvetlenül. Odahaza ez lesz az első dolgom. – Azt is írja bele – szólt közbe Dinnyés mérnök –, hogy a németek még messze vannak Moszkvától. – Odaérnek, Dinnyéském – gúnyolódott Szabó Dávid –, időben odaérnek. Menetrendszerűen. Erre akár mérget is vehetsz. Dinnyés a szakállát simogatta. – Csak azért nem veszek be mérget, mert nem értesz a hadászathoz. Tudomásom

szerint még kiscserkész sem voltál. – Rasputinkám, Rasputinkám – folytatta a gúnyolódást Szabó –, nem kell érteni a hadászathoz, csak figyelni kell az eseményeket. Hitler nem hiába volt festő és mázoló, két év alatt átrajzolta Európa térképét. Isten a tanúm rá, nem szeretem őt, de el kell ismerni, amit eddig csinált, az elgondolkoztató. – Az – mondta Dinnyés az asztalnak támaszkodva –, de várjuk ki a végét. Szerintem Hitler csak ütközeteket, csatákat nyert, a háborút még elveszítheti. – Gáborra nézett. – Magának mi erről a véleménye, Gábor? A fiú azon tűnődött, hogy mennyire lehet őszinte. Tartott tőlük, különösen Szabótól, ugyanakkor jólesett neki, hogy bevonták beszélgetésükbe, mintha egyenrangú lenne velük. Várták a válaszát, de melyikőjüknek adjon igazat? Dinnyést szerette, de nem ő a főnöke. Szabót nem szerette, de tőle függött a sorsa, legalábbis szeptember kilencedikéig. – Közgazdásznak készülök – mondta –, én mindent a gazdasági adatok tükrében nézek. Ezt a háborút is. Fölírom mennyi szén, olaj, acél, nyersvas, villamos energia stb. van az egyik oldalon, és mennyi van a másikon. Már tavaly fölírtam. És zárójelben az angolok oldalára odaírtam az Egyesült Államok nyersanyagkészletét és ipari kapacitását. – És ezt miért tette? – kérdezte Szabó. – Az USA nem lépett be a háborúba. – De be fog lépni. – Dinnyés ezt olyan meggyőződéssel mondta, mintha titkos üzenetet kapott volna magától az elnöktől. – Azt én nem tudom – mondta Gábor –, de az biztos, hogy nyersanyagot és mindenféle hadifelszerelést szállít az angoloknak. Ekkora üzletet a tengerentúlon nem hagynak ki. – Azt már persze elhallgatta, hogy ezeket a gondolatokat földrajztanára Waldemár Henrik oltotta belé. Waldemár többször is becsavarogta a világot, széles látókörű ember volt, diákjai rajongva szerették, pedig nem úgy nézett ki, mint egy romantikus hős, aki egy szál karddal végigverekszi magát az igazságért hetedhét határon. Alacsony volt, sovány, hatalmas homloka fölött alig látszott pár szál ősz haja. Hanem a szeme. Arra a dió nagyságú szemére a fiúknak figyelniük kellett. Mert Waldemár nagy szeme beszélt, simogatott, bátorított, biztatott, korholt, megszidott, megengesztelt és mindenekfölött tanított. Nem is akárhogyan. Waldemárnál nem lehetett megbukni, nála tudni kellett. Sok mindent. Waldemár gyűlölte a diktátorokat, az igazi demokrácia híve

volt. A kormányzó urat sem szerette. Ezt így sohasem mondta ki, de nem is dicsérte meg sohasem. Amikor Magyarországról tanított, azt mondta: – Magyarország a lehetőségek hazája, kérem, de nem élünk a lehetőségeinkkel, mert sok a kacagány, a zsinóros atilla, a vitézkötés, a rámás csizma, a sarkantyú, sok a bokázás, az urambátyámozás. Amikor az ország Hitlertől és Mussolinitől visszakapta a Trianonban elvett területek egy részét, Waldemár azt mondta, örül, persze hogy örül, de nagyon fél, és attól tart, hogy ezeket a területeket nem ingyen adták vissza. Gábor ott állt az iroda ablakánál. Szabót, Dinnyés mérnököt nézte, és Waldemárra gondolt. Igen, neki köszönhető, hogy az osztályukban nincs fasiszta. Azután azon tűnődött, hogy Szabó miért jobboldali, és mit remél a fasisztáktól. Itt dolgozik napi nyolc-tíz órát a gyárban, látnia kell, hogy a nyilasok mennyire primitív emberek. Megvonta a vállát. De hát ez az ő dolga. – Hány percig menjek? – Ja, igen – mondta elgondolkodva Szabó –, harminc percig. Aztán új mintát kérek. – Gábor indulni akart, amikor Szabó megszólalt. – Egyébként érdekes a fejtegetése – mondta. – Maga politizál? – Más sem hiányzik nekem – felelte Gábor, és bement a festékkonyhába. Gábor átadta a receptet Takács Gézának. Takács már mólés volt, de ezt csak az vette észre, aki régóta ismerte őt. Bólogatott, és rutinos mozdulatokkal, majdnemhogy becsukott szemmel kimérte, megkeverte a festéket, de az edényt nem adta vissza, hanem megkezdte a fiú szokásos nevelését, mondván, hogy Gábornak jövője van a nyilasoknál, ezt ő, Takács Géza garantálja. Ezt ő megmondta Gábor drága szülőanyjának is, aki igaz, elküldte őt a jó francba, de ő látta, hogy Lukács mama mélységesen elgondolkodott a szavain, mert tudja, Takács Géza nem beszél a levegőbe, és Lukács Veronikának nem mindegy, mi lesz a fiából. Pláne, ha iskoláztatja. Gábor mondta neki, hogy most nagyon siet, de valamelyik délután bemegy a Holschpachhoz, és beszélgetni fognak, mert nagyon érdekes mindaz, amit Géza bácsi mond. Jól van, válaszolta az öreg, mert ugyebár Gábor ismeri őt, és tudja, hogy ő a javát akarja, nekik a tanult proligyerekekre nagyon nagy szükségük van. Még csak annyit: ők azt akarják, hogy ez a szegény, könnyező

Magyarország ne legyen többé a bibsik paradicsoma. Azzal kegyesen elbocsátotta Gábort, menjen, végezze a dolgát, de ne feledje el, amiket hallott. Gábor visszament a kádjához. A gőz már olyan sűrű volt, hogy az iroda ablakát sem lehetett látni, arca, nyaka és inge alatt a bőre is nyirkos lett a gőztől. Jól eldumálta az időt, az isten verje meg, a víz a kádban már majdnem kihűlt. Ráeresztette a gőzt, lassan belecsurgatta a festéket a melegedő vízbe, és megindította a gépet. Szinte megállás nélkül dolgozott fél kilencig. Akkor leállította a gépet, letisztította, gyorsan megmosakodott, felöltözött, és sietett a kapuhoz. Szerencsére az ellenőrző lámpa nem gyulladt ki, nem kellett bemennie a motozófülkébe. A gyár előtt találkozott Dinnyés Mihállyal. Gábornak az volt az érzése, hogy a mérnök őt várta. Köszöntek egymásnak. Gábor tovább akart menni, de Dinnyés utánaszólt. – Egy percre, Gábor. Gábor megállt, bevárta a mérnököt. – Meginna velem egy pohár sört? – kérdezte. – A Wéber még nyitva van. – Gábor nem akarta megbántani Dinnyést, átnézett az úttest túlsó oldalára, jól látta, hogy a vendéglő ablakai még világosak. – Köszönettel, mérnök úr! Átmentek a síneken. A kocsmában vágni lehetett a füstöt. Ember-ember hátán volt, az olcsó rum és a kisüsti pálinka bűze összekeveredett az izzadó testek kellemetlen, csípős szagával. A szakállas mérnöknek sokan köszöntek. Gáborék a pulthoz mentek, a mérnök két kevertet és két pohár sört rendelt. Ismerték, gyorsan kiszolgálták. – Remélem – mondta Dinnyés –, az érettségi után nem nálunk akar elhelyezkedni. – Még nem tudom, hogy hol fogok munkát kapni. Biztos, hogy megkapom a behívómat. – Ivott a sörből. – És ki tudja, hogy túlélem-e a háborút. – Gábor, szeretnék segíteni magán. A nagybátyám vezető az egyik

motorgyárban. Tehetséges fiatalembereket keres. Mindenesetre szólok neki, talán szót értenek egymással. És még valamit. A gyár hadiüzem, a nagybátyám esetleg katonai mentesítést is tud szerezni. – Szóljon neki, mérnök úr. – Kiitta a sörét, aztán már másnap megfeledkezett a beszélgetésről.

2.

A telefon élesen berregett. Szulita felvette a kagylót. – Csitáry villa? – kérdezte a telefonkezelő. Marika volt, Szulita megismerte a hangját. – Csitáry villa – mondta. – Marikám, nem ismerte meg a hangom? – Várt, közben a kapitányra nézett. Sikorszky a teraszon ült, a lányt bámulta. – Balatonfenyves, tessék beszélni, halló, itt Budapest, kapcsolom a hívót, tessék beszélni. – Beszélek, lépjen ki a vonalból, kedves – mondta Szulita. Megismerte anyja hangját. – Halló, mama, te vagy? (Hülye, fölösleges kérdés, gondolta – amikor tudja, hogy ő van a vonal végén.) Csókollak, anya, mi történt? – Szulita, drágám – mondta az asszony –, az történt, hogy apát egy-két napra a klinikán tartották. Ki kell vizsgálni, hogy mi okozta a szemgyulladást. Halló, jól hallasz? – Igen, mama. – Szóval holnapután, ha lehet, reggel indulunk. – Te fogsz vezetni? – kérdezte a lány. – Kénytelen vagyok. Ne aggódj, kislányom, lassan fogok vezetni, óvatosan. A kocsi jó, nem lesz semmi baj. Kérlek, Szulita, vigyázz magadra.

– Ezt hogy érted, mama? – kérdezte, bár nagyon jól tudta, hogy anyja mire gondol. – Tudod te jól – mondta az asszony. – Még csak tizenhét éves múltál. – Ne aggódj, mama. Te vigyázz apára, én vigyázok magamra. Mama, ha lesz egy kis időd, légy szíves vásárolj az Idusnál abból a Chanell parfümből, amiből szoktam venni. Idus tudja, hogy melyik az én illatom. – Jól van, kislányom, mindent elintézek. Milyen az idő? – Árnyékban harminckettő – mondta –, képzelheted, mennyi lehet a napon. A víz legalább huszonhat fokos. Már kora hajnalban fölkelünk, és alaposan meglocsolunk mindent. – Még beszélnek? – kérdezte nyersen valaki. – Nem hallja, kedves? – mondta a lány. – De ez már… Szulita nem hagyta, hogy végigmondja, közbevágott: – Természetesen mi fizetjük a számlát. Sokáig beszélt az anyjával, amikor letette a hallgatót, Marika csengetett. – Minden rendben volt, Szulita kisasszony? – kérdezte. – Minden, kedves Marika. – Tudta, hogy végighallgatja mindig, minden beszélgetésüket, de Szulitát ez nem zavarta. Kiment a teraszra. A kerti kapuban Sármány Gréti és a fiúja, egy nyakigláb hadnagy állt. Integettek, kiabáltak. Szulita visszaintett, és leszaladt kaput nyitni. – Maradjon, kisasszony – szólt rá Zsófi, a cselédlány. – Nyitok én. – Végezd csak a dolgodat. Összecsókolóztak Grétivel, a hadnagy bemutatkozott:

– Bérczy Pál. – Kezet csókolt. – Gréti sokat mesélt magáról. – Képzelem, miket – mondta Szulita, és betessékelte őket a kertbe. Hirtelen megállt. – Bérczy… Azt hiszem, apám ismeri a maga édesapját. Hérnök, ha nem tévedek. – Az. De diplomáciai szolgálatot is teljesít. Úgy tudom, hogy dolgozott együtt édesapjával. – Valami rémlik. – Aztán átölelte Grétit. – Jaj, de örülök, hogy átjöttél – mondta neki, és megcsókolta az arcát. Gréti ránevetett. – Tényleg örülsz? – Tényleg. – Amíg a házig értek, elmondta, hogy van egy lengyel vendégük, egy lovassági kapitány, menekült. Felmentek a teraszra, bemutatta őket a kapitánynak, azután szólt Zsófinak, hogy hozzon italokat, gyümölcsöt, aprósüteményt. Zsófi elment, Szulita pedig a hadnagyhoz fordult. – Beszél angolul vagy németül? – kérdezte. – Nem – mondta a hadnagy –, de franciául igen. Nem valami jól, de megértek mindent, és el tudom mondani a gondolataimat. Kiderült, hogy a kapitány is beszél franciául. – Akkor minden rendben van – örvendezett Szulita. – A hadnagy úr tegye kényelembe magát, vegye le a zubbonyát, az ingét, ha nem röstelli, és beszélgessenek. Gondolom, érdekli magát a lengyel tragédia. Mi elmegyünk Grétivel, mert sok megbeszélnivalónk van. Az ebédnél találkozunk. – Mindezt elmondta a kapitánynak is angolul. Gréti bement Szulita szobájába, felvette barátnője fekete fürdőruháját. – Istenien jól áll rajtad – mondta Szulita –, mellben kicsit szűk, de így még szebb a melled. Grétivel az első osztálytól kezdve padtársak voltak, testvérként szerették egymást. Szulita úgy hitte, nincs titkuk egymás előtt. Gréti félzsidó volt, de ez

Szulitát nem zavarta. Gréti apjának ügyvédi irodáját külföldön is ismerték, Csitáryék jogtanácsosa is Sármány István volt. Gréti anyja, Lackó Edit, művészettörténetet tanított az egyetemen, és külső munkatársa volt a Szépművészeti Múzeumnak. Nemrégiben jelent meg egy művészettörténeti könyve. A barlangrajzoktól Picassóig. Több nyelvre lefordították. Gréti is művészettörténésznek készült, de a zsidótörvények miatt már nem vették fel az egyetemre, bármilyen tehetséges volt is. A lányok lementek a partra. – Akarsz csónakázni? – kérdezte Szulita. – Csak akkor, ha te is akarsz. – Akkor evezzünk ki a ladikkal. Messzire távolodtak a parttól. Szemben ültek egymással, és Szulita azon tűnődött, hogy a szünidő kezdete óta vajon volt-e viszonya Grétinek valakivel. Azt tudta, hogy tavasszal Sinka Pál doktor szeretője lett. Sinka doktor Gréti anyjának a kezelőorvosa volt. Szulita ismerte a megnyerő külsejű negyvenéves belgyógyászt, de őrá nem volt olyan hatással, mint Grétire. Úgy találta, hogy Sinka valóban elbűvölő egyéniség, sok mindent tud a világról, az emberekről, s mindazt, amit tud, jól is adja elő. Végtelenül nyugodt ember, látszólag semmi sem hozza ki a sodrából. És nagyon őszinte. Sinka doktor Grétit kislány kora óta ismerte, amolyan játszópajtási viszony alakult ki köztük már akkor. A gyerek Gréti azt csinált „Pali bácsival”, amit akart. A nyakába csimpaszkodott, az ölébe mászott, összekócolta a haját meg ilyesmi. Közben Grétiből kívánatos nagylány lett. Amikor az iskolából hazafelé mentek, bár fehér matrózblúz és sötétkék rakott szoknya volt rajtuk, a férfiak bizony megfordultak utánuk. Gréti hamvasszőke volt, Szulita sötétbarna, Grétinek csillogó sötétbarna szeme volt, akkora, mint egy szilva, Szulita szeme világoskék volt, sűrű szempillája pedig feketének látszott. Gréti már a télen arról mesélt, hogy olyan furcsa lett a kapcsolata Palival. Szulita nem értette, hogy Gréti mit is ért ezen. Amikor Pali ránéz, magyarázta Gréti, különös érzés fogja el. Szeretne az ölébe ülni, átfogni a nyakát, mint régen, és azt szeretné, ha Pali mindig velük lenne, velük étkezne, ott aludna náluk. Az ő szobájában. – Gréti, nem vagy szerelmes? – Lehet, hogy az vagyok – mondta elmélázva Gréti –, mindenesetre nagyon jó érzés.

– És Pali tudja? – Mit? – kérdezte Gréti. – Azt, hogy szerelmes vagy belé. – Nem mondtam neki, de éreznie kell. Azt hiszem, érzi is, mert titokban, hogy anyáék ne vegyék észre, sokszor néz. Szinte szúrja a bőrömet a tekintete, és nekem olyankor melegem lesz, és szeretném átölelni, megcsókolni. – Tetszel Palinak – mondta Szulita. Tavasszal Sármány István és felesége elutazott Svájcba. Gréti itthon maradt. Egyik délután, amikor a bejárónő is szabadságon volt, Sinka doktor váratlanul fölkereste Grétit. – Egyedül vagy? – kérdezte. – Egyedül vagyok. Miért? – Zárd be az ajtót. Gréti engedelmeskedett. Bementek Gréti szobájába. Sinka beszélt, közben lassan, szinte szertartásosan vetkőztetni kezdte a lányt. Gréti ott állt anyaszült meztelenül Sinka előtt, és mint Szulitának mondta, nem szégyellte magát. – Szép vagy. Gyönyörű – suttogta az orvos, és gyengéden végigfektette Grétit a pamlagon. Aztán megcsókolta. Előbb a száját, majd az egész testét, szeretettel, szenvedéllyel. Úgy lett az orvosé, hogy nem érzett fájdalmat, csak valami csodás, semmi máshoz nem hasonlítható érzést. És boldogságot. Amikor tavasszal mindezt elmesélte Szulitának, szinte újra átélte annak a délutánnak minden pillanatát. Most ott ült a ladik ülődeszkáján, és úgy mosolygott, mint egy várandós kismama. – Csak nem vagy terhes? – kérdezte Szulita. – Nem, nem vagyok. De ha terhes lennék, az sem érdekelne.

– Boldog vagy? – Nagyon. Nem hittem volna valaha, hogy ilyen boldogság is létezik. – És ez a hadnagy, ezzel mit akarsz? Gréti hallgatott egy ideig. Aztán azt mondta: – Semmit. Nekem Pali mellett nem kell más. – Pali negyvenhárom éves, te tizenhét vagy. Számolj! – Minek? – kérdezte Gréti. – És miért? – Belelógatta lábát a vízbe, szemét összeszűkítette. – Szulita, te diplomatának készülsz, vagyis politikusnak. Mikor ezt mondtad, én sohasem nevettelek ki. Figyelj jól rám. Tudod, hogy félzsidó vagyok. Tudod, hogy mi a sorsuk a zsidóknak Németországban, Ausztriában, Lengyelországban. Apám hozott Svájcból néhány újságcikket, sok fotót, lemeztelenített zsidó lányok vannak rajta. Olyan idősek, mint én vagyok. Apám nem síelni ment Svájcba, hanem azért, hogy megtudja, milyen sors vár ránk. Beszélt menekültekkel. írókkal, művészekkel, egyszerű emberekkel. Csak szörnyűségeket tudtak mondani. Lengyelországban meg a megszállt területeken bordélyházakat nyitottak a náci katonák részére. A bordélyban csak zsidó lányok vannak. Ez a sors vár ránk itt is. Pali ezt tudta. Mindezt tudta valahonnan. Ezért akarta, hogy most, ilyen fiatalon legyek az övé, hogy megismerjem a boldogságot. Apáméknak elmondta, hogy a szeretője vagyok. Ő akarta, hogy az legyek. De feleségül akar venni, és el akar innen vinni vagy Svájcba, vagy Amerikába. – Pali zsidó? – Dehogy – mondta ijedten Gréti. – Őskeresztény. – És mikor indulnátok? – Amikor Pali megszerzi a kivándorláshoz szükséges iratokat. Előtte persze összeházasodnánk. Az arcát megnedvesítette. Szulita jól látta, hogy barátnője szeme könnyes. – Te sírsz? – kérdezte megdöbbenve.

– Boldog vagyok, és mégis nagyon szomorú. Végül is itt születtem. Itt nőttem fel. Itt élnek a barátaim. Szulita hallgatott. Pedig érzése szerint azt kellett volna mondania: „Igen. És itt élnek a jövendő gyilkosok is.” De nem szólt. Óvatosan beleereszkedett a vízbe, kicsit várt, aztán elrugaszkodott a csónaktól, beletemette arcát a lágy vízbe, és erőteljes karcsapásokkal úszni kezdett. Vagy húsz méterre került el a csónaktól. Gréti még mindig a ladikban ült. – Gyere – kiáltott neki. – Szép lassan ereszkedj le. Megvárta, míg Gréti hozzá úszik, akkor a hátára fordult, és szinte mozdulatlanul lebegett a vízen. Fél szemmel a ladikot figyelte, nem akart nagyon messze kerülni tőle. Már Gréti is a hátán úszott. Megfogta Szulita kezét. – Nagyon fogsz hiányozni. – Ne beszéljünk róla, nem búcsúzkodunk. Még itt vagy. Ez mindennél fontosabb. – Jól van – mondta Gréti. – Ne beszéljünk róla. Jó ideig hallgattak, később Gréti azt kérdezte: – És te hogy állsz a szerelemmel? –Arra vagy kíváncsi, hogy még szűz vagyok-e? Az vagyok. Buday Jancsi régóta szeretne megfosztani ettől a szerinte fölösleges dologtól. Ő mondta így: dolog. Szerintem a szüzesség állapot. Arról lehet vitatkozni, hogy ez az állapot kellemes vagy kellemetlen. – Hasmánt feküdt a vízben, és kezdett visszaúszni a ladikhoz. Gréti mellette lapátolt. A ladikban kifújták magukat, aztán rágyújtottak. Néhány hónapja dohányoztak, Csitárynak ez nem nagyon tetszett, de nem tiltotta meg. Szerinte a dohányzás enyhe kábítószer, parancsra senki sem fogja abbahagyni. Nos, kábítószeres vagyok vagy másfél milliárd emberrel együtt – gondolta Szulita. Parafás Mirjamot szívott, Gréti Memphist. – És hogy vagy azzal a kapitánnyal? Jóképű. – Az – mondta Szulita. – Tetszik, nem is kicsit. Csakhogy felesége van és két gyereke.

– Ők is itt vannak? – Fenét. Ott rekedtek Varsóban. Pontosan senki sem tudja, hogy mi történt velük. Sajnálom őt nagyon. – Hogy is hívják? – Jan Sikorszky. Lovassági kapitány. Vagyis huszár. Egyébként Varsó közelében közel ezerhektáros földbirtoka, nagy lótenyészete van. Vagy volt. Gréti kifújta a füstöt. – És hogy került hozzátok? – Tulajdonképpen véletlenül. Apámnak van egy lengyel diplomatabarátja. Andrej Rikovszky. Még Madridban ismerkedtek össze, valamikor nagyon régen. Amikor a németek elfoglalták Lengyelországot, sok ezer lengyel katona lépte át a magyar határt. Ezeket lefegyverezték, és különböző táborokba helyezték el. A budapesti amerikai követség egyik tagja, azt hiszem, a katonai attasé, az elmúlt évben Genfben járt, és ott találkozott apám barátjával, Andrej Rikovszkyval. Rikovszky megkérte az amerikait, hogy visszaérkezése után keresse fel apámat és mondja meg neki, hogy unokaöccse, Jan Sikorszky kapitány valahol Magyarországon van. Segítsen rajta. Nos, az amerikai felkereste apámat, ő pedig az illetékeseknél intézkedett. Vagy a Belügyben, vagy a Honvédelmiben. Elég az hozzá, hogy apa levitte a kapitányt Fürjesre, a birtokra. Azt mondta Gajdár Ábrahám bácsinak, hogy a kapitány családtag, úgy bánjon vele. – És igazolványa is van? – Van mindene. Apa teljes felelősséget vállalt érte. Aztán a nyár elején idehoztuk Fenyvesre. – Fantasztikus – mondta Gréti. – Szegény ember. Képzelem, hogy érzi magát. Még nem kezdett ki veled? – Nem. Nagyon fegyelmezett. – Hogy bírja ki nő nélkül? – Ezt kérdezd meg Palitól. Orvos is, férfi is. És akik hadifogságban vagy

börtönben vannak, azok hogy bírják ki? Vagy a papok? Biztos, hogy ki lehet bírni. – Talán homoszexuálisok lesznek – vélekedett Gréti. – Pali egyszer azt mondta, hogy a német tisztikarban nagyon sok homokos van vagy volt, nem is tudom. Szulita nem válaszolt. Bedobta a csikket a vízbe, megkapaszkodott a lapátban, és evezni kezdett a part felé. Az ebédnél Bérczy hadnagy lelkesen dicsérte a kapitányt. – Nagyszerű ember, egyszerűen nem találok szavakat. Fantasztikus. Lovasroham a tankok ellen. Hát nem csoda, hogy a német hadigépezet néhány hét alatt leverte őket! Egy ilyen vitéz népet! Micsoda bűnt követtek el a lengyel politikusok, amikor a hadseregüket szinte puszta kézzel küldték harcba! – A mi hadseregünk fel van fegyverezve, Palika? – kérdezte Szulita, és vigyáznia kellett, hogy szavaiból ne érződjön ki a gúny. – Apám szerint elavult fegyverekkel küldték őket a frontra. – Úgy gondolom – mondta a hadnagy –, hogy a németektől korszerű fegyvereket fogunk kapni. De meg kell jegyeznem, hogy a szovjet hadsereg is hiányosan van felfegyverezve. Azt hiszem, ez most szerencse is. Szulita mindent lefordított Sikorszkynak. A kapitány mártást tett a húsra, és a hadnagyra nézett. – Ön szerint az oroszokat le lehet győzni? – Hát, kérem – kezdte a hadnagy –, most, ha nem tévedek, augusztus vége van. Meggyőződésem, hogy szeptember végéig a németek elfoglalják Moszkvát. És akkor vége a hadjáratnak. A szovjet hatalom, mint olyan, összeomlik. A kapitány hallgatott. Kis darabkákat vágott le a húsból, lassan, finoman evett. Aztán kis idő után azt mondta: – Nem tudom, hadnagy úr. – Furcsa – gondolta Szulita –, itt ülünk, békésen ebédelünk, csevegünk, arról vitatkozunk, hogy milyen volt az Anna-bál, hányan indultak a hagyományos vitorlásversenyen, pletykálunk, nevetgélünk, és lehet, hogy már holnap ellenségként állunk egymással szemben. Mi a hódítók oldalán

állunk. Gréti holnap üldözött lesz, a kapitány esetleg megszökik, csatlakozik a partizánokhoz, és mit fog csinálni a hadnagy, ha azt a parancsot kapja, hogy harcoljon a partizánok ellen, s harc közben szembetalálkozik Sikorszkyval. Vagy mit fog csinálni akkor, ha Gréti apja munkaszolgálatosként a beosztottja lesz. Semmi sem lehetetlen. – Annyira izgatta mindkét kérdés, hogy a tenyere is megizzadt. A hadnagyra nézett. Az éppen vörös bort töltött a poharakba. – Hadnagy úr – kérdezte –, maga mennyire őszinte? Bérczy a lányra nézett, a vörös borral teli pohár ott táncolt az álla előtt. – Nem értem a kérdést – mondta, és tekintete nagyon érdeklődő volt. – Úgy értem – folytatta Szulita –, hogy ha komolyan és felelősséggel kérdezek magától egy-két dolgot, mondjuk Gréti és a kapitány előtt, hajlandó komolyan és őszintén válaszolni? A hadnagy intett a pohárral, ivott. Ittak a többiek is. – Nos, hogy hajlandó vagyok-e őszintén válaszolni? Ez a kérdés. – Igen – mondta Szulita, és lefordította a kapitánynak, hogy miről folyik a disputa. Bérczy cigarettára gyújtott. – Állok elébe, persze csak akkor, ha esetleges válaszom nem sérti tiszti becsületemet és eskümet. – Azt hiszem, nem sérti. Szeretném, ha maga is fordítana. Mondjuk azt, amit én mondok. – És maga az én válaszomat fogja lefordítani? – Igen. Azt gondolom, ez így fair. Bérczy bólintott. Vártak, amíg Zsófi felszolgálja a feketét. Miután elment, Szulita azt mondta: – Hadnagy úr, maga tudja, hogy Gréti félzsidó és a zsidótörvények rá is vonatkoznak? – Gréti elsápadt, zavartan nézett Szulitára. Az intett neki a szemével, és cseppnyi biztató mosolyt is küldött feléje. – Szóval? –nézett

Bérczyre, és várta a válaszát. – Tudom – mondta komolyan. – És ez nem zavarja magát? – Nem vagyok antiszemita – válaszolt határozottan Bérczy. – Tudja, hogy a megszállt országokban a zsidók kötelesek sárga csillagot viselni és gettóban élni? – érdeklődött a lány. – Hallottam. De Magyarország nem megszállt ország, és nincsenek gettók. – Még nincsenek! – Jóslással nem foglalkozom, Szulita. – Helyes – mondta a lány, és tovább kérdezett. – Tudja, ugye, hogy a zsidó férfiakat behívták és behívják munkaszolgálatra. – Tudom. – Azt is tudja, hogy hogyan bánnak velük? – Nem tudom. De elképzelem, hogy vannak visszaélések. – Vannak, és azok a jellemzők. Valószínű, hogy Gréti apját is behívják. – Lehetséges – felelte a hadnagy, és szó szerint fordított. – Mióta beléptünk a háborúba, egyre több zsidó férfit hívnak be munkaszolgálatra. A törvényt nem én hoztam. Engem nem kérdeztek meg, hogy egyetértek-e vele vagy sem. De felhívom a figyelmét arra, hogy nagyon sok nem zsidót is behívnak katonai szolgálatra, és a frontra vezénylik őket. Ha most a véleményemre kíváncsi, közlöm magával, embertelennek és igazságtalannak tartom a megkülönböztetést a zsidók és a keresztények között. Nálunk a zsidók is magyar állampolgárok, nem helyes, hogy állampolgári jogaikat korlátozzák. Ha engem mint hivatásos hadnagyot egy zsidó munkászászlóalj vezetésével bíznának meg parancsnokaim, természetesen végrehajtanám a parancsot, de minden eszközzel betartanám a törvényes előírásokat, szigorúan megtorolnám a visszaéléseket. És ha Pista bácsi ott szolgálna az egységemben, természetesen nem kivételeznék vele, de

vigyáznék rá, mint a többiekre. Erre volt kíváncsi? – kérdezte. Míg a hadnagy válaszát Szulita lefordította, azon járt az esze, hogy mennyire őszinte ember Bérczy Pál. Lehetséges-e, hogy egy Ludovikát végzett tiszt így gondolkodjon? Miért ne lenne lehetséges, tűnődött. Akadnak magas rangú tisztek, akik nem németbarátok. Ismerek olyan tisztet, nem is egyet, aki nem szereti Hitlert. – Még valamit – mondta Bérczynek, már nem nagy meggyőződéssel –, azt ugye tudja, hogy a lengyel partizánok együtt harcolnak az oroszokkal a németek és a magyarok ellen. A hadnagy gondolkodott egy darabig, majd így szólt: – Ha meggondolom, és igazságos akarok lenni, akkor el kell ismernem, hogy a hazájukat védik, azt akarják felszabadítani. A lány angolra fordította Bérczy szavait. Sikorszky bólogatott, tetszett neki Bérczy Pál őszintesége. – Tudják – folytatta a hadnagy –, roppant bonyolult a helyzet. Minket, magyarokat ezeréves barátság fűz a lengyelekhez, legalábbis így tanítják nekünk, ezt tudatosítják bennünk. És valami igazság van is a dologban, ennek bizonyítéka, hogy a kapitány itt ül közöttünk és Szulita fordítja a szavaimat. De bizonyítja ezt az is, hogy a lengyel menekültekkel ez idáig a magyar hatóságok ennek a régi barátságnak a szellemében bánnak. – Töprengve összeráncolta homlokát. – Persze, hogy mi lesz holnap, azt senki sem tudja – elmosolyodott. – Bocsánat, butaságot mondtam, csak a magam nevében beszélhetek. Tehát a mondat helyesen így hangzik: hogy mi lesz holnap, azt én, Bérczy Pál páncélos hadnagy, nem tudom. Egy valamit azonban tudva tudok. – Újból cigarettára gyújtott, megkínálta a többieket is, rágyújtottak, és várták, hogy a hadnagy elárulja, mi az, amit tudva tud. – Akkor követtem el életem legnagyobb baklövését – mondta –, amikor a család kedvéért beadtam a derekamat és katonatiszt lettem. Szulita csodálkozva nézett rá. – Nem akart katona lenni? – Orvos szerettem volna lenni. De mindegy, így alakult. Megyünk, kisasszony? – Megfogta Gréti karját. – Megköszönjük a kitűnő ebédet, és elügetünk, jó?

– Igen – mondta Gréti –, mennünk kell, már késő van. – Felálltak. Szulita félrehúzta Grétit. – Mondd, Palika tudja, hogy te és Sinka Pali… – Nem, nem tudja. – Te lány – mondta neki Szulita –, ez a srác szerelmes beléd. – Tudom. Sajnálom is őt nagyon. És arra gondolok, hogy ki tudja meddig élek, talán le kellene feküdnöm vele. Szulita értette Gréti fájdalmát, és nagyon sajnálta őt. – Menj be a szobámba Palival, ha kedved van hozzá, és gyűjtsd magadba a boldogságot. Aztán menjetek el. Én Jannal kievezek. – Megcsókolták, megölelték egymást. A kapitány evezett, Szulita a távolodó partot nézte, Gréti és a hadnagy ott állt a tiszafa mellett, integetett, s ahogy nőtt a távolság, mindketten egyre kisebbek lettek. Már messze voltak a parttól. Sikorszky behúzta az evezőket, cigarettára gyújtottak. A lány jól látta, hogy a kapitány nagyon szomorú. Lehunyta a szemét, arcán, vállán érezte a nap melegét. – Szulita – hallotta a kapitány lágy, meleg hangját. – Milyen név ez? Még sohasem hallottam ilyen keresztnevet. – Nem is hallhatta – mondta a lány. – Én vagyok az egyetlen a földön, aki a Szulita névre hallgat. Ilyen név nincs is a naptárban. Tulajdonképpen nincs is névnapom. A névnapi ajándékokat is a születésnapomon kapom meg. Megnedvesítette a vállát. – Megkérdezhetem, hogy hogyan lett magából Szulita? – Eláruljam? – Ha nem titok – mondta. – Ugyan, miért lenne az? Szulita – kezdte a lány – község Romániában Jasi és

Botosani között. Nagyapám, apai nagyapám, Romániában él. Erdélyi. Erdély valamikor Magyarországhoz tartozott. Trianonban vették el tőlünk. A Csitáryak erdélyiek. Apámnak sok rokona él ott. Nos, nagyapám földbirtokos és bányatulajdonos. Vidám természetű, bohém ember. Sokan bolondnak tartják. Anyám is. Nem mondom, vannak bolondos dolgai, de azok jól állnak neki. És tulajdonképpen jó dolgok. Én imádom őt. Tudja, egyesek azért tartják őt bolondnak, mert az elvei mellett következetesen kitart. A belerokkanásig. Hát nem nagyszerű emberi tulajdonság ez? – kérdezte. – De az – válaszolta a kapitány –, kétségtelenül az. Csak nem mindig praktikus, már úgy értem, hogy nem mindig eredményes. – Lehet, de ez nagyapát nemigen érdekli. Vannak ötletei. Eredetiek. Nem majmol senkit, nem tiszteli a hagyományokat, kivéve egyet. Az igazmondást. Mert az családi hagyomány. Engem kislány koromtól kezdve arra tanított, hogy a hazug embernek ne bocsássak meg. Ez például családi hagyomány, és ezt a hagyományt én is tisztelem. Gyűlölöm a hazug embereket. – Hátrasimította a haját, Sikorszkyra nevetett. – Azt hiszem, eltértem a tárgytól. Szóval, hogy lettem Szulita? Ott nemzettek. Abban a községben. Hogy jobban megértse. Nagyapámnak van egy román festőművész barátja, Emil Popescu, aki az év nagy részét Párizsban és Dél-Franciaországban tölti. Popescu bácsinak csodálatosan szép kúriája van Szulita mellett. Apám és anyám ezerkilencszázhuszonháromban hivatalosan Bukarestben járt. A nyarat Popescu bácsi kastélyában töltötték. Mint mondják, életükben nem voltak olyan boldogok sehol, mint ott. Apám fogadalmat tett: ha anyámnak lánygyereke születik, a boldog napok emlékére Szulitának fogják nevezni! Hát így lettem én Szulita. Mert apám is bolondos egy kicsit. – Sikorszky előrehajolt, megfogta a lány kezét. Szulita nem húzta el. Fogja, simogassa, ha jólesik neki. – Ne hagyja abba – kérlelte Sikorszky a lányt –, beszéljen még. – Szulita beszélt anyjáról, Petényi Helgáról, aki Svájcban végezte az iskoláit, ott ismerkedett meg Csitáryval, a fiatal diplomatával. Az volt az érzése, hogy a kapitányt igazából nem a Csitáry–Petényi család története, csakis ő, Szulita érdekelte, és valószínűleg azon törte a fejét, hogy hogyan tudná levenni őt a lábáról. Arra gondolt, végül is tizenhét éves múlt, fejlett és szép, s ahogyan mondták, akkor is jól néz ki, ha nem kenceficézi ki magát. Teste arányosan formás, melle asszonyosan telt, de melltartót így sem kellett viselnie. Természetesnek tartotta, hogy Sikorszky szeme megakadt rajta. Persze azzal is

tisztában volt, hogy a kapitánynak legalább két éve nem akadt dolga nővel, s így egy nála sokkal csúnyább lányon is megakadt volna a szeme. Nem volt itt szó szerelemről, és ha azt mondta volna a lánynak, hogy szerelmes belé, biztos, hogy Szulita leköpi, mint hazug embert. A kapitány a lány mellé ült, átölelte a vállát. Szulita zavarban volt. Mióta nagylány lett, sokszor csókolózott, Buday Jancsival, mással is, azok is veszélyesek voltak, de nem kellett félnie attól, hogy elveszti a szüzességét. Most viszont tudta, hogy nagyon közel áll hozzá. Ellentétes érzések, vágyak ébredtek benne. Szeretett volna már túl lenni mindenen, ugyanakkor félt is, hogy mitől, maga sem tudta. Sikorszky magához ölelte, megcsókolta, tenyerét becsúsztatta a lány trikója alá, ráfeszítette a mellére, másik kezével megpróbálta lefejteni róla a fürdőtrikója vállpántját, de az nem sikerült, mert Szulita megfeszítette a karját. Furcsa módon józan maradt. Kibontakozott az öleléséből, és kicsit cinikusan azt mondta: – Kedves kapitány, nem vagyok prűd, de bizonyos elvekhez görcsösen ragaszkodom, például ahhoz, hogy ártatlanságomat ne egy csónakban veszítsem el a Balatonon. Tudja, nem ragaszkodom a baldachinos ágyhoz, de a civilizált emberi körülményekhez annál jobban. – Bocsásson meg – suttogta Sikorszky, és Szulita jól látta, hogy szinte összeroppant. Talán arra gondolt, hogy nem szép dolog, ha visszaél a vendégjoggal, Csitáryék barátságával. Visszaült a helyére. Láthatóan zavarban volt, nem mert a lányra nézni. A nyár forró volt, Szulita legszívesebben reggeltől estig úszott, evezett volna a vakáció hátralévő napjaiban. Másnap a kapitány újból megkövette őt, és arra kérte, hogy szüleinek ne szóljon a történtekről. Nagyon szégyelli magát. – Nevetséges – mondta Szulita –, nincs mit szégyellnie. Természetesnek tartom, ha egy a családjától távollévő, magányos ember kalandokba bocsátkozik. Én megértem magát, Jan – mondta –, azt hiszem, tökéletesen értem, remélem, maga is megért engem. – Maga úgy beszél, kedves Szulita, mint egy tapasztalt, negyven-negyvenöt éves asszony. Úgy tűnik, mindent tud a szerelemről, de nem vagyok benne biztos, hogy ez hasznos is. Úgy látszott, Sikorszky megnyugodott. Beszélt szép szőke feleségéről, Hannáról,

két gyerekéről, a hároméves Wandáról és a hatesztendős Janról. – Tudja, kedves Szulita, ha a családomnak bántódása esik, én nem fogok kegyelmezni egyetlen németnek sem. A bosszú és a gyűlölet rossz tanácsadó, válaszolta neki Szulita. De lehet-e győzni a háborúban gyűlölet nélkül? – kérdezte később önmagától a lány. – Nem törvényszerű-e, hogy gyűlölniük kell azokat, akik megtámadják szülőföldjüket, elpusztítják otthonukat, legyilkolják szeretteiket. Vajon ő nem gyűlölné-e azokat, akik bántanák szüleit, nagyszüleit? De igen, gyűlölné őket teljes szívéből, szenvedélyesen, és biztos, hogy meg is tudná ölni őket. Tetszett neki a kapitány, de bármennyire tetszett is, nem tudta feledtetni azt a másik menekültet, azt a francia hadnagyot, akit Károlyi mester, a szobrász mutatott be neki. Olykor, ha a kelleténél kedvesebb volt Sikorszkyhoz, furcsa módon lelkifurdalást érzett, mintha megcsalta volna Jean Durant, holott a hadnaggyal csak néhány szót váltott a szobrász műtermében. De a fiatal francia tekintetéből jól látta, hogy ő sem közömbös neki.

Szulita apja néhány nap múlva megjött a klinikáról. Szemgyulladása krónikus volt, négyóránként orvosságot kellett csepegtetni a szemébe, ez kellemetlen volt. Nem olvashatott. Jó kedélyét mégsem vesztette el, legalábbis így játszotta el azt a szerepet, amit elvállalt, nem akarta ugyanis, hogy családja pánikba essen. Szulita tudta, hogy apja játszik, bár nagyon aggódott érte, belement ő is a játékba. Napközben segített neki, felolvasta azokat a bizalmas jelentéseket, amelyeket a futár hozott le Pestről, apja pedig neki diktálta le a véleményét a jelentésben foglaltakról. A lányt érdekelte a politika, sok mindent világosabban látott, mint a nála idősebbek. Anyja a politika helyett rendületlenül és kitartóan látogatta az ismerőseit, barátait, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy valahol meg fogja találni azt az előkelő, úri családból származó fiatalembert, aki Szulita férje lesz. Szulita, a hűséges feleség, majd két-három gyereket szül, és férjével együtt munkálkodva gyarapítani fogja a család jó hírnevét, vagyonát, mert a vagyon a biztonság, a biztonság pedig a függetlenség és a nyugodt, boldog élet alapja. Esténként a család kiült a teraszra. Még nem lépett életbe az elsötétítési rendelet, de a szúnyogok és az éjszakai bogarak, pillék miatt nem gyújtottak villanyt.

Csitáry és a kapitány a háborúról beszélgetett. Csitáry nem értett egyet a Szovjetunió elleni háborúval. Szerinte a magyar katonáknak semmi dolguk sincs az ország határán túl, nem fogadható el az a magyarázat, hogy a szovjet hadsereg veszélyezteti az ország biztonságát. A kapitány cigarettázott, és arról beszélt, hogy Hitler végzetes hibát követett el, amikor megtámadta a Szovjetuniót. Szerinte a nácik el fognak vérezni az orosz síkságon. Reméli, hogy a magyarok időben szakítani fognak Németországgal és kilépnek a háborúból. Csitáry szivarra gyújtott. – Nem könnyű a szakítás – mondta. – Nem mintha nem volnának németellenes politikusaink, akik a háborúból való kiugrás hívei, vannak, de a hadsereg vezetői között sok a németbarát. Szulita csodálkozott, hogy apja mennyire őszinte a kapitányhoz. Később a férfiak arról beszélgettek, hogy az Észak-Amerikai Egyesült Államok belép-e a háborúba. Csitáry szerint az USA egészen biztosan be fog lépni a háborúba, mégpedig hamarosan, és az végérvényesen eldönti a háború kimenetelét. Az amerikai hadigazdaságot a németek még akkor sem ellensúlyozhatják, ha sikerülne mozgósítaniuk a megszállt országok iparát és mezőgazdaságát. De ez nem sikerülhet, mert Norvégiától Görögországig harcolnak a hazafiak a megszállók ellen. Legerősebb a partizánharc Jugoszláviában. A kapitány sokáig hallgatott, aztán felhajtott egy pohár bort, majd azt mondta: – Követ úr, mi történik velünk akkor, ha a németek azt követelik a magyar kormánytól, hogy a lengyel menekülteket adja ki nekik? – Ez könnyen megeshet, kapitány úr – mondta Csitáry. – A németek ránk nehezedő nyomása egyre erősebb, valamit mindig követelnek. Most gabonát, húst, katonát. Ki tudja, hogy holnap mit tűznek napirendre. – Követ úr, meg kell mondanom, hogy szégyellem magam. Hazámban, Jugoszláviában és másutt férfiak, asszonyok, fiatalok, öregek harcolnak a megszállók ellen, én meg az önök vendégszeretetét élvezem. Szeretnék harcolni én is. Szulita közbeszólt: – Hát harcoljon maga is – hangja kicsit haragos volt, de nem fogta vissza. – Menjen Varsóba vagy akárhova, és harcoljon.

Sikorszky ránézett. – Azt szeretnék, kisasszony – mondta –, harcolni. Talán Jugoszláviában csatlakozhatnék a partizánokhoz. Tudnának ebben segíteni nekem? Csitáry hosszan gondolkodott. – Holnap Pestre utazom – mondta aztán. – Várjon türelemmel. Sikorszky mintha megnyugodott volna. – Köszönöm, várok – felállt. – Ha megengedik, lemegyek a partra. – Megbiccentette a fejét, megfordult, és elment. Csitáry a lányára nézett. – Tetszik? – Jóképű – mondta Szulita őszintén. – De nem kell aggódnod, tudok vigyázni magamra. Sajnálom őt, mert magányos és szomorú. – Jegyezd meg magadnak, kislányom, a magányos, szomorú férfiak a legveszélyesebbek. – A lány megfogta apja kezét. – Apa, nem szeretném, ha aggódnál. – Cigarettára gyújtott, s hogy apja nem szólt semmit, folytatta. – Mondd apa, nem tévesztetted el a holnapi napot? – Miért? – Hát hogy holnap kell Pestre utaznod? Elfelejtetted, hogy holnap jön le Károlyi mester. Te kérted, hogy holnap jöjjön. – Csakugyan! A fenébe is! Már bánom, hogy belementem abba a marhaságba. Mi a fenének kell nekem az a portré? – Nem neked kell, hanem anyának. Legyél jó férj, és járj a kedvében. – Hát azt csinálom, a kedvében járok, vagy nem? – De igen, ezért vagy a legjobb férj és apa. – Megcsókolta apját. – Mondd csak, Szulita, hány éves az a részeges szobrász?

– Negyvenöt. Alkoholista, de nagy művész. Tudod, mióta iszik rendszeresen? – Nem tudom. Én nem vájkálok mások magánéletében, mint a kedves lányom. – Én viszont vájkálok. Engem nagyon érdekelnek az efféle ellentmondások. – Hogy valaki alkoholista és nagy művész? Ez nem ellentmondás. – Jó, nem ellentmondás – hagyta rá a lány. – Sokszor beszélgettem Károlyival meg a lányával, Marival. – Hol? – érdeklődött Csitáry. – A műtermében. A Fiath János utcában van a műterme. Egy alkalommal a mester elmondta, hogy akkor kezdett el inni, amikor megtudta, hogy Marinak nem ő az apja. Csitáry megcsóválta a fejét. – Hogy miket tudsz te, lányom! – Várj, ez még semmi. Azt is megtudtam, hogy Mari anyja szerelmes volt lánykorában egy nős emberbe. Egy katonatisztbe. Csakhogy a katonatisztnek két gyereke volt, és nem akart elválni a feleségétől. Elég az hozzá, hogy Mari mamája állapotos lett, és meg akarta szülni a gyereket. Gyorsan feleségül ment Károlyihoz, aki abban az időben több portrét is csinált Mari anyjáról. Mari hét hónapra született. Persze ezt csak Károlyi hitte. Nagyon örült a kislánynak. Aztán egyszer névtelen levelet kapott arról a klinikáról, ahol az asszony szült. Megírták, hogy a gyerek szabályosan, kilenc hónapra született, így hát a kislánynak nem ő az apja. A műterem melletti kocsmában leitta magát, részegen hazament, összetörte az asszony márványportréjait, azután megvallatta az asszonyt. Az pedig mindent bevallott. Károlyi akkor kezdett el inni. – És mi lett az asszonnyal? – kérdezte Csitáry. – Öngyilkos lett. A szeretője lakásából kiugrott az utcára. Hallgattak. Aztán Csitáry felállt. – Holnap Pestre utazom. Megpróbálok segíteni a kapitányon.

– Anya is veled megy? – Nem, ő itt marad veled. Most pedig átmegyek anyádért Somlaiékhoz, mert éjfélre sem jön haza.

3.

Gábor tudta, hogy keresztapja valamiben sántikál. Szó sem volt búcsúestről meg ilyesmiről. Az történt, hogy amikor bement hozzá, Koleszárt egyedül találta. Fehér volt, mint a liszteszsák. A fiú megkérdezte, mi baja van, de az öreg csak hümmögött, aztán majdnem sírva mondta: – Szarban vagyok, fiam. Segítened kell rajtam. Muszáj. – De hát mi történt? – kérdezte Gábor, és leült a konyhaasztalhoz. Az öreg egy üveg bort és két poharat tett az asztalra. Töltött. – Igyál, Gábor. A következő derült ki. Koleszár, miután hazajött Franciaországból, egy ideig csendben, nyugodtan dolgozott, meghúzta magát. Aztán találkozott az illegális kommunista párt egyik szervezőjével, Kovács Tiborral. A Tanácsköztársaság idején mindketten vörösőrök voltak. Beszélgettek erről-arról, aztán Kovács Tibor megkérdezte: hát hogyan is állunk a forradalommal? Koleszárnak nem volt bátorsága, hogy bevallja: fél, nagyon fél a politikai rendőrségtől, a vallatástól, a börtöntől, szeretne nyugodtan, békében élni. Feleségének, Jolánnak megfogadta, hogy soha többé nem fog politizálni. Így hát hazudott Kovács Tibornak, megnyugtatta, hogy őrá mindig számíthat a forradalom, a párt. – Tibornak, édes fiam, én mindig azt mondtam, hogy nagyszerűen megy a szervezés, a sejt tagjai odaadóan végzik munkájukat. – De hiszen magának nem is volt sejtje, keresztapám – mondta Gábor. – Valójában nem volt. De ezt Tibor nem tudta, mert konspirációs okokból nem

találkozhatott a sejt tagjaival. – Ez fantasztikus. Koleszár bűntudatosan nézett maga elé. – Kovács Tibor egyedül rólad tudott – mondta halkan. – Rólam? – Igen. Azt hazudtam neki, hogy te vagy a helyettesem. Tibor ennek nagyon örült. Azt mondtam neki, hogy ha én bevonulok, akkor te leszel a sejt vezetője. – De hát ez őrültség! Ez szélhámosság. – Lehet – mondta Koleszár megtörten. – Én dolgoztam a sejt helyett is. Fiam, ne hagyj szarban. Találkozol Kovács Tiborral, megmondod, hogy minden nagyszerűen megy, a gyárban tíz tagja van a pártnak, nagyon sok a szimpatizáns, akkor szervezünk sztrájkot, amikor akarunk. – Koleszár a keresztfiára nézett. Már a szeme is könnyes lett. – Gáborkám… – Olyan kétségbeesetten nézett a fiúra, hogy az megsajnálta. – Azt mondja meg nekem, hogy miért volt erre szükség? – Miért… miért? Tudod, fiam, én valamikor szívvel-lélekkel harcoltam a forradalomért. Hidd el, kemény bolsevik voltam. Aztán az évek során valami történt velem. Gyáva lettem. Féltettem a szabadságomat. Az életemet. Félek a megpróbáltatástól, a szenvedéstől. Hidd el, én ma is kommunistának érzem magam. De ma már nem merek kockáztatni. Megmondhatom én ezt annak a Kovács Tibornak, aki bennem a vörös istent látja, a hőst, a tanítómesterét? – Elhallgatott. Gondolkodott kis ideig. – Tizenkilencben – folytatta – Tibor tizenhat éves volt. Hozzám osztották be. Velem jött minden akcióra. Érted már, Gáborkám? – Én azt nem értem, hogy miért nem mondja meg Kovács Tibornak az igazat. Pajtikám, kamu volt minden. Nincs sejt, nincs semmi. Évek óta fűztelek. – Inkább elemésztem magam. Gábor kutyául érezte magát. Szerette keresztapját, és nem felejtette el, hogy

Koleszár mindig segített rajtuk. Amikor Gábor anyja nehéz helyzetbe került, Koleszár ott állt mellette, megvédte mindenkivel szemben. Lukács Vera két fiúgyermeket szült, és nem mondta meg senkinek, hogy gyerekeinek ki az apja. Sokan megalázták, megvetették, Koleszár Béla sohasem. Megtörtént, hogy ez a kórósovány géplakatos a gúnyolódóknak az arcába vágott. Mindez Gábornak eszébe jutott, amikor keresztapja a könyörgő tekintetét ráemelte. Valahogyan úgy érezte, hogy nem tagadhatja meg a kérését, nem hagyhatja őt cserben. Végül is – gondolta –, mit csinálnak a kommunisták? Röplapokat szórnak itt is, ott is, meg sarlót, kalapácsot festenek a falakra. Ez nem olyan nagy dolog, hogy ha kell, a haverokkal ne tudnák megcsinálni. – Rendben van – mondta –, vállalom a hazugságot. Mondja meg, hogy mit kell csinálnom. Koleszár megkönnyebbülten sóhajtott, szeme megtelt könnyel. –Tudtam, hogy rád számíthatok. – Elmondott tíz nevet, a sejt tagjainak a nevét, és hozzátette, hogy a sejttagok nem tudnak egymásról, mindenki önállóan oldja meg a feladatát a munkahelyén. Ez a feladat pedig agitációból és azoknak a röplapoknak a terjesztéséből állt, amelyeket Kovács Tibitől kapott időnként. Elmondta azt is, hogy a röplapokat ő osztotta szét a műhelyekben, titokban, de Kovács Tibornak azt mondta, hogy a terjesztők a sejttagok voltak. – Most már azt tessék elárulni, hogy hogyan csinálta? – Egyszerűen – mondta az öreg. – A vállon hordozható szerszámosládámnak dupla feneke van. Abban voltak a röplapok. Aztán, amikor szombatonként vagy vasárnap a karbantartást végeztem a gépeken, egy-egy röplapot belecsúsztattam a felsodort anyagba. Szóval megtaláltam a módját. Aztán a röpcsiket mindig a másik műhelyben találták meg. Persze arra nagyon vigyáztam, hogy csak a festett végekbe tegyem a röpcédulákat. Aztán be lehetett csúsztatni az öltöző szekrényekbe, a raktárpolcokra, az íróasztalfiókokba is. Gábor arra gondolt, hogy keresztapja végül is csak abban hazudott, hogy vannak segítőtársai, a vállalt munkát becsületesen elvégezte. Sok ideje nem maradt a meditálásra, mert megérkezett Kovács Tibor egy másik férfi társaságában. Most jött rá, hogy Kovácsot már ismeri, többször is találkozott vele keresztapjánál. Úgy tudta, hogy orvosi műszerész és keresztapja dolgozik neki. Kovács Tibor harmincnyolc éves, nyúlánk, vörösesszőke férfi volt, szeplős arcából

zöldesszürke szem világított. Az ismeretlen még innen volt a harmincon, sötétbarna haja lágyan hullt homlokába, majdhogynem eltakarta egyenes vonalú szemöldökét. Szeme mélybarna, tekintete elgondolkodó, orra vékony és erősen ívelt, alsó ajka valamivel előbbre állt, mint a felső. Leült a konyhaasztalhoz, hátát a falnak támasztotta, lábát keresztbe rakta. Nem mutatkoztak be egymásnak, kezet sem fogtak. Kovács elmondta, hogy új helyzet állt elő. Koleszár szaki bevonul katonának, ő pedig más megbízatást kapott. A sejt felső kapcsolata a jövőben az elvtárs lesz, a sejt vezetését pedig értelemszerűen Gábor veszi át. Mindehhez annyit kíván még hozzátenni, hogy az elvtársak nagyon meg vannak elégedve Gábor munkájával, természetesen Koleszár elvtárs munkájával is. Koleszárt arra utasítják, hogy ha lehetősége nyílik rá, szökjön át a Vörös Hadsereghez. Még annyit tenne hozzá búcsúzásképpen – mondta Kovács Tibor –, sajnálja, hogy Koleszárnak be kell vonulnia, örömmel dolgozott vele, és meg kell hogy mondja, nagyon sokat tanult tőle. Aztán kölcsönösen dicsérték, ölelgették egymást. Kovács Tibor elbúcsúzott, és elment. – Hát akkor ismerkedjünk meg egymással – mondta az idegen Gábornak. Hangja lágy volt és nagyon halk. – Deme Vince a nevem. Újságíró vagyok. Azt hiszem, nem célszerű, hogy ennél többet tudjanak rólam. – Szerintem még ez is sok – mondta Gábor enyhe gúnnyal. – Elég lett volna Dévét mondani. – Lehetséges – mondta az újságíró. Koleszár rosszallóan nézett Gáborra. Aztán elővette dózniját, a levéltömbből kitépett egy papírt, sodort magának egy vékony cigarettát, rágyújtott. – Dohányzik? – kérdezte Demét. – Nem. – De én dohányzom – mondta Gábor, és magához vette a dóznit. Cigarettát sodort, és rágyújtott. – Mióta dohányzik? – kérdezte Deme. – Ha jól meggondolom, tízéves korom óta.

– Nem mondom, elég korán kezdte. Szeretném magát közelebbről megismerni. Az elvtársaknak ugyanis tervük van magával. – Mit tud rólam? – kérdezte Gábor. – Semmit. Illetve annyit, hogy középiskolás, jövőre érettségizik és jól beszél franciául. – Ez minden? – Igen. – Nem sok. – Nem értem – szólt közbe Koleszár –, én annak idején aprólékosan elmondtam mindent Gáborról Kovács Tibornak. – Az lehet – mondta Deme –, de engem Kovács nem tájékoztatott. Bizonyára oka volt rá. – Gáborra nézett. – Kérdezhetek? – Tessék. – Szülei élnek? – Törvénytelen gyerek vagyok. Csak anyámat ismerem, ő él. – Apját nem ismeri? – Nem ismerem. – Testvére van? – Egy bátyám. Ő is törvénytelen. Textilvésnök. Jelenleg katona. Jobboldali. – Jobboldali? Csak nem? – De igen. Antiszemita. Meg van győződve róla, hogy anyámat valami zsidó férfi csábította el. – Miért csak most érettségizik?

– Ez hosszú történet. Tizenkét éves múltam, amikor hazajöttem Franciaországból. Magyarul teljesen elfelejtettem beszélni. írni, olvasni sem tudtam. Csak franciául. – Még most is érezni a kiejtésén. – Közel egy évig tartott, amíg úgy-ahogy újból megtanultam magyarul beszélni. Akkor anyám kérésére beiratkoztam a polgári iskolába. Csakhogy itt már, ugye, éveket veszítettem, mert normális körülmények között a polgári iskolai tanulmányaimat tizennégy éves koromban be kellett volna fejeznem. De én majdhogynem akkor kezdtem el. A lényeg az, már elmúltam tizenhat éves, amikor befejeztem. Szakmát nem akartam tanulni, így segédmunkás lettem a textilgyárban. Már elmúltam tizennyolc, amikor azt mondtam anyámnak, hogy újból tanulni akarok. A bátyám ennek egyáltalán nem örült. Sok tandíjat kell fizetni, mondta, ő pedig nem azért dolgozik, hogy a hülye öcskös tandíját fizesse. Anyám, szegény, nagy zavarban volt. Szerette volna, ha továbbtanulok, de nem mert szembeszállni bátyámmal, így hát hallgatott, és csendesen sírdogált. – Ne mondj már ilyet – szólt közbe haragosan Koleszár. – Sírdogált? Hogy anyád sírdogált volna? Rosszul emlékszel, fiú. Anyádat én még nem láttam sírdogálni. Elfeledkeztél arról, hogy ennél a beszélgetésnél én is jelen voltam? – Demére nézett. – Az történt, hogy nagyon keményen megmondtam Rezsőnek, hogy én, Koleszár Béla felelősséget vállalok a keresztfiamért, és Rezsőnek nem fog egyetlen rohadt fillérjébe sem kerülni a Gábor továbbtanulása. Hát így történt. És anyád nem sírt, még csak nem is könnyezett, hanem azt mondta, szeretné, ha Gábor leérettségizne. Gábor nem vitatkozott. Keresztapja így emlékszik, ő másképpen. – Jó, rendben van, anyám nem sírt, nem zokogott, keményen tartotta magát. A lényeg – mondta Demének –, hogy megegyeztünk: egyetlen fillér sem kell a kedves családtól, tanulni fogok, és minden évben meg fogom keresni a fenntartásomhoz szükséges költségeket, vagyis fizetem a tandíjat, ha kell, megvásárolom a tankönyveket, füzeteket, cipőt, ruhát, egyszóval mindent. – Hogyan? – kérdezte Deme. Gábor újból cigarettát sodort, és rágyújtott. Mélyen leszívta a füstöt, és azt mondta:

– Hogyan? Hát úgy, kedves elvtársam, hogy már első évben tanítványaim voltak, karácsonykor és húsvétkor csomagot hordtam a hetvenkettes főpostán. Telente havat lapátoltam, és minden nyáron a gyárban dolgoztam. Júliustól szeptemberig. – Gábor, beszélne az anyjáról? Szeretném közelebbről megismerni. Különös asszony lehet. – Az – mondta Gábor –, különös asszony. De sok mondanivaló nincs róla. Árva volt. Szüleit nem ismerte. Árvaházban nevelkedett, de nem sokáig, mert hamar nevelőszülőkhöz került vidékre. Tulajdonképpen cselédnek kellett ő, nem gyereknek. Hát cselédeskedett. Hogy a négy elemit hogyan, mikor végezte el, jószerint maga sem tudja. – Ismerte a szüleit? – Nem ismerte. Valószínű, hogy ismeretlen apját Lukácsnak hívták. De az is lehet, hogy az árvaházban nevezték el Lukács Veronikának. Nem érdekes. Nevelőszülei rosszul bántak vele, de ettől, mint mondta, csak keményebb lett. Tizenkét éves korában magához vette egy idős asszony amolyan mindenesnek. Az asszonyt Balogh Annának hívták, fiatal korában óvónő volt. Vőlegénye az esküvő előtt néhány héttel meghalt. Egy francia mérnök volt. Anna néni a szüleitől örökölt pénzen egy kertes házat vásárolt Óbudán a Kaszás utcában, és ott élt a virágai között az emlékeivel és később anyámmal. Anyám nagyon hálás volt Anna néninek, sokat tanult tőle, az asszony úgy bánt vele, mintha saját lánya lenne. Anyám sokszor elmondta, esténként azért imádkozott, hogy Anna néni sokáig éljen. Rászoktatta anyámat az olvasásra, és sok mindenre megtanította. Anyám takarított, mosott, vasalt, közben ellátta a betegeskedő Anna nénit is. Ha látná anyámat, törékeny, mint egy nádszál. Én ma is sokszor eltűnődöm, hogy honnan volt benne annyi erő, kitartás. Még nem volt húszéves, amikor Anna néni meghalt. A hagyatéki tárgyaláson derült ki, hogy Anna néni a kertes házát, megtakarított pénzét, ékszereit anyámra hagyta. Persze nem valami hatalmas összegről volt szó. Anyám a pénzből Anna néninek síremléket csináltatott. Márványból. És azóta is vasárnaponként kimegy a temetőbe, gondozza, ápolja a sírt. – Most mivel foglalkozik az édesanyja? – Takarítani jár. De egyre kevesebb helyre, mert beteges. És már nincs is annyira

rászorulva, hiszen mindketten keresünk. Hármunk jövedelme meghaladta a heti hetven-hetvenöt pengőt. Most, hogy a bátyám katona, jövedelmünk huszonöt pengővel kevesebb. Tudja, az a helyzet, hogy én a heti tizenöt pengőt akkor is hazaadom, amikor iskolába járok. Sok pénzt kell keresnem, mert a ruházkodásomról is magamnak kell gondoskodnom. – Hogy keres pénzt, ha iskolába jár? – Már harmadik éve tejkihordó vagyok egy Fő utcai csemegekereskedőnél. Reggel öt órakor kezdek, és háromnegyed nyolckor végzek. Reggelit kapok és nyolc pengőt egy hétre. Nehéz munka, nem mindegyik házmester engedi meg, hogy lifttel menjek fel az emeletre. Gondolja el, két elég nagy, tejesüveggel teli kosarat cipelek, mindegyikben tizenöt üveg van, a két kosár súlya közel negyven kiló. És a péksütemények. A tanítás után pedig a tanítványaimhoz sietek. Van olyan, akihez mindennap járok, ott ebédet is kapok, a többiekhez minden második nap megyek. – Ki az, akihez mindennap jár? – kérdezte Deme. – Virágh Zoltán repülő alezredesékhez. Mesélt neki vitéz Virágh Zoltán repülő alezredesről, Kulcsár Mihályékról, ahová hétfőn, szerdán és pénteken jár. Elmondta, hogy Kulcsár Mihály az Adria Biztosító osztályigazgatója. Harmadik tanítványáról csak annyit mondott, hogy Bánvölgyi Miklósnak hívják, az apja államtitkár, és lelkes híve Szálasi Ferencnek. Negyedik tanítványáról, Károlyi Mariról szívesen beszélt. A lány apja, Károlyi Márton zseniális szobrász. Sajnos alkoholista, és félig részeg állapotban a legvadabb tréfákat engedi meg magának. Azóta iszik, amióta megtudta, hogy a tizenöt éves Mari nem az ő lánya. Marit tulajdonképpen nem is nagyon kell tanítani, mert okos lány, inkább csak mellette kell lenni időnként, beszélgetni vele. Marit azóta nem érdekli a tanulás, amióta anyja öngyilkos lett. Marit teljesen kizökkentette megszokott életéből anyjának tragikus halála. Mari nagyon szép, szemrevaló teremtés. Gábor májusban magával vitte őt a Kisok vízipóló-bajnokság döntőjére, és a mérkőzés után bemutatta a lányt barátjának, Fürjes Robinak, akit a fiúk Tarzannak hívtak. Elmentek a Tornai cukrászdába, Gábor észrevette, hogy Mari nem veszi le a szemét Robiról. Akkor látta először nevetni a lányt. Károlyiék nem Gábornak nevezik, hanem Jeannak. – És miért?

– Károlyi tavaly télen, karácsony előtt, nagy ivászatot rendezett a műtermében. Több festő, szobrász dőzsölt ott kedvére, amikor én bementem. Mielőtt még magamhoz tértem volna, Károlyi bemutatott a barátainak, mint Jean Duran francia menekültet. Furcsa módon elhitték. Kérdezték, hogy hol tanultam meg magyarul. Eszembe jutott, amit anyám mesélt Anna néni vőlegényéről. Azt mondtam, hogy apám itt dolgozott valamikor a Francia–Magyar Pamutipari Vállalatnál, és én magánúton tanultam magyarul. Meg a grundon a magyar gyerekektől. Azóta Károlyinak én csak Jean Duran vagyok. Most már mindent tud – mondta Demének. A férfi bólogatott. Töltött egy kevéske bort, aztán felállt. – Jöjjön, Gábor, hazakísérem. Felállt Gábor is. Megölelte, megcsókolta keresztapját, kérte, hogy ne izguljon, Jolán nénire vigyázni fognak. Deme is elbúcsúzott tőle, keményen megszorította a kezét, megölelte, és sok szerencsét kívánt neki. Koleszár szemét elöntötte a könny. – Ki tudja, hogy találkozunk-e még valamikor –mondta elérzékenyülve. – Borzasztó dolog ez a háború. – Persze hogy találkozunk – mondta Gábor. Még egyszer megölelték, megcsókolták egymást. Koleszár a kapuig kísérte őket, ott jó darabig és hosszan nézett utánuk. Meleg este volt. Egy ideig szó nélkül lépkedtek egymás mellett a rosszul megvilágított, kővel kirakott hepehupás járdán. Egyszer csak Deme megszólalt. – Gábor, mi ez a játék? – Miféle játék? – kérdezte csodálkozva a fiú. – Hát ez a sejtesdi – mondta Deme, és oldalról Gáborra nézett. – Koleszárnak nincsen semmiféle sejtje. Maga pedig nem a helyettese. Ezt mi tudjuk. Alaposan utánanéztünk. Ugyanakkor a párt, hogy úgy mondjam, ha röpcédulákon is, de jelen van évek óta a gyárban. Mi sorban, egytől egyig megnéztük azokat az embereket, akikről keresztapja azt jelentette, hogy a sejt tagjai. Egyik sem az. És maga sem.

Gábor hirtelenjében nem is tudta, hogy mit mondjon. Megálltak egy villanyoszlop alatt. Még nem volt elsötétítés, de az utcai lámpák csökkentett fénnyel világítottak. A döbbenettől Gábor szava elakadt. Deme arca komoly volt, legalábbis a fiú annak látta. Hirtelen félelem fogta el. Úristen, gondolta, mi történik, ha provokátornak nézi, ha azt hiszi, hogy rendőrbesúgó, ha fegyver van nála… – Mondja, miért vállalkozott erre a szerepre, hiszen maga nem kommunista. – Hangja nyugodt volt és barátságos. Gábor nyugodtabb lett. Nem, ez az ember képtelen ölni. Továbbléptek. – Mióta tudják, hogy keresztapám fűzi magukat? – Hónapok óta. Még nem volt vége a tanévnek, amikor mi már nagyjából tudtuk az igazságot. Magának elmondom, mert értelmes fickónak tartom. Nos, nekünk valóban működik egy igazi sejtünk a gyárban. Azok az emberek Koleszár Béláról és magáról is csak a legjobbakat mondták. Hosszú hónapok óta figyeljük magukat. Tudjuk, hogy nem állnak kapcsolatban a rendőrséggel. De nem értjük ezt a játékot. Gábor őszintén elmondott mindent Demének. Mintha nagy tehertől szabadult volna meg. – Megáll az eszem – mondta az újságíró. – És maga csinálta volna tovább? De miért? Gábor megállt, sodort egy cigarettát, rágyújtott. – Nem fogja elhinni. Pedig igaz. Én tényleg baloldali vagyok. De azt is megmondom őszintén, hogy az, amit keresztapám csinált, engem különösebben nem érdekelt. Azért nem vagyok hajlandó kockáztatni a biztonságomat. De a keresztapámért belementem ebbe a marhaságba. – És hogyan csinálta volna? A fiú megvonta a vállát. –Nem tudom. A gyári vonalat világos, hogy nem tudtam volna vinni. A többit valahogy igen. Van három-négy haverom, akik minden buliban benne vannak. Azokkal megcsináltam volna mindent. A Flórián téren Gábor szembefordult Demével, és azt mondta:

– Nézze, szerkesztő úr, az az igazság, hogy szeretnék leérettségizni. Gyűlölöm a nácikat. És ha egyszer úgy határoznak, hogy harcolni kell ellenük, rám számíthatnak. De ezeket a falra festéseket meg egyebeket én igencsak komolytalannak tartom. Sajnálom, hogy csalódást okoztam magának. – Nem okozott csalódást – mondta a férfi, és Gábor úgy látta, mosolyog. Deméről ez a mosolygós kép maradt meg benne. Elbúcsúztak egymástól. – Felejtse el, hogy találkoztunk – mondta az újságírónak. – Én sem fogok emlékezni rá. Lassan ment haza. Fáradt volt. Ismeretlen apjára gondolt, s ettől szinte felfrissült. Kicsi gyermek kora óta szerette volna tudni, hogy ki volt, mivel foglalkozott, mit gondolt a világról. Több alkalommal megtörtént, hogy egész nap apja ködalakjával vívódott, és este türelmetlenül faggatta anyját. – Ki volt az apám? Tudni akarom. Miért nem mondja meg, miért titkolódzik? Jogom van hozzá, hogy átkozzam vagy áldjam emlékét. Anyja azonban konokul hallgatott vagy idegesen rászólt. – Hagyj már békén. Ezen az estén anyja a konyhaasztalnál ült, olvasott. Rá várt. Hozzá ment, megcsókolta. Az asszony megérezte rajta az italszagot. – Ittál? – Búcsúest volt. Ha valakit elbúcsúztatunk, iszunk az egészségére. – Táskáját a kredencre tette, a mosogatónál kezet mosott. Onnan szólt hátra: – Lehet, hogy többé nem találkozom vele. – Az asszony hallgatott. Mikor Gábor kezet törölt, a könyv már becsukva feküdt az asztalon. Elolvasta a címét. Anyja a Nyomorultakat olvasta. Még Anna néni szoktatta arra Veronikát, hogy válogasson a könyvek között. A sublót felső fiókjában van az a füzet, amelybe Anna néni beírta azoknak a könyveknek a címét, amiket Veronikának feltétlenül el kell olvasnia. A legtöbb könyv ott volt a másik szobában, mert Balogh Anna rendszeres könyvvásárló volt. De Veronika még mindig nem ért a lista végére. – Nem szeretem, ha iszol. Gyűlölöm a részeg embereket. És félek tőlük.

– De hát nem vagyok részeg. – Nem szeretnék félni tőled. Vacsoráztál? – Nem – mondta rosszkedvűen Gábor. – Jolán néni éjszakás. – Ülj az asztalhoz – mondta az asszony, és a tűzhelyhez ment, megpiszkálta a parazsat, néhányszor ráfújt, erősen, majd aprófát rakott rá, kis idő múlva a fa lángra kapott. Felállt, tányért, kanalat, villát tett az asztalra, elővette a kenyeret a kredencből, szelt belőle. – Rakott krumpli van – mondta aztán. Gábor farkasétvággyal evett. Anyja kitűnően, ízletesen főzött. Az asszony erősen gondolkodott valamin. Aztán egy háromdecis pohárba kétujjnyi bort töltött, szódavizet eresztett hozzá, és a fia elé tette. Az ránézett, és nem állta meg, hogy ne nevessen. – Ha részeg vagyok – mondta –, akkor most miért itat? – Amennyit én töltök neked, annyit mindig megihatsz. És ne falj. Nyugodtan egyél. Ha valaki látná, ahogyan falsz, azt hinné, hogy éheztetlek. – Csak azért falok – mondta kedveskedve –, mert maga, mama, istenien főz. Az az elhatározásom, hogy addig nem nősülök meg, amíg itthon ilyen finomakat ehetek. Az asszony a falnak támasztotta a hátát, eres kezét az ölében nyugtatta. Hullámos, barna haja föl volt kontyozva, szép ívű, sűrű szemöldöke alatt világoskék szeme szinte világított. Orra egyenes volt, szája telt, álla gömbölyű. Fáradtan legyintett. – Nem fogsz megnősülni. Ezt mondjátok. Aztán jön egy akármilyen kis rüfke, és máris elfelejtitek anyátokat. Ne fogadkozz, fiam. Gábor kenyérdarabbal kitörölte a zsírt a tányérból, és arra gondolt, hogy ezt a ziccert nem hagyhatja ki. Megitta a bort, rágyújtott. – Igazságtalan mama – mondta. – Maga igazán nem lehetett akármilyen kis rüfke. És lám, két gyereket is szült, és egyik gyerek apja se hagyta el a családját a mama miatt. Pedig biztosan volt mindkettőnek anyja, talán felesége is. Maga, mama, nagyon szép lány lehetett, mert most is nagyon szép. El tudom képzelni,

hogy milyen szép lehetett tizenhat éves korában. – Nézte őt. Az volt az érzése, hogy anyja gondolatban valahol a messzi múltban kalandozik, távol tőle, mindenkitől, nézi, de nem látja őt, nem látja a falakat, talán a megelevenedett emlékeit látja. Várta, hogy megszólaljon. De hogy hallgatott, folytatta. – Azt gondolja, mama, hogy én alábbvaló leszek apámnál? – Az asszony hallgatott. Gábor szerette volna tudni, hogy mire gondol. Talán arra, hogy miért szülte meg őt. Hogy kinek tett ezzel jót. Magamagának? Neki? Vagy csak most kezdi érezni, hogy milyen nehézzé tette az életüket. Görcs van bennük, és ezt a magukban hordott görcsöt nem tudják feloldani semmivel sem, egyre burjánzik, egyre nagyobb, fájdalmasabb. Rezső gyűlöli ismeretlen apját, hogyha ismerné, talán meg is ölné. Ezért hallgat? Pedig egyszer el fog jönni az a pillanat, amikor beszélnie kell a férfiról, a szeretőről, az apáról, az emberről. Az asszony hallgatott. Még azt sem kérdezte meg, hogy elég volt-e a vacsora, hogy enne-e még. Összeszedte az edényeket, a mosogatóhoz ment, megeresztette a vizet, a fazékból forró vizet öntött hozzá. Gábor kiment az udvarra, és leült a lócára az ajtó mellett. Az utcai lámpa gyér fényét megszűrték a gesztenyefák ritkuló lombjai. Szeme hamar megszokta a sötétséget. Hamarosan már elég jól látta a kert végében az alacsony, szegletesre nyírt sövénykerítést, mögötte Bujdosó Kálmán bácsiék házát, és ahogy megfordult az esti szél iránya, már érezte a távoli rózsák illatát. A kertészetben tavasztól őszig pompáznak a rózsák, és ontják magukból az erős illatot. Hallotta, hogy nyílik a konyhaajtó. Anyja lépett ki az udvarra. Leült mellé nesztelenül, szinte személytelenül, és a fiú, bár nem látta anyját, megérezte szeretetének melegét, amely testének minden részecskéjéből sugárzott rá. – Miért nem fekszel le? – Még nem vagyok álmos. – Korán kell kelned. – Megszoktam. Mióta az eszemet tudom, mindig hajnalban kelek. –Engem okolsz? Én tehetek róla? Nem tudta miért, bántani akarta anyját. – Mit gondol, mama, mégis, ki tehet róla? – Ez a rohadt, nyomorult élet.

– Hát igen. Az élet. A rohadt, a nyomorult élet. Hát ilyen egyszerű ez? Mindent az életre foghatunk? – Cigarettát sodort, rágyújtott. A Kollár tanya mögött a szittyós réten rákezdtek a békák. – Azt mondja meg nekem, mama, az élet, a rohadt élet kényszerítette magát arra, hogy engem megszüljön? Vagy annyira tapasztalatlan volt, hogy azt sem tudta, hogy mi történt magával, hogy egy magzat él a méhében? – Egyre elkeseredettebb lett. – Miért szült meg? Nemcsak az élet volt nyomorult. Maga is az volt. Tudta jól, hogy milyen a menhelyi gyerekek sorsa. Mit akart bizonyítani azzal, hogy a világra hozott és nem dobott el magától? Hogy maga, mama, különb, mint a maga anyja volt? – Hallotta, hogy anyja sír. De nem tágított. Felmelegítette a vasat, most aztán ütni kell. Szenved? Ő talán nem szenved? És nem szenvedett eddig? Hiszen az anyja nem is tudja, hogy hányszor verekedett miatta. Amikor védte a becsületét. Mert a megesett lányok a társadalom ítélete szerint rossz nők, kurvák. – Ne sírjon, mama, és ne haragudjon. Egyszer őszintén kell beszélnünk ezekről a dolgokról. Értse meg, huszonkét éves vagyok, háború van, zsidótörvény van, jövőre behívnak katonának, igazolnom kell a származásomat, állásba megyek, igazolnom kell a származásomat ott is. Ha nem tudom igazolni, elvisznek munkaszolgálatosnak, ott fogok eltetvesedni és elrohadni valahol. – Nem – suttogta az asszony. – Te burokban születtél. Téged nem féltelek. Rezsőt féltem. Az éjjel vele álmodtam. Rossz álom volt. Nagyon rossz. – Most ne Rezsőről beszéljen, mama. Arra feleljen, amit kérdeztem. Hallották, amikor az éjfél utáni HÉV-szerelvény megállt zajosan a Kőkápolnánál, és nyomban indult is tovább. A fémes, csattogó hangok elnyomták a békák koncertjét egy időre. – Sokat kérdeztél, fiam, túl sokat. De válaszolok. Jószántamból. Mert engem senki sem kényszeríthet válaszra. Még te sem. És csak arra válaszolok, amire akarok. – Megigazította szoknyáját, mélyet lélegzett. – Nem ismertem a szüleimet. De embernek születtem. – Már nem sírt. Legyűrte gyengeségét, és most újból az az erős asszony volt, aki szembe mert szállni az élettel. Fiatal kora óta sokat olvasott. Sokat tanult a könyvekből, és gazdag képzelőerővel áldotta meg a sors. Sokszor beleélte magát a hősök, a kedves nőalakok sorsába, együtt szenvedett, együtt bánkódott, együtt örült velük. Gábornak néha az volt az érzése, amikor beszélgettek, hogy nem is az anyja, hanem valamelyik regényalak fogalmazza meg válaszát. – Jól jegyezd meg, amit most mondok. Minden nőnek joga van a szerelemre, a boldogságra, akár szép, akár csúnya, akár ismeri az

őseit, apját, anyját, akár nem ismeri. Minden nő maga dönti el, hogy a világra hozza-e a gyerekét vagy sem. Én úgy döntöttem, hogy világra hozlak titeket. És gondoskodni fogok rólatok. És nem adlak menhelybe. Vagy nevelőszülőkhöz. – Gindenék nem azok voltak? – kérdezte Gábor. – Nem nevelőszülők voltak? – Megbántad, hogy hat évig náluk éltél? – Nem erről van szó, mama. Megbántam vagy nem bántam meg… Gyerek voltam. Mások döntöttek rólam. Ha már itt tartunk. A franciaországi tartózkodásomnak valamilyen formában köze van apámhoz? – Anyja hallgatott. – Mama, feleljen, nagyon kérem. Hol van az apám? – Meghalt. – Mikor? – Gábor úgy érezte, hogy szíve a torkában dobog. – Éppen hogy megérte a születésedet – mondta halkan az asszony. – Még látott. Megcsókolta a homlokodat. Aztán elbúcsúzott, és elment. Soha többé nem láttam. – És hová ment? Miben halt meg? – Logika nélkül összevissza kérdezett. Valahol öblösen ugatott egy kutya. A Kollárék kutyája, gondolta, megismeri az ugatásáról, így ugatott Pierre bácsi kutyája is. Ilyen öblösen és ennyire elnyújtva. Csak ott a kutya ugatását nem a békák zenekara kísérte, hanem a közeli tenger hullámzása. Anyja még mindig hallgatott, mintha azt latolgatta volna, hogy beadja-e derekát. – Mama, hát nem érti – kezdte újra… – Dehogynem értem. Mindent értek. És lehet, hogy igazad van. Ha elfordulsz tőlem, ha megtagadsz, magam tehetek róla. Gábor megfogta anyja kezét, ránézett, de a sötétben csak arcának derengő foltját látta. – Mama, maga nem követhetett el olyat, amiért én megtagadhatnám. – Érezte anyja kezének szorítását, kapkodó légzését, meleg leheletét. Az asszony megcsókolta a fia homlokát úgy, mint búcsúzáskor szokta. – Apád huszonhárom éves volt, amikor születtél. Úgy terveztük, hogy megtartjuk az esküvőt, de arra már nem került sor, menekülnie kellett.

– Miért? – Gábor egyre izgatottabb lett. – Nem tudom pontosan – mondta az asszony. – Apád kommunista volt. Valamiféle vezető a Józsefvárosban. – Olyan fiatalon? – Akkor a vezetők nagyon fiatalok voltak. Frontot járt katonák. Apád is megjárta az olasz frontot. A forradalom bukása után a fehérek az egész országban összeszedték a vörösöket. Gyerekágyban feküdtem veled, amikor a fehér tisztek meg a románok rám törtek. Anna néni franciául beszélt az egyik román tiszttel. Talán annak köszönhetjük, hogy nem csináltak olyan nagy felfordulást, mint máshol. Apád a szemközti ház padlásán bujkált. – Bujdosóéknál? – Igen. Így beszéltük meg velük. Nagyon rendes emberek voltak. Bujdosó azt mondta, hogy apád rejtőzzön el az ő padlásán, berendezi neki, ahogy kell, ellátja őt élelemmel meg mindennel, még küblit is visz fel neki. Aztán bemegy a parancsnokságra, és feljelent engem, hogy a vőlegényem volt a Józsefváros komisszárja. Hát így is történt. Hamarosan megjelentek a tisztek, megvallattak, de apádat a feljelentőnél nem keresték. Ott volt velük Bujdosó is. Lehordtam őt fejvadásznak, rongy embernek, ő meg vörös ringyónak nevezett. Jó kis cirkuszt rendeztünk, tetszett a románoknak, nagyokat nevettek, még biztattak is, hogy menjünk egymásnak. Kutattak, felforgatták a lakást, aztán elmentek. Rám parancsoltak, ha valamit megtudok a vőlegényemről, jelentsem. – Apám meddig bujkált Bujdosóéknál? – Két hétig. Utána kiszöktették őt az országból. – Hogyan? – Mindjárt elmondom. Azt már meséltem neked, hogy Anna néni fiatal korában egy francia mérnök menyasszonya volt. A franciák gyárat építettek vagy bővítettek, pontosan nem tudom. Textilgyárat. Sok francia dolgozott itt akkor családostul. Egy kolónia. Volt ott minden: óvoda, étkezde, magazin. Anna néni vezető óvónő volt náluk. A mérnök meghalt, Anna néni pedig nem ment férjhez. És jött a világháború, a forradalom, aztán az összeomlás. A forradalom bukása után volt itt Pesten egy francia katonai misszió. Ott szolgált egy francia kapitány.

Emlékszem, szeptember végén beállított hozzánk. Két katonával jött. Nagyon megijedtünk. Anna néni beszélt vele, aztán kis idő múlva odaszólt nekem: Veronika, ne félj, ezek jó barátok. Sokáig beszélgettek. Mit beszéltek, nem tudom. Anna néni már nagyon fáradt volt, gyengélkedett. Miután a franciák elmentek, Anna néni elmondta, hogy a tiszt a meghalt vőlegényének az unokaöccse volt. Azért jött, hogy megismerje nagybátyjának a menyasszonyát, megnézze a nagybácsi sírját. Elámult, amikor a sírt meglátta. Olyan gondozott sírt talán még Franciaországban sem látott. Hálálkodott, csókolgatta Anna néni kezét. Aztán a fényképeket nézegették. A kapitány megkérdezte, hogy mire van szükségünk, mert bizony akkor nyomorúságos időket éltünk. Nekem már-már elapadt a tejem. Anna néni ennivalót kért. Hoztak is másnap mindent. Lisztet, zsírt, szalonnát, konzerveket. A kapitány azt mondta, hogy nem kell félnünk, mert a misszió védelme alatt állunk. Mielőtt elment, mindig megkérdezte, hogy miben segíthet. Egyszer aztán Anna néni elmondta neki, hogy apád a padláson rejtőzik. A fehérek meg akarják ölni. Jacques, így hívták a kapitányt, nem csinált a dologból nagy ügyet. Megkérdezte, hogy apád mit csinált. Semmi különöset, mondta Anna néni. Kommunista volt, de nem ölt embert, kezéhez vér nem tapad. Aztán azt kérdezte tőlem, hogy apád tud-e autót vezetni. Honnan tudjam én azt, mondtam neki. Apád nyomdász volt, betűszedő, azok meg miért vezessenek autót. Hívjuk le a padlásról, mondta a kapitány, beszélni akar vele. Szegénykém lejött. Sápadt, megtört volt. – Szerette őt, mama? – kérdezte Gábor, és anyját ismerve, biztos volt a válaszában. – Másképpen nem lettem volna az övé. Jó ember volt nagyon. Mindent megtettem volna érte. Annyi szeretetet kaptam tőle, mint embertől még soha azelőtt. – Néhány pillanatig alámerült az emlékeibe. Gábor nem zavarta. Már nem kellett türelmetlenkednie. Az volt az érzése, hogy anyja szívesen beszél múltjáról. Jót tesz neki, hogy megszabadul nyomasztó emlékeitől, és egyszer s mindenkorra tisztázhatja magát a tisztátalan és sértő feltételezések alól. Gáborra nézett. – Hol hagytam abba? Ja, igen. Szóval apád ott áll a kapitány előtt. Aztán csodák csodájára beszélgetni kezdenek, németül. Kiderült, hogy apád nagyon jól beszélt németül. A kapitány kérdezett, ő meg válaszolt. Tud-e autót vezetni, kérdezte a kapitány. Hát apád tudott, mert a katonaságnál a tréneknél szolgált, ott meg kellett tanulnia az autóvezetést. A többi már gyorsan ment. Másnap apád francia katonának öltözött, igazolványokat is kapott, és még aznap a kapitánnyal Bécsbe autóztak. Onnan aztán apád a kapitány ajánlólevelével tovább utazott Franciaországba Gindenékhez. Pierre bácsi a kapitány rokona volt.

– Értem. Szóval így kerültem én Pierre bácsiékhoz. – Igen. Apád nagybeteg volt, amikor elhatározta, hogy kivitet Franciaországba. – Mi baja volt? – Tüdőbaj. A sok ólomtól. Amivel dolgozott. Amikor téged felültettünk a vonatra, ő már nem élt. De én azt nem tudtam. – És Pierre bácsiék miért nem mutatták meg legalább a sírját? – Biztosan megmutatták, csak azt nem mondták meg, hogy apád sírja. Gondolom, nem akartak felzaklatni. – Keresztapám hogy került Franciaországba? Őt is a kapitány szöktette ki? – Nem. Neki már megvolt apád címe, amikor Pestről Bécsbe szökött. Onnan írt apádnak, aztán amikor megjött a válasz, hozzá utazott. Együtt dolgoztak a nyomdában. Apád betűszedő volt, Béla bácsi gépmester. Aztán hamarosan átment egy bányába, mert ott többet fizettek. – Megmondaná apám nevét? – Simon Gábor. Az volt a becsületes neve. – Rezsőnek is ő volt az apja? – Nem. De ez nem is fontos. Meg nem is tartozik rád. Ez kettőnk dolga. Rezsőé és az enyém. Halálom előtt beszélni fogok vele is. – És ha ő hal meg előbb? – Akkor már úgyis mindegy neki. Én pedig meg fogom siratni őt. Ez minden, amit tehetek. – Felállt, bement a konyhába. Gábor még ott maradt a lócán, hátát a falnak támasztotta, és apjára gondolt. Annak idején ott lakott nem messze Legrand bácsi nyomdájától. Talán ötszáz méterre. Az iskolába a nyomda előtt kellett elmennie. Naponta kétszer is ott ment el, és nem tudta, nem sejtette, hogy apja évekig ott dolgozott. Nem mondták meg neki. Titkolóztak. És ha megmondták volna, hogy apja ott dolgozott, akkor mennyivel lett volna jobb neki? Akkor beszélgetett volna a nyomdászokkal, mindent tudni akart volna róla,

például azt, beszélt-e róla nekik? Mondta-e, hogy van egy fia a távoli Magyarországon. Butaság, hiszen Étaples-ban az emberek semmit sem tudtak Magyarországról, fogalmuk sem volt arról, hogy ilyen nevű ország is van Európában. Volt min gondolkodnia. Kezdte sejteni, hogy keresztapja miért gondolta azt róla, hogy ő kommunista. Nem volt rá bizonyítéka, de esküdni mert volna rá, hogy apja a Francia Kommunista Párt tagja volt. Mert Pierre bácsi is kommunista volt. Sok bányász lakott a környéken. A bányászok – magyarázta Pierre bácsi – vagy szocialisták, vagy kommunisták. Emlékezett rá, a vacsoránál ültek a nagy asztal körül. Az asztalfőn Pierre bácsi, az asztal jobb oldalán a tizenhat éves François, mellette a tizenkét éves Robert, velük szemben ő és mellette a tizennégy éves Charlotte. Ő már elmúlt tizenegy éves, teljesen elfelejtette a magyar nyelvet, bár álmában olykor magyarul beszélt. Erős, izmos gyerek volt, még François is nehezen bírta legyűrni. Már hónapok óta szerelmes volt a szőke, hosszú hajú, bársonybarna szemű Charlotte-ba. Együtt nőttek föl, együtt meztelenkedtek a Canche homokos partján, igaz, Charlotte-nak már akkor nőni kezdett a mellecskéje, mikor ő hatéves volt, de a lány nem szégyellte magát előtte, csak akkor kezdett megváltozni a viselkedése vele szemben, amikor nagylány lett és annak tünetei láthatóvá váltak ölén, a hóna alatt, és melle megnőtt, az érett körtéhez hasonlított. Amikor kettesben voltak, Charlotte nem szégyellte magát, levetkőzött mezítelenre, mint régen, megtanította őt csókolózni, egyik tenyerét a mellére húzta, a másikat az ölére, és azt mondta neki, hogy simogassa, mert az neki nagyon jó. Őneki is nagyon jó volt. Amikor a vacsoránál ültek, és Pierre bácsi szokása szerint megint politizált, ő lopva Charlotte szoknyája alá nyúlt, és megsimogatta hosszú combját. A háború kitörése óta sokszor gondolt arra, hogy vajon mi történt Gindenékkel? Pierre bácsival, Clairette nénivel. A fiúk biztosan bevonultak katonának. Charlotte valószínűleg férjhez ment. Többször írt nekik a Balzac utcai címükre, de választ nem kapott, a levél sem jött vissza. Elhatározta, hogy ha vége lesz a háborúnak, elutazik Franciaországba, és az étaples-i temetőben megkeresi apja sírját, virágot tesz rá. Fáradt volt. Korán kell felkelnie. Tíz nap múlva pedig még korábban, mert öt óra előtt már a Fő utcában kell lennie, Onódinál. Anyja már aludt. Óvatosan lépkedett, nehogy zajt csapjon, és megzavarja anyja amúgy is nyugtalan álmát. Bement a fürdőszobába, megborotválkozott, lezuhanyozott. Elszívott még egy cigarettát, utána bement a szobájába.

4.

Szulita nagyon szerette Péter bácsit, anyja húgának a férjét. Nyílt titok volt, hogy Botár Péter orvos imádta a nőket, a cselédlányokat éppúgy, mint a polgárasszonyokat vagy az arisztokrata hölgyeket. Szerette még a jó szivarokat, a finom ételeket, a zamatos italokat. Botár Péter Újvidéken volt főorvos. Nagyon régen lakott ott, Szulita elgondolkodott azon, hogy Péter bácsi vajon örült-e, amikor a Délvidékkel együtt Újvidék is visszakerült Magyarországhoz. Talán örült, mert így havonta felruccanhatott Budapestre, meglátogathatta szerelmét, új ismeretségeket köthetett. Botár Péter most azért jött fel Budapestre, mert Csitáry táviratozott neki. A követ ugyanis tudta, hogy sógora kapcsolatban áll a partizánokkal. Csitáry azt akarta, hogy Botár doktor vigye magával Sikorszky kapitányt, és juttassa el őt a partizánokhoz. Szulita tudta, hogy Sikorszky izgatottan várakozik Balatonfenyvesen, várja, hogy ő vagy az apja lemenjen érte. Botár Péter kivett a dobozból egy sötétbarna Franz-Josef szivart, elhúzta az orra alatt, csettintett nyelvével, ami nyilván azt jelentette, hogy ez igen, ez szivar a javából, ezért érdemes volt felruccannia Budapestre. Szulita látta, hogy Péter bácsi, amíg szivarra gyújt, Zsófit figyeli, és szíve szerint belecsípne a fiatal lány formás fenekébe. Talán azért nem teszi, gondolta a lány, mert anyja éber tekintettel figyeli sógorát. Zsófi a gőzölgő feketéket az asztalra tette, pukedlizett – erre Csitáryné tanította meg –, és kiment a szalonból. Botár Péter szivarozott, és ivott a feketéből. – Jól utaztál? – kérdezte Csitáry, és felvette az asztalról a csészéjét. – Pompásan – mondta Botár doktor –, szinte nem is éreztem, hogy háború van. Beültem az étkezőkocsiba, mondanom sem kell, hogy tele volt éhes német katonákkal. Nem ettek azok, kérlek, hanem zabáltak. Elképesztő mennyiséget tömtek a bendőjükbe. Nekem, ugye, volt helyem, kérlek, mert engem a járat pincérei nagyon jól ismernek. Hát, kérlek, mit mondjak? Ettünk, ittunk. Beszélgettünk, és megérkeztünk Pestre. – Csitárynéra nézett. – A húgod kérdezi, hogy mikor látogatod meg őt.

– Ezt ne tőlem kérdezd – mondta az asszony, és finomkodó mozdulattal, amit Szulita nagyon nem szeretett, felemelte csészéjét. – Kérdezd meg a sógorodat. Tudhatod, hogy én azt csinálom, amit uram és parancsolóm megenged. – Ivott a kávéból. Szulita nem szerette, amikor anyja jópofáskodik. Utálta anyjának ezt a sajnálatkeltő magatartását. „Uram és parancsolóm…” Ez egyszerűen nem igaz. Anyja azt csinált mindig, amit akart. Nem szerette anyját, sohasem bocsátotta meg neki, hogy nem ő szoptatta őt, hanem dajka, mert anyja hiú volt, azt akarta, hogy szülés után is formás maradjon a melle. Nem panaszkodott neki sohasem, mert mindez csak utólag fájt neki, csecsszopó korában nem érdekelte, hogy kinek a melléből szívja ki a tejet. Csak később tudta meg, hogy a Petényieknél divat volt a szoptatós dajka. Csitáry arca megrezdült felesége megjegyzésére. Halkan megkérdezte: – Szeretnél elutazni Újvidékre? – Szeretnék. Még nem jártam Újvidéken. – Az asszony most sógorára nézett. – Mert, tudod, Petárkám – folytatta –, én sehova sem juthatok el. – Ez így igaz – mondta a követ. – Nyolc évig Svájcban tanultál. Aztán évekig laktunk Spanyolországban, Angliában, Franciaországban, Olaszországban, megbocsáthatatlan bűnt követtem el, hogy Újvidékre még nem vittelek el. – Felemelte a hangját. – Szóval el akarsz utazni? – Szeretnék – mondta az asszony. – Nagyon szeretnék. – Jól van – mondta Csitáry –, megbeszéljük. Szulita kilencedikén megy iskolába, néhány napra elutazhatsz Péterrel. – Tőlem – mondta a lány – anya hosszabb időre is elmehet. Az asszony rosszallóan nézett a lányára. – Azt tudom, felőled akár örökre is elmehetnék. – Ugyan, anya… – kezdte Szulita a békítést, de apja intett neki, így hát abbahagyta a megkezdett mondatot. De bántotta őt anyja megjegyzése. Miért nem tudja anyját is úgy szeretni, mint apját? Csitáry Botár Péterre nézett. – Te mikor utazol vissza? – kérdezte tőle. – Én már ma este is visszautazhatnék – mondta az orvos. – Csak szeretném

tudni, hogy miért kellett Pestre jönnöm. Mi az a sürgős műtét, amiben konzultálni akartok velem? Csitáry kiitta a kávéját, feleségére nézett. Szulita tudta: ez azt jelenti, hogy ők angolosan távozzanak. De az asszony nem akarta tudni. A lány, hogy mentse, ami menthető, az orvoshoz ment, mellé térdelt, és amilyen kedvesen csak tudta, megkérdezte: – Péter bácsi, neked milyen kapcsolatod van Titóék-hoz? Botár ránézett, tekintete döbbent volt, aztán lassan megszelídült. – Nem tudom, kik azok a Titóék, és különben is, menj a jó fenébe. – Jól van – mondta Szulita –, elmegyek, mert ilyen goromba fráterekkel, mint te vagy, nem kívánok egy levegőt szívni. De mielőtt elmegyek, ha megengeded, néhány szóval elmondanám neked, hogy ki az a Tito. – De erre már nem került sor, mert apja erélyesen rászólt: – Nem gondolod, hogy sokat fecsegsz fölöslegesen? Nem bánnám, s nagyon kedvemre cselekednél, ha bemennél a szobádba. – Jól van – mondta sértődötten a lány –, bemegyek a szobámba, de akkor is megmondom… – nem fejezhette be, mert apja rászólt: – Szulita, arra kértelek, hogy hagyj magunkra. Megteszed anélkül, hogy bármit is mondanál? Az asszony felállt. – Gyere, Szulita. A lány durcás arccal kiment apja dolgozószobájából. Még az orvostól sem búcsúzott el. A nappaliban aztán a „Petényi lány” – Szulita, amikor dühös volt, anyját csak így hívta – „kezelésbe” vette a lányát, a kisasszonyt, amin Szulitának mosolyognia kellett, mert meggyőződése szerint anyja annyit értett a világ dolgaiból, akár egy újszülött, nem azért, mert buta volt, hanem azért, mert a világ dolgai nem érdekelték őt. Mindennél többet jelentett neki, ha találkozhatott barátnőivel és alaposan kibeszélhették a mindenkori távollévőket, és újabb

értesüléseket szerezzenek arról, hogy mi történt a kormányzó hálószobájában vagy a hálószobáján kívül. Szulitát a pletykák sohasem érdekelték, osztálytársnői közül nem azzal akart kitűnni, hogy a népszerű színészek magánéletéről vagy botrányairól mit és mennyit tud, őt valóban érdekelték az élet dolgai. Ezért tartotta nevetségesnek, amikor anyja oktatni kezdte, és úgy beszélt vele, mintha még mindig dedós csöppség lenne. – Ülj le – mondta szigorúan az asszony, és a karosszékre mutatott. Szulita leült, lábát keresztbe rakta, mert tudta, hogy ezt anyja nem szereti. – Hogy ülsz? – kérdezte az asszony. – Kényelmesen – mondta a lány –, vagy nem ülhetek úgy, ahogyan nekem jólesik? – Nem – mondta az asszony –, egy tisztességes lány nem rakja keresztbe a lábát. Bosszantani akarta anyját. – És miért gondolod azt, hogy én tisztességes vagyok? Hátha nem vagyok az. És egyáltalán, mi a tisztesség, és mi az, hogy tisztességes. Az asszony döbbenten nézett rá. – Te megbolondultál? – kérdezte. – Miért bolondultam volna meg? Azért mert úgy ülök, ahogyan akarok? – Ahogyan a tisztességtelen lányok ülnek. – Légy szíves döntsd el, tisztességtelen vagyok-e vagy bolond. – Mondd, fel akarsz bosszantani? – kiáltott az asszony haragosan. – Mi történt veled? Megártott a balatoni nyaralás? – Beszélt, beszélt, de Szulita jószerint nem is értette, hogy anyja miket mond, arra a francia fiatalemberre gondolt, akit Károlyi mester mutatott be neki a műtermében. – Menekült – mondta a szobrász. – A németek munkára vitték valahová München környékére, Jean Duran megszökött, és Magyarországra jött. – Lukács

Gábor belement a játékba, kezet fogott a lánnyal, és úgy bámulta, mint egy kiállított szobrot. Nézte volna akár órákig, de el kellett mennie. – Remélem, még találkozunk – mondta Szulitának. – Ki tudja? – mondta a lány, s miután Gábor távozott, megkérdezte Károlyit. – Duran hol tanult meg magyarul? – Az anyja magyar volt. Kislány korában kikerült Franciaországba, ott járt iskolába, ott is ment férjhez. – Magyarázta a szobrász. – Franciaországban él most is? – Valahol Indokínában, a férjével. Duran apja gyarmati tisztviselő. Tábornok vagy valami ilyesféle. – Duran is velük élt Indokínában? – érdeklődött a lány. – A fiú, úgy tudom, a Sorbonne-on folytatta tanulmányait. Aztán a háború miatt már nem hagyhatta el Franciaországot. – És most mit csinál itt Magyarországon? – Tanítványai vannak. Marit is ő tanítja franciára és matematikára. – És hol lakik? – Valamelyik rokonnál, ha jól tudom. Jóképű fiú, nem? – kérdezte Károlyi. – Az – mondta a lány –, tagadhatatlanul jóképű. Szulita most felidézte magában Jean Duran szőke, göndör haját, fekete szemét. Arra is emlékezett, hogy akkor este megkérdezte apját, hogy vannak-e Magyarországon francia menekültek? – Több százan – mondta Csitáry. – És hogy kerültek Magyarországra? – Megszöktek a német hadifogoly- vagy munkatáborokból.

– És a kormány nem adja ki őket? – Eddig még nem került rá sor – mondta a követ. – De miért kérded? – Károlyi Marcinál megismerkedtem egy menekült fiatalemberrel – mondta Szulita, és elmesélte, hogy mit hallott róla a szobrásztól. – Igen, ez lehetséges – mondta Csitáry. – Ha élnek itt rokonaik, még munkavállalási engedélyt is kaphatnak. Persze mindenre föl kell készülniük, mert a németek lépései kiszámíthatatlanok. A lány arra eszmélt föl, hogy anyja rákiáltott: – Hozzád beszélek. Nem érdekel, hogy mit mondok? – De igen, csak közben gondolkodtam. – És min gondolkodtál, ha meg szabad kérdeznem. – Közben azon gondolkodtam, hogy mit szólnál hozzá, ha eljegyezném magamat Jean Durannal. Az asszony nagy szemeket meresztett. – Ki az a Jean Duran? – Egy franci gyarmati tisztviselő vagy kormányzó fia. – Ne beszélj badarságokat – mondta Csitáryné bosszúsan –, hogy kerül Budapestre egy francia gyarmati kormányzó? – A kormányzó és a felesége Indokínában van. Csak Jean van Budapesten. Úgy került Budapestre, hogy megszökött a német munkatáborból. – És el akarod jegyezni magadat vele? – Igen – mondta a lány. Bosszantani akarta anyját. – Nem tudom, hogy szereteme, de úgy gondoltam, hogy ha Jean Duran menyasszonya vagyok, akkor már el is mehetünk együtt mondjuk egy jó szállodába. Vagy fölmehetek a lakására, érted…

Az asszony arca vörös volt az indulattól. Hangja is, mintha elment volna. – Azt akarod mondani… – nézett Szulitára. – Azt – mondta nyugodtan a lány –, végül is tizenhét éves múltam. Te is a matúra előtt álltál, amikor apáé lettél. És nagyszerűen érettségiztél… Csitáryné rosszul lett. Szulita gonosz volt, tudta, hogy rosszullét lesz a vége. Azzal mentette magát, hogy gyűlöli a képmutatást. És gyűlölte anyja alakoskodó magatartását. Nevetséges, amikor el akarja hitetni vele, hogy ő szűz volt az oltár előtt. Nem volt az, nem illette meg őt a fehér menyasszonyi ruha és a mirtuszkoszorú. Szulita azért becsülte apját, mert Csitáry mindig őszinte volt hozzá, s ezzel sokkal többet segített neki, mint anyja, akinek erkölcsi prédikációi mögött nem volt fedezet. A lány behívta Zsófit, és ketten magához térítették az asszonyt. Szulita tudta, hogy mi fog következni. – Menj a szemem elől – suttogta az asszony –, látni sem akarlak. Ezért neveltelek, ezért… – A lány kiment a szobából. Este Csitáry behívta magához. A követ komor, rosszkedvű volt. Nem kellett sok ész hozzá, hogy a lány kitalálja: anyja panaszkodott, és a történteket dramatizálva adta elő. – Mi történt? – kérdezte a követ. – Ha nyugodt vagy – mondta a lány –, elmondom. Ha ideges vagy, hallgatok. – Nyugodt vagyok – Csitáry szivarra gyújtott. Szulita mély lélegzetet vett. – Apa – kezdte –, egyszer őszintén kellene beszélni arról, hogy anya milyen szerepet tölt be a családban és az én nevelésemben. – Látta, hogy apja szólni akar, ezért gyorsan azt mondta: – Kérlek, hallgass meg, ne szakíts félbe. Ami ma történt, tulajdonképpen apró gonoszkodás volt. Természetesen én gonoszkodtam vele. Egyébként teljesen lényegtelen dologról volt szó. Ha anyának csak csöppnyi humorérzéke lenne, vagy parányit ismerné a lányát, akkor jót nevemé ezeken a bolondságokon, és nem ájulna el. – Röviden elmondta, hogy mi történt, majd folytatta. – Apa, most nagyon őszinte leszek. Nem szeretem anyát. Tragikus, gondolhatod, de így van. Azt hiszem, sohasem szerettem. Sajnálom, hogy ezt ki kellett mondanom. Anya

úgy bánik velem, mintha vagyontárgya lennék. Nem vagyok az. Anya megszült, és lényegtelen, hogy meg akart-e szülni vagy sem. Durva leszek, mert csak durván tudok most fogalmazni. A lényeg, én, Csitáry Szulita a világra jöttem. Gondolkodó lény lettem, ember, akiről az anyjának gondoskodnia kell. Nem az anyagiakkal van baj. De az anyai gondoskodás szellemi tartalmából mit kaptam? Mi az a szellemi kincs, amit anyám útravalóul az iszákomba tett? Mi az a szellemi varázslat, amitől tizenhét évem alatt emberré, nővé formálódtam? Nyugodt lélekkel állíthatom Isten és ember előtt, mindaz, ami emberileg gazdagított, ami gondolkodásra késztetett, azt tőled és anya által bolondnak tartott nagyapámtól kaptam. Anya még arra sem figyelmeztetett tizenhárom éves koromban, hogy ne ijedjek meg, ha hamarosan bekövetkezik a nagylánnyá változásom, te gondoskodtál róla, hogy háziorvosunk beszéljen velem, mert anyának az kellemetlen volt. Mondd meg nekem, anya mikor adott könyvet a kezembe egyetlen egyszer is, mondván, lányom, ezt olvasd el, és majd beszélgetünk róla. Soha. Te olvastattad el velem a klasszikusokat, és én sohasem fogom elfelejteni azt a nyári estét, amikor ott ültünk a parton, és te értő módon boncolgattad a tolsztoji jellemeket. Ki magyarázott nekem a falukutató írókról, ki hívta fel a figyelmemet azokra a magyar írókra, akikről az iskolában nem tesznek említést és akik munkái nélkül nemigen lehet megismerni a társadalom igazi problémáit. Folytassam? – Aztán sírva fakadt, és olyan görcsösen sírt, mintha valami nagyon fájna neki, mintha mélyen megbántották volna. Csitáry a mellére ölelte, simogatta a fejét, vállát, szelíd szavakkal vigasztalta. –Értelek – mondta –, azt hiszem, kicsim, értelek, igazad is van. De, kislányom, nekünk együtt kell élnünk. Mi hárman vagyunk a család. Őt már nem tudjuk megváltoztatni. Ilyen. Így kell elfogadnunk. Neked is. Nekem is. Kompromisszumot kell kötnünk önmagunkkal, egymással, a körülményekkel. Kérlek, kicsim, kérj bocsánatot tőle. A kedvemért. Szulita bocsánatot kért. De azzal nem oldódott meg semmi. Másnap a reggeli után Csitáry elment a feleségével. A követ szeretett vezetni, most is ő vezette az Alfa Rómeót. Szulita egyedül maradt otthon Botár doktorral. Az orvos átnézte az újságokat a követ dolgozószobájában, szivarozott, konyakot ivott, amikor a lány bement hozzá, a füstöt már vágni lehetett. Kinyitotta mind a két ablakot. – De kényes vagy – mondta az orvos, és az asztalra tette a Magyar Nemzetet.

– Nem vagyok kényes – mondta a lány –, de ez a tömény füst nagyon erős. – Ülj le! – a lány leült. – Iszol egy pohárkával? – Iszom. Péter bácsival mindig szívesen iszom. – Az orvos töltött, őszes, tömött bajusza alatt mosolyra húzódott a szája. – Egészségünkre – mondta Szulita. – És a nácik pusztulására – tette hozzá az orvos. – Benne vagyok – mondta a lány. Ittak. –Te lány, mondták már neked, hogy nagy mafla vagy? – Még nem. – Akkor én most mondom. És mondok még valamit. Ha le akarsz feküdni egy fiúval, magyarral vagy franciával, azt nem kell bejelenteni anyádnak. – Nem akartam én lefeküdni senkivel – Szulita elgondolkozott ezen a kifejezésen. Most hallotta először. Tulajdonképpen találó. – A szeretkezést Újvidéken úgy mondják: lefeküdni? – kérdezte. – Nem mindig – nevetett az orvos. – Ez finomkodó meghatározása a coitálásnak. Legtöbbször egy „b”-vel kezdődő igét használnak. Én is. Mások is. – Az úri körökben is? – Ott aztán igazán. – Én nem szeretem a drasztikus, a trágár kifejezéseket. Péter bácsi már megcsalta Ilka nénit? – Ahányszor csak alkalmam volt rá. Te nagyon szép nő vagy. Bizonyára még szebb és izgalmasabb is leszel. De téged is meg fognak csalni. Ezt Botár Péter főorvos mondja.

Szulita megvonta a vállát. – Minden nőt megcsalnak? – kérdezte. – Azt hiszem. Persze ebből az is következik, hogy a legtöbb nő is megcsalja az urát, mert a férjek másképpen nem lehetnének hűtlenek. – Lepottyantotta a hamut a tálkába, hosszan nézett a lányra. – Te már átestél a tűzkeresztségen? – kérdezte. – Még nem – mondta őszintén Szulita. – El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet. Néha szeretném, ha már túl lennék rajta. Már volt úgy, hogy közel álltam hozzá, de megijedtem. – Figyelj rám, Szulita – mondta komolyan az orvos. – Ne légy türelmetlen. Te is túl leszel rajta. De ne várj attól a pillanattól olyan fene nagy különlegességet, mert akkor csalódni fogsz, és a csalódás esetleg fájni fog. Anyád sohasem beszélt arról, hogy a testi szerelem milyen veszélyekkel jár? – Tréfálni tetszik? – kérdezte Szulita. – Anya jobban szégyelli magát, mint én. – Vagy csak úgy tesz – mondta az orvos. Kis ideig gondolkodott. – Tudod mit? – mondta aztán. – Gyere le hozzánk néhány hétre Újvidékre. Ilka nénéd meg én elmagyarázunk mindent, amit egy tizenhét éves lánynak tudnia kell a szerelemről. – Jó – mondta Szulita –, majd megbeszélem apával. Lehet, hogy a karácsonyi szünetben leutazom. – Bravó, ez aztán az értelmes beszéd. Most azt áruld el nekem – váltott át a másik témára Botár –, milyen fickó az a lengyel. Megbízható? – Őszintén szólva, én annyira nem ismerem – mondta a lány. – Ki tudja, hogy megbízható-e? Mindazt, amit mond, becsületszóra el kell hinnünk neki. Hogyan akarnak segíteni rajta? – Hogyan? – kérdezte az orvos, és nyomban felelt is rá. – Ha apád vagy bárki tud neki olyan iratokat adni, melyekkel kockázat nélkül eljöhet velem Újvidékre, akkor a többi már az én dolgom. Az a helyzet ugyanis, hogy a vonaton elég sűrűn igazoltatnak.

– Németek? – kérdezte Szulita. – Na nem, ott még nem tartunk – mondta. – De a csendőrök sem különbek. Most képzeld el, hogy igazoltatnak egy fiatal férfit, aki nem beszél magyarul és nincsen igazolványa. Nem vitás, hogy a következő állomáson nagy fogás reményében leszállítják a vonatról. És ha kiderül, hogy lengyel állampolgár, akit apád kikért a táborból… Folytassam? – És milyen iratot tud apa szerezni neki? – kérdezte Szulita. – Mivel a lengyel állítólag jól beszél angolul és franciául, a legcélszerűbb egy svájci útlevél szerzése lenne, mert a svájciaknál az egyik hivatalos nyelv a francia. – És mit keres egy svájci állampolgár Újvidéken? – kérdezte a lány. – Egyáltalán, miért megy Újvidékre? – Mondjuk mint a Nemzetközi Vöröskereszt megbízottja – magyarázta a doktor. – Azt hiszem, ennél több indoklás nem kell, ezt még a csendőreink is akceptálják. Most az a kérdés, hogy a kapitány valóban beszéli-e a francia nyelvet. Szulita bólintott. – Jobban, mint az angolt – mondta. – Az anyja ugyanis francia. – Ez nagyszerű – lelkesedett Botár –, akkor most már minden apádon múlik. – Teletöltötte itallal az egyik poharat. – Ha te valóban diplomáciával akarsz foglalkozni, feltétlenül meg kéne tanulnod franciául. A diplomáciai nyelv a francia. Hogy az marad-e a háború után is, azt nem tudom. Egészségedre. Ittak. Te jó isten, gondolta Szulita, ha sokáig beszélget Péter bácsival, részeg lesz. Elhatározta, hogy többet nem iszik. – Nevetségesnek tetszik találni, hogy diplomata akarok lenni? – kérdezte a lány. – Nem, erről szó sincs. Helyeslem. – Péter bácsi. Én nem akarok csak háziasszony vagy csak anya lenni. Egyenjogú akarok lenni a férjemmel.

– Nagyszerű – mondta Botár doktor. Nevetett. – Most már csak meg kell találni azt a férfit, aki eme elhatározásodat elfogadja. Felhívom a figyelmedet arra, hogy a férfiak többsége nem nagyon kedveli az okos nőket. – Tudom, de én akkor is egyenjogú akarok lenni. Ebből nem engedek. – Szép, férfias elhatározás. Sok sikert. És mi lesz a franciatanulással? – kérdezte Botár. – Elkezdem, feltétlenül elkezdem. Még ebben az évben – és mesélni kezdett Jean Duranról, akit tulajdonképpen még csak felületesen ismert, de érezte, hogy Duran vállalkozni fog a tanítására. – Vigyázz – mondta az orvos –, a francia férfiak nagyon rámenősek. És különösen huszonkét éves korukban. A lány mosolygott. – Ezt a veszélyt, Péter bácsi, vállalom.

5.

Gábornak az volt az érzése, hogy Károlyi Mártonnak az alkohol elvette az eszét. Kitalál egy baromságot saját szórakozására, és egy idő után szentül hiszi, hogy a kitalációja megtörtént, valóságos esemény. Amíg a barátait ugratta, hogy ő Jean Duran, addig ez különösebben nem érdekelte, jót nevetett rajta ő is. Tudta, hogy a művészek bohémsága olykor nem ismer határt, a legvadabb tréfával szórakoztatják egymást. Akkor jött zavarba, de akkor nagyon, amikor tavasszal, a húsvéti szünet után, a műtermében bemutatta őt egy barna hajú, kék szemű, ovális arcú lánynak mint Jean Duran francia menekültet. Gábor úgy érezte, hogy ilyen szép lányt még sohasem látott. Kezet fogott vele, dadogott néhány szót. Később megtudta, hogy a gazdag lány ugyanabba az iskolába jár, mint Mari, de Szulita jövőre fog érettségizni. Szépsége valósággal megdöbbentette, de tudta, nem az ő világához tartozik, ostobaság ábrándozni róla. Neki tulajdonképpen Mari tetszett. A köztük meglévő távolság áthidalható lehetett volna. Csakhogy Mari Robiba volt szerelmes, így hát be kellett tartania a játékszabályokat.

Nehezére esett. Már egy hete, hogy megkezdődött a tanítás, és Gábor még nem volt Mariéknál. Szeptember második hetében üzentek érte. Elment a Fiath János utcai műterembe. Károlyi erősen itókás volt, ilyenkor fantáziája gazdagon szárnyalt. Örömmel fogadta Gábort, megcsókolta jobbról, balról, demizsonból bort töltött neki is, nem tudta, mit csináljon vele, Gábor pedig azt nem tudta, hogy mit kezdjen a szobrász nagy ragaszkodásával. Károlyi vállig érő, őszbe játszó haja kellemetlenül zsíros volt, inge sem volt patyolatfehér, de azért láthatóan jól érezte magát így. Egy lócán ültek, szemközt a hatalmas ablakkal. Gábor várta, hogy Mari belépjen, gondolta, miatta kellett idejönnie. – Na isten, isten – mondta Károlyi, és felemelte félliteres poharát. – Egészségünkre. – Tudod mit, gyerek. Ne magázódjunk. Nem illik az két becsületes magyar emberhez. Én vagyok az idősebb, szervusz. – Megtisztelsz, Márton bátyám. Szervusz. Egy hajtásra kiitták poharukból a bort. A szobrász nyomban újra töltött. – Apropó! Ebédeltél már? – Még nem. Felugrott. – Várj. Mari isteni töltött káposztát főzött. Dagadó is van benne. Megmelegítem. – Töltött káposztát, ilyenkor? Már a tűzhelynél állt, onnan szólt hátra. – Mindig. Én mindennap megenném. Tényleg ízletes volt. – Gábor gyerek, volt már neked szeretőd a felső tízezerből?

– Hogy lett volna. Hogy kerülnék én közéjük? – Hát akkor most lesz. – Szeretőm? A felső tízezerből? – Úgy, ahogy mondod. És nem is akármilyen. Azt hiszem, megfogtad az isten lábát. Emlékszel még Szulitára? – Emlékszem. Ő a felső tízezerből való? –Nem is a Mária-Valériáról. De onnan ám. Nagy földbirtok, kutyabőrös múlt, dúsgazdag nagyapa Erdélyben, nem részletezem. Igyál, gyerek. Nos, Szulita beléd van esve. – Belém vagy Jean Duranba? – Te Duran vagy! – Fenét vagyok az. Jószerivel koldus vagyok. Csak a seggem nem lóg ki a nadrágból. Tudod mennyi pénzem van egész évre? Most csináltam meg a költségvetésemet. Érdekel? – Nem érdekel. Szarok rá. Amikor olyan idős voltam, mint te, én Párizsban, Münchenben szabályosan koldultam. A flaszterra rajzoltam zsírkrétával szobrász létemre. Hagyjuk a szegénységet, nem érdekes. Arca egészen átszellemült. Vállig érő zsíros, ősz hajával, beesett arcával, alkoholtól fénylő tekintetével most egy varázslóhoz hasonlított. És mintha az emlékek elszomorították volna. – Gábor – mondta –, én nagyon szegény voltam. Talán szegényebb, mint te. Pedig nekem volt apám, és élt. Azzal együtt nyomorogtunk. Mert mindenünket elitta. De nem ez a lényeg. Nem erről akarok beszélni. Én arról akarok beszélni, hogy engem az urak mennyire megaláztak. Sokat sírtam emiatt. A szégyentől. Én akkor megfogadtam, hogy bosszút állok. Hogy én minden úrilányt, ha módom lesz rá, megkefélek, aztán otthagyom őket a francba. – Homlokát kiverte a veríték, de az ivást nem hagyta abba. – Az a pamlag, ott a sarokban, ha beszélni tudna. Mari anyja is úrilány volt. Átvert. Nem is akárhogyan. Még szerencse, hogy Marit a lányomként szeretem. Pedig nem én vagyok az apja. Tejkihordó vagy. Téged nem aláznak meg nap mint nap az urak és az úriasszonyok?

Várta Gábor válaszát. A fiú hallgatott. De eszébe jutott az a sok, sok megalázás, amiben addig része volt. Sok minden fájt neki akkortájt, mert büszke volt, de talán leginkább az fájt, amikor az idős Petényi kegyelmes asszony a múlt héten, amikor Mária néni biztatására kiöntötte a fazékba a tejet, bejött a konyhába, és ezüstfejű sétapálcájával rábökött. – Maga? Mielőtt ő válaszolhatott volna, Mária néni megszólalt. – Ő a tejes fiú, kegyelmes asszonyom. A Gábor. Lukács Gábornak hívják kezicsókolom. Diák. – És mióta hordja nekünk a tejet? – Rábökött újra. – Ő válaszoljon. – Harmadik éve, kegyelmes asszony – mondta csendesen. – És miért nem szólt? – kérdezte enyhén raccsolva. – Miért kellett volna szólnom? – kíváncsiskodott. – Mert én a trógeroknak minden hónapban ötven fillér borravalót szoktam adni. Ő az öntudatos, jól nevelt tróger módján válaszolt. – Hálásan köszönöm, kegyelmes asszony – és megcsókolta az öregasszony kinyújtott kezét. Hogy ettől az emléktől szabaduljon, lehunyta a szemét. Tudta, hogy a szobrász a válaszát várja. Ránézett, kereste a tekintetét. – De megaláztak – mondta. – Mindennap. Évek óta. – Erről van szó, fiú. Igyál – biztatta Károlyi. – Nos, ez a Szulita úrilány. A megalázók egyike. Szép, a teste is csodálatos. Franciául akar tanulni. – Tőlem? – Tőled. Vagyis Jean Durantól. – Nem vagyok Jean Duran. Nem tanítom.

– De én már megígértem neki a nevedben. – Akkor sem. Ez szélhámosság. – És akkor mi van? Az élet talán nem az? Vagy nem jó nő Szulita? – De igen. Gyönyörű. – Nem akarod megkefélni? – Erre még nem gondoltam. Mit mondtál neki rólam? – Természetesen átejtettem a kedvest. Azt mondtam, hogy a Sorbonne-on tanultál, amikor kitört a háború. Szüleid gyarmati tisztviselők, már az apád, mert jobb családban, ugye, a feleség nem dolgozik. – Mi az, hogy apám gyarmati tisztviselő? És melyik gyarmaton? – Helyőrségparancsnok Indokínában. Közelebbről Saigonban. Tábornok! – Nevetett. – Gondoltam, alább ne adjuk. Miért ne lehetne neked tábornok apád. Nem igaz? – Hát persze, miért is ne? Tábornok faterom még úgy sem volt. Pláne Indokínában. Mondd, és én jártam ott? – Gondolom, igen. – Fogalmam sincs, hogy hol van Saigon, milyen ott az élet, az időjárás, hogy élnek az emberek… Nevetve közbevágott. – Megtanulod. Egyszer még hasznos lehet. Gábor gyanakodva nézett rá. – Mondd, te nem velem akarsz kitolni? – Veled? És miért? Mert tanítványt szereztem számodra? Három pengőt fizet óránként.

A fiú hosszasan gondolkodott. – És hogy kerültem Magyarországra? – Azt majd kitalálod. És elmondod neki. – Kinél lakom? – Azt mondtam, nem tudom. Biztonsági okokból nem árultam el. Gábor szíve szerint azt mondta volna neki: „Mesterem, ez marhaság, mert ha én tanítom a lányodat, órákat adok neki, hetenként háromszor ide jövök, az annyit jelent, hogy kiadom magamat neked. Bármikor elvitethetsz a rendőrökkel.” Ehelyett megkérdezte: – És hol tanítanám őt? Mert én nem vagyok hajlandó a lakására menni. Nem akarok találkozni az apjával. Hozzám sem vihetem. A szobrász gondolkodott egy ideig. – Tudod mit – mondta aztán –, ez igazán nem probléma. Átadom a műtermemet. Itt taníthatod. Háromszor egy óra hetenként. Rendben? – És Marinak mit mondunk? Károlyi megint nevetett, szívből, jókedvűen, látszott rajta, hogy beleszeretett saját ötletébe, tetszett neki, fenntartás nélkül hisz benne. – Képzeld, kellő komolysággal és némileg körülményesen ugyanezt elmondtam neki is, hozzátéve, hogy Lukács Gábor csak az álneved, és most már a te biztonságod az ő kezében van. És tudod mi a különös? Az, hogy Mari elhitte. Persze, hiszen Mari is nő. Gábor egyáltalán nem volt biztos abban, hogy Mari elhitte apja meséjét, de nem szólt a szobrásznak. Ostobaságnak tartotta Károlyi ötletét, és mégis érdekelte. Maga sem tudta, hogy miért. Talán azért, hogy többnek látsszon, hogy gazdag franciának higgyék, hogy hetenként, ha csak három óra hosszára is, elfeledje nyomorúságos életét, a hajnali ébredéseket meg mindent, és úgy éljen, ahogyan a gazdag fiatalemberek élnek. Természetesen ez csak magyarázata annak, hogy belement a játékba. A másik az, hogy nagyon tetszett neki a szép és érdekes lány.

Persze, ha Szulita tudná, hogy ő törvénytelen gyerek, nem állna vele szóba. Aztán volt benne romantikus hajlam is, szerepjátszási kedv meg minden. Egyszóval belement a játékba, de nem azért, hogy ő a proli, megalázza a gazdag lányt. Ez eszébe sem jutott. Nagyon halványan arra is gondolt, hogy ha Szulita megszereti őt, egy idő után bevall neki mindent, és mindketten jót fognak nevetni a tréfán. Szulitával addig nem találkozik, határozta el, amíg Marival nem beszélt. Aznap órája volt Marival a szobrász Batthyány utcai lakásában. A lányt már otthon találta. Csokoládébarna volt, a nyáron magára szedett néhány kilót, de a hízás jól állt neki, így sem volt kövér. Nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak látszott. Valószínűleg boldog is volt, mert Robi a nyáron többször is leutazott hozzá Balatonfüredre. Mari ott töltötte a nyarat valamelyik rokonánál. A lány barátságosan fogadta őt, betessékelte a szobájába. Igazi fehér leányszoba volt, a szekrény ajtaján, az ágy támláján faragott virágfüzér dísz, a heverőn nagyon szép színes takaró, a padlón perzsaszőnyeg, a sarokban hatalmas égetett cserép padlóváza, benne óarany Achilea-csokor, a másik falnál könyvekkel zsúfolt állvány. Mari nagyon szeretett olvasni. Gábor az íróasztal mellé, Mari a heverőre ült. Nagyon szép volt, Gábornak hevesebben dobogott a szíve, és most megint irigyelte Robit. – Ebédeltél már? – kérdezte a lány. – Töltött káposztát, apádnál. Nevetett. – Ez a Marci megéri a pénzét. A lány tudta, hogy Károlyi nem az édesapja, ezért egyszerűen csak keresztnevén szólította. – Szeretem a töltött káposztát – mondta Gábor. – Még ilyenkor is. Szeptemberben. Bort is ittunk. Meg pertut. – Már részeg? – Még nem. De az ötletei részegek. Gyanakodva nézett a fiúra.

– Hogy érted? Gábor cigarettára gyújtott, közelebb húzta magához a hamutartót. – Mondd, Mari, mit tudsz te rólam? – Mindent, amit elhallgattál előttem. – Tehát tudod, hogy Jean Duran vagyok. – Tudom. – És apád mit mondott, miért járok iskolába? – Erről nem beszélt. – Mari csodálkozva nézett a fiúra. – Tényleg, miért jársz iskolába? – Aztán csodálkozása gyanakvássá változott. – Most, hogy ezt kérdezed, rájöttem, hogy valami nem stimmel. – Éspedig? – Robitól tudom, hogy harmincnyolctól jártok együtt. Párizst negyvenben foglalták el a németek. Hogy vagy te francia menekült? – Ahogyan te – mondta Gábor. – Az egész hülyeséget apád találta ki. Csakhogy nem gondolt az apró, de fontos részletekre, mint például az iskolai tanulmányaim. A baj ott van, hogy ezt a hülye mesét már elmondta Szulitának is. – Tudom – mondta élénken Mari –, a nagyszünetben beszéltem vele. – Rólam? – Igen. – És mit? – Hát hogy is mondjam? Pontosan akarok emlékezni. Igen. Szóval odajött hozzám a nagyszünetben, belém karolt, és kimentünk az udvarra. Volt apámnál, mondta, lehet, hogy készíttet magáról egy portrét vele. Vörös márványból. Marci már régóta mondja neki, hogy érdemes lenne megmintázni őt, mert klasszikusan szép az arca. Mondtam neki, Szulita, apám igazat mondott. Erre csak azt mondta, ugyan, aztán rólad kérdezősködött, hogy rendes ember vagy-e, mert,

ugye, köztudott, hogy a franciák bohémek. Mondtam, nagyon rendes vagy, és ami a fontos, kiváló pedagógusnak ismertelek meg. Aztán szinte a fülemhez hajolva, súgva azt kérdezte, hogy nem akartál-e lerohanni, ezt csak azért kérdezi, mert úgy tudja, hogy a francia férfiak imádják a nőket, és én nagyon csinos vagyok. Erre azt mondtam, nem, te sohasem voltál tolakodó, udvariasan dicsértél, olykor bókoltál is, de ez volt minden. Egyszóval kulturáltan viselkedtél. Aztán, mintha semmiről sem tudnék, megkérdeztem, hogy miért érdekli őt Jean Duran, mármint te. Erre elmondta, hogy francia nyelvleckéket szeretne venni, és apám téged ajánlott neki. Mondtam, hogy ez nagyszerű, jobb tanárt nem is választhatott volna. – Mari hátradőlt, hátát a falnak támasztotta. – Most aztán Marci jóvoltából nyakig benne vagy. Mit fogsz csinálni? – Mari, te okos lány vagy. Szerinted mit kéne csinálnom? – Hát nem is tudom – mondta eltűnődve a lány, és hosszan bajlódott a hajcsatjával. Végre sikerült beletűznie erős szálú hajába. – Nézzük úgy, hogy kinek ártasz azzal, ha Jean Duran leszel? Legrosszabb esetben csak magadnak. Szulitának semmi esetre sem. Neki édesmindegy – gondolom én –, hogy kitől tanulja a francia nyelvet, a lényeg, hogy megtanulja. És Marci azt állítja, hogy te még ma is jobban beszélsz franciául, mint magyarul. – Ez azért túlzás. Szerinted mit fog tenni Szulita, ha megtudja, hogy én nem Jean Duran vagyok? – Ha van humorérzéke, akkor jót fog nevetni. Márpedig Szulitának, ahogy én tudom, van humorérzéke. Arra persze ne számíts, hogy jóba lehetsz vele. Szulita nagyon büszke lány. Megközelíthetetlen. Meg se próbáld. A fiú mosolygott. – Mari, te el sem hiszed, hogy én milyen mulya fajankó vagyok. Most már elárulhatom, majdhogy megvesztem érted. Vágyódtam utánad. És te ebből az irgalmatlan nagy vágyból semmit sem vettél észre. Mari lehunyta a szemét, úgy válaszolt. – Tévedsz. Pontosan tudtam, hogy tetszem neked. És ha akkor levetkőztetsz, nem ellenkeztem volna. – Úristen, de hülye voltam.

– Aztán jött a vízipólómeccs és Robi. – És ő vetkőztetett le. – Igen. – Mikor? –A nyáron. És én nagyon boldog vagyok. – És ha gyereked lesz? – Felnevelem. Szerencsére Marci jól keres. – De még olyan fiatal vagy. – Jövő hónapban leszek tizenhat. De hagyjuk ezt. Ez kizárólagosan az én dolgom. Szeretem Robit, ő is szeret, és én boldog vagyok. – Te tudod. Még csak annyit; rám mindig számíthatsz. – Tudom Jean – nevetett. – Muszáj gyakorolnom. Nehogy véletlenül Gábort mondjak. Érthető, Monsieur Duran? – Oui, Mademoiselle. Aztán a lány megkérdezte, hogy mikor fog találkozni Szulitával. – Holnap délután a műteremben – mondta Gábor.

Délután ötre ment a Bánvölgyi villába. Az államtitkár a Bimbó úton lakott egy kétszintes, fényűzően berendezett villában. Volt ott szakácsnő, cselédlány, kertész, gépkocsivezető. Bánvölgyi Mikit tavaly sikeresen „vitte át” a hatodikon, meg is kapta érte a százötven pengő külön jutalmat. Miki nagy ovációval fogadta Gábort, be nem állt a szája. A nyarat Olaszországban töltötték, sok élménye volt, most attól akart megszabadulni. Legmaradandóbb élménye a kurvák serege volt, de mégis szűzen jött haza, nem mert elmenni egyikkel sem. Gábor nézte őt. Izmos volt, a nyáron jó néhány centit nőtt, már valamivel magasabb volt nála. Aztán váratlanul bejelentette, hogy az idén meg akarja nyerni az ifjúsági tornász

összetett bajnokságot. – Mit szólsz hozzá? – szeme csillogott. Az íróasztal tetején ült. Gábor a karosszékben. – Már előre gratulálok – mondta Gábor. – Kösz. Idenézz! – Azzal maga mellé tette mindkét tenyerét, és könnyedén, erőlködés nélkül erőkézállást csinált az asztalon. Ekkor lépett be édesapja. Középkorú, fáradt, szőke feleségével, az asszony egykori szépségének nyomait még ott őrizte arcának vonásaiban. – Jesszusom! – kiáltott. – Miklóskám, az isten szerelmére! Miklós nevetett, kifogástalan, elegáns mozdulattal a talpára ugrott, majd térdre ereszkedett, és bohóckodott. – Asszonyanyám, a kacsóját… Fáradt mosoly lebegett az egykori szép arcon. – Ereggy, te bolond – mondta az asszony, de azért csókra nyújtotta a kezét. Gábor tisztelettudóan felállt. – Kezét csókolom, méltóságos asszonyom. Az asszony megbiccentette szőke fejét. – Jó napot, Gábor – kezet fogott vele. A fiú lágyan megfogta a jó szagú, ápolt kezet, és megcsókolta. – Tessék, üljön le – mondta aztán az asszony. Gábor megvárta, míg az asszony helyet foglalt, és csak azután ült le. – Hogy telt a nyara, Gábor? – kérdezte kedvesen. – Munkával, méltóságos asszonyom, és ezért nagyon jól.

– És pihent azért valamit? – Éjszakánként. Meg vasárnap. – Ó, szegény fiú. – Mikihez fordult. – Látod, fiacskám, így is élnek emberek. – Látom, mama. De ha te annyira odavagy emiatt, ne engedd, hogy Gábor dolgozzon a nyáron, fizess neki annyit, amennyit a gyárban keresne. Nem is olyan sok az… – Miklós, kérlek! Ne idétlenkedj. – Elnézést, mama. Ez csak javaslat volt. Hálás lennék, ha megengednél még egy megjegyzést idétlenkedő fiadnak. – Tessék. – Úgy adott engedélyt, mint egy uralkodó az alattvalójának. – Csak annyit, drága mama, hogy Gábor a szánakozással nem sokra megy. – Elég legyen. Hagyj magunkra. – Bocsánatot kérek, mama. Szeretnék itt maradni. – De egy szót sem. – Az egykori szép arc Gábor felé fordult. – Gábor, kérem, a férjemmel úgy határoztunk, szeretnénk, ha ebben a tanévben is heti három alkalommal foglalkozna Miklóssal. Mondjuk hétfőn, szerdán, pénteken. Kettő, usque három órát. Úgy gondoljuk, hogy heti tíz pengő és uzsonna méltányos ajánlat lenne a részünkről. – Köszönöm, méltóságos asszony – mondta Gábor –, de közölnöm kell, hogy a hetedik osztály tapasztalatok szerint nagyon nehéz. Éppen ezért, ha Miklós ezt az évet sikeresen elvégzi… Az asszony nem engedte, hogy Gábor befejezze, szelíden közbeszólt: – A sikeres tanulmányi eredmény jutalma, kedves Gábor, kettőszáz pengő. – Köszönöm, méltóságos asszony. Ne tessék szemtelenségnek venni, de kérem, hogy ötven pengőt szíveskedjék most kifizetni. Az asszony rövid ideig gondolkodott, majd azt mondta, rendben van. Kiment.

Tercsi behozta az uzsonnát, szardíniás vajas kenyeret, kakaót, a fiúk jól befaltak. Miután Gábor a pénzt is megkapta, azt mondta Mikinek: – Fiú, figyelj rám. Nekem nagy szükségem van a pénzre, mert csóró vagyok. Ha elvágódsz, ezt az ötven pengőt is vissza kell fizetnem. Te nemcsak jó tornász, hanem jófejű srác is vagy, akkor vizsgázol le kitűnő eredménnyel, amikor akarsz. Te azért nem erőlteted meg magadat, mert a faterod államtitkár, tudod, hogy végül is használható bizonyítványt fogsz kapni. De szeretném, ha tekintettel lennél rám. Gábor úgy látta, hogy Mikinek tetszett az őszinte beszéd. De meglepődött, amikor azt mondta: – Kössünk üzletet, tanár úr. – Éspedig? – Tizenhét múltam. Még nem volt nővel dolgom. – És? – Szerezz egy nőt. – Miki, én nem vagyok kerítő. – Törődöm is én azzal, hogy mi vagy. Ha azt akarod, hogy simán menjen a vonat, szerzel valami jó nőt. Neked biztosan vannak nőismerőseid. Gábornak ez a fordulat nem volt kedvére való, de mit tehetett. Szüksége volt a pénzre, az uzsonnára. – Rendben van – mondta. – Körülnézek a piacon. De az pénzbe fog kerülni. – Van pénzem. Átnézték a másnapi órarendet, sok felkészülnivaló még nem volt, Miki a latin fordítást szinte pillanatok alatt elkészítette hibátlanul, jól és pontosan rögzítette magában Ovidius szövegét, nagyszerűen skandált, Gábor jó hangulatban ment haza.

Anyja megcsókolta, azt mondta, befűtött a fürdőkályhába, már jó meleg a víz, amíg Gábor megfürdik, addig elkészíti a vacsorát. Hogy anyjának jobb kedve legyen, húsz pengőt adott neki azzal, hogy azt ne a háztartásra, hanem magára költse el. – Magamra? És mit vegyek? – Ott ült az asztalnál soványan, kicsit meggörnyedve, hasonlított egy repülésre készülődő nagy madárra, csak nehogy elrepüljön, gondolta Gábor, maradjon meg neki és Rezsőnek még hosszú ideig. – Vedd meg Juhosnál azt a magas szárú cipőt télire – mondta tegezve –, tudod, amelyikről úgy áradoztál. – Az asszony nem tiltakozott a tegezés ellen. – Szép, nem mondom. De én nem adok tizennyolc pengőt egy pár cipőért. Ugyanazt a cipőt Újpesten a piacon megkapom tíz pengőért. Vagy még kevesebbért is. Gábor letérdelt eléje a rongyszőnyegre, átölelte a lábát. Alulról nézett föl rá. – Mama, drága – mondta szeretettel. – Vedd meg. A kedvemért. Kerül, amibe kerül. Esküszöm, megkeresem. Ez már nem a te gondod. – Anyja ölébe hajtotta a fejét. Az asszony lágyan simogatta a fia haját, mint régen, kiskorában, amikor Gábor nem bírt vagy nem akart elaludni. Fürdés közben egy ideig azon tűnődött, hogy mit kellene tennie anyjáért. Mit kellene tennie, hogy ne mossa, ne vasalja mások fehérneműit, csak pihenjen, és boldogan, kiegyensúlyozottan várjon rá esténként. Hülyeség. Élhet-e kiegyensúlyozottan egy anya, akinek egyik fia a fronton olyan ügyért harcol, amihez semmi köze sincs. De ha köze volna hozzá, akkor is aggódnia kéne érte. Mennyit kéne keresnie havonta, hogy az anyjának ne kelljen dolgoznia. A legkevesebb, ami a megélhetésükhöz kell, havi százötven pengő. Igaz, tandíjmentes. Onódi úrtól heti nyolc pengőt és reggelit kap. Az harminckét pengő havonta. Virághék heti hat pengőt adnak neki, az huszonnégy, vagyis összesen ötvenhat pengő. Kulcsárék az idén kiesnek, ezt csak Lonka miatt sajnálta, mert akárhogyan nézte is, Lonka izgalmas, jó szerető volt. Az ötvennégyhez hozzájön a Bánvölgyiéktől kapott havi negyven pengő, az már kilencvenhat pengő, tulajdonképpen szép összeg, de kevés a megélhetéshez. Tovább számolt. Károlyiék is huszonnégy pengőt fizetnek, azzal együtt már százhúsz pengő a keresete. Kevés. Ebből csak éppen hogy megélni lehet. No és Szulita? Tőle mennyit kérjen? Még nem tudja. Mindenesetre bele kell vágnia.

Fürdés után azzal az elhatározással ült le anyjával szembe a konyhaasztalnál, hogy megmondja neki határozott kívánságát. – Anya, holnap reggeltől ne dolgozz. Nem akarom. Ne kérdezz semmit. Én vagyok a családfő. Az egyetlen férfi. Minden hónapban hazaadok százötven pengőt. Ebből kijövünk, gondolom. – Látta, hogy anyja mondani akar valamit, megelőzte: – Mama, egy szót sem. Eleget dolgoztál. A többi az én dolgom. – Szegény asszony csak hallgatott, olyan elesett, olyan szánalomra méltó volt, hogy Gábor teljes szívéből megsajnálta. Odament hozzá, szorosan magához ölelte, érezte testének egészséges szagát. – No, mama, hát mi van? Nem bízol bennem? Bíznod kell. Te már annyit, de annyit dolgoztál az életedben, hogy az három embernek is sok lett volna. Most rajtunk a sor. Te meg pihenj. – Az asszony nem szólt. Ott feküdt arca a fia mellén, és sírt. Gábor az órájára nézett. Teri este tíz óráig dolgozik, tehát van még ideje, hogy utánanézzen néhány adatnak. Ha már belement a játékba, nem égetheti le magát. Először is pontosítania kell „menekülésének” történetét. Elővette Franciaország térképét és a németek franciaországi hadjáratáról kiadott, képekkel tarkított propagandakiadványt. Jó ideig tanulmányozta a harcok, áttörések történetét, feljegyzett néhány adatot, aztán az eredeti felvételeket nézegette. Tehát ilyen volt a ruházata, a sisakja, a fegyvere – gondolta az egyik francia tiszt fényképét bámulva. Tovább lapozott. Sok felvétel készült a hadifogságba menetelő francia katonákról. Igen, így vánszorgott ő is hadifogolyként Németország felé. Jól megjegyzett mindent, fantáziája is dolgozni kezdett. Kezdésnek, gondolta, ennyi elég, később majd kiszínezheti, részletezheti „szomorú” történetét. Most, fűzte tovább gondolatát, foglalkoznia kell Távol-Keleten élő „szüleivel”, magyar származású anyjával és francia édesapjával, aki tábornok Indokínában, valahol Saigon környékén. Mit írnak a lexikonok arról a különös világról. Elővette a Révai lexikont, és belemerült Indokína történetének, földrajzának a megismerésébe. Végül is nem árt, ha megismeri ennek a távoli országnak a történetét, hogyan lett az ammani császárságból, Tonkinból és Kokinkínából francia gyarmat és Indokína. Tanult, mintha érettségi vizsgára készült volna. Tíz órakor megvárta a gyárkapuban Ney Terit. A lány az appretúrában dolgozott az egyik kalandergépen. Teri alacsony termetű, formás, jó alakú lány volt. Még nem volt húszéves. Csekély fizetését azzal egészítette ki, hogy időnként férfiakat fogadott a Meggyfa utcai lakásán. Nem feküdt le akárkivel, józanul és meggondoltan válogatott a szerelemre éhes férfiak közül, vendégei között megtalálható volt Günther doktor, a selyemáru főmérnöke, aki kéthetenként egy

éjszakát töltött nála, mégpedig azon a jogon, hogy a Meggyfa utcai szobakonyhás komfortos lakást ő bérelte Teri részére. Teri okos, elővigyázatos lány volt, kéthetenként felkereste doktor Fehér Pál nőgyógyászt, alaposan megvizsgáltatta magát, és a vizsgálatért egy-egy éjszakával fizetett. Fehér doktornak jól felszerelt rendelője volt a Selmeci utcában, titokban magzatelhajtással is foglalkozott, s mint igazságügyi orvosszakértő, bizonyos védettséget élvezett. Gábor tudta, mert Teri elmondta neki, hogy Fehér doktor a maga módján szereti őt, néha a sárga földig leitták magukat. Gábornak is volt viszonya Terivel. Nem tudott olyat kérni tőle, amit Teri gondolkodás nélkül ne teljesített volna. Teri örült, amikor meglátta Gábort. Átölelte a nyakát, megcsókolta. – Gábor, édesem, hogy téged is látlak. Sokan jöttek ki a gyárból, ismerték őket, nem sokat törődtek velük. Gábor átölelte a lány vállát, és magához szorította. – Gyere – mondta, és szinte magával húzta. Teri engedelmesen követte. Sásszatyorját a karjára fűzte. Elmentek az iskola előtt, és befordultak a Benedek Elek utcába. A fiú keze a lány melléhez ért. Teri jobban Gáborhoz simult. Így mentek a töltésig. Sehol egy lélek. És sehol egy lámpa. De őket nem zavarta a sötétség, ismerték annak a vidéknek minden négyzetméterét. Lesétáltak a Dunapartra, és leültek a gázgyári bejáró mellett a kőlépcsők aljára. Mellettük a halászladikok himbálództak a vízen, a lágy hullámok meg-megloccsantak a ladikok oldalán. Teri szorosan átölelte Gábort, forró tenyerét az inge alá csúsztatta, és szenvedélyesen megcsókolta. Miután túl voltak az önfeledt szeretkezésen, sokáig hallgattak. Egy ideig szeretettel simogatták egymást, aztán Gábor azt mondta: – Teri, szeretnék bemutatni neked valakit. – Kit? – Nem nézett fel, feje a fiú mellén pihent. – Egyik tanítványomat. – És? – A fiúnak még nem volt dolga nővel. Foglalkozz vele. Egyébként rendes

kölyök. Tizenhét éves. Tornászbajnok. Teri hosszan gondolkodott. – Csak teérted teszem, Gabi. Érted? Senki másért nem tenném. – Hálás vagyok, Teri. Nagyon hálás vagyok. Ez a dolog nekem nagyon fontos. Egyébként a fiú gazdag. Az apja államtitkár. Ne légy szégyellős. Amit ad, fogadd el. – Ahogy gondolod.

Gábor hajnalban kelt. Néhány perccel múlt négy óra. Anyja már fenn volt, reggelit készített. A fiú hideg vízben megmosakodott, aztán felöltözött, megitta a teát, megcsókolta anyját, hóna alá kapta a táskáját, és kiment az utcára. Nagyon hűvös volt, az égen még a csillagok fénylettek. Kisietett a Szentendrei útra. De jó lenne, gondolta, ha az első HÉV-járat nem öt óra három perckor indulna a Kőkápolnától. Kapkodta a lábát, majdnem szaladt, közben arra gondolt, hogy ő, Jean Duran francia menekült, és ma találkozni fog szerelmével, Szulitával. Hát hogy van ez, kérdezte magától. Tegnap este kétszer is az övé volt Teri, és közben egyetlenegyszer sem gondolt Szulitára, eszébe sem jutott, most meg Teréz arca halványult el előtte, és csak Szulitát látja maga előtt, pedig csak egyszer beszélt vele pár szót. Lehet, hogy szereti? De hogy szerethetne valakit, akiről azt sem tudja, mit gondol róla, a világról. Nem szabad elfelejtenie, hogy ő Jean Duran. Persze Marci mester meggondolatlanul fecsegett róla összevissza mindent. Ha Szulita papája valóban követ volt és most is főtisztviselő a külügyben, akkor ő pillanatok alatt lebőg a Sorbonne-mesével. Egyszerűen nem lehetett a Sorbonne hallgatója, mert azonkívül, hogy a Sorbonne egyetem, semmi mást nem tud róla. Azt sem tudja, hogy milyen fakultásai vannak, de még azt sem, hogy helyileg hol van Párizsban. Ha véletlenül Szulita érdeklődni fog az iránt, hogy mit tanult, ki tanította, egyből fejre áll. Arról nem is beszélve, hogy Csitáry nagykövet bármikor ellenőrizheti szavait. Egyre biztosabb lett abban, hogy Károlyi mester nagy marhaságot csinált, amikor meggondolatlanul olyan mesét költött az alakja köré, amelynek valószínűtlensége minden gondolkodó ember számára kézenfekvő. Ez azt jelenti, hogyha belemegy a játékba, akkor át kell költenie a mesét, mégpedig úgy, hogy a történet az ellenőrzés próbáját kiállja. Háta, melle megizzadt. Úristen, hogy mit kell futnia azért a rohadt nyolc pengőért. És akkor

még boldog is lehet, mert neki legalább van munkája. Már a Császár fürdő környékén járt, amikor megnézte az óráját. Háromnegyed öt volt. Az osztálytársai még nyugodtan vagy nyugtalanul alszanak, de alszanak, ő meg úgy siet, akár egy távgyalogló. És jövő nyárig ezt kell csinálnia. Nincs más választása. Szinte egyszerre érkeztek Onódi úrral az üzlet elé. Még nem volt öt óra. Nézte a járdára lerakott tejeskannákat, és arra gondolt, hogy tizenkét óra múlva találkozni fog a világ legszebb, legkívánatosabb lányával, Csitáry Szulitával, aki tőle akar francia nyelvet tanulni.

6.

Sikorszky kapitány úgy utazott el Botár Péter orvossal meg Csitárynéval, hogy Szulita nem tudott elköszönni tőlük. Talán jobb is így, gondolta. Kimondottan örült annak, hogy nem lett a kapitányé. És Buday Jancsié se lett, pedig Jancsi mindent elkövetett, hogy az övé legyen. Tulajdonképpen maga sem tudta pontosan, hogy miért nem akart Jancsié lenni. Jancsi nagyon jó barát, maradjon meg annak. Történelemóra volt. Ferike néni külön fölhívta a lányok figyelmét arra, hogy a Szent Korona tanáról tartott előadása érettségi tétel, és olyan részletesen, mint ahogyan ő elmagyarázza, nem található meg a tankönyvben. Gréti a térdével megérintette Szulita combját, és eléje csúsztatott egy füzetlapot. Egy csókolózó galambpárt rajzolt rá, az egyik alá azt írta: Gréti, a másik alá azt: Pali. Szulita ezt hülyeségnek tartotta, de nem szólt neki. Tudta, hogy Gréti nagyon érzékeny, minden apróságon megsértődött. Amióta apját behívták munkaszolgálatosnak, még érzékenyebb lett. Csitárynak annyit sikerült elintéznie, hogy a hátországban maradjon. Sármány István ügyvéd a hátországban maradt, és az óbudai cukorgyárban dolgozott. Az ügyvédi irodáját stróman vezeti, dr. Szamosi Géza ügyvéd. Fiatalember. Hogy milyen megállapodást kötöttek, azt Szulita nem tudta, de nem tudta Gréti sem, tulajdonképpen nem is érdekelte. Grétit, gondolta Szulita, most csak a szerelem, azon belül is a szeretkezés érdekli. De az aztán nagyon. Gréti nagyon közlékeny volt, Szulita már mindent tudott az együttlétükről. Tudta, hogy Pali nagyon tapintatos, gondolta is, hogy nagy rutinja lehet. Gréti minden szeméremérzését

félretéve a legapróbb részletekig elmesélte a szeretkezésük történetét. Szulita tudta, hogy ő nem lesz ilyen közlékeny. Az volt a meggyőződése, hogy a szerelem, a szeretkezés két ember magánügye. Őrá és arra a férfira tartozik, akivel szeretkezni fog. Ki lesz az? Jean Duran? Vagy valaki más? Duran nagyon tetszett neki. Vajon miért, hiszen éppen csak bemutatkoztak egymásnak. Talán azért tetszett, mert francia? Nem tudta. Az este sokáig faggatta apját a franciákról. Apja szerint a magyarok főleg nekik köszönhetik a tragikus trianoni békeszerződést. A népnek minden oka megvan rá, hogy haragudjon rájuk, és mégis, mondta apja, Franciaország összeomlása után elég sokan menekültek Magyarországra. Apja megkérdezte, hogy miért foglalkozik ezzel a franciaproblémával? – Franciául akarok tanulni. – Hol? Kinél? – Károlyi mesternél. Megismerkedtem egy francia menekülttel, de azt hiszem, már említettem. – Nem emlékszem rá – mondta Csitáry. – Ki az a menekült, mit tudsz róla? Szulita elmondta mindazt, amit Jean Duranról tudott. Csitáry türelmesen meghallgatta a lányt, s csak akkor szólalt meg, amikor az elhallgatott. – Duran… Duran… olyan ismerős ez a név. Azt mondod, hogy az apja Saigonban van? És helyőrségparancsnok? – Valami olyasmi – mondta Szulita. – Még nem beszéltem a fiúval. – Hány éves? – Úgy tudom, hogy huszonegy, huszonkettő. Holnap találkozom vele Károlyinál. – Rendben van – mondta Csitáry –, de vigyázz magadra. – Állandóan ez a vigyázz magadra. Miért nem bízol bennem? És mire kellene vigyáznom? Beszélj világosan, kérlek. A testemre? Vagy mire? Csitáry szivarra gyújtott, kifújta a füstöt, aztán a lányra nézett.

– Miért vagy ennyire ingerült? Az apád vagyok. Természetellenesnek tartod, hogy féltelek, hogy aggódom? Te tudod, hogy bizalmas beosztást töltök be. Azt is tudod, hogy nem szimpatizálok a nácikkal, de lehet, hogy ezt mások is tudják. A kapitány megszöktetésével nagy kockázatot vállaltam. Ha elfogják, és vallomást tesz, én bíróság elé kerülök. Ne feledd, hogy besúgók vesznek körül. Minden lépésünket figyelhetik. És nem véletlenül mondtam ezt többes számban. Mert téged is figyelhetnek. És mi van akkor, ha ez a francia fiú provokátor. Tud magyarul? – Igen – mondta a lány, és apja szavain gondolkodott. – Na látod. Szeretném tudni, hogy hol tanult meg magyarul. Feltétlenül kérdezd meg. Tehát a „vigyázz magadra” erre vonatkozik. De legközelebb azt fogom mondani, hogy vigyázz rám. Szulita elszégyellte magát. Megcsókolta apját, és bocsánatot kért tőle. Aztán hálát adott az Istennek, hogy ilyen nagyszerű apja van. – Tudod, ha a „vigyázz magadra” intelmet hallom, mindig azt hiszem, hogy szexuálisan kell vigyáznom. – Persze az sem árt – mondta Csitáry mosolyogva. – Jaj, apa, szerinted bűn lenne az, ha egy tizenhét, tizennyolc éves lány szexuális életet élne? Mondjuk, kulturált körülmények között? – Anyád szerint bűn lenne – válaszolta a követ. – De én téged kérdezlek, nem anyát. – Kislányom, egy apának erre nagyon nehéz válaszolnia, ha a lányáról van szó. Ha becsületes akarok lenni veled szemben, akkor azt kell mondanom, hogy nem bűn. Maradjunk ennyiben. – Helyes – mondta Szulita –, és hogy megnyugodj, közlöm veled, még nem vagyok bűnös. – Nevettek. Szulita arcát az emlékezés kipirosította, nem vette észre, hogy Ferike néni már régóta figyeli őt. Arra riadt fel, hogy a nevét hallotta. – Csitáry, állj fel.

Szulita felállt. Az égő vörös hajú, sovány tanárnő lassan közeledett feléje. A lányok tudták, hogy Ferike néni valamikor apáca volt, szerelmes lett, kilépett a rendből, megcsalták, elhagyták, azóta nem szereti a fiatalokat, a szépeket kimondottan utálja, irigy rájuk, irigyli tőlük a csókokat, az öleléseket, a boldogságot. Igen, a lányok így érezték, és tulajdonképpen nem tévedtek. Ferike néni már ott állt előtte. A bágyadt szeptemberi nap az arcára vetette fényét, jól látszott hidrogénnal színtelenített szőrzete az ajka felett. – Te figyelsz, Csitáry? Vagy mással vagy elfoglalva? – kérdezte. – Miért, Ferike néni? Nem csináltam semmit. Szó nélkül ültem, nem beszélgettem. Nem tudom mi baj lehet velem. Ferike néni szigorúan nézett rá. – Miről volt szó? – kérdezte. – A Szent Koronáról, helyesebben vagy pontosabban a Szent Korona tanáról. – És az mit jelent? Szerinted? Szulita halandzsázott. Valamit valamikor olvasott róla. Hogy időt nyerjen gondolatai összeszedésére, megkérdezte: – Tisztelettel kérdezem, Ferike néni, én most felelek? – Te, Csitáry, nem kérdezhetsz. Te csak válaszolhatsz a kérdéseimre. – Bocsánatot kérek, ezt nem tudtam. Nyolc éve járok ebbe az iskolába, és nekünk azt mondták… A tanárnő közbevágott: – Én meg azt mondom, elég legyen! A kérdésemre válaszolj! – Igenis – mondta Szulita, és úgy érezte, hogy most teljes szívéből utálja Ferike nénit. –A Szent Korona – kezdte – a magyar államiság szimbóluma, kútfő, az alkotmányos jogok és kötelességek forrása. Ez a lényeg. Amennyiben Ferike

néni parancsolja, akkor részletesen kifejtem, hogy mi a véleménye erről Szekfű Gyulának, Mályusz professzornak és a véleményük miben különbözik egymástól. – Most már nem hagyta abba, tovább halandzsázott. – Ezt egyébként – hadarta – Szekfű Gyula professzor, a kiváló történelemtudós, aki a nyáron meglátogatta apámat… – Elég legyen! – mondta a tanárnő ingerülten. – Ülj le. És figyelj. Szulita később sem figyelt, egész délelőtt a találkozásra gondolt. Mintha már szerelmes lett volna Jean Duranba. Micsoda hülyeség, gondolta, és ha kiderül róla, hogy francia létére egészen primitív? Szulita az ebédnél megkérdezte: apa, mi lesz velünk? – Velünk? – kérdezte Csitáry, de nem válaszolt, vett még a kapros tökfőzelékből, sült húst is tett rá, és utána szólalt csak meg. – Velünk az lesz, Szulita, hogy a németek kifosztanak. Semmi sem elég nekik. Már nemcsak több katonát követelnek, hanem több kőolajat és több búzát is. És a miniszterelnök mindent megígér. Szulita nem nagyon figyelt apjára, amit magában pimaszságnak tartott, hiszen ő kérte apját arra, hogy beszéljen, de valahogy szokatlanul izgatott volt, úgy várta a délutáni találkozót, mintha az élete függött volna tőle.

Korábban ért a műterembe. Gábor még nem volt ott. Károlyi mester nagy ovációval fogadta a lányt, azt sem tudta, mit csináljon vele, hová ültesse, mivel kínálja meg. Szulita arra kérte a szobrászt, hogy dolgozzon tovább, addig ő alaposabban körülnéz a műtermében, nagyon érdeklik őt azok a kisplasztikák, amelyeket nem megrendelésre, vagyis nem a „piacra”, hanem saját kedvtelésére, szórakozására alkot. Károlyi beletúrt vállig érő, garabonciásokra emlékeztető hajába. – Kisasszony, a művészi munka sohasem szórakozás. Szenvedés és gyönyör, küzdelem az anyaggal, önmagammal. Szórakozás… Tudja, mi a szórakozás, kedvesem? Megmondom. Maga már elég idős, nem gyerek, megmondhatom. – De mégsem mondta meg, mert megérkezett Gábor. Köszönt, megvárta, míg a lány kezet nyújt neki, férfiasan megszorította. Gábor keze száraz volt, aminek Szulita titokban nagyon örült, mert ki nem állhatta az izzadó kezű férfiakat.

– Örülök, hogy találkoztunk – mondta Gábor, és a karosszékhez kísérte a lányt. – Foglaljon helyet. Szulita leült, szoknyáját eligazította. Világosdrapp rakott szoknyát viselt hosszú ujjú fehér puplinblúzzal, kávébarna, csavart mintás kardigánját csak vállára terítette. Könnyű, borjúbőr aktatáskáját az asztalra tette. Haját középen elválasztva lágyan a füle mögé fésülte. Vékony szálú selyemharisnya volt rajta és magasított sarkú, fűzős antilopcipő. Arcát, száját nem festette ki. Úgy érezte, hogy anélkül is csinos, mutatós. Melltartót nem viselt, és így melle testének minden mozdulatára megrezdült. Jól látta, hogy Gábor tekintete sokszor odatéved. A fiú is elegáns volt. Ruháját Robitól kérte kölcsön. Barna, halszálkás, tweed sportkabátot, középszürke flanellnadrágot, gojzervarrású barna cipőt viselt, inge vajszínű puplinból készült, nyakkendője apró mintás zöldesbarna selyem anyagból. Most, hogy a lány közelről ránézett, meglepődött, hogy Gábornak milyen szép, majdhogynem fekete a szeme. Szempillája is fekete, egyenes vonalú szemöldöke sötétbarna, a haja viszont szőke és hullámos. Feltűnt, hogy a bőre alig barnult le, még a keze feje sem volt túlságosan barna. Ahogy időnként előrehajolt, testén megfeszült a kabát, és jól kivehető volt izmos válla és karja. Károlyi közben felöltözött, és azt mondta: – Én most magukra hagyom magukat, Szulita. Jean a házigazda. Ha valamire szüksége van, szóljon neki. – Aztán Gáborra nézett. – Jean – mondta neki –, a kulcsot elviheted. De jól zárd be az ajtót. – Gábor bólintott. – Mikor jössz vissza? – kérdezte aztán. – Nem tudom. Ha végeztetek, nyugodtan hazakísérheted Szulitát, ha megengedi. Hát akkor viszlát. Csókolom a kezét. – Becsukta az ajtót, és elment. Gábor fölállt, az ajtóhoz ment, és bezárta. Mozgása ruganyos, harmonikus volt. Vagy csak Szulita látta annak? Csak csupa jót vesz észre ebben a francia fiúban? Neki még az is kellemesnek, kedvesnek tűnt, ahogyan a magyar szavakat kiejtette. Úgy találta, hogy a fiú szépen és pontosan beszél magyarul, csak kicsit énekelve, az er hangokat erősen megnyomja, az en-eket viszont orrán át préseli ki, és a szavak végét mindig felviszi a magasba. Nagyon jól állt neki. Nagyon hamar megállapodtak. Hetenként háromszor fognak találkozni, hétfőn, szerdán és pénteken hattól nyolcig itt a műteremben. – Miért nem jön fel hozzánk? – kérdezte a lány. – Szívesen látjuk, zavartalanul

tanulhatunk. – Gábor ránézett, gondolkodott. – Nem is tudom. Szólíthatom Szulitának? – Természetesen. – A fiú mosolygott. Fogsora hibátlan volt. – Én meg Jean vagyok – mondta. – Értem. Akkor ebben megegyeztünk – mondta Szulita. – Szóval miért nem lenne jó nálam tanulni? – Nem akarok zavarni. Tudom, hogy milyen forgalmas az élet egy külügyi főtisztviselő lakásán. – Forgalmas, de az én szobám kiesik a forgalomból. Na jól van, nem akarom erőltetni, de hamarosan fel kell jönnie, mert apám meg akarja ismerni. – Természetesen, tiszteletemet fogom tenni. Édesapja biztosan jól beszéli a nyelvünket. – Tűrhetően beszéli – mondta a lány, és magyarázatképpen hozzátette: – Apa az angolszász területen dolgozik. Tehát az angolt beszéli nagyon jól. Otthonos a különböző nyelvjárásokban is, még a szlenget is kitűnően érti és beszéli. – Nem zavarja, ha rágyújtok? – kérdezte Gábor, és elővett egy egyiptomi cigarettás dobozt, de nem cigaretta volt benne, hanem dohány és cigarettapapír. Ezen Szulita csodálkozott. – Én is dohányzom – mondta, és a táskájából elővette a mirjamos dobozt meg az öngyújtóját, közben a fiú ügyesen mozgó ujjait nézte. – A hadifogolytáborban szoktam rá – magyarázta Gábor mosolyogva. – Nagy előnye, hogy nem mindig és nem mindenhol gyújthat rá az ember, így kevesebbet szív. – Megnyálazta a cigarettáját, és meggyújtotta. –A másik – folytatta –, hogy tetszés szerinti cigarettát csavarhatok. Szulita is rágyújtott. – Megtanít cigarettát sodorni? – kérdezte aztán.

– Szívesen, de minek az magának? A lány nevetett. – Minek? Képzelje el, ha valamelyik előkelő bálon a sok sznob meg üresfejű között, szép elegáns tüll- vagy duchessruhába felöltözve, előveszem a bádogdóznimat, letépek egy papírt, megpedrek egy cigarettát és rágyújtok, micsoda felhördülés lesz. Aztán odanyújtanám mondjuk valamelyik arisztokratának a dóznimat, és megkérdezném, kegyelmes uram, rágyújt? – Szulita, ahogy a fiúra nézett, úgy látta, hogy Jean fekete szemében csodálkozás bujkált. – Meg merné tenni? – kérdezte Gábor. – Azt hiszem, igen. – Volt már bálban? – Tavaly, tizenhat éves koromban Füreden, az Anna-bálban. Persze maga nem tudja, nem tudhatja, hogy mi az Anna-bál vagy a Jogászbál. Egyébként az Annabál volt az utolsó bálom. – És miért? – Megfogadtam, amíg a háború tart, nem megyek bálba. Nem tudom összeegyeztetni a lelkiismeretemmel. – Szulita úgy gondolta, hogy Jean előtt nyugodtan beszélhet, mert a fiú francia menekült, hazája nagy része német megszállás alatt van, ő aztán szívből gyűlölheti a németeket. – Maga politizál? A lány ránézett. – Mit gondol, miért akarok megtanulni franciául? – Nem tudom. – Mert politikus akarok lenni. – Érdekes. Tudja, nálunk Franciaországban a nők szeretnek politizálni, de nem

hinném, hogy hivatásos politikusok akarnának lenni. – És a Sorbonne-on? Ott sem politizálnak a lányok? – Nem tudom, én ugyanis nem jártam a Sorbonne-ra. Márton tévesen tájékoztatta magát. – Nem járt egyetemre? – Nem. Sajnálom, de ez az igazság. Katonaiskolába jártam. Éppen a német támadás megindulása után lettem hadnagy. Akkor már a németek áttörtek, a mi ezredünket szétszórták, nem mehettünk az angol expedíciós hadsereggel Dunkerque felé. Ez május végén volt. Június negyedikén Dunkerque elesett. Mi megpróbáltunk Párizs irányába átvergődni. Mert vergődés volt. – A fiú szaggatottan beszélt, Szulitának az volt az érzése, hogy Jeant meggyötörték az emlékek. Szerette volna megsimogatni szomorú arcát, megcsókolni fénylő, fekete szemét. – Valahogy – folytatta Gábor – sikerült az ezred maradványával csatlakoznunk Weygand tábornok seregéhez. Párizstól északra napokig tartottuk magunkat, Vernos-nál. A stukák, tudja mik azok a stukák? – Tudom. Tényleg olyan szörnyű a hangjuk? – Félelmetes, nem lehet megszokni. Akkor már tudtuk, hogy Párizsból menekül a lakosság. Meg a minisztériumok. – Ez mikor volt? – kérdezte a lány. – Várjon, pontosan megmondom. Úgy június tizedike táján. Aztán a németek áttörtek ott is, a front összeomlott, fogságba estünk. Kilométeres hosszú sorokban vánszorogtunk a gyűjtőhelyek felé. Aztán Reims mellett betereltek egy ideiglenes táborba. Volt úgy, hogy napokig alig kaptunk enni. Ott hallottuk meg, hogy Lyon elesése után Petain fegyverszünetet kért. Sírtunk. Bocsásson meg, ha most nem folytatom. Nagyon rossz ez nekem. – Gábor úgy érezte, hogy jól játszik, de ugyanakkor ez a játék nem okoz örömet neki. – Megértem. Szegény Jean. – Tenyerét a fiú kezére tette. – Nos – kérdezte halkan Gábor –, elkezdjük a tanulást? – Szívesen hallgatom magát – mondta a lány. Gábor játszott. Bágyadtan a lányra

mosolygott. – És azért fizetne? – Miért ne? – Nem siet? – kérdezte Gábor. – Nem. Még annyi kérdeznivalóm van. – Kérdezzen – biztatta őt a fiú. Rágyújtottak. Gábor az ablakhoz ment, megigazította az elsötétítő függönyt, a nagy ablaknál behúzta, aztán leült a pamlagra. – Jöjjön ide, itt kényelmesebb. – Mintha évek óta ismerték volna egymást. Szulitában nem volt semmi tartózkodás, félelem, természetesnek tartotta, hogy Gábor magához hívja őt, természetesnek vette, hogy melléje ül. A hamutartót maguk elé tették egy zsámolyra. – Mondja, Jean – kérdezte a lány –, hol tanult meg magyarul? – Károlyi nem mondta? – Csak annyit mondott, hogy jól beszél magyarul. – Szulita nem mondott igazat. Károlyi megmondta neki, hogy Jean anyja magyar volt. – Anyám magyar. Csúnya dolog lenne, ha nem beszélnék magyarul. Vagy nem? – kérdezte. – De igen. És nagyon szép volt az anyjától, hogy megtanította magát magyarul beszélni. És mikor került az édesanyja Franciaországba? Gábor gondolkodás nélkül mondta a betanult mesét. – Anyám eperjesi, ott laktak a szülei, vagyis az én nagyszüleim. Nagyapámat Lukács Vincének hívták, jó hírű orvos volt. Sajnos már nem él. Anyám lánykorában Párizsban járt egyetemre, bölcsésznek készült. Utolsó szigorlatát azonban már nem tehette le, mert kitört a világháború, és az Osztrák–Magyar Monarchia alattvalóinak el kellett hagyniok Franciaországot. Még így is szerencséje volt, mert ha egy napot késik az elutazással, akkor internálják. – A

fiú mesélt, a lány pedig maga előtt látta a szép, fekete szemű Lukács Veronikát, a diáklányt, aki könnyezve ül föl a vonatra. Pierre Duran kapitány szerelmes szavakat suttog a fülébe, és ígéretet tesz neki, hogy ha vége lesz a háborúnak, megkeresi őt és feleségül veszi. – Ezt azért ígérte az apám – mondta Gábor, és arcát, amelyet a sűrűsödő homályban már csak nehezen lehetett látni, a lány felé fordította –, mert szüleimnek már hosszabb ideje viszonyuk volt egymással. Franciaországban az ilyesmi megszokott, hétköznapi dolog, a modern emberek a férfi és a nő szerelmi kapcsolatát az esküvő előtt természetesnek tartják. – Nálunk – mondta kis szünet után a lány – túl nagy a képmutatás és a hazugság. A nők itt is szeretnek csókolózni, csak letagadják, és ájuldoznak, ha szó esik róla. – Tudom. Visszatérve anyámhoz. Elbúcsúzott szerelmétől, és hazament Eperjesre. Apja, vagyis nagyapám bevonult katonának. Orosz hadifogságba esett. Irkutszkba vitték, ahonnan megszökött még tizenhat nyarán, aztán valami egészen fantasztikus úton, Kínán keresztül eljutott Ceylonba, ott kormányzósági orvos lett, meggazdagodott. A Vöröskereszt segítségével levelezett nagyanyámmal. A háború után nem jött haza, hajójegyet, pénzt küldött nagyanyámnak meg anyámnak, hogy utazzanak hozzá Ceylonba. Nagyanyám Amszterdamban hajóra is szállt, és nagyapámhoz hajózott. Anyám viszont Eperjesen maradt, és várta szerelmét. Pierre Duran, vagyis az apám, egyik nap megérkezett. A bécsi francia misszió őrnagya volt. Magával vitte anyámat, feleségül vette, én pedig kilenc hónap múlva megszülettem. Hát ez az én történetem – mondta Gábor, és megfogta a lány kezét. – Látja, Szulita, így is lehet szeretni. Ahogy anyám és apám szerették egymást. Hűséggel, becsülettel. – A szájához emelte a lány kezét, megcsókolta. Ajka forró volt. Szulita nem ellenkezett, és zavarban sem volt. Mintha várta volna, hogy a fiú megölelje és megcsókolja. És amikor Gábor átölelte, nem csodálkozott merészségén, természetesnek tartotta, hogy átölelte. Nem ellenkezett. Gábor akármit csinálhatott vele. Elvesztette józanságát, megfeledkezett arról, hogy alig három órája ismeri közelebbről a fiút, hogy csak tizenhét éves, hogy jó házból való lány, hogy még gimnazista, hogy szülei megbíznak benne. Csak arra gondolt, hogy szeretni akarja ezt a szomorú hadnagyot, és azt akarja, hogy ez a messziről jött fiú is nagyon szeresse őt, úgy, ahogyan az igazi férfi szereti asszonyát. Sejtésszerűen felderengett benne a félelem, hogy szüzességének elvesztése fájni fog, meg hogy teherbe esik, de egyre fokozódó vágya elnyomta benne a félelem

érzését. Gábor nagyon gyengéd volt, férfiasan gyengéd. Csókolgatta, kedves, biztató szavakat suttogott a fülébe, közben levetkőztette. Végigcsókolta a lány testét, vállát, mellét, hasát, és amikor izmos mezítelen testével hozzá simult, Szulitát addig még soha nem érzett izgalom fogta el. A fiú ráhajolt, a lány ösztönösen engedelmeskedett neki, és nem érzett szégyenérzetet. – Ugye, nem fog fájni? – kérdezte suttogva, és körmeit a fiú hátába mélyítette. – Nem – lihegte Gábor. – Ugye, vigyázni fogsz? – Szulita hangja alig volt hallható. Olyan szorosan ölelte magához a fiút, hogy Gábornak szinte elakadt a lélegzete. A lány lehunyt szemmel feküdt, és testével átvette a fiú testének ritmikus mozgását. Nem érzett fájdalmat, csak valami leírhatatlan izgalmat és gyönyört. Szulita fáradtan, de nagyon boldogan ment haza. Forró fürdő után gyorsan ágyba bújt, és vallatóra fogta magát. Helyesen viselkedett-e, kérdezte önmagától, és nyomban válaszolt is rá. Nincs oka szégyenkezésre, tette, amit tett, amit a teste, lelke oly régóta kíván. Vagy kinek vétett azzal, hogy Jean szeretője lett. Miféle vétket, bűnt követett el, és ki ellen? Jean művelt, aranyos, jó házból való fiú, minden szempontból hozzá illő. Becsületes. És ki tudja, talán a háború után magával viszi Párizsba, megismerkedik szüleivel, barátaival, a víkendeken pedig elutaznak vidéki nyaralójukba, Étaples-ba. Hát nem különös, gondolta Szulita, mindent megjegyzett, amit Jean mesélt, mert csodálatosan tud mesélni. És lebilincselő az őszintesége. Döbbenetesek ezek a franciák. Jean tizenkét éves korában vesztette el a szüzességét, amikor a tizennégy éves Charlotte szerelmeskedett vele. És mi történt? Jean úgy tudja, hogy Charlotte ma nagyon tisztességes feleség és anya. Már félálomban volt, amikor apja bement hozzá. – Alszol? – kérdezte, mivel már nem égett az éjjeliszekrényen a lámpa. – Még nem alszom – mondta Szulita, és felkattintotta a kapcsolót. – Hol voltál ilyen későig? – Még nincs késő. – Karórájára nézett. – Fél tíz múlt három perccel, te feküdtél le korán. – És nem hallgatsz zenét, nem olvasol. Nem jól érzed magad?

– Dehogynem. Csitáry leült az ágy szélére. Arca gondterhelt volt, megfogta Szulita kezét. – Mi újság, Szulita? – kérdezte. Mintha a követ megérezte volna, hogy lányával órákkal azelőtt történt valami. – Nálad mi újság, apa? – kérdezte kitérően. – Anya telefonált Újvidékről. Úgy beszélt, ahogy megállapodtunk. Tudod, a németek a külügy vonalait lehallgatják. – Hát ez meg hogyan lehetséges? – kérdezte Szulita, és megnyugodott, hogy apja nem faggatja tovább. – Nagyon egyszerűen – magyarázta a követ. – A nácik ötödik hadoszlopa igen aktív. Nemcsak Szálasi tart fenn bizalmas kapcsolatot a német követtel, Jagowval, hanem Imrédy, sőt a Nyilaskeresztes Pártból kilépett képviselők is, mint Pálffy vagy Rupprecht. De visszatérve anyához. Azt mondta, lehet, hogy elutazik Belgrádba, és csak öt nap múlva jön haza. Ez azt jelenti, hogy Péter öt nappal ezelőtt elindult Sikorszkyval délre. Azért imádkozz lányom, hogy átjussanak a német ellenőrző pontokon. – Tulajdonképpen hová akarnak menni? – Szarajevóba – mondta Csitáry. – De Nisen keresztül. Azt hiszem, sikerülni fog. Sikorszkynak olyan vöröskeresztes igazolványa van, amely felhatalmazza őt arra, hogy Isztambulban hivatalosan tárgyaljon a Vörös Félhold megbízottjaival. Szulitát hirtelen valami megmagyarázhatatlan rossz érzés fogta el. Féltette apját. – Mondd, apa, nem vagy te veszélyben? – Hogy érted? – Nem is tudom. – Megigazította a takaróját. – Nem vagy te tagja valamilyen németellenes társaságnak? – Majd szólok, ha beléptem egy ilyen társaságba, jó?

– Jó – mondta a lány. Csitáry megsimogatta a lány haját. – És milyen az a francia gyerek? – Nagyszerű – lelkesedett Szulita, és elmondott róla mindent, amit megtudott tőle. A követ gyanakodva nézett rá. – Nem vagy te szerelmes? A lány kis ideig hallgatott. Látta, hogy apja nyugtalan. Most ő fogta meg apja kezét. – Apa, lehet, hogy szerelmes vagyok. Baj? – Nem, nem baj, de én azt szeretném, ha jó eredménnyel fejeznéd be a tanulmányaidat. – Nyugodj meg, apa, engem ez a szerelem nem gátol a tanulásban. – Csitáry gondterhelten nézett a lányára. – Tehát az anyja magyar – összegezte a hallottakat. – Ezért tud magyarul. – Szulitához hajolt, megcsókolta a homlokát. – Aludj jól. Szép álmokat. – Neked is apa. – Megvárta, míg apja becsukta az ajtót. Akkor eloltotta az olvasólámpát, átölelte a kispárnáját, és arra gondolt, hogy Jeant öleli. Szerette volna újra átélni a délutáni együttlétük emlékezetes perceit.

7.

Negyedik hete lett Szulita az övé, és Gábor jószerivel még most sem tért magához. Hetente háromszor találkoztak, és a bolondulásig szerették egymást. Szinte nem volt a napnak olyan órája, hogy Gábor ne gondolt volna a lányra. Rá gondolt hajnalban ébredés után, együtt volt vele, amikor végiggyalogolta a

hosszú utat a Kaszás utcától a Fő utcáig, szerette volna meghajtani az időt, hogy mielőbb találkozhasson vele. A fogházzal szemben Gábor egy pillanatra megállt. Félelmet ébresztett benne a hatalmas épület, a sok vasrácsos ablak. Robi papája egy évig raboskodott ebben a fegyházban, aztán Szegedre vitték. Most is ott van. Kommunista. Amikor Fürjes bácsit elítélték, egyes tanárok azon mesterkedtek, hogy Robit eltávolítsák az iskolából. Gábor arra gondolt, mi történne vele, ha megtudnák, hogy ő is kommunista, és elrabolnák Szulitától, aztán bezárnák abba a szörnyű épületbe? Szerelmes volt, nem tudta elképzelni az életét Szulita nélkül. Elhatározta, hogy hűséges lesz hozzá, szakítani fog Virághnéval. A csöngetésre Blanka asszony nyitott ajtót. – Kezét csókolom – köszönt a fiú, és degeszre tömött táskáját az előszobafal padkájára tette. – Szervusz, Gábor, Zoli nincs itthon. Szüretre utazott az apjával Tolcsvára. – Mosolygott. – Meg kell elégedned velem. Gyere. – Nyújtotta a kezét, de Gábor, mintha gyökeret eresztett volna a lába, mozdulatlanul állt. Tudta, hogy az asszony rendezte úgy a dolgokat, hogy magukra maradjanak. – Mit állsz ott? Egyedül vagyunk, senki sincs itthon. Készítettem meleg fürdőt, a te Blankád levetkőztet, megmosdat, aztán megebédelünk, borjúpaprikást főztem ebédre. Gábor most érezte meg valójában, hogy milyen megalázó helyzetbe került. Most ébredt tudatára annak, hogy ő immár két éve közönséges selyemfiú. Ha valóban szereti Szulitát, nem folytathatja tovább a viszonyt az asszonnyal. Blanka hozzá lépett, átölelte a nyakát, szájával a fiú száját kereste. Gábor elhajtotta a fejét, leemelte az asszony karját a válláról. – Nem, Blanka – mondta aztán. – Ennek vége. Nem mosdatsz meg, mert nem akarom. És nem ebédelek nálad, és nem fekszem le veled, mert menyasszonyom van. És most elmegyek. Az asszony döbbenten nézett rá. – Ezt nem mondhatod komolyan. – Komolyan mondom. Blanka szeme megtelt könnyel.

– Nem voltam jó hozzád? Megbántottalak? Bocsánatot kérek, ha akarod. – Ne kérj bocsánatot. Nincs rá okod. Nem bántottál meg, jó voltál hozzám. Meg sem érdemeltem jóságodat. – Akkor hát… – Blanka, kedves, szeretném, ha megértenél. Menyasszonyom van. – Nekem meg férjem van. Gábor, kérlek, nagyon kérlek, ne menj el. Nem volt jó velem? Mondd meg mit csináljak, mindent megteszek érted. – Engedj el békével, és maradjunk jó barátok. Az asszony hirtelen letérdelt a fiú elé, átfogta a térdét, és sírt, és könyörgött, hogy ne hagyja el, ne menjen el tőle, ha Gábor tudná, hogy ő mennyit szenvedett a nyáron, hogy mennyire hiányzott neki. Gábor tulajdonképpen nagyon sajnálta az asszonyt, mert tudta, hogy Virágh alezredesnek jobbnál jobb női vannak, és feleségét ott alázza meg, ahol tudja. Az asszony ezért menekült hozzá annak idején. Kapcsolatuk veszélytelen volt, senki sem tudott róla. De Gábor bármennyire sajnálta is őt, elhatározását, hogy Szulitát tisztán fogja szeretni, nem másíthatta meg. Lehajolt, felemelte az asszonyt, egy pillanatra magához szorította, aztán bekísérte a szobájába. Virághné rádobta magát a heverőre, és keservesen zokogott. Az Anna-templom harangja az ötöt ütötte el, amikor Gábor az üzlet elé ért. Fürjes Robi már ott volt. – Szevasz. – Szevasz. – Gyere, vigyük be a kannákat – mondta Robi –, aztán majd dumálunk. Onódi úr már a pult mögött állt. – Mozgás fiúk, mozgás, kedveseim, késésben vagyunk. Robi úr, maga kezdje el a szortírozást és a kimérést, aztán a listát adja át Gabinak, és magyarázzon el mindent. Fiam – nézett Gáborra –, hordja be a kannákat.

– Mit kell elmagyarázni? – kérdezte Gábor Robitól. – A főnökkel átszerveztük a fuvarokat – mondta Robi. Elővett két pergamenpapírt, amelyre apró gyöngybetűkkel címek voltak felírva. A címek mellett a rendelések meg egyéb utasítások. Ilyenek: dr. Gerő, Fő utca negyvenhárom, második lépcső, negyedik emelet kettő. Három egyliteres üveg tej, öt zsemle, öt kifli. Letenni a konyhaajtó mellé, és csengetni. Vasárnap be kell adni. – Nem kell megijedned – mondta Robi –, jó fuvart állítottunk össze. Gábor átvette a két papírt, gyorsan végigolvasta. Húsz cím volt rajta. Öt a Fő utcában, kettő a Székely utcában, három a Szilágyi Dezső téren és tíz volt a Toldy Ferenc utcában. Ez egy kicsit messze volt és magasan. De mit tehetett? Azzal vigasztalta magát, hogy amire felballag a Toldy Ferenc utcába, addigra már a rendelések felét leadta. – Segítsek összeállítani a fuvart? – kérdezte Robi szolgálatkészen. – Kösz, minden világos. Neked is van melód. – Akkor én indulok, fél nyolckor itt várlak. Ha előbb végzel, te várj meg. – Rendicsek – mondta Gábor. Robi két vállát több mint negyven kiló húzta le. Reggeli tréning egy válogatottjelölt vízipólósnak. Gábor kéthevederes kosarában is volt vagy negyven kiló. Arra is volt gondja, hogy magának is betegyen egy üveg tejet és három kiflit. Onódi úr tudta, hogy a fiúk lopnak, de nem szólt, behunyta a szemét, úgy tett, mintha semmiről sem tudna. Gábor a Fő utca negyvenkettőbe ment először, Gerőékhez. Itt még nem járt, semmit sem tudott róluk. Gerőék a negyedik emeleten laktak. Ha nem mehet fel a liften, akkor cipelhet kifulladásig. Mindenesetre feltette a fejére a diáksapkáját, az volt a tapasztalata ugyanis, hogy a legmorcosabb házmester is engedékenyebb a diákokkal szemben. Becsengetett a házfelügyelőhöz. Rövid idő múlva harmincöt év körüli barna bőrű, nevetős szemű asszony nyitott ajtót. Piros pöttyös fejkendőt viselt. – Kezicsókolom.

– Jó reggelt. Maga az új fiú? – Igen, tisztelettel. A Gerőékhez viszem fel a tejet a negyedikre, meg a harmadikra Csengey úrékhoz. – Tudom. És lifttel szeretne fölmenni? – Igen, kezicsókolom. – Gábor mereven nézte az asszony arcát. Az észrevette. – Mit bámul? – Elnézést kérek – mondta Gábor. – De én ilyen csodálatosan szép szemeket még nem is láttam. Az asszony nevetett. – Hű, de nagy kópé vagy. Édesanyádnak mi a foglalkozása? – Takarítani jár. És mosást, vasalást vállal. – És apád mivel foglalkozik? – Apámat nem ismertem. Az asszony tekintete felhős lett. – Gyere, hozd be a kosarakat. – Gábor belépett az előszobába. – Itt van egy liftkulcs. Használd egészséggel. Nem kell magaddal vinned a kosarakat, csak Gerőék és Csengeyék rendelését vidd magaddal. Itt van ez a szatyor, ebbe tedd bele az üvegeket és a süteményeket. Egyébként Piroska a nevem. Mondd csak azt, hogy Piroska néni. Hány éves vagy? – Huszonkettő. – Szent Isten. Én meg letegezlek. – Tessék csak tegezni. – De hogyan tegezhetnétek, amikor én csak harmincéves vagyok. Akár udvarolhatnál is nekem.

– Ha meg tetszik engedni… Nevettek. Gábor így lett jóba Zombori Ferencnével, a drága jó Piroskával, akinek a férjét elsőként vitték ki a frontra. Ő pedig ott maradt segítség, támasz nélkül. A fiú azt is megtudta, hogy Gerő Mátyás gyárigazgató, hatszobás lakása van a negyedik emeleten, a házvezetőnőjük egy felvidéki magyar özvegyasszony, Erzsébet, nagyon jó lelkű teremtés, de nem egészen beszámítható. Piroska elmondta, hogy Csengey Jenő újságíró az egyik napilapnál. Állítólag nyilas, sokszor van nála estély meg ilyesmi, ezeken az estélyeken németek is részt vesznek. Csengey Jenő gyűlöli a zsidókat, a házban élő három zsidó család fél is tőle, Eszti, a cselédlány utálja a gazdáját, de jól megfizeti, hát ott marad. Gábor arra gondolt, hogy Csengeyék tejébe bele kéne tenni valami erős hashajtót, vagy valami mást kellene kitalálni bosszantásukra. Aztán elszégyellte magát. Micsoda gyerekes dolgokon töri a fejét. Megkérdezte Piroskát, hogy megihatja-e a tejet nála, persze hogy megihatja, mondta az asszony. Míg Gábor reggelizett, addig Piroska elmondta, hogy férjétől még nem kapott levelet, nem tudja, hogy mi lehet vele. – Jövőre én is bevonulok. – Ó, te szegény. Aztán Gábor megismerkedett Erzsébet asszonnyal és Esztivel is. Erzsébet asszony csókra nyújtotta kezét, és olyan előkelően viselkedett, mintha az angol királyi házban lett volna udvarhölgy. Kivallatta a fiút, mint egy vizsgálóbíró, mindent tudni akart róla. Gábor szabatosan válaszolt az asszony kérdéseire. Úgy látszott, meg volt elégedve a fiú válaszaival, mert abban a kitüntetésben részesítette őt, hogy mesélt neki magáról, gazdájáról, aki, ellentétben a híresztelésekkel, nem zsidó, hanem erdélyi származású szombatista. Nagyon jó ember. Csakhogy múlt az idő, Gábornak sietnie kellett, mert máshol is várták. Tapintatosan tudomására hozta Erzsébet asszonynak, hogy siet, nagyon kéri, ne sértődjék meg, esküszik, módot fog keríteni egy hosszabb beszélgetésre, mert mindaz, amit Erzsébet asszony mondott, számára nagyon tanulságos. – Megértem, édes fiam, nagyon megértem. Szervezze meg úgy a munkáját, hogy vasárnap hozzám hozza a tejet utoljára. Akkor lesz időnk beszélgetni. Gábor megígérte. Egyébként Erzsébet asszony még nem volt negyvenéves. Szép arca, karcsú termete volt. Később Gábor azt is megtudta, hogy Gerő úrnak

nemcsak a házvezetőnője, hanem elhunyt feleségét is helyettesíti, amikor az igazgató ezt kéri tőle. Folyt róla a veríték, amikorra végzett. Nem lehet munka közben dumálni, vonta le a tanulságokat. Azt az időt, amit eldumált Piroskánál, Erzsébet asszonynál, be kellett hoznia. Majdnem összeesett a fáradságtól, amikor Robival találkozott. Együtt bandukoltak fáradtan az iskola felé. Robi olyan jóképű volt, mint egy filmszínész, Gábor szinte természetesnek tartotta, hogy Mari szerelmes lett belé. Robi, csakúgy, mint Gábor, az egész nyarat végigdolgozta, úszómester és teniszoktató volt Balatonfüreden. Ragadtak rá a nők, de Gábor úgy látta, Robi most kitart Károlyi Mari mellett. A fiú szépen és választékosan öltözködött. Volt miből, nagyszülei anyagilag támogatták őt. Nagyapja jónevű ötvösművész volt, Robi édesanyja angol és német nyelvet tanított az óbudai Árpád Gimnáziumban, de odahaza is adott órákat. Fürjes Róbert újságíró volt. A fiúkat három év óta bensőséges barátság kötötte össze. Anélkül, hogy megbeszélték volna, amolyan véd- és dacszövetség alakult ki közöttük, s ezt a szövetséget mindketten komolyan vették. Barátságukra jellemző volt az is, hogy nem kíváncsiskodtak egymás nőügyeiről; Gábor tudta, hogy barátja szerelmes Mariba, Robi is tudott Gábor szélhámoskodásáról, de egyszerűen gyerekes játéknak fogta fel lódítását. Azt már nem kérdezte meg tőle, hogy mint Jean Duran eredményesen udvarol-e Szulitának. – Gabi – mondta Robi elgondolkodva –, őszintén szólva nem értem én ezt az egészet. Miért nem mondhatod meg Szulitának, hogy Lukács Gábor vagy? – Tulajdonképpen megmondhatnám, de akkor le is mondhatnék róla. Gondolod, hogy Szulita szóba állna velem, ha tudná, hogy törvénytelen srác vagyok? Hogy a mamám takarítónő? – Gyerekes marhaság ez akkor is – mondta Robi, és Gábor érezte, hogy igaza van. – És meddig akarod játszani a francia krapekot? Amíg tied nem lesz? – Lehet. – De utána már nehezen mondhatod meg neki az igazat. Én ismerem ezeket az úri lányokat. – Akkor nem mondom meg neki az igazat. Az a baj Robicsek – mondta Gábor, és megkerült egy tócsát –, hogy nyakig beleestem. Irgalmatlanul tetszik. Lány még nem tetszett ennyire, mint Szulita.

Robi szótlanul lépegetett mellette, táskáját lóbálta. – Mari azt mondja, hogy nagyon szép lány. És nagyon okos. Ez persze baj. Nem szeretem a nagyon okos nőket. Nevettek. – Nem kell, hogy szeresd – mondta Gábor, és oldalról barátjára nézett. – Erről akartál velem beszélni? – Nem. Szulita és Jean Duran szerelme magánügy. Amiről beszélni akarok… – Nem folytatta, megállt. – Rágyújtasz? – Gábor bólintott. – De csak Leventém van. – Nem baj. Rágyújtottak. Robi jóval kevesebbet dohányzott, mint barátja, nagyon komolyan vette a sportot. Tulajdonképpen nem is volt igazi dohányos, aprókat szippantott, és nyomban kieresztette a száján a füstöt. – Szóval? – kérdezte Gábor a be nem fejezett mondatra célozva. – Ismered Deme Vincét? – Ismernem kéne? – Deme azt állítja, hogy ismer téged. – És ha ismerem? – Szeretne találkozni veled. – Mikor? – Ma este. A Római-parton. Ott dugtam el őt a csónakház egyik kabinjában. Apám üzent, hogy segítsek rajta. Keresik. Szóval elrejtettem. De a csónakház nem valami jó hely. Beszélgetés közben szóba kerültél. Azt mondta, benned megbízik. Talán elbújtathatnád nálatok. Te nem vagy cinkes. – Lassú, fáradt léptekkel mentek át a Corvin téren. Minden irányból diákok siettek az iskola felé.

– Anyám helyett nem dönthetek. Beszélnem kell vele. Csak nem tudom, hogy mit mondjak neki… A csónakház nem jó – mondta Gábor. – Kész lebukás. Ki visz neki élelmet? – Egyelőre van kajája, Farkas bácsi gondoskodik róla. De az öreg fél. Mit csináljunk? – Megbeszéljük. Alaposan meg kell gondolnunk.

Az osztályban olyan zsivaj volt, hogy Gábor a mellette ülő Robi hangját alig hallotta. A gyerekek négyes-ötös csoportokba verődve ordítoztak, mindenki a saját hangját akarta hallani. Persze még mindig a nyári kalandokról esett a legtöbb szó. A háborúról alig beszélgettek, pedig a legtöbb fiúnak bátyja vagy apja katonai szolgálatot teljesített. Gábor úgy vette észre, hogy a fiúk többségét elkápráztatta a német hadsereg sikere. Ezek a fiúk nem voltak fasiszták, és mégis a német győzelmi jelentések, a harctéri tudósítások hatása alatt álltak. Voltak, akik arra gondoltak, hogy apjuk vagy testvérük a német szövetségesek oldalán sebezhetetlenek. Waldemár Henrik lépett be. A fiúk elcsendesedtek. A tanár fejbólintással üdvözölte az osztályt, aztán leült az asztal mögé. Felnyitotta a naplót, valamit írt bele, kis ideig nézte, mintha betűiben gyönyörködne, aztán felállt, jobb kezét zsebre dugta, bal kezével megigazította nyakkendőjét. Gábornak úgy tűnt, hogy Waldemár a nyáron lefogyott, bőre ráfeszült pofacsontjára, arca beesett, csak szeme maradt a régi, a két fénylő, dió nagyságú szem. Tekintetével befogta az osztályt, egyszerre látta mind a negyven fiút. Gábor hirtelen olyan álmos lett, hogy alig bírta a szemét nyitva tartani. Robi észrevette, térdével meglökte a térdét. – Ne szunyálj – súgta. Waldemár csendesen beszélt. A háborúról, amibe így vagy úgy, végül is belesodródott az ország. És ki tudja, hogy az érettségi után hányan fognak az osztályból bevonulni katonának. Azt szeretné kérni, hogy tanulságképpen a fiúk olvassák el Tolsztoj világhírű regényét, a Háború és béké-t. Természetesen ez nem irodalmi óra, gazdasági földrajz, tehát olyan szempontból olvassák. – Mert ne felejtsék el fiúk, a háború mindig meghatározott gazdasági alapon

zajlik. Csak egy megfelelő gazdasági bázis teszi lehetővé a sikeres hadviselést. Gábort elnyomta az álom. Arra ébredt, hogy valaki megszorította a vállát. Felrezzent. Waldemár állt előtte. Fel akart állni, de a tanár belemarkolt a vállába, és visszanyomta őt a padra. – Maradjon ülve, barátom – mondta franciául. – Igenis, tanár úr. – Nagyon fáradt? – Hajnalban keltem. – A nyáron megint dolgozott? – Napi tizenkét-tizennégy órát, tanár úr. – Újból tejet hord? – Muszáj. – Gyorsan pergették a francia mondatokat, a fiúk nem sokat értettek belőle, mert ők főleg francia kereskedelmi levelezést tanultak. Waldemár kivett a zsebéből egy kulcskarikát, levett róla egy kulcsot. – Fogja. Menjen le a szertárba, és aludjon egy órácskát. Fel fogom ébreszteni. Mi a következő óra? – Hittan. – Arról hiányozhat, beszélek Gáldyval. – Köszönöm, tanár úr. Gábor lement a szertárba, az alkóvban volt egy dívány, le is feküdt, de már nem bírt elaludni, nem jött álom a szemére. Deme Vince hosszúkás, sovány arcát látta maga előtt. És látta őt megbilincselve, szeme bedagadt, szájából vékony csíkban folyt a vére. Felnyitotta a szemét, és a fehérre meszelt mennyezetet bámulta. Segítenie kell rajta, csak tudná, hogy hogyan. Aztán, hogy Szulita jutott az eszébe, teste átforrósodott. Károlyitól tudta, hogy Csitáryék nem szeretik a németeket. Arra gondolt, hogy elrejthetnék Károlyi műtermében, de rögtön

belátta, hogy az marhaság, hiszen Károlyi ott dolgozik, meg aztán részeges, nem bízhatják rá Deme életét, biztonságát. Cigarettára gyújtott, és lassan-lassan kibontakozott előtte egy különös terv. Úgy gondolta, keresztülvihető, ha Deme beszél angolul vagy franciául. Robi lement érte a tízperces szünetben. – Várj meg – mondta Gábor –, a szertár kulcsát vissza kell adnom Waldemárnak. – Bevitte a kulcsot a tanáriba. – Minden rendben van, fiacskám? – kérdezte Waldemár. – Köszönöm, tanár úr – mondta hálásan a fiú. – Már jól érzem magam. A tanár a fiú vállára tette a kezét. – Pihennie kellene, fiam. Túlhajszoltnak látszik. Hány tanítványa van? – Négy. – És maga mikor tanul? – Éjszaka. Waldemár megcsóválta a fejét. Mélyet lélegzett, aztán megfordult, és visszament az asztalához. Robi már türelmetlenül várt a folyosón. A fiúk randalíroztak, Gáborék nem sokat törődtek velük, bementek az osztályba. A nyitott ablakokon át hűvös levegő áramlott a terembe. – Figyelj rám, Robicsek – becsukta az ablakot. – Elmegyünk Deméhez. Rögtön a tanítás után. Csak beugrunk Kulcsárékhoz. Lemondom a srác tanítását. Sajnos nincs időm rá. – Szulitával nem találkozol? – Ötkor. Kölcsönadod a sportzakódat? Robi bólintott, és azt mondta: – Marit is magunkkal kell vinni. Megígértem neki, hogy megvárom a sulinál. – Jól van. A Margit-hídnál találkozunk.

Ki akartak menni a folyosóra, amikor Gelb Matyi lépett be az ajtón. Sírt. Mögötte három fiú állt. Gelb Matyi zsidó volt, özvegy édesanyja nevelte. Szatócsboltjuk volt Óbudán a Kerék utcában. A zsidó diákok közül már csak Gelb Matyi tanult tovább Gáborékkal, a többiek kimaradtak. Gáborék osztályában nem volt zsidózás, az antiszemitizmus nem kapott lábra. Gelb Matyi orra erősen vérzett és alaposan megdagadt. A szeme alatt is sötét véraláfutás éktelenkedett. Ondrusek Jenő hanyatt fektette, László Bandi pedig vizes kendőt helyezett Gelb Matyi orrára. – Mi történt? – kérdezte Robi, és Matyi fölé hajolt. Mind a hárman egyszerre kezdtek beszélni. – Csak egy dumáljon – mondta Gábor, és az alacsony növésű Ondrusek Jenőre nézett. – A pribékek elkapták őt. – Odescalchiék? – kérdezte Gábor. – Igen. Az a rohadt banda – dühöngött László Bandi. – Egyszer már beverhetnénk a pofájukat. Azt hiszik, hogy nekik mindent szabad. Mert Odescalchi herceg? – Azt mondd el, hogy történt – szólt rá Lászlóra Robi. – Tejért meg kifliért mentünk – magyarázta László –, és se szó, se beszéd, Matyira támadtak. – Csak úgy, egyszerűen? – kérdezte Gábor. – Mi az, hogy egyszerűen? – szólt közbe Ondrusek. – Cifrázták is a szöveget: Te rohadt pólisi, az anyámat szidtad? Az én drága jó keresztény anyámat? És máris ütöttek. Ketten. A herceg meg Drakula. – És ti mit csináltatok? – kérdezte szelíd gúnnyal Gábor.

– Ne légy nagyokos, Gabi – mondta László Bandi. – Gondolhatod, hogy segítettünk volna neki. De körülvettek a pribékek. – Ne bőgj már – szólt Robi Matyira. – Mutasd magad. Hát nem mondom. – Gáborra nézett. – Kicsit tépd meg a ruháját. Gábor egyetlen mozdulattal kitépte Matyi kabátjának egyik ujját, aztán letépte a kabát gallérját is. – Most pedig kísérjétek le Matyit az orvosi rendelőbe, és a doki csináljon róla látleletet – intézkedett Robi. – És ha nem hajlandó? – kérdezte László. – Olyan nincs – kardoskodott Ondrusek. – Bízd csak rám. Még pecsétet is fog tenni rá. Gyere, Matyi. – Felsegítette a fiút. Simándi Géza lépett be. Cigányosan göndör haja a homlokába hullt, derékban kicsit előrehajolt, így két karja valószínűtlenül hosszúnak tűnt. Géza volt az osztály legügyesebb verekedője. Fél évvel volt fiatalabb Gábornál. – Végre, már azt hittem, nem vagytok itt és egyedül kell megdorgálnom őket. – Enyhén raccsolt. – Még van jó öt percünk. Matyiék kimentek az osztályból. Géza Gáborhoz fordult. – Egyébként úgy láttam, hogy a herceg kocsijának a gumijait szétrágták a kóbor egerek. – Azoknak éles foguk van – mondta Robi szenvtelen arccal. – Hol vannak a pribékek? – Az udvaron – felelt Géza. Ott voltak. A herceg nyilas volt. Mindenki tudta. Sokszor zöld ingben, fekete lovaglónadrágban, csizmában jött iskolába, a ruházata csak annyiban tért el a nyilasok formaruhájától, hogy Odescalchi nem viselt antantszíjat és fekete nyakkendőjén nyilaskereszt jelvényt. Gábor furcsának találta, hogy a tanárok többsége nem vett tudomást a fiú kihívó viselkedéséről, talán azért, gondolta, mert Odescalchi papája a felsőház tagja volt, és féltek a következményektől. A

tanárok közül egyedül Waldemár tiltakozott, mondván, hogy az iskola mégsem a Nyilaskeresztes Párt székháza, és óráját addig nem tartotta meg, amíg Odescalchi formaruhában tartózkodott az osztályban. Ennek a tiltakozásnak az lett a következménye, hogy a következő napon este Waldemárt „ismeretlen” tettesek a lakása közelében alaposan megverték. A rendőrségi nyomozás természetesen eredménytelen maradt, holott mindenki tudta, hogy a merénylőket Odescalchi környezetében kellene keresni. Gáboréknak már régen a bögyükben volt ez a bokszeres, bikacsökös banda, és most, hogy szegény Gelb Matyit kékre-zöldre verték, úgy érezték, eljött az ő idejük. Kültelken nőttek föl, megtanultak verekedni. Lassan lépkedtek feléjük. A herceg – karcsú, izmos fiú – a falnak támaszkodott. A BSE-ben jéghokizott, köztudott volt, hogy az őrültségig vakmerő. Mellette álltak hűséges csatlósai. Drakula, igazi nevén Szép Károly. Sokan az iskola fenegyerekének tartották. Húszéves múlt, s még most is csak a harmadik osztályba járt. Ez a jó testi felépítésű, izmos gyerek lépten-nyomon visszaélt erejével, belekötött öregbe, fiatalba, és kérdezés nélkül ütött. Apja a MÁV tanácsosa volt, nem büszkélkedhetett vörös hajú, sunyi tekintetű, ostoba fiával. A banda harmadik tagja, Pöte Misi, nagyszerű futballista volt. Fél fejjel magasabbra nőtt a többieknél, centerhalfot játszott az Elektromos csapatában. Profi futballista akart lenni, s erre meg is volt minden esélye, nagyszerűen cselezett, jól adogatott, és huszonöt-harminc méterről iszonyatos erejű bombái voltak. Apját nemrég nevezték ki detektívfelügyelővé a rendőrség politikai osztályán. És ott voltak a többiek is, Miskó Zsolt, a Rongyosgárda Pest megyei parancsnokának a fia, szeplős, sűrű gyerek. Böczöndi Henrik, a nagycsontú, nagyfejű hentesivadék, a betegesen sovány, világoskék szemű Hertl Kurt, akinek a bátyja SS-ként harcol valamelyik, kelet felé törő rohamosztagban. Kurt szülei elváltak, az apa a náci fiával visszatelepült Németországba, Kurt Franciska nevű húgával és zongoratanárnő édesanyjával itt maradt. Franciska zongoraművésznek készült. Gáborék előzőleg megbeszélték, kinek ki lesz az ellenfele. Gábor a nagymenőt, Drakulát választotta, Robi a herceget, Géza pedig Pöte Misit meg a többieket. Géza mestere volt az efféle verekedésnek. Szerette, ha többen támadnak rá. Ilyenkor érvényesíthette nagyszerű tempóérzékét, leleményességét és természetesen judó tudását. Az összecsapás tulajdonképpen nem tartott tovább két-három percnél. Robi

megkérdezte a herceget, hogy miért bántotta barátjukat, és választ sem várva, ütött. Odescalchi szeme fölakadt, és eldőlt. Drakula Robira akart rohanni, de Gábor jobb csapottal állon találta. Drakula a falnak esett, megrázta a fejét, mélyet lélegzett. Félelmetes volt. A következő pillanatban már bokszer volt a jobb kezén, és Gábornak rontott. Ütése elől Gábor késve kapta el az arcát, a bokszer feltépte a bőrét, erősen vérzett. De nem törődött vele, elkapta Drakula csuklóját, megrántotta olyan erővel, hogy ellenfele karja majdnem kiszakadt a vállából, ezekkel a bokszeres fickókkal nem szabad kesztyűs kézzel bánni. Drakula felüvöltött a fájdalomtól. A diákok a verekedők körül tolongtak. Miskó Zsolt mindkét kezét gyomrára szorította, és sírt és öklendezett, Böczöndi Henrik jobb karja szinte bénán lógott, Hertl Kurt pedig rémülten az arcát fogta. Pöte Misi a falnál ült, és hülyén bámult a semmibe. A herceg most kezdett feltápászkodni, de mint a részegek, újból és újból térdre esett. Félóra múlva Teller Márk igazgató előtt álltak valamennyien. Teller még nem volt ötvenéves, de ritkuló haja, tömött bajusza már megőszült, nagyon hasonlított egy kedves, barátságos, szakálltalan Mikulás bácsihoz. Vastag nyakú kálvinista hírében állt, a fiúk úgy tudták, kemény nézeteltérései vannak a nyíltan jobboldali nézeteket valló tanárokkal, Makray Mártonnal és társaival. Teller Márk először Gáborhoz lépett. Mielőtt még szólt volna, levette sokdioptriás szemüvegét, megtisztította, közben hunyorogva a fiút nézte, de az arca helyett csak egy testszínű foltot látott. Arca haragos volt. Gábor azon törte a fejét, hogy mit fog mondani Szulitának délután az arcán éktelenkedő sebről. – Lukács – hallotta nagyon távolról Teller hangját –, mondja el, hogy mi történt. – Az történt, igazgató úr – kezdte Gábor –, hogy Odescalchiékat kihívtuk egy rögbimeccsre. – Mire? – Teller összevonta sűrű, egyenes vonalú szemöldökét. – Rögbimérkőzésre. Tetszik tudni, Bodza tanár úr szeremé létrehozni az iskolában egy jó rögbicsapatot, és arra biztat, hogy gyakoroljunk. Mi pedig, tisztelettel, kihívtuk Odescalchiékat egy mérkőzésre. Nincs még felszerelésünk, és ez lett az eredmény. – Sebesült arcára tette a kezét. Teller most Gelb Mátyás szétvert arcát tanulmányozta. – Te is játszottál, Gelb? – Én is, igazgató úr.

– Ejnye, fiam – Teller hangja rosszalló volt. – Nem neked való az efféle kemény játék. – Meg kell tanulnom, igazgató úr, kérem. Hertl Kurt váratlanul felemelte a kezét. – Igazgató úr, tisztelettel. – Mi van, Kurt fiam – kérdezte Teller, és a fiúhoz lépett. Hertl Kurt megnyalta a nyelvével vékony ajkát. – Hazudnak – mondta aztán. – Semmiféle rögbimeccs vagy mi, nem volt. Mi békésen álltunk és beszélgettünk a napsütésben, amikor Lukács és bandája ránk támadt. Egyszerűen megtámadtak. Tessék megkérdezni Fricit. Odescalchi Fricit. Gábor biztos volt benne, Teller nagyon jól tudta, hogy ők nem rögbiztek, hanem verekedtek, de valamiért jól jött neki a hazugság. Most láthatóan zavarban volt. A szép arcú Odescalchira nézett, aki már magához tért. – Nos, Odescalchi Frigyes? Halljuk, mi hát az igazság? A herceg hátrasimította homlokából világosszőke haját, és meggyőződéssel azt mondta: – Nem tudom, hogy Hertl honnan veszi ezt a bődületes marhaságot. Egyszerűen nem tudom. Én ugyanis tegnap megállapodtam Lukáccsal, hogy ma a nagyszünetben rövid meccset játszunk. Tetszik tudni, igazgató úr, a rögbi kemény játék. Nagyon kemény. És igaza van az igazgató úrnak, nem Gelbéknek való. Nem zsidóknak való játék. Teller láthatóan megkönnyebbült. Ha Odescalchi is rögbimeccsről beszél, akkor simán lezárhatják az ügyet. Nincs szükség vizsgálatra meg ilyesmikre. Végignézett a fiúkon. – Kinek van még mondanivalója? – kérdezte. Pillanatnyi csend után Robi szólalt meg.

– Én itt az igazgató úr előtt és a többiek előtt csak annyit akarok mondani Odescalchinak meg csapattársainak, hogy többé ne támadjanak szabálytalanul Gelb Matyira, mert abból baj lesz. Ugyanis nem férfias dolog. Robi szavaiból mindenki megértette azt, amit tanácsos volt megértenie. A tanítás végén a kapuban – Gábor Robival és Gézával indult haza – Odescalchi várta. Gábor megállt. Természetesen Robi és Géza mindenre felkészülve mögéje lépett. Szép Karcsi és Pöte Misi a herceget fedezte. – Figyelj rám, Lukács – mondta Odescalchi. – Azt akarom mondani, hogy a pályát még nem futottuk végig. Csak az első száz métert nyertétek meg. – Velem pedig jobb lesz, ha nem találkozol – hadarta Drakula –, mert én kinyírlak. Erre esküszöm. Érted, zabigyerek? Ott foglak kiteríteni, ahol találkozunk. Világos, zabigyerek? Elég szép számú hallgatóság gyűlt össze körülöttük, hallottak minden szót, voltak, akik kuncogtak, viszont a legtöbbjük némán, de kíváncsian várakozott. Gábor nem szerette, ha eszébe juttatták apátlanságát. Különösen nem szerette, ha azt sértő módon tették. Ilyenkor gyorsan elborult az agya, mert úgy érezte, hogy nem őt, hanem anyját sértegetik. – Túl sokat zabizol, fiú – mondta halkan. – Miért, talán nem vagy az? Talán tudod, hogy ki kefélte meg az anyádat? Vagy… Tovább nem mondhatta, mert Géza letaglózta. Megelőzte Gábort. Az ő ütése már csak a levegőt érte. Drakula ráesett a kapu előtti védőkorlátra, aztán átbukott rajta. – Ezért rám ne haragudj – mondta Odescalchi –, ez a Drakula állat. Nem normális. Szégyellem magam helyette is. Egyébként, ha Simándi nem vágja szájon, megtettem volna én. Gábor bólintott, aztán megfordult, és a barátaival lement a Duna-partra.

– Kösz, Géza – mondta Simándinak. – De rám bízhattad volna. – Direkt jól jött nekem – mondta Géza –, régóta fenem a fogamat erre a trógerra. Na, szevasztok. – Felugrott egy lassító villamosra. Gáborék benéztek Kulcsárokhoz. Pisti már otthon volt, Lonkával ebédelt. Gábor bemutatta a lánynak Robit, aztán megkérdezte, hogy miért nem várták meg az ebéddel. – Nem is tudom – mondta Lonka. – Talán azért, mert Pisti már nagyon éhes volt. Igen, azért. – Két terítéket tett az asztalra. – Magát is meghívhatom, ugye? – kérdezte Robit. – Elfogadom – mondta Robi, és mereven nézte a matrózblúzos lányt. – Magáról, Lonka, mindig elragadtatással beszélt a barátom, de most, hogy látom, meg kell mondanom, Gábornak nagyon szegényesek a kifejezőeszközei. – Csakugyan? – kérdezte Lonka, és megállt az asztalnál. Pisti nevetve Robira nézett. – Te is érted a fűzést. Ne is egyetek, vonuljatok át Lonka szobájába. – Pista! – szólt az öccsére a szép lány, és arca bíborvörös volt. De Pisti formában volt, folytatta: – Lonka nagyon szeret egyedül lenni a szobájában a barátaimmal. Gondolom, te is a barátom vagy. – Az vagyok. A hülye srácok barátja vagyok. De ha nem hagyod abba, szájon váglak. Szerencsére a házvezetőnő behozta a levesestálat újból, és az asztalra tette. Megkérdezte Lonkát, megvárják-e, amíg Gáborék megeszik a levest, vagy behozza-e nekik a másik fogást. – Várunk. – Lonka a Gábor arcát elcsúfító sebet nézte. – Én nem várok – hangoskodott Pisti, és a villájával az asztalt verte. – Éhes vagyok! Éhes vagyok! Kaját akarok!

Lonka többször is rászólt, hogy ne ordítson, és ha éhes, akkor menjen ki a konyhába, és ebédeljen ott. Ám Pisti nem hagyta abba az üvöltést. Lonka felállt, és arcul ütötte testvérét. Elszabadult a pokol. Összeakaszkodtak. Robi Pistit fogta le hátulról, Gábor pedig Lonkát. Úgy ölelte át, hogy tenyere a lány mellére feszült. Lonka sírva fakadt, megfordult, és arcát Gábor mellére hajtotta. Aztán valahogy megnyugodott, folytatták az ebédet. Ebéd után Pisti kijelentette, hogy nem akar tanulni, menjenek a francba. Gábor Lonkát tanítsa a szerelemre meg mindenre. – Erről van szó, fiú, én is így gondolom. Azért jöttem, hogy megmondjam. Nem tanítalak tovább. Elég volt. És még valamit. Tudod mikor fogsz focizni az iskola csapatában? – Ha a füleddel is megtanulsz énekelni – mondta Robi. – Ha nem tudnád, Öcsike, én lettem a Sportkör elnöke. És nekem az a véleményem, hogy a hülyék először tanuljanak, és csak utána rúgják a labdát. – Hagyd a fenébe, Robi – sürgette Gábor –, menjünk. Lonka majd elmondja Kulcsár úrnak, hogy mi történt. – Lonkához lépett. Magához ölelte, megcsókolta az arcát. – Szervusz, Lonka. Terád nem haragszom. Néha meg foglak látogatni. – Lonka sírt. A kapu előtt Gábor azt mondta Robinak: – Most aztán nyomás a Rómaira. Deme nyugtalanul várta őket. Sötétbarna hajában –mióta Gábor nem találkozott vele – megsokasodtak az ősz szálak, sovány arca most még soványabbnak látszott, bujkálása óta sűrű bajuszt növesztett, mélybarna szeme alatt elmélyültek a sötét félholdak. Sötétkék tréningruhát viselt, utcai ruhája vállfára akasztva a fogason lógott. A börtönzárkánál nem nagyobb helyiségben délután már kellemetlenül hideg volt, pedig a sarokban a könyvespolc alatt díszelgett egy AEG gyártmányú hősugárzó. – Miért nem kapcsolja be? – kérdezte Gábor. – A dugaszoló nem jó bele – mutatott a konnektorra. Robi megcsóválta a fejét,

– És maga nem tudta megcsinálni? Deme megborzongott. – Nem értek az elektromossághoz. A műszaki dolgokhoz analfabéta vagyok. Robi kihúzta a szerszámosfiókot, és keresgélni kezdett benne. Talált egy megfelelő dugaszolót. Amíg szerelt, addig Gábor Demét hallgatta. – Besúgó került a vonalba. Ebben az évben ez volt az ötödik lebukás. Csak Budapesten. – Leült az alacsony lócára, fejét a tenyerébe hajtotta. – Látja – mondta Gábor –, ezért tartom én magamat távol maguktól. Tele vannak spiclikkel meg árulókkal. – Deme hallgatott. – Mit gondol – folytatta a fiú –, Robi papája miért bukott le? – Az újságíró megvonta a vállát, aztán lassan Gáborra emelte tekintetét. – Mégis tovább kell csinálni. Akkor is, ha árulások tizedelik meg sorainkat. Gábor cigarettával kínálta őt. Rágyújtottak. Közben Robi kicserélte a konnektort, bedugta az aljzatba. Hamarosan érezték a hősugárzóból kiáramló kellemes meleget. – Ez így már mindjárt más – örvendezett Deme, és tekintete élénkebb, vidámabb lett. – Családja van? – kérdezte Gábor. – Miért érdekli? – Deme gyanakodva nézett rá. – Úristenit, a kutya úristenit! – dühöngött Gábor. – Már megint ez a rohadt bizalmatlanság. Hát mit gondol, azért kérdezem… – legyintett – különben köpök magára, családjára meg mindenre. Azt mondja meg, hogy mit akar tőlünk. Robi rászólt. – Meghülyültél, Gabi? – Lehet. De mondd meg, hogy segítsek, ha nem bízik bennem. – Akkor sem kell ilyen idegbajos hangon beszélni – mondta Robi.

Gábor nem válaszolt. Némán szívta a cigarettáját. A csendet Deme törte meg. – Van családom. A feleségem tanárnő. A kislányom kétéves. Még nem láttam. – Hangja szomorú volt. – Konspirációs okokból a kislányom születése előtt elváltunk. Harcoltam Spanyolországban. Megsebesültem, átszállítottak Franciaországba. Rabkórházba kerültem. Onnan levelet írtam a bátyámnak Svájcba, aki Baselben egy magán-középiskolában matematikát tanít. De meghívottként előad a zürichi egyetemen is. Kezességet vállalt értem, és felgyógyulásom után értem jött, magával vitt Baselbe. Ott aztán olyan papírokat kaptam, amelyek azt bizonyították, hogy harminchat óta Svájcban éltem. Harmincnyolc nyarán ezekkel a papírokkal jöttem vissza Budapestre. – Gáborra nézett. – Most már mindent tud. – És most mit kíván tőlem? – Szeretnék ennél biztonságosabb helyre kerülni. Mert ez nem az. Olyan helyre, ahol dolgozni is tudnék. – Mit akar dolgozni? – kérdezte Robi. – Például cikkeket tudnék írni. Vagy fordítani franciából. – Beszél franciául? – kérdezte Gábor. – Francia szakos tanár vagyok. Egyetemi tanulmányaim utolsó két évét a Sorbonne-on végeztem. Gábor franciául kezdett beszélni vele. – Figyeljen rám – mondta Gábor, de az újságíró közbeszólt türelmetlenül. – Ne quittez pas, je vous prie – folytatta. Deme elhallgatott. – Tehát, figyeljen rám. Én Jean Duran francia hadnagy vagyok. Menekült. Illegálisan élek Magyarországon. Maga Pierre Dermeaus kapitány. A parancsnokom. Együtt szöktünk. Honnan? – Szerintem – mondta Deme –, Klagenfurt mellől. Odavittek dolgozni valamelyik titkos fegyvergyárba.

– És hogy szöktünk meg? – kérdezte Gábor. – Éjjel a vonatról. Felszedtük a deszkákat. Ez közismert szökési mód. – Rendben van. – Igen. Csakhogy minek ez az egész? – Mindjárt megérti – mondta Gábor, és elmesélte neki Szulitához fűződő kapcsolatát. A szűk helyiségben már érezhetően meleg volt. Gábor kinézett az ablakon. Farkas bácsi ment át a sárguló füvön a part felé. Az öreg régi baloldali volt, ő gondoskodott Deméről. – Miből vagy miért gondolja, hogy az a lány tud segíteni rajtam? – Nem is tudom. – Gábor elgondolkozott. Aztán kis idő múlva hozzátette. – Nem szereti a németeket. – Gondolja, hogy ez elég? – Talán. Maradjon itt nyugodtan. Én ma találkozom a lánnyal. Meglátjuk, mit mond. A találkozó után idejövök. – Várom – mondta Deme. Gábor Robiéknál átöltözött, és elment a műterembe. Károlyit már nem találta otthon. Meglepően nagy rend és tisztaság volt. Behúzta az elsötétítő függönyöket, az íróasztalnál meggyújtotta az olvasólámpát, és türelmetlenül várt. Odakünn már sötét volt, feltámadt a szél is, feszegette az ablakokat. Rágyújtott. Hat óra múlt néhány perccel, amikor Szulita megérkezett. Gábor bezárta a műterem ajtaját, aztán a karjába szorította a lányt. – Már azt hittem, hogy nem jössz – suttogta, és a száját kereste. A lány válaszolni akart, de Gábor olyan szenvedélyesen csókolta, hogy nem tudott megszólalni.

Később leültek a pamlagra. Szulita megijedt, amikor meglátta a sebet Gábor arcán. – Mi történt az arcoddal? – kérdezte aggódva. – Verekedtem, és az egyik turulista bokszerrel megütött. – Hol verekedtél? – Óbudán. A Margit Kórházzal szemben van a nyilasok párthelyisége. Onnan jöttek ki. Aztán az utcán belekötöttek néhány munkásba. Verekedés kezdődött. Segíteni akartam a munkásoknak. – De te hogy kerültél a Margit Kórházhoz? – A kapitányomat látogattam meg. – A kapitányodat? – Igen. Pierre Dermeaus kapitányt. Szulita összevonta szemöldökét. – Az meg kicsoda? – Titok. De neked megmondom. Esküdj meg a szerelmünkre… Várj, ez nem jó, hiszen én nem tudom, hogy te szeretsz-e… – Ez nem volt szép, Jean Duran. – Bocsáss meg. Nem akartalak megbántani. – Megcsókolta a lány kezét. – Az életemre esküdj… Szulita gyengéden megcsókolta a fiú sebét, lágyan megsimogatta arcát. – Jean Duran, figyelj rám. Én nem esküszöm meg semmire sem. Sem a szerelmünkre, sem az életedre. Furcsa, hogy nem bízol bennem. Én azt adtam neked, amit egy lány egy férfinak adhat. Az ártatlanságomat. Bizalommal és szerelemmel. És ha visszaélsz vele? Kértem az esküdet?… – Bocsáss meg. Igazad van. Szégyellem magam. – És Gábor valóban szégyellte

magát. Szulita látta rajta, hogy őszintén beszél, hozzá bújt. – Nincs semmi baj – átölelte a nyakát. – Nagyon szeretlek. A tied akarok lenni. Gábor önfeledt ölelkezésük pillanataiban arra gondolt, hogy bárcsak örökké tartana ez a szerelem. És ugyanakkor, ha sejtésszerűen is, de érezte, hogy el fogja veszíteni Szulitát. A lány fölült, lábait maga alá húzta, cigarettára gyújtott, a hamutálat Gábor mellére tette. – Most már elmondhatod, hogy ki az a kapitány. – Pierre Dermeaus… Igen. – Rágyújtott ő is. – A zászlóaljparancsnokom. Együtt estünk fogságba. – Mikor? – Június tizedikén. Negyvenben. A Szajna északi partját védtük Vernos-nál. Ott estünk fogságba. Először Reims mellé vittek egy táborba, aztán gyalogmenetben indultunk Németország felé. Később vagonokba raktak és valamilyen táborba vittek Németországban. Ott hetek múlva kiválasztották az erős, munkaképes embereket, főleg fiatalokat. Megint vagon. Napokig utaztunk. Egyik nap megtudtuk, hogy az úticél Klagenfurt. Nos, a város előtt megszöktünk. Fölszedtük a vagonban a deszkákat, és leereszkedtünk a sínek közé. Aztán átszöktünk Magyarországra. Szulita a fiúhoz hajolt, melle a melléhez ért. – Szegénykém – suttogta –, sokat szenvedtél. Gábor elnyomta a cigarettáját, magához szorította a lányt. – De most boldog vagyok. Olyan boldog, hogy félek… – Mitől? – Nem tudom. De az élet, a sors, vagy az Isten, nem ad ingyen ilyen szép boldogságot senkinek sem. Miért lennék én a kivétel?

– Mert mi a kivétel vagyunk. Igenis, az vagyunk. Hinnünk kell benne. Azt akarom, hogy ne félj. Hogy soha semmitől se félj. Tudod, Jean, én már azt sem bánnám, ha állapotos maradnék… Én attól sem félnék. Akkor, tudom, feleségül vennél. Mondtam már, hogy a feleséged akarok lenni? – Még nem mondtad. – Akkor most mondom: emberek, én, Csitáry Szulita, nyolcadikos gimnazista, százhatvanöt centi magas, csinosnak mondott leány, Jean Duran francia hadnagy felesége akarok lenni. – Hát ez szép. És anyád, apád mit szólna hozzá? – Nem tudom. Nem is érdekel. Engem most csak a szerelem érdekel. Én reggeltől estig szerelmeskedni akarok veled. – Én is, Szulita. De azért ne veszítsük el a fejünket. – Már elvesztettem. – Nevetett. – És nem érdekel semmi. És rajtad kívül senki. És csak a szerelem érdekel. Én nem tudtam, hogy ez ilyen csodálatos dolog. Én csak most tudom, hogy mi az a gyönyör. Őszintén mondom, elképzelni sem tudtam. Lehet, hogy ez az élet értelme? Hogy ezért születtünk? – Szulita, drága, ne keverjük össze a dolgokat. A szerelem, a gyönyör és mindaz, ami a szerelemmel együtt jár, nem azonos az élettel. Jól jegyezd meg, az élet ennél jóval több. A szerelem része az elemek, de nem azonos vele. Hidd el, vannak a szerelemnél fontosabb dolgok is. A lány még mindig törökülésben ült, mellét nem fedte el, mintha nem lett volna benne szégyenérzet. – Fontosabb dolgok? – kérdezte. – Például mi? – Például az, hogy szeretkezés közben is Pierre-re gondolok, mert életveszélyben van. – Hogy lehet a kapitányod életveszélyben? Gábor a két Franciaországról kezdett beszélni. A szabad franciákról, akik felsorakoztak De Gaulle tábornok mögé, és harcolnak a németek ellen mindenütt

a világon, itt Magyarországon is. És a vichyi franciákról, akik Pétain marsall vezetésével együttműködnek a németekkel. Itt Magyarországon is. Vichynek Budapesten is van képviselete. – És a pétainisták – folytatta Gábor – kiadnák a náciknak a barátomat, Pierre-t. – Gábornak sok energiájába került a politikai tájékozódás és anyaggyűjtés. Éjszakánként meghallgatta az angol rádió adásait, néha sikerült fognia a Szabad Franciaország adóállomás londoni adását, de olykor Moszkvát is. A francia nyelvű híreket hallgatta. Waldemár Henrikkel olyan viszonyban volt, hogy híreiket kicserélték egymással. Minden találkozóra alaposan föl kellett készülnie, mert Szulita faggatta, kíváncsi volt apjára, anyjára, a Távol-Keletre, Indokínára, ahol szülei „élnek”. És Gábor nem sajnálta a fáradságot, hanem lelkiismeretesen „készült” Indokínából, tudta, milyen az időjárás, mikor van a monszunidőszak, milyen a hagyományos népviselet, hogyan esznek pálcikákkal, milyen a zenéjük, a táncuk, milyen a mangófa gyümölcse, hogyan kell elfogyasztani a papayát, milyen íze van. Ebben is sokat segített neki Waldemár, aki fiatal korában járt Indokínában. Látta Szulitán, elhiszi, hogy Gábor „kapitánya” veszélyben van, és bizonyára azon gondolkodik, hogy hogyan tudna segítem rajta. – Jean, amit most mondok, az titok. – Megesküdjek, hogy hallgatok? – kérdezte mosolyogva a fiú. – Nem. Ne esküdj. Ha becstelen ember vagy, úgyis hiába esküszöl. A becsületes ember pedig miért esküdjön. – Igaz. – Tudod, kik azok a partizánok? – Tudom. De Magyarországon nincsenek partizánok. Legalábbis én nem hallottam, hogy volnának. – De vannak Jugoszláviában. – Igen. Róluk már hallottam. – És ha a kapitányt átvinnénk hozzájuk? – Hogyan?

– Azt én sem tudom. Én csak Újvidékig ismerem az utat. – Nem tudom, Szulita. Beszélnem kell vele. De úgy gondolom, hogy itt kell maradnia az országban. Ez a feladata. – Értem. – Lehajolt Gáborhoz, megcsókolta. És kezdődött minden elölről. Gáborban felrémlett, úristen, mit csinál, ha Szulita terhes marad? Ha feleségül kell vennie, nem játszhatja tovább a francia hadnagy szerepét. Akkor meg kell mondania, hogy csóró, törvénytelen gyerek. – Nem kell vigyáznod – súgta szinte lázasan a lány –, szoríts magadhoz erősen. – Olyan görcsösen és olyan erővel kulcsolta át a lábaival Gábort, hogy annak nem sikerült időben kiszabadítania magát a lány öleléséből. Fáradtak voltak. Lihegve, de boldogan feküdtek egymás mellett. – És ha terhes maradsz? – Francia gyerekem lesz. Feleségül veszel. Esetleg kimegyünk Svájcba… Magánúton tanulok tovább. Tudod, mi nagyon gazdagok vagyunk. Egyedüli gyerek vagyok. Szüleim minden vagyonát én öröklöm. És nagyanyám vagyonát is. Jean, van egy áldott jó nagyapám Erdélyben. Ha Tati megtudja, hogy én idő előtt állapotos lettem… – Szulita, imádlak, de ne légy állapotos. Értsd meg, háború van, földönfutó vagyok. – De tiszt vagy. Francia tiszt. Apád kormányzó. És én szeretlek. – Apám. Ki tudja, él-e még? A japánok kegyetlenek. Kérdezd meg apádtól. Mondd, Szulita, mire lennél képes értem? Szulita a fiúra nézett. Szeme fénylett. – Vágjam fel az ereimet? – Őrült – mondta Gábor. – Te őrült. – Jean – szólt hosszú idő után a lány –, ha a kapitányod nem akar átmenni a partizánokhoz, el tudom őt bújtatni valamelyik majorunkban. Tudod, Jean, a mi embereink nagyon megbízhatóak. Apámmal beszélek, jó?

A fiú ezt az ajánlatot akarta hallani a lánytól. – Szulita, apád a kormány hivatalos embere. Szerinted rábízhatjuk Pierre-t? – Rám bízod vagy nem? – De igen. – Iszonyú rosszkedve támadt. Itt fekszik mellette ez a csodálatos lány. Bízik benne. Ő meg becsapja őt. – Mondd, a kapitánynak van családja? – Felesége és két gyereke van. Ha jól emlékszem, a felesége tanárnő. De ebben nem vagyok egészen biztos. – Később azt kérdezte: – Szulita, te ismersz kommunistákat is? – Nem, nem ismerek. Nem is akarok ismeretséget kötni velük. Félek a náciktól, és félek a kommunistáktól. A mi világunkba, mármint apám és az én világomba, nem férnek bele a kommunisták. Igaz, nem sokat tudok róluk, de az a kevés, amit tudok róluk, elegendő, hogy féljek tőlük. Nem szeretném, ha elvennék a vagyonunkat, nem szeretném, ha megbélyegzett ember lennék. – Hallgatott egy ideig, aztán beszélni kezdett egy híres orosz festőről, Anatolij Grigorjevről, akinek a harmincas évek elején sikerült kimenekülnie a Szovjetunióból. Egy küldöttséggel Prágában járt, és ott menedékjogot kért. Természetesen a cseh hatóságok megadták. Ezt követően ellátogatott Magyarországra is, beszámolókat tartott az oroszországi helyzetről. A magyar antibolsevisták úgy támogatták, hogy portrékat rendeltek tőle. – Ha majd feljössz hozzánk, megmutatom a képeit. Mindhármunkat lefestett. No, amiket Grigorjev mester mesélt a bolsevistákról, az nekem éppen elég volt. –Gáborra nézett. – Te talán szereted őket? – Én? Mármint én? – Igen, te – mondta nevetve a lány. – Hogy is mondjam. Ez nem szeretet kérdése. Nálunk nagyon sok művész kommunista. És meg kell mondanom, kiváló művészek. Pedig nálunk is sok emigráns él, és azok is mesélnek az oroszországi viszonyokról.

– Tudod mit, engem nem érdekelnek a kommunisták. De ha úgy hozná a sors, hogy veszélyeztetnének, akkor harcolnék ellenük. – Csak nem? – De igen. Fejét a fiú mellére hajtotta. – Ez nagyon bonyolult. Hogy mást ne mondjak, a nácik ellen a kommunisták harcolnak legelszántabban. Franciaországban is, Oroszországban is – érvelt Gábor. Csókolgatta a fiú mellét, szorosan hozzá bújt. – Csak nem vagy kommunista? – kérdezte tréfálkozva. – És ha az volnék? Ha kiderülne, hogy kommunista vagyok? Szulita felült. – Soha többé nem állnék szóba veled. Talán meg is ölnélek. – Mereven a fiú szemébe nézett. Hangja halk volt, amikor újra megszólalt. – És sohasem bocsátanám meg magamnak, hogy egy kommunista volt életemben az első férfi. Annyira szégyellném magamat, hogy talán bele is halnék. Gábor nem válaszolt. Jóval később, hogy felöltöztek, Gábor megkérdezte: – Ma este találkozom a kapitánnyal. Mit mondjak neki? Szulita a haját igazgatta. – Nem is tudom. Nagyon sürgős? – Eléggé. Mondtam, hogy veszélyben van. – November tizenegyedike van – számolt Szulita. –Szerda. Le kéne utaznom a birtokra. De csak vasárnap utazhatok le. De azt is ki kell találnom, hogy miért akarok leutazni. Mit mondjak apámnak?

– Ha ennyire komplikált, akkor hagyd. Majd megoldom valahogyan. – Ugyan, Jean – Szulita átölelte Gábor nyakát. – Hidd el, hogy segíteni akarok. Állapodjunk meg abban, hogy vasárnap mindenképpen leutazunk Fenyvesre. Gujdár papa majd onnan átviszi a kapitányt a másik birtokra, és eldugja valamelyik majorba.

8.

Szulita szerelmes volt. Anya szeretett volna lenni. Nem érdekelte a tanulás, az érettségi, csak a szerelem, csak Jean érdekelte. Nem tudta, hogy van ez másoknál, őt a szerelem nem gyengítette el, hanem bátorrá tette. Sok mindent nem értett. Nem értette például azt, hogy ha két fiatal őszintén szereti egymást, miért kell titokban találkozniuk, hogy szeretkezhessenek, és miért kell eltitkolniuk szüleik elől, hogy viszonyuk van, amikor az a legtermészetesebb dolgok egyike az ember életében. Sőt szükségszerű. Bárcsak előbb ismerte volna meg Jean Durant, gondolta nemegyszer. Egyik találkozásuk után, úgy november közepén, szülei már a vacsoránál ültek, amikor hazaért. Zsófi már az előszobában jelezte, hogy odabenn nincs minden rendben. Szulitát ez nem érdekelte. Szerelmes volt. Csak éppen beköszönt, és a szobájába ment átöltözni. Csitáryéknál ugyanis az volt a rend, hogy a vacsorához föl kellett „öltözni”. Ezt a szokást anyja erőltette vagy kényszerítette a családra. Szulita ezt a ceremóniát fárasztónak és unalmasnak találta. Szerinte az helyénvaló volt, hogy vacsorához csodaszépen megterítettek. Szerette ő is a szépen megterített asztalt, a herendi porcelánokat és a csiszolt kristálypoharakat, a damasztterítőt, szalvétákat, de azért ez a mindennapos ünnepélyesség számára terhes és nevetséges volt. Bement a fürdőszobába, teleengedte a kádat meleg vízzel, beleült, és ábrándozott. Furcsa, gondolta, a nyár végén ugyanebben a kádban ült, ugyanilyen karcsú volt a teste, mint most, és ő már mégsem az, aki volt hónapokkal azelőtt; mert Jean Duran akkor is vele van, amikor távol van tőle, érzi a csókjait, a leheletét, testének súlyát, hallja halk, éneklő hangját, és magában mosolyog, ahogy, amilyen kedvesen ejti ki a magyar szavakat. Kopogtak az ajtón.

– Ki az? – Kisasszony – hallotta Zsófi hangját –, a méltóságos asszony üzeni, hogy fogytán van a türelme. – Legyen szíves mondja meg édesanyámnak, hogy boldog vagyok, és mindjárt megyek. – Bocsánat – szabadkozott Zsófi –, micsoda a kisasszony, nem értettem. – Boldog, Zsófikám – mondta hangosan Szulita –, érti, boldog! Remélem, tudja, hogy mi az a boldogság. – Tudom, és ezt mondjam meg a méltóságos asszonynak? – Igen, Zsófikám. Még azt is hozzáteheti, hogy nagyon boldog vagyok. – Jó, megmondom. – Várjon – kiáltotta Szulita –, legyen szíves készítse ki a hímzett piros virágos fehér ruhámat. – Hallotta, hogy Zsófi elment, arra gondolt, hogy Gréti milyen nagy szemeket fog mereszteni, ha egyszer megtudja, hogy ő már nem szűz. Megrémült. Ha eddig nem mondta el neki, ezután miért mondaná el? Grétit nagyon szereti, nagyon jó barátnője, de semmi köze ahhoz, hogy kinek lett ő a szeretője. Kilépett a kádból. Anyja türelme már a végét járta. Szulita pedig úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Először anyját akarta megcsókolni, de az elhárította magától a lánya közeledését, szép arca szigorú volt, vonásai megkeményedtek. Ha nem, hát nem, gondolta Szulita, ez az öregedő nő azt hiszi, hogy ezzel a mogorva, szigorú magatartással megbüntetheti őt. Nem engedi, hogy megcsókolja. Bünteti. Csakhogy őt ezzel nem lehet büntetni. Majd kárpótolni fogja Jean Duran. Apjához ment, megcsókolta arcát, közben odasúgta neki: – Téged nagyon szeretlek. Csitáry bólintott, amit Szulita úgy értelmezett: „én is, kislányom. Én is szeretlek.” Leült, megigazította a ruháját. A szalvétát szétnyitotta, az ölébe tette. Anyja arca továbbra is merev, barátságtalan maradt. Ez nem tetszett neki. Először csak bántotta, de később már bosszantotta is.

Húslevest ettek májgombóccal. Az asszony savanyú ábrázata egyre jobban idegesítette Szulitát. Annyira, hogy az étel sem ízlett neki. – Miért nem eszel? – kérdezte az asszony, amikor Szulita eltolta maga elől a tányért. – Mert nem kell. – No lám, megsértődött a kisasszony. Csitáry csendesen rászólt a feleségére. – Abbahagynád, kedvesem. – Nem hagyom abba, semmit sem hagyok abba! – Szulitára nézett. – Tudod, hogy hány órakor vacsorázunk? – Hangja szinte szúrt. – Tudom – mondta a lány, és a gombóc egyre nagyobb lett a torkában. – Meg szabad kérdeznem, hogy hol voltál? – A szeretőmnél voltam – felelte meggondolatlanul Szulita. Az asszony döbbenten nézett rá, Csitáry kicsit rosszallóan, hiszen tréfának, rossz tréfának fogta föl a lány válaszát, Szulita pedig érezte, hogy olyan utcába tévedt, amelyből nincs visszaút, mert ő nem akar visszafordulni. Egy pillanatra lehunyta a szemét és Csitáry nagyapjára gondolt, és most szeretett volna vele, vagy legalább a közelében lenni, hogy nagyapja meghallja segítségért kiáltó hangját. De nagyapja távol volt, valahol Brassó környékén, ő meg itt ül az asztalnál egy öregedő szézonnyal, aki az anyja, akit szeretnie kellene, de akit ő nem bír szeretni, mert anyja önző, mert csak a világra hozta őt, s azóta nem az anyja, nem érzi, hogy az lett volna. Anyja azt képzeli, hogy ő, Szulita a tulajdona, azt csinál vele, amit akar, nem tudja vagy nem akarja felfogni, hogy ő ember, önálló egyed, személyiség, gondolatokkal, érzésekkel, vágyakkal. Az asszony letette a kanalat. – Hol voltál? – kérdezte. – A szeretőmnél – most már makacs volt a lány. – Ha tudni akarod, hogy mióta van szeretőm, hát azt is megmondhatom: két hónapja, és a megismerkedésünk

után alig fél órával az övé lettem, és nem bántam meg, és azóta sokszor voltam az övé, ma délután is, és istenien jól éreztem magam vele, és az is lehet, hogy gyerekem lesz tőle, mert gyereket akarok. És ha már itt tartunk, szíves engedelmeddel azt is közlöm veled, hogy pillanatnyilag a szerelmen kívül más nem érdekel. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy nem akarok tovább tanulni. De igen, tovább fogok tanulni, leérettségizem, az egyetemre is beiratkozom, és neked, drága anyám, tudomásul kell venned, hogy szeretőm van, aki fel fog járni hozzám. Az asszony arca színekben játszott a fehértől a bíborliláig, végül megállapodott a fehérnél. Ajkát nem tudta szóra nyitni, keze remegett, csak nézett a lányára, aztán nagyokat nyelt. Szulita szerette volna tudni, hogy most mire gondol, mi minden játszódik le benne. Az asszony ilyen fordulatra nem számított, ő úgy hitte, azt szerette volna hinni, hogy az ő engedelmes kislánya még mindig hajasbabákkal játszik, mert az ő naiv Szulitája semmit sem tud a férfi és a nő viszonyáról. Szulita várta, hogy anyja elájuljon, de nem ájult el. Nehézkesen felállt, és Csitáry segítségével kiment az ebédlőből. Szulita hirtelen nyugtalan lett. Idegesen cigarettára gyújtott, azt latolgatta magában, hogy mi fog történni. Hát mi történne? Megvernek? Sohasem tették. Eltiltják a szórakozástól? Kibírja. Nem léphet ki a házból? Nem zárhatják rá az ajtót. Csitáry jött vissza. Rosszallóan megcsóválta a fejét, aztán intett a lánynak, hogy kövesse. Bementek a dolgozószobába. – Ülj le – mutatott a karosszékre a követ. A lány leült, leült az apja is. – Mi volt ez a marhaság? – kérdezte aztán. Szulita arra gondolt, hogy most még visszakozhat, nyugodtan azt felelheti, csak tréfált. De nem. Gyűlöli a hazugságot. Nem fog hazudni, nem akar. Végül is nem ártott senkinek. Joga van a boldogsághoz. – Apa, én komolyan beszéltem. Minden szavam igaz volt. Csitáry ideges lett. A szivar, hogy rágyújtott, megremegett az ujjai között. – Azt akarod mondani, hogy a francia fiú szeretője lettél? – Az vagyok, apa. És ha megengeded, bemutatom neked. – Nem vagyok rá kíváncsi. Annak az embernek én ellátom a baját. Internáltatom.

– Miért nem löveted mindjárt agyon? – kérdezte Szulita indulatosan. – Az az ember semmi rosszat sem csinált. Ezt vegyétek tudomásul. Én akartam az övé lenni. Mindenért én vagyok a felelős. – Hangja kemény lett. – És azt is vedd tudomásul, apa, ha annak a fiúnak egyetlen hajaszála is meggörbül, én öngyilkos leszek. Legjobb lesz, ha tudomásul veszitek, hogy felnőttem, tizenhét éves elmúltam, és szerelmes vagyok. – Nem, kislányom. Nem veszem tudomásul. Mert nem vehetem. Azt sem tudom, hogy kicsoda… Szulita közbevágott. – Már megmondtam. – És ha hazudott? Ha közönséges kalandor? Ha német ügynök? – Nem, nem az – tiltakozott a lány. – Az apja tábornok. Távol-Keleten. Tessék, ellenőrizd le. Pétainéknek, te mondtad, van képviseletük Budapesten. Apa, tulajdonképpen most mi bánt? Hogy már nem vagyok ártatlan? Letagadhattam volna. Mások azt teszik. De te engem őszinteségre neveltél. Nem tudom, mi történt az én modern apámmal. Egyszerre vaskalapos lett. A követ a lány kérdéseire nem válaszolt, így Szulita tulajdonképpen nem tudta, hogy mi nem tetszik az apjának. Végre megszólalt a férfi. – Menj be anyádhoz, és kérj tőle bocsánatot. Mondd azt, hogy csak bolondoztál. – Hazudjak? És ha gyerekem lesz? – Te tényleg ennyire hülye vagy? – dühöngött most már a követ. – Tényleg gyereket akarsz? – A lány bólintott. – Hát nem lesz gyereked – mondta az apja. – Az tőlem függ – kardoskodott a lány. – Én döntöm el, hogy mit akarok. – Szulita, ne feszítsük a húrt. Kiskorú vagy. Az én házamban laksz, az én kenyeremet eszed, az én pénzemből ruházkodsz. Ebből az következik, hogy engedelmességgel tartozol. Azt kell tenned, amit a józan ész diktál. Nincs kedvem vitatkozni veled. Megtörtént, ami megtörtént. Azon már változtatni nem lehet. De le kell vonni bizonyos tanulságokat. Tehát többé nem találkozol vele. Mi is a neve?

– Jean Duran. – Szóval nem találkozol Jean Durannal. – Ezt nem tilthatod meg. – Dehogynem – válaszolta a követ. – Ezenkívül még sok mindent tehetek. Például intézetbe adhatlak Debrecenbe vagy máshova. Ha önként szakítasz vele, akkor én nem bántom Durant. Ha nem szakítasz vele, akkor megteszem a szükséges lépéseket. Szulita érezte, hogy csapdába került. Könnyes szemmel nézett apjára. – De miért? – kérdezte. – Mert én így akarom. – De értsd meg, én nem tudok és nem akarok Jean nélkül élni. – Dehogynem tudsz. És most menj a szobádba. Nem kell, hogy bocsánatot kérj anyádtól. Szulita szó nélkül távozott. Szó nélkül, és megverten. Megalázottan. De hát ő az oka, gondolta. Hogy csinálhatott ekkora marhaságot. Hát mégis, mit gondolt magáról! Nagyapja megértené őt. Odaülne a zsámolyra nagyapa lábához, fejét a térdére hajtaná, és elpanaszolná neki bánatát. „Nagyapa, nem engedik, hogy szeressek és hogy engem szeressenek.” De nagyapja távol volt. És nagyanya? Ő is szereti. Alig egy óra múlva már nagyanyánál volt. Mindig csodálta nagyanyját. Az volt a vágya, hogy öregségére ő is olyan szép maradjon. – Hát veled mi történt? – kérdezte az öregasszony. A Dunára néző szobában ültek a virágok között, mert az öregasszony imádta a virágokat, szobái amolyan pálmaházhoz hasonlítottak. A Duna túlsó partján most nem látszottak az Országház fényei, de még a kontúrjai sem. Szulita elmondta, hogy mi történt. Nem hazudott, és amit különösnek talált, nem szégyellte magát. Nagyanyja türelmesen végighallgatta. Nem bóbiskolt, nem ragadt le a szeme, élénken figyelt, olykor bólintott. Túl volt már jóval a hetvenen, hallása megromlott. Szulita elhallgatott, hallgatott az öregasszony is.

– Ja, valamit kérni szeretnék, nagymami. – Éspedig? – Ha anyáék keresnek, tessék azt mondani, hogy nem vagyok itt. – Te ne írd elő nekem, hogy mit mondjak. Az öregasszonynak nagy vagyona volt, nem függött Csitáryéktól, határozottan és keményen beszélt velük mindig. – Vacsoráztál? – kérdezte. – Nem sokat – mondta a lány. – Alig hogy elkezdtem enni, kitört a vihar. – Az öregasszony intett: – Gyere. – Kimentek a konyhába, nagyanyja hideg sültet, krumplisalátát tett az asztalra, leült, nézte, ahogy unokája eszik. – Mária elutazott. Temetésre ment. Meghalt a testvére. Csak a hét végén jön vissza. Szóval szerelmes vagy, és odaadtad magadat a fiúnak. Hát ez szép. És szeret téged az a fiú? – Szeret. Nem azért, mert mondja. Érzem, hogy szeret. – Csacsi vagy. Azt nem lehet érezni. Miből érzed? Hogyan érzed? Az öleléséből? A csókjából? – Legyintett. – Azt mondja neked a nagyanyád, hogy az az ember is forrón öleli a testedet, forrón csókolja a szádat, aki nem szeret, csak kíván. Talán nem is ismer. Azonkívül, hogy kívánatos fiatal tested van, nem tud rólad semmi mást. Na, nem történt semmi baj. Reméljük, nem maradtál terhes. Reméljük. Ha pedig jólesett az együttlét, hát egészségedre. De légy azért óvatos. Nehogy csalódj. A katonaembereknél semmi sem biztos. Egyébként megsúgom neked, a szerelem ölelkezés nélkül egy fityinget sem ér. Csengett a telefon. Bementek a szobába, az öregasszony felvette a kagylót. Csitáryné telefonált. – Igen, itt van – mondta az öregasszony. – Már alszik. Nem, nem keltem föl. És nem küldöm haza. Itt marad nálam pár napig. Azt mondtam, itt marad nálam! Tudom, hogy a te gyereked, de akkor is nálam marad. Ostoba voltál mindig, az

vagy most is. Igen, tudom, hogy mi történt. Pontosan. Neked legalább nem Horovitz professzortól kellett megtudnod, mint nekem annak idején. És te csak tizenhat éves voltál. Tehát ne oktass. Nem, nem hallja, mondtam már, hogy alszik. – Aztán az öregasszony hosszan hallgatott, néha Szulitára nézett, hunyorított. – Helyes, akkor szervusz, jó éjszakát. – Letette a kagylót. – Na gyere, feküdjünk le. Reggel korán kell kelnem. – Tessék csak aludni, én majd felkelek. Máskor is felkeltem. És ha meg tetszik engedni, a reggelit az ágyba viszem. Az öregasszony megölelte, megcsókolta unokáját, aztán bement a szobájába. Szulita is lefeküdt. Jeannal volt együtt, beszélgetett vele. „Látod, szerelmem, én vállallak, és nem engedem, hogy elválasszanak egymástól. És nincs igaza a nagymamának, mert igenis én érzem és tudom, hogy te szeretsz. És azt is érzem, hogy szeretni fogsz.” Öt óra volt, amikor Szulita felébredt. Éppen hogy csak megvizesítette a szemét, aztán kiment a konyhába. Pizsamában volt, nagymamájánál mindig volt hálóinge és pizsamája. Előkészített mindent a reggelihez. Meggyújtotta a gázt, vizet tett fel forralni, elővette a tojást a hűtőszekrényből, amikor kopogtak a konyhaajtón. –Tessék – mondta hangosan, és hátrafordult. Az ajtóban Jean állt, kezében a tejesüveg és a péksütemény. Fején diáksapka. Mosolygott, de a mosolya lassan ellaposodott. Szulita meg csak állt, és nem értette, hogy miért nem hal meg ott nyomban.

9.

Csoda, hogy az üveg nem esett ki Gábor kezéből. Csak állt, akár egy hülye, és nem tudta, hogy mit kell tennie. Az élő hazugság volt. Szulita valami hallatlan erővel uralkodott magán. Kezében tojást tartott, háta mögött a tűzhelyen forrt a víz. Aztán Gábor megmozdult, a tejesüveget az asztalra tette, a péksüteményeket pedig a venyigekosárkába. – Szulita… megengeded, hogy megmagyarázzam?

– Ki vagy te? – kérdezte sápadtan a lány. Hangja remegett. – Mindent megmagyarázok. – Ki vagy? – Szulita hangja mintha sírgödörből hallatszott volna. – Miért nem válaszolsz? Gábor megtörölte izzadt homlokát. – Lukács Gábor vagyok – mondta rekedten. Szulita mintha még reménykedett volna valamiben. – Tehát Jean Duran nem létezik? Jean Duran nem él? Semmi sem igaz? Gábor nemet intett. – Tréfa volt, Szulita – hangja halk, bűnbánó volt. – Nagyon rossz tréfa volt. Embertelenül rossz tréfa. – Szulita szeme megtelt könnyel. – Az volt. Elismerem. És nagyon bánom. De szeretlek. Nagyon szeretlek. Már régen meg akartam mondani az igazat, de nem mertem. Nem akartalak elveszíteni. Szulita lenyelte döbbenetét és fájdalmát. Kezdett magához térni. Arca merev lett, tekintete megkeményedett. – Mennyivel tartozom? – Nem értem. – Hány pengővel tartozom? Nem érted? Hány pengőt szoktak adni az úrinők egy-egy szeretkezésért? – Hangja éles volt, vágott, mint a késpenge. Gábor a sértéstől elvörösödött. – Felelj… Hány pengőt szoktak adni… – Kérdezd meg az anyádtól. Ő biztosan tudja. – Most már bántani akarta a lányt ő is. – De tudod mit, neked ingyen lettem a szeretőd. Úrilány szeretőm még nem volt. Máskor is szívesen állok a rendelkezésedre. Címem: Lukács Gábor, harmadik kerület, Kaszás utca ötvennégy.

– Megjegyzem – a lány arca kivörösödött. – De én ingyen nem fogadok el semmit sem. – Kinyitotta a szekrényt, pénzt vett ki. – Tessék, száz pengő. Mindenért. Tedd el! Ne mondd, hogy ingyen szerettél. – Megfordult, és kiment a konyhából. Gábor nézte a pénzt egy darabig, aztán megfordult, és kitámolygott a lakásból.

MÁSODIK TÉTEL

1.

Jószerint napokig nem tért magához. Esténként nyitott szemmel nézte a sötét mennyezetet, és nem bírt szabadulni a nyomasztó emléktől. Kívülről látta magát. Fején a diáksapka, arca lángol, Szulita arca hófehér, mintha ájulás környékezné, de uralkodik magán, aztán az asztalra teszi azt az átkozott pénzt… Néhány nap múlva elmondta Robinak, hogy mi történt. A fiúk zajongtak, ők az ablaknál álltak, közvetlenül a padjuk mellett, hogy rögtön beülhessenek, ha megkezdődik Makray órája. – Tudtam, hogy ez lesz a vége. Az úrilányoknak nem mindegy ám, hogy kivel kefélnek. – Nem olyan egyszerű ez. Marha voltam, hogy belementem a játékba. Marinak ne mondd el, hogy mi történt. – Nem tartozik rá. Egyszerű vagy nem egyszerű, az csak duma. Az a véleményem, öregem, hogy ezeket az úrilányokat meg kell kefélni. Sorban, egymás után. Legalább egy „francia” gyereket csináltál volna neki emlékbe. – Nevetett. – Kirúgott? Rendben van. De mi lesz Demével? Úgy volt, hogy holnap reggel Balatonfenyvesre utaztok. Az a szerencsétlen számít rá. – Nem utazunk. – Értem, de hová vigyük? – kérdezte Robi. – Nem tudom. Valamit majd kitalálok. Becsengettek. Makray bejött, elegáns volt, mint mindig, szúrós tekintettel végignézett a fiúkon. Az érettségi tételeket ismételték, Makray azokból feleltetett. Ezen az órán a Dózsa György-féle parasztlázadás és Werbőczy

Hármas könyve volt műsoron. Gáborék tudták, hogy Makray szívből utálja Dózsát, nem forradalmárnak, hanem haramiavezérnek tartja. Mindez azért is volt furcsa, mert Makray, bár y-nal írta a nevét, egyszerű vasutas családból származott. Makray fanatikusan vallásos volt. Meggyőződése szerint Istentől való a szegénység és a gazdagság is. Ezen az isteni rendelésen ember nem változtathat. Nem változtathatott Dózsa György sem, akit – meggyőződése szerint – a bosszú és a gyilkolás vágya fűtött, nem pedig a keresztényi alázat és engedelmesség. Gábornak Dózsáról merőben más volt a véleménye. Makray lapozgatott a noteszában, aztán kihívta felelni Robit. – Nyugi, Robi – súgta Gábor –, ne hülyéskedj. Robi bólintott, és lassú, nyugodt lépteivel kiment a katedrához. Koncentrált néhány pillanatig, aztán beszélni kezdett. Nyugodtan, megfontoltan. Ismertette a korszakot, a keresztes háborúk gazdasági hátterét. Makray többször közbeszólt, Robi ilyenkor elhallgatott, majd udvariasan megkérdezte, hogy folytathatja-e. Miután Makray engedélyt adott, Robi folytatta, nyugodt hangon, de meggyőződéssel dicsérte Dózsát, és szükségszerűnek nevezte a parasztok felkelését. – Elég – mondta Makray halkan, de határozottan, és felállt. – Elég! – Csak még egy mondatot, tanár úr. Biztos vagyok benne, hogy eljön az idő, amikor Werbőczy szobrát ledönti a nép, és helyére felállítja Dózsa György szobrát. Ebből aztán botrány lett, de érdekes módon Robit ez nem zavarta. Másnap azt mondta Bálint Árpád osztályfőnöknek: – Kérem, osztályfőnök úr, én az anyagot a hivatalos történelemtankönyvből tanultam meg. – Ne butáskodjon, kedves Fürjes, csak nem akarja azt mondani, hogy a Domanovszki-féle történelemkönyvben szó van Werbőczy szobrának a ledöntéséről. – Nem, arról tényleg nincs szó, az már az én véleményem volt. Az osztályfőnök úr tanított arra, hogy az iskola csak ismereteket ad, a véleményünket, ítéletünket az ismeretek alapján nekünk kell kialakítanunk.

Bálint alig észrevehetően mosolygott. – Üljön le, és ne csodálkozzék, ha félévben történelemből elégtelen jegyet fog kapni. Tanultak, hordták a tejet, és még mindig nem tudták, hogy mit csináljanak Demével. Petényiékhez már nem Gábor járt, hanem barátja. Robi azt remélte, hogy egyszer összetalálkozik Szulitával, de reggelenként csak Máriával, a jó öreg Máriával találkozott. Mária szerette Gábort, jószerint mindennap érdeklődött utána. Megtörtént, hogy Robi Gáboréknál aludt. Lukács Veronika kedvelte őt. Ilyenkor a fiúk hajnalig beszélgettek. Gábor meg akarta ölni magában Szulita emlékét, de nem sikerült, mert a lány emléke színes, szép és eleven volt. Néha megkérdezte Károlyi Marit, hogy mit tud Szulitáról. – Mostanában szomorú. – Hogyhogy szomorú? – Te nem tudod, hogy mit jelent szomorúnak lenni? Persze a történtek után Gábor még legderűsebb álmaiban sem gondolhatott arra, hogy Szulita miatta szomorú. Feledést Lonkánál keresett. Bár nem tanította már Kulcsár Pistit, feljárt hozzájuk, különösen akkor, amikor csak Lonka volt odahaza. Másik tanítványa, Bánvölgyi Miki betartotta adott szavát. Ney Teri szinte megbabonázta őt. Becsületesen tanulta az iskolai anyagot Gábortól és a tankönyvekből, a szerelmet pedig Teritől. Megtörtént, hogy egy-egy éjszakát Gábor is Terinél töltött. Az éjszakák már hidegek voltak, Deme ellátása egyre nagyobb gondot okozott. Farkas bácsi is szólt, hogy nem biztonságos a barátuk helyzete, mert a környéken a csendőrnyomozók szimatolnak. – Kitalálunk valamit – ígérte Gábor az öregnek. – De minél előbb, fiam, mert félek, hogy baj lesz. A fiúk tanácstalanok voltak. Robi kapcsolata nem jelentkezett, úgy tűnt, hogy Deme véglegesen a nyakukon marad. Nyálkás, esős, decemberi idő volt, amikor

felkeresték Demét. Az újságíró pokrócba burkolódzva ült a keskeny lócán. A hősugárzó nem működött. Orkánszerű szél feszegette az ablakot. Gábor egy sámlira, Robi a tábori ágyra ült. Cigarettáztak. Gábor elmondta, hogy Robi összekötője eltűnt. – Valahogyan kapcsolatot kell létesítenünk a vonallal – kockáztatta meg Robi. Deme hallgatott. – Nincs más lehetőség – érvelt Gábor –, adjon egy címet… Deme szinte hisztérikusan közbevágott: – Nem, nem, tőlem semmiféle címet nem kapnak. Sem nevet, sem címet. – De az isten verje meg a makacsságát – mérgelődött Robi –, hát nem érti, hogy a kapcsolatom nem jelentkezik? – Akkor sem. Nincs rá felhatalmazásom. Meg kell várni, míg a kapcsolat jelentkezik. – És ha lebukott? – kérdezte Robi. – Akkor mi van, ha lebukott? – Nem tudom. Várni kell, fiúk. Szerezzenek egy meleg odút. Itt megfagyok a télen. A fiúk nem tudtak szót érteni vele. Akkor Gábor arra gondolt, hogy ilyen zárkózott emberekkel nem lehet együtt harcolni. Ezekben az emberekben semmi önállóság sincs. – Ez egy balfácán – összegezte Robi. – Nem mindegyik komcsi ilyen. Nem hittem volna, hogy Deme ilyen beszari alak. Robi akkor este ott maradt Gáboroknál. A kályha mellett ültek. Gábor Demére gondolt. Sajnálta őt. Anyja rumos teát főzött, behozta a poharakat, az asztalra tette. Szótlan volt. Szeme száraz és vörös. Ki akart menni, Gábor megfogta a kezét. – Mama, maga sírt. – Most újra magázta anyját. Az asszony ki akarta szabadítani a karját, de a fiú erősen fogta. A kályha

felmorajlott, kint felerősödött a szél. – Engedj. – Mama, miért sírt? Száraz tekintettel a távolba nézett, túl a falakon. Vajon mit látott messze néző tekintetével. – Rezső meghalt – suttogta nagy sokára. A csend megkeményedett. Gábor torka elszorult. Nem bírta visszatartani könnyeit. – Mama – hangja elcsuklott. Felállt, magához szorította. Érezte, hogy szaporán ver a szíve. Robi is felállt, nem szólt, csak megcsókolta az asszony csontos arcát. – Tudjátok, tegnap óta azon gondolkodom, hogy kit is kell most gyűlölnöm, azokat-e, akik Rezsőt a frontra vitték, vagy azokat, akik megölték. – A háborút kell gyűlölni – vélekedett Robi. – És azokat, akik ezt a rohadt háborút kirobbantották. Nem az oroszok támadták meg Németországot. Minket sem. – És meghívókat sem küldtek a magyaroknak, hogy menjenek Ukrajnába – toldotta meg Gábor. – Most már csak te maradtál nekem, Gábor. Vigyázz magadra. – Vigyázok, mama. – A fiú lehunyta a szemét, és arra gondolt, hogyan is vigyázhatna magára. Májusban megkezdődnek az érettségi vizsgák. Június elején lesz a szóbeli, októberben pedig be kell vonulnia katonának. A tanárok közül is sokat behívtak. Most nem a tanulás a fontos, hanem a háború. Gábor fáradt volt. Már alig várta a karácsonyi szünetet. Lesz ideje, hogy kipihenje magát. Aztán azon gondolkodott, hogy mit vegyen az anyjának karácsonyra. Ítéletidő tombolt, a szél csavargatta a fákat a kertben. Mi lehet Demével? – tűnődött a fiú, aztán hirtelen ötlettel anyjához fordult: – Mama, keresztapámnak van egy barátja.

– Kicsoda? – A nevét nem tudom. De mielőtt keresztapám bevonult, találkoztam azzal az emberrel. Nála. Most bujkál. – Miért bujkál? Mit csinált? – Nem tudom. De nem lehet gazember, ha keresztapám barátja. Lehet, hogy katonaszökevény. Vagy valami ilyesféle. – Most miért mondod el ezt nekem? – Mert segítenünk kéne rajta. – Hogyan? – Ide kell vennünk magunkhoz. – Most hol van? – Egy csónakházban – szólt közbe Robi. Az asszony sokáig hallgatott. Talán arra gondolt, milyen jó is volt, amikor annak idején bujkáló emberén segítettek. – Nem lesz belőle baj? – kérdezte aztán. – Nem tudom. Magának, mama, semmit sem kell tudnia arról az emberről. Albérlőnek veszi ide. – De az albérlőt is be kell jelenteni a rendőrségen. – Elfelejtjük bejelenteni. Deme Vincét a fiúk még akkor éjjel elhozták a csónakházból. A magány már kikezdte idegeit. Bemutatkozott az asszonynak. Kezet is csókolt volna neki, de Lukács Veronika nem hagyta. Forró húslevest adott neki. Anna néni szobájában megvetette az ágyat, Gábor pedig begyújtott a fürdőszobában.

Deme hónapokig maradt Gáboréknál. Szűkösen éltek, mert csak két személyre voltak jegyeik. Deme viszont jó étvággyal evett. Sokat beszélgettek. A tanár világot járt ember volt. Élt Párizsban, Moszkvában, Berlinben is. Gábor tőle hallott először a tudományos szocializmusról részletesen. Beszélt Moszkváról, a szovjet emberekről, és azt is megmagyarázta, hogy miért nem lehet a Szovjetuniót legyőzni. Gábor sokat tanult tőle.

Május tizenhatodikán megkezdődtek az írásbeli érettségi vizsgák. Gábornak nem okozott különösebb izgalmat, az anyagot tudta, biztos volt benne, hogy jól fog vizsgázni. Nem voltak nehezek a tételek, hiba nélkül oldotta meg mindegyiket. Huszadikán már pihenhetett néhány napot, hogy fölkészüljön a júniusi szóbeli vizsgákra. Együtt készült Robival. Az egyik nap, a hónap végén végre jelentkezett az összekötő. Középkorú, sovány férfi volt, tekintete gyanakvó, darabosan, kicsit énekelve beszélt. Feltűnően nagy volt a lába. Még aznap találkozott Demével, hogy mit beszéltek, a fiúk nem tudták, nem is érdekelte őket. Június másodikán este, Lukács Veronika azzal fogadta fiát: – Megint itt volt a Nagylábú. Akkora ládát hoztak, mint egy hajóbőrönd. Meg sem kérdezték, hogy behozhatják-e. Furcsa. Vagy nem? Ez mégiscsak az én házam. – Igaza van, mama. Beszélek vele. Deme ette kezét, lábát. – Gábor, értse meg, a mozgalom szempontjából nagyon fontos. – Lehet, de én nem vagyok a mozgalom tagja. Világos? Nekem az anyám nyugalma és biztonsága mindennél fontosabb. Mi van a ládában? – Nem mondhatom meg. – Deme gondolkodott. – Meg aztán jobb, ha nem tudja. Deme megígérte, semmi olyat nem fog csinálni, ami Gábor anyjának biztonságát veszélyeztetné. A fiú tudomásul vette, megbízott benne. Reggeltől estig tanult. Június nyolcadikán megkezdődtek a szóbeli vizsgák, tizedikén már közölhette anyjával, hogy sikerült. És valóban sikerült, huszonötödikén megkapta az érettségi bizonyítványát. Jeles rendű lett. Bizonyítványát szerette volna megmutatni Szulitának. Nézd kedvesem, igaz, hogy nem vagyok francia

hadnagy, az apám nem francia tábornok, szegény, kültelki csóró vagyok, de eszem azért van. De Szulita elérhetetlen távolságban élt tőle. Július elsején már a Magyar–Német Gép- és Motorgyár Teréz körúti központjában dolgozott. Anyagbeszerző lett. Jó fizetéssel vették fel, anyjának nem kellett többé dolgoznia. Kettőszáznegyven pengőt kapott egy hónapra és a tizenöt százalékos pótlékot, ebből a pénzből szépen kijöttek. Sokszor eszébe jutott Szulita, ilyenkor fájdalmat érzett és haragot. Július huszonnyolcadikán találkozott Robival a Szondi sörözőben. Barátja rosszkedvű volt. Cseresznyepálinkát rendelt és sört. – Mi a baj? – kérdezte Gábor. Robi megvonta a vállát, ránézett, felhajtotta a pálinkát, sört ivott rá. – Mari is kurva, nemcsak Szulita. Egyformák ezek mind. Ringyók. – De hát mi történt? – Megcsal egy nyavalyás festővel. Egy nyálas képű fickóval. – Honnan veszed ezt a marhaságot?! Mari imád téged, te voltál az első férfi az életében. Tizenöt éves múlt… – Ezzel mit akarsz mondani? Most tizenhat múlt. És én már nem voltam elég neki. Hagyjuk. Nem érdekel. Köpök rá. Pedig te tudod, hogy mennyire szerettem azt a lányt. Gábor ivott a pálinkából. – Min vesztetek össze? – Semmin. Nem volt összeveszés. Múlt vasárnap egész nap együtt voltunk. Nála aludtam. Az apja oda volt valamelyik grófi tanyán szobrászkodni. Hétfő reggel a kisasszony bejelentette, hogy van neki egy festő imádója. Neki is tetszik a krapek. Erre kiköptem a reggelit a számból, megkérdeztem, hogy jól meggondolta-e. Hát persze, mondta Mari. Felálltam, azt sem mondtam neki, hogy adj’ isten. Eljöttem.

Robit nem lehetett megvigasztalni. Gábor most már nemcsak Szulitát gyűlölte, hanem Károlyi Marit is, akit valamikor annyira szeretett. Rosszkedvűen ment vissza az irodába. Alig ült le az asztalhoz, amikor a főnöke, Huber Kurt behívta magához. – Üljön le, Lukács uram. Gábor leült, Huber pedig kinyitotta íróasztalának bal oldali ajtaját, és az alsó fiókból egy cipót vett elő. Szelt belőle, megkente mustárral, és falatozni kezdett. Többször megkínálta Gábort is. – Már ebédeltem, Huber úr. – Lukács úr – mondta Huber, miközben keményen morzsolta a kenyeret erős fogaival –, úgy vélem itt az ideje, hogy elmondjak egyet és mást. Természetesen bizalmasan. – Észrevette, hogy Gábor csodálkozva néz rá. Mosolyogva folytatta: – Így van, Lukács úr. Bizalmasan fogunk beszélgetni. No, kóstolja meg – és nyújtotta a fiatalember felé a mustáros kenyeret. – Köszönöm. – Gábor elfogadta, és a szájába csúsztatta a „katonát”. – Dinnyés Mihály mérnök üdvözli – mondta Huber. – Hát persze… – csapott a homlokára Gábor –, hiszen mondta. – Az unokaöcsém – közölte Huber. – Kettőnk között két alapvető különbség van. Az egyik: neki szép, dús haja van, én, mint látja, idő előtt megkopaszodtam. A másik: ő még most is nagyon fiatal, én pedig már túl vagyok a negyvenen. Mihály hívta fel magára a figyelmemet. Misi szerint maga kommunista. Jó, jó, ne tiltakozzon, nyilván nem fogja bevallani, meg aztán engem, hogy úgy mondjam, igazából nem is érdekel. Nekem az a fontos, hogy maga, Lukács uram, antináci. – Már alig maradt a cipóból. A maradékot becsomagolta egy kockás lenkendőbe, és betette az aktatáskájába. – Ez a vacsorám – magyarázta. – Tudja, én agglegény vagyok, nem gondoskodik rólam senki sem. Szóval hol is tartottunk? Igen, nos, kedves Lukács uram, ez a vállalat, mint méltóztatik tudni, német-magyar részvénytársaság. De ez nem jelenti azt, hogy a vállalat dolgozói nácik vagy szimpatizánsok. Persze azért van itt belőlük jócskán, az isten óvjon tőlük és a besúgóktól. Mint tudja, vállalatunk hadiüzem, mégpedig kiemelt

hadiüzem. Eddig, ugye, hogy úgy mondjam, könnyű helyzetben voltunk, mert csak távolról vettünk részt a Birodalom haditermelésében. Most azonban hamarosan megváltozik a helyzet. Minőségi változásról van szó. A szövetséges légierők, mint tudja, tavasz óta támadják a Birodalom gyárait. A német vezérkar ebből azt a következtetést vonta le, hogy a szövetséges országokban, így nálunk is, föl kell készülni a háború folytatásához nélkülözhetetlen haditermékek gyártására. Nekünk az úgynevezett „Vadászprogram”-ban kell részt vennünk. – Mi az a Vadászprogram? – Mindjárt megmagyarázom – megsimogatta kopasz koponyáját, aztán kinyitotta az asztal jobb oldali ajtaját, és elővett egy félliteres üveget meg két poharat. – Cseresznye. Ilyen pálinkát maga még nem ivott. – Meg sem kérdezte, hogy a fiatalember iszik-e vagy sem, töltött mindkét pohárba, aztán egyik poharat átnyújtotta neki. – Akkor hát, Lukács uram, az együttműködésünkre. Ittak. – Szóval a Vadászprogram. – A poharakat az üveggel együtt visszatette a helyére. – Részt kell vennünk a Messerschmitt repülőgépek gyártásában. Természetesen most még csak a tervezés, a beruházás előkészítése folyik, föld alatti üzemeket, bombabiztos üzemeket kell létesítenünk. Nos, mi – én és még valaki, a név nem érdekes – elhatároztuk, hogy a program magyarországi megvalósítását lelassítjuk, esetleg megakadályozzuk. Ebben a munkában számítunk magára. Ennyi most elég. Gábor szédülten ment ki Huber szobájából. Nem akart belekeveredni semmiféle politikai ügybe, elég volt neki Deme Vince meg a Nagylábú és a láda. Este anyja azzal fogadta, hogy eltűnt Deme Vince és a láda. – Hogyhogy eltűnt? – kérdezte Gábor. – Nem tudom. Amikor vásárolni mentem a csarnokba, még itt volt. Beszéltem is vele. Megkérdeztem, hogy mit enne ebédre. Azt mondta, lecsót. Mire hazajöttem, hűlt helyét találtam. – Nem értem. Levelet sem hagyott hátra? – Nem. Semmit. Még annyit sem írt, hogy köszönöm. Érted ezt, fiam? Mert én

nem. Annyit azért mondhatott volna, hogy Lukács néni, köszönöm. Vagy ez már nem szokás? Az asszonynak rosszul esett, hogy Deme köszönés nélkül távozott. Végül is több mint fél évig bújtatta, etette, mosott rá, amikor tavasszal ágynak esett, ápolta is. Vacsorára lecsót ettek. Utána Gábor meghallgatta a híreket. A német csapatok tovább nyomultak előre Sztálingrád felé. A szovjet egységek fejvesztetten menekültek. Gábor nagyon rosszkedvű lett. Mi az úristen történik ott? A nácikat még a Vörös Hadsereg sem bírja megállítani? Másnap reggel bement Huber Kürthöz. Az osztályvezető barátságosan fogadta. – Csak nincs valami baj, Lukács uram? Foglaljon helyet. Gábor leült. – Huber úr, kérem, az este sokat gondolkodtam a tegnapi beszélgetésünkön. – Éspedig? – Három hete múlt, hogy itt vagyok. Önök három hét alatt nem ismerhettek meg, valójában nem tudhatják, hogy ki vagyok, és mégis a bizalmukba fogadtak. Huber úr, ez könnyelműség. Ne haragudjon meg az őszinteségemért. Ha mindenkit ilyen gyorsan avarnak be a terveikbe, akkor az Önök németellenes akciója életveszélyes. – Köszönöm az őszinteségét – nevetett Huber. – Egyébként igaza van. De téved, amikor azt gondolja, hogy a mi tervezett németellenes elképzelésünkről sokan tudnak. Maga a harmadik ember, aki tud róla. Nézze, Lukács uram, mi semmiféle párthoz vagy szervezethez nem tartozunk. Mi egyszerűen csak magyarok vagyunk. Gondolkodó, s ha szabad úgy fogalmaznom, lelkiismeretes magyarok. Nem szeretjük a nácikat, nem akarjuk, hogy ebben a gyárban Messerschmitt repülőhöz motorokat, alkatrészeket gyártsanak. Amikor az igazgató tanács ülésén Frank úr, a német megbízott ismertette a náci vezetők döntését, azon gondolkodtam, hogy mit lehetne tenni a terv meghiúsításáért vagy késleltetéséért. Beszéltem valakivel. Megállapodtunk abban, hogy fölveszünk valakit az osztályra, akiben tökéletesen megbízhatunk. Akkor ajánlottam magát, mert Dinnyés Misi felhívta magára a figyelmemet. Misi annyira megbízhatónak tartotta magát, hogy kezességet is vállalt magáért. Meggyőződése szerint maga

kommunista. – Nem vagyok az. Dinnyés Misi téved. Nem szeretem a nácikat, a nyilasokat, de nem vagyok kommunista. – Nos, ez lényegtelen. Talán jobb is, mert a kommunistákra most rájár a rúd. És nem lenne jó, ha magát is elvinnék. – Hová? – Az Andrássy laktanyába. Az egyik ügyvéd barátom mesélte, hogy az elmúlt napokban több száz kommunistát tartóztattak le. Gábor megdöbbent. Rögtön Demére gondolt. Ez hát a magyarázata annak, hogy köszönés nélkül távozott. Lehet, hogy lakásukat nem érezte elég biztonságosnak, és a Nagylábú segítségével máshova költözött. – Nos – mondta Huber –, ha nem akar együtt dolgozni velünk, mondja meg, Lukács uram, nem haragszunk meg. – Nem, nem erről van szó – tiltakozott Gábor. – Szívesen harcolok a nácik ellen, de halvány elképzelésem sincs arról, hogy hogyan. Pillanatnyilag úgy látom, hogy ha a németek elhatároznak valamit, azt meg is valósítják. És akik útjukba állnak, azokon keresztülgázolnak. – Huber megint elővett egy cipót, kibontotta a mustárosüveget, és falatozni kezdett. – Hát igen, ez a veszély fennáll. De úgy gondolom, ezt vállalni kell. Ami pedig azt a bizonyos keresztülgázolást illeti, nos, az nem mindig sikerül. Nem ám. Az elmúlt télen Hitler keresztül akart gázolni Moszkván. No lám, nem sikerült. Valami történt. Most keresztül akar gázolni Sztálingrádon. Várjuk ki a végét. Egyébként, Lukács uram, van rá fogadásom, hogy a nácik nem kelnek át a Volgán. – Adja isten, hogy úgy legyen. És most azt tessék elmondani, hogy én, vagyis mi hárman… Huber közbeszólt. – Értem. Szóval, hogyan akadályozhatjuk meg a program megvalósítását. Nos, okosan. Nagy nyugalommal és még nagyobb körültekintéssel. Ráadásul a

katonai bürokrácia segítségével. Maga lesz a program felelőse az osztályon. Vagyis a megvalósításához szükséges anyagokat maga fogja beszerezni. A zárolt anyagokhoz kiutalást kell szerezni. Csakhogy a HM-ben hozzá voltak szokva, hogy a kiutalási kérelem mellett borítékot is találnak. Most nem kapnak borítékot. Semmit sem fognak kapni. Így hetek múlva fogjuk megkapni a kiutalást. – Gábor ámulva hallgatta Huber Kurt okos elképzeléseit, és már nem is tűnt olyan veszélyesnek a hosszú távú szabotázsakció végrehajtása. Megnyugodva ment vissza a szobájába. Legnagyobb megdöbbenésére az asztalánál Robi mamáját találta. – Kezicsókolom, Piroska néni – köszönt, és megcsókolta Fürjesné arcát. – Szervusz, Gabikám – az asszony fegyelmezetten beszélt, de Gábor jól látta, hogy a sírás már a torkában bujkál. – Hol beszélhetnék veled? – Menjünk ki talán a társalgóba. Ha meg tetszik engedni, előremegyek. – Leültek a kényelmes karosszékekbe. – Mit tudsz Robiról? – kérdezte izgatottan az asszony. – Hogyhogy mit tudok róla? – Tegnap nem jött haza. Reggel elindult a bankba, de oda már nem érkezett meg. Érdeklődtem a mentőknél, de ott nem tudnak róla. – Mondott valamit, amikor elment? – Azt mondta, hogy sietni fog haza. – Az asszony idegesen cigarettára gyújtott. – Mondd, kinek udvarol most? Kivel jár? – Tudtommal senkivel. Lehet, hogy kibékült Marival? – tűnődött hangosan Gábor. – Marival beszéltem. Nem találkoztak egymással. Gábornak hirtelen az jutott az eszébe, amit Huber mondott a kommunisták összeszedéséről. Mondja, ne mondja? Jobb, ha őszintén beszél az asszonnyal. – Tessék mondani, tegnap nem volt házkutatás Piroska néniéknél?

– Miért lett volna? – kérdezte az asszony. Aztán lehunyta a szemét, elsápadt. – Úristen, csak nem? – Tetszik tudni, Piroska néni – kezdte tétován Gábor –, azt hallottam, hogy a kommunistákat összeszedi a rendőrség. Úgy tudom, Robi kommunista. Fürjesné azt se mondta, hogy igen, azt se mondta, hogy nem. Hallgatott. Így ült néhány percig némán, cigarettázva, aztán felállt: – Köszönöm, Gábor, ha megtudsz valamit róla, értesíts, kérlek. – Természetesen. – Gábor lekísérte az asszonyt a kapuig, ott elbúcsúzott tőle, és hosszan nézett utána. Szegény, gondolta, a férje börtönben van, ha most Robit is lefogták… Milyen jó, hogy ő nem tagja az illegális pártnak, most nem kell izgulnia, anyja is nyugodtan alhat. Este sokáig beszélgetett anyjával. Lukács Veronika a gyerekkoráról mesélt, hogy mennyire szerette volna megismerni az anyját, mennyire hiányzott neki. Nem törődött volna azzal sem, ha részeges vagy rosszfajta, mert akármilyen volt is, mégiscsak az anyja volt. – Tudod, Gábor, én sokszor elgondoltam magamban, amikor úgy egyedül voltam, hogy hiányoztam-e az anyámnak. Meg mit gondolt vajon felőlem. Keresett-e, kutatott-e utánam? – Látja, mama, ez az, amit már nemigen fogunk megtudni. Lukács Veronika egy magas nyakú, norvégmintás pulóvert kötött. Egyszer csak azt mondta. – Rezsőnek akartam elküldeni a frontra. Úgy gondoltam, télire jó lesz neki. Szegénykémnek most már nincs szüksége rá. Tudod, én arra is számítottam, hogy valamelyik gyerekem előbb halhat meg, mint én. Egy anyának erre számítania kell. Én magamban arra kértem a jóistent, hogy ha már nem lehet elkerülni a tragédiát, és valamelyik fiam előbb hal meg, mint én, akkor mellette lehessek, hogy lezárhassam a szemét, hogy megcsókolhassam, hogy a végső tisztességet megadhassam neki. Mit vétettem én, mi az én nagy bűnöm, hogy ezt nem adta meg nekem a sors?! – Mama – mondta Gábor, és nagyon sajnálta az anyját –, ez butaság. Erre nem

szabad gondolnia. Több mint százezer anyának van távol a fia. Mert ez a rohadt háború ilyen. És maga nem bűnös, és azok az anyák sem bűnösek. És nemcsak Rezső halt meg. Mások is. Ki tudja, hányan? Ezrek? Tízezrek? Csak találgatunk. De egyik katona mellett sem lehetett ott az anyja. Mama, kérem, nyugodjon meg. – Nem bírok megnyugodni. Folyton arra gondolok, hogy talán el sem temették, talán élve dobták bele egy tömegsírba… – Mama, ebbe bele lehet bolondulni, erre nem szabad gondolnia, mert ha ez a gondolat elhatalmasodik a fejében, vége, a bolondokházában fogja végezni. Nem akarom. Érti? Ehhez egyszerűen nincs joga, mert én még élek. Nekem szükségem van magára, és ha gyerekeim lesznek, mert lesznek, azoknak nagymamára lesz szükségük. – Gábor könnyezett. Akkor értette meg, azon a nyári estén, negyvenkettő július harmincegyedikén, hogy anyja, Lukács Veronika miért őszül olyan rohamosan. Megcsókolta anyját, bement a fürdőszobába, megborotválkozott, megfürdött, és korán lefeküdt. Ahogy letette a fejét a párnára, nyomban elaludt. Aztán hirtelen felébredt. Az udvarról zajt hallott. Felkattintotta az olvasólámpát, megnézte az óráját. Egy óra volt. Az előszobában égett a villany. Kiment. Ekkor nyílt ki az előszoba ajtaja, és anyja lépett be rajta. Mögötte két férfi. – Mama, mi történt? – kérdezte ijedten. Anyja mondani akart valamit, de az egyik, fekete bajuszos, tagbaszakadt férfi akkorát lökött rajta, hogy az asszony egyensúlyát vesztve a padlóra esett. – Nyomás, fel! – kiáltott rá a bajuszos – talpra! Ne játszd meg magad, mutter. Gábor agyát elöntötte a vér. – Hogy beszélsz az anyámmal, te rohadék – kiáltotta, és rávetette magát a bajuszosra. A támadás váratlanul érte a férfit, Gábor ökle csontot ért. A bajuszos feje hátrabicsaklott, nekiesett az ajtófélfának… Gábor nem emlékezett többre. Éles fájdalom nyilallt a tarkójába, és elvesztette az eszméletét.

2.

A szégyenérzet, hogy egy szélhámosnak adta magát, Szulitában még akkor sem múlt el, amikor már bölcsészhallgató volt. Az érzéshalmaz bonyolultabb, összetettebb volt, mint gondolta. Sokszor megtörtént, hogy Jean Duranról álmodott. Boldogan simult a karjába, reggel pedig üres tekintettel bámulta a mennyezetet. Jean Duran, és mindig csak Jean Duran, gondolta ilyenkor. Hát miért nem akarja tudomásul venni, hogy Jean Duran nem létezik? Akinek odaadta magát, akinek a karjában kereste és találta meg a boldogságot, azt Lukács Gábornak hívják. Lukács Gábor… Ki ez az ember valójában? Október közepén Petényi nagymama telefonált Szulitának, hogy beszélni akar vele. A Duna-partra néző szobában ültek. Az öregasszony rossz bőrben volt nagyon, a beszélgetés során kiderült, a betegsége miatt hívta magához unokáját. Szulitára nézett azzal a megnyugtató, szép mosolyával, amelyet a lány oly nagyon szeretett. – Hozd ide azt a zsámolyt, és ülj le. Szulita engedelmeskedett. – Mi ez a nagy ünnepélyesség, nagymami? Az öregasszony néhány pillanatra lehunyta a szemét. Miután felnyitotta, mélyet lélegzett. – Szulita, nem tudom, mondtam-e már neked, hogy annak idején orvosnak készültem. – Nem, nem tetszett mondani. – Három évet végeztem el Berlinben. Azt hiszem, jó orvos lett volna belőlem. – Miért nem tetszett elvégezni az egyetemet? – kérdezte a lány. – Szerelmes lettem nagyapádba. Férjhez mentem. De én most nem családregényt akarok neked mesélni. A betegségemről akarok veled beszélni. Valami keveset értek az orvosi mesterséghez. Annyit feltétlenül, hogy megállapítsam a betegségemet.

– De, nagymami – szólt közbe Szulita –, az orvosok már megállapították… Az öregasszony közbevágott. – Hazudnak! Kérek egy pohár konyakot. Ihatsz te is. – Köszönöm, de én nem iszom. – Szulita kiszolgálta őt. Az öregasszony ivott a konyakból, a poharat maga mellé tette az asztalkára. – Fehérvérűségben szenvedek. – Olyan egyszerűen mondta, mintha azt közölte volna, ma hideg van. Szulita nem vitatkozott. – Miután ez a betegség az orvostudomány mai állása szerint gyógyíthatatlan, fel kell készülnöm a nagy útra. Elkészítettem a végrendeletemet. Te vagy az örökösöm. Egyedül. Ha jól sáfárkodsz a vagyonnal, nem lesz gondod életed végéig. Szeretném, ha végleg ideköltöznél. Én hamarosan ágyhoz leszek kötve. Már berendeztettem magamnak a belső, a térre néző szobát. Nem azért kell idejönnöd, hogy ápolj, arra itt lesznek az ápolónővérek meg Mária. Rád azért van szükségem, mert az unokám vagy, mert néha beszélgetni akarok veled. Elhatároztam, hogy kórházba semmiképpen sem fekszem be. Ez minden, amit mondani akartam. Mikor költözöl ide? – Holnap, holnapután, ahogy nagymama akarja. – Minél előbb. – Megitta a maradék konyakot, és kinézett az ablakon. Az Országház tornyait megvilágította a késő őszi napfény. Szulita a túlpartot nézte, a napsütötte háztetőket, és mindaz, amit nagyanyja mondott, hihetetlennek tűnt. Talán ez volt az oka, hogy a betegségéről mondottakat nem vette komolyan. Nem hitte el, hogy nagyanyja halálos beteg, s nyilván ez volt a magyarázata annak, hogy saját baja, szégyene sokkal jobban foglalkoztatta, mint nagyanyja betegsége. Szulitát Lukács Gábor érdekelte, azt akarta tudni, hogy ki az az ember, aki menekült francia hadnagynak adja ki magát. – Nagymama – az öregasszony Szulitára nézett. – Tetszett ismerni a tejkihordó fiút? – Talán egyszer találkoztam vele a konyhában. Feltűnt, hogy tróger létére milyen választékosan beszélt. Úgy tudom, hogy Mária jól ismerte őt. Miért érdekel téged az a fiú?

Az öregasszony kérdése Szulitát váratlanul érte. Hirtelen ötlettel azt mondta, hogy Lukács Gábor az egyik évfolyamtársának akar udvarolni, és Hanna félve találkozik vele, mert semmit sem tud róla. –A fiú – folytatta Szulita – arra hivatkozott, hogy ismer minket. Mármint nagyanyát és engemet is. – Kérdezzük meg Máriát, ő jól ismeri – mondta az öregasszony, és csengetett. Mária belépett a szobába: – Parancsoljon, kegyelmes asszonyom. – Mondd csak, lányom, mit tudsz te arról a tejesfiúról? – Melyikről, kegyelmes asszonyom? Lukács Gabiról vagy Fürjes Robiról? – Lukácsról – sürgette Szulita. – A Gabiról, kisasszonykám? És mit akar tudni róla drágaságom? –Mindent. Kik a szülei, hol lakik, szóval mindent. – Értem, drágaságom, értem. Hát hogy is mondjam. Gabi törvénytelen gyerek. Ahogy mifelénk mondják, zabigyerek. Az volt szegénykémnek az édesanyja is. Az sem ismerte a szüleit. Se anyját, se apját. Lelencházban élt, aztán korán nevelőszülőköz került. Szulita úgy érezte, hogy arcán ég a bőr. Uram isten, hát milyen fiúnak adta oda magát. Ha ezt apja megtudná! Lukács Gábort örökre el kell felejtenie. Ki kell tépnie emlékét a szívéből. Vigyáznia kellett, hogy ne árulja el magát nagyanyja előtt, és ne váljék nevetségessé. Máriából dőlt a szó: –Én, kegyelmes asszonyom, annyira szeretem azt a Gábor gyereket, hogy az elmúlt héten utólagos engedelmével elmentem Óbudára, hogy beszéljek vele. A Kaszás utcában lakik kertes, családi házban. A csengetésre senki nem nyitott ajtót. Nem tudtam, mitévő legyek. Ott álltam, álldogáltam jó darab ideig. Egyszer aztán az egyik szomszéd odajön, és azt mondja, maga ugyan csengethet itt, néném, Lukácsékat elvitte a rendőrség. A rendőrség – kérdem én –, mikor?

Már régen, néném, ha jól emlékszem, július harmincegyedikén éjjel. De ne ácsorogjunk itt, jöjjön be hozzánk. – Bementem. Hát ott aztán megtudtam én mindent, amit megtudhattam. Állítólag Gábor is meg az anyja is kommunista volt. – Jézusom – sopánkodott az öregasszony –, egy kommunista fiú hordta a tejet hozzánk évekig? – Ezek szerint – Szulita Máriára nézett –, elvitte őket a rendőrség? – El, aranyoskám. A szomszédok szerint – mert ugye leselkedtek – Gábort, mint mondták, ájultan, pokrócba csavarva vitték el. Merthogy félholtra verték. Hogy mi történt vele azóta, senki nem tudja. Azonban az édesanyja, Veronika állítólag kihallgatás közben meghalt. A szíve nem bírta. Nem csodálom. Az idősebbik fia meghalt a fronton, Gábort pedig Veronika szeme láttára verték félig agyon… Hát ezt tudom, kegyelmes asszony. Lehet, hogy már a fiú sem él. Szulitát megdöbbentette a hír. Bármennyire becsapottnak is érezte magát, sajnálta Gábort. Az volt az érzése, hogy a földre került. Ha becsukta a szemét, Jean mosolygó vagy komoly arcát látta maga előtt, megtörtént, hogy vele álmodott: ölelkeztek, amikor rájuk tört a rendőrség, és Jeant erőszakkal kitépték a karjából, ütötték, verték, ő meg tehetetlenül nézte szenvedését. Nagyon elesettnek érezte magát. November végén Buday János, a Csitáry család régi barátja kereste fel őt. Buday János gyerekfejjel szerelmes volt Szulitába, s már akkor azt akarta, hogy a lány az övé legyen. Szulita azonban nem állt kötélnek. Buday repülőtiszti iskolát végzett, negyvenkettőben már főhadnagyként vezette a vadászgépét. Nemrégiben Németországból jött haza több hónapos kiképzésről – éjszakai vadásznak képezték át –, és hazatérése után azonnal felment Csitáryékhoz. Ott tudta meg, hogy Szulita a nagyanyjánál lakik. Hát ott kereste fel. Rögtön észrevette, hogy Szulitának valami baja van, megcsókolta jobbról, balról, és megkérdezte: – Mi van? – Semmi – a lány sírni kezdett. Buday egy másodpercig tétován állt, nem tudta, hogy mit tegyen, végül azt mondta:

– Jó, erre még visszatérünk – és átment az öregasszonyhoz. Szulita sírdogált egy ideig, aztán rendbe hozta magát. – Ide figyelj – mondta Buday, miután visszament hozzá –, én szerelmes vagyok beléd, nem vagyok hajlandó eljátszani a jó fiútestvér szerepét, nem tekintelek a húgomnak. – Leült a lány mellé, átölelte, szenvedélyesen megcsókolta, és Szulitának nem volt ereje, hogy védekezzen, talán nem is akart. Hagyta, hogy a főhadnagy csókolja, hogy kigombolja a blúzát… Nem rajta múlott, hogy akkor nem lett az övé. A főhadnagy nem erőszakoskodott, nagy önuralommal fegyelmezte magát, felállt, ruháját igazgatta. Zavarban volt. Szulita is begombolta a blúzát, ujjaival belefésült a hajába. – Szulita – hangja rekedt volt és nagyon érdes –, feleségül akarlak venni. – Mikor? – kérdezte a lány. – Ma, holnap, amikor lehetséges. Most azt akarom tudni, hogy hozzám jössz-e. Szulita hallgatott. Buday nem türelmetlenkedett. Inni kért. A lány barackpálinkát vett elő a szekrényből, töltött neki. – Te nem iszol? – kérdezte a férfi. – Igyak? – Csak akkor, ha kedved van hozzá. Szulita magának is töltött. Ittak, a lány keveset és meggondoltan. A főhadnagy többet és mohón. Aztán, hogy az asztalra tette a poharat, megkérdezte: – Nos, döntöttél? Szulita tudta, hogy szép és kívánatos, tudta, hogy Buday szereti, de nem akart visszaélni szépségével és a férfi szerelmével. Úgy érezte, hogy őszintének kell lennie. – Jancsi – a férfi karjára tette a kezét. – Akkor is feleségül vennél, ha már nem lennék ártatlan?

– Ezt most miért mondod? – kérdezte a főhadnagy, és cigarettára gyújtott. – Felelj! – Bosszúsan összevonta a szemöldökét. – Ki vette el a szüzességedet? – kérdezte. Hangja remegett. – Egy francia hadnagy, egy menekült. – őszinte akart lenni, és mégis hazudott. Hazudott önmagának is. – Szeretted? – kérdezte a férfi jó sokára. – Szerettem – suttogta a lány. – Szerettem, és nagyon sajnáltam, mert magányos volt. – Hol van most az a hadnagy? – Hazament. Helyesebben, megpróbált hazamenni. Hogy sikerült-e neki, nem tudom. A főhadnagyra nézett: – Hazudhattam volna, hiszen te is nagyon jól tudod, hogy akkor is elveszíthettem volna az ártatlanságomat, amikor diákkorunkban azt akartad, hogy a tiéd legyek, amikor csak játszottunk. Mert az a játék nem is volt olyan ártatlan, mint hittük. Jancsi – folytatta –, tulajdonképpen te voltál az első fiú, aki látta és megismerte a testemet. Ha jól meggondolom, még tizennégy éves sem voltam. – Feleségül veszlek – mondta Buday János. Negyvenkettő december kilencedikén tartották meg az esküvőt. Csak a család tagjait hívták meg. Az esküvő után Buday János Szulitához költözött a Petényi lakásba. Amikor először lettek egymásé, Szulita Jean Duranra gondolt, s talán ezért nem sikerült az együttlétük úgy, ahogyan szerette volna. A főhadnagy önző volt, csak önmagával törődött, Szulita meg ott feküdt lecsukott szemmel, kitárulkozva egy férfi mellett, aki a törvényes férje, de aki már nem is figyelt rá. Később a fürdőszobában Szulita arra gondolt, hogy ha terhes marad, nem tartja meg a gyereket. Terhes maradt, és megtartotta. Nagyanyja állapota egyre rosszabbodott, de nagy lelkierővel tartotta magát, azt akarta elhitetni Szulitáékkal, hogy ő nem fél a haláltól. A morfiuminjekciók csökkentették a fájdalmát, s nyilván azoknak köszönhette bölcs, kicsit ironikus derűlátását is.

Máriának megtiltotta, hogy idő előtt elsirassa őt, ám hiába tiltotta meg. Mária nem bírt parancsolni könnyeinek. Szulita minden idejét nagyanyjánál töltötte. Leült az ágya szélére, megfogta a kezét, és nézte őt. Az öregasszony egykor szép arcát már meggyűrték a ráncok, amelyek nap mint nap keményebbek, mélyebbek lettek, arcszíne is elszürkült. Rohamosan fogyott. Szulitának nagyon nagy erőre volt szüksége, hogy ne bőgje el magát. Úristen, gondolta, mi lesz, ha nagyanyja meghal. Márpedig meghal, a tragédia minden percben bekövetkezhet. A leukémia gyógyíthatatlan. Hernádi doktor elmagyarázta neki a betegség lényegét, de ő nem figyelt rá, az a felismerés foglalkoztatta, hogy nincs segítség, nagyanyja meghal. Kórházba, szanatóriumba kellene őt szállítani, a vérátömlesztést biztonságosan csak ott lehet elvégezni, de nagyanyja nem akar hallani a szanatóriumba szállításáról. Hernádi doktornak azt mondta: – Doktorkám, én ismerem a betegségemet. Muszáj erőszakosan meghosszabbítani az életemet? Ez már nem élet, csak mesterséges vegetáció, egy rosszul megírt utószó. Doktor, van pénzem bőven. Hozzák ide mindazt, ami szükséges a klinikai kezelésemhez, fogadjon fel két nővért, egy nappalit, egyet pedig éjszakára. Szulita majd rendezi a számlát. – Ahogy parancsolni méltóztatik, kegyelmes asszonyom. Évának hívták az egyik nővért. Icának a másikat. Éva szőke volt, kék szemű. Ica gesztenyebarna, fekete szemű. Innen voltak még a harmincon. Hetenként váltották egymást. Tisztességesek voltak, szépek és tiszták. És hamar megtanulták, hogy Petényi kegyelmes asszony egyéniség, nem szereti, ha gügyögnek vele, tudomásul kell venniök, hogy amíg mozogni tud, nem fogja használni az ágytálat. Egyik délután, amikor Szulita belépett a szobába, a beteg intett Évának, hogy távozzon. A morfium már hatott, az öregasszony élénk, derűlátó lett. Nem a gyógyulásban hitt, hanem abban, hogy fájdalom nélkül, szinte észrevétlenül fog meghalni. – Jancsi? – kérdezte. – Elment – felelte a lány. A beteg tűnődött egy darabig, aztán így szólt: – Jancsi, no lám, ki gondolta volna? Persze, ha megvallatnám az elmúlt tíztizenöt évet, kiderülne, hogy ez a házasság szinte törvényszerű. – Elhallgatott, pihent egy keveset. – Te nem is tudod – folytatta –, hogy ez a Jancsi mennyit járt

hozzám. Hogy mennyit panaszkodott, hogy te nem szereted. – Nagymami – vallotta Szulita –, én azt hiszem, hogy még most is azt a francia fiút szeretem. – Jancsi tud arról a franciáról? – kérdezte. Szulita bólintott. – Mindent elmondtam neki. Azt is, hogy Jean szeretője voltam. – Jézusom, csak nem? – De igen. Nem akartam hazugsággal kezdeni a házaséletemet. – A beteg lehunyta a szemét, hosszan hallgatott. Ki tudja, hol jártak gondolatai? Talán az emlékeit hozta vissza a távoli múltból. – Szulita, jól jegyezd meg, amit most mondok. A férfi Isten leghiúbb teremtménye. Ez alól Jancsi sem kivétel. Nem a szépségére, okosságára hiú, hanem a férfiasságára. És ezért féltékeny. Nem azokra féltékeny, akik a közeledben vannak, hanem azokra a férfiakra, akik valamilyen formában szerepet játszottak az életedben. Például Jean Duran. Most talán még nem faggat, de hamarosan faggatni fog. Milyen volt Jean Durannal, hogyan szeretkeztetek és így tovább. Az utálatos és undorító kérdések özönét fogja feltenni. Lehet, hogy Jancsi mellett lesz még szeretőd. Hiszen hosszú az élet. Csak akkor valld be, ha ott akarod hagyni őt. Most pedig menj, fáradt vagyok. Szulitának ez volt nagyanyjával az utolsó meghitt beszélgetése. Az öregasszony három hét múlva meghalt.

3.

A temetés után Buday János főhadnagy visszament a frontra. Egy ideig leveleztek egymással. A férfi forró hangú szerelmes leveleket írt Szulitának. Egy alkalommal azzal zárta a levelét, hogy nem haragszik rá, megbocsát neki. Szulita nem értette, hogy mit bocsát meg, hiszen nem vétett ellene. Joga volt Jean

Durant szeretni, akkor nem volt elkötelezve Jancsinak. Meg is írta neki. Ha fáj az őszinteség, hát fájjon, de nem engedheti meg, hogy férje beleélje magát a megbocsátó kegyes szerepébe. „Kedvesem – írta neki –, majd akkor bocsáss meg, ha megírom, hogy megcsaltalak. De megnyugtatlak, semmi kedvem hozzá, már csak azért sem, mert tegnap vált bizonyossá, hogy anya vagyok, illetve leszek, ha Isten is megsegít.” Levelére nem kapott választ. Negyvenhárom május ötödikén hivatalos értesítés érkezett a minisztériumból, hogy férje eltűnt. Még egy áldás, még egy próbatétel – gondolta. És még csak tizenkilenc éves múlt. Most aztán mit tegyen? Anyja természetesen azt akarta, hogy ne szülje meg a gyereket. Találni olyan orvost, magyarázta, aki komplikáció nélkül elveszi a gyereket, ha Szulita akarja. De ő nem akarta. Fogalma sem volt, hogy fiú lesz-e vagy lány, szép lesz-e vagy csúnya, de fantasztikus akarással ragaszkodott a csöppséghez. Így aztán édesanyjával megint összekülönböztek. Csitáry volt a békebíró. Türelemre intette, és arra biztatta Szulitát, hogy tartsa meg a gyereket. A hivatalból sokszor felment Szulitához. Fáradt, gondterhelt volt. Szulita az ablak mellé állította a nagy, öblös fotelt, beleültette apját, odakészítette a lábzsámolyt is, a kis asztalkára kedvenc italát, az ötputtonyos tokaji aszút tette. Betakarta a lábát, aztán odaült mellé a szőnyegre, és beszélgettek. Beszámolt neki arról, hogy az egyetemen egyre erősebb a jobboldali diákok szervezkedése, az antiszemitizmus. – És ez csak fokozódni fog – fejtegette Csitáry –, nagyon erős a német nyomás. Kérlek, nyisd ki az ablakokat, már jó idő van. – Szulita engedelmeskedett. Valahonnan erős orgonaillatot sodort be a szobába a szél. – Jancsiról semmi hír? – kérdezte aztán. – Semmi. Itt volt az egyik bajtársa, az mesélte, hogy légiharcba keveredtek, és Jancsi gépe találatot kapott. Ők úgy látták, hogy nem ugrott ki a gépből, megpróbálta visszahozni. Baán Feri szerint hadifogságba került. – A Vöröskereszt útján már érdeklődtél? – kérdezte a követ. – Természetesen. De még nem kaptam választ. Csitáry kortyolt a borból, szivarra gyújtott, aztán azt mondta: – Írd fel nekem Jancsi adatait. Jövő héten Svájcba utazom, megpróbálok valamit csinálni.

– Mit? – Az nem tartozik rád. – A férfi hosszan hallgatott. Láthatóan gondolataival volt elfoglalva. Látszólag semmi más nem érdekelte. Szulita az apja térdére hajtotta a fejét. – Apa, mi baj van? – kérdezte. Arra számított, hogy apja azt fogja mondani: semmi, kislányom, de nem azt mondta. Tenyerét a lánya fejére tette, simogatta a haját. – Grétivel mikor találkoztál? – kérdezte aztán. Szulita lelkifurdalást érzett. Az érettségi óta nem találkozott barátnőjével. Magában azzal intézte el a dolgot, hogy Gréti már régen Svájcban él. Felnézett apjára, neki nem akart hazudni. – Az érettségi óta nem láttam őt. Csitáry letette a poharat az asztalkára, és így szólt: – Gréti apját megölték a fronton. Társaival együtt ráhajtották egy aknamezőre. –Úristen, hát kivitték a frontra mégis? – Szulita őszinte fájdalmat érzett. – De ez még nem minden – folytatta a férfi. – Edit ma délelőtt öngyilkos lett. Fölakasztotta magát. – Szulitának mintha elakadt volna a lélegzete, szólni akart, de hang nem jött ki a torkán. Sírt. Némán, hangtalanul, és úgy érezte, hogy a gyűlölet megcsomósodik a szívében. – Apa – kérdezte könnyeit letörölve –, Sinka Pali miért nem utazott el Svájcba? – Mert bevonták az útlevelét, Grétiét is. Jövő héten hívd meg őket vacsorára. Mondjuk kedd estére, ha ez megfelel neked. – Te is itt leszel? – kérdezte Szulita. – Természetesen. Van elegendő élelmiszered? – Van. Gujdár bácsi gondoskodik rólam. Az élelmiszerjegyeket Mária elajándékozza.

A búcsúzáskor a követ megkérdezte: – Szulita, mi van azzal a francia hadnaggyal? – Nem tudom – hazudta. Nem merte megmondani apjának, hogy becsapták őt, hogy galádul visszaéltek bizalmával, szerelmével. Szégyellte magát. Sinka Pálék örömmel fogadták el Szulita meghívását. Kicsit csodálkoztak, hogy Csitáry is ott volt, Gréti a követ mellére borult, és keservesen sírt. Nincs már apja, nincs már anyja, miért, drága Kolos bácsi, miért? Mit vétettek? Csitáry csak nehezen tudta megnyugtatni a lányt. Mária felszolgálta a vacsorát, Sinka Pál elhűlve nézte. – Mondja, Szulita, nem lehetne itt kosztosnak lenni? – Megbeszéljük – mosolygott Szulita –, most egyenek. Sinka és Gréti fantasztikusan sokat ettek. Akadt a tálakon főtt és sült hús, mindenféle körítés, saját termésű bor, sütemény, feketekávé. Dicsérték is Máriát. Sinkáéknak feltűnt, hogy Szulita nem iszik. Faggatták, hogy miért nem. Szulita a hasára tette a kezét. – Hány hónapos? – kérdezte az orvos. – Öt. – Megtartotta? – Miért ne tartottam volna meg? – kérdezte Szulita. – A telefonba mintha azt mondta volna, hogy a férje a fronton eltűnt. – Eltűnt – erősítette meg Szulita. – Éppen ezért tartottam meg. – Én csak helyeselhetem a döntését. Ha valamiben segíthetek, hát rám számíthat. A tisztességes emberek most nagyon egymásra vannak utalva. – Így van, Pali – helyeselt Szulita. Átmentek a szalonba, a feketét ott itták meg. Csitáry, aki eddig hallgatott, most megszólalt:

– Doktor, még mindig szándékában áll, hogy Svájcba utazzék? – Tréfál, Kolos bátyám? – Nincs kedvem a tréfálkozáshoz. Van, aki Svájcban befogadja? Vagy emigránsként akar ott élni? – Érvényes meghívásom van az egyik baseli kutatóintézetbe. Persze ön nem tudja, hogy én évekig kutató orvos voltam. Csitáry felállt. – Jöjjön velem. – Átmentek a másik szobába. Két hét múlva Pali és Gréti diplomáciai útlevéllel Svájcba utazott. A terhességet Szulita könnyen viselte, orvosa, doktor Maracskó, nagyon elégedett volt vele. Minden alkalommal alaposan megvizsgálta, megmérte a testsúlyát is, bólogatott, és a vizsgálat végén azt mondta: – Nem lesz semmi baj, Szulita. A magzat jól fejlődik, a fekvése is kitűnő. Arra vigyázzon, hogy ne hízzon el. Mozogjon sokat, járjon úszni. Úgy tudom, maga kitűnő úszó. Szulita megfogadta Maracskó tanácsát, mozgott éppen eleget, rendszerint hazasétált az egyetemről. Uszodába nem járt, egyre nagyobbodó hasát nem akarta közszemlére kitenni. Férjéről még mindig nem kapott hírt, anyósa igazán kedves volt, szinte naponta telefonált, vigasztalta, biztatta, és kedves kis előadást tartott a katonafeleségek kötelességéről, példamutatásáról, sorsáról. Szulita meg azt mondogatta magában, hogy „hülyeségeket beszélsz, drága Budayné nagyasszony, mert én nem akartam katonafeleség lenni sohasem, és én nem akarok példamutató katonaözvegy sem lenni, és ha Jancsi él, és ha egyszer hazajön, biztosítalak, drága nagyasszonyanyám, hogy fiad ott fogja hagyni a hadsereget, mert én nem akarom, hogy katona legyen”. Apósa, Buday ezredes valamelyik hadtest vezérkari főnöke volt. Szulita nem tudta, mit jelent vezérkari főnöknek lenni, nem is érdekelte. Szerette az öregurat, mert okos, széles látókörű ember volt, több mint egy évtizedig katonai attaséként szolgált Angliában, Hollandiában és Svédországban. Azokban az években ismerkedett meg Csitáryval, és kötött vele barátságot. Katona volt,

annak nevelték, nem bújhatott ki a bőréből, nem léphette át saját árnyékát, sok mindent másképpen látott, mint a civilek, de a követ mindig azt mondta: – János gondolkodó agy, meggyőzhető. Nem könnyen, de a tényeket tudomásul veszi. Buday ezredes is – mielőtt a frontra ment –, többször meglátogatta Szulitát. Rendszerint akkor, amikor Csitáry is ott volt, ilyenkor aztán belemerültek a politikába és a hadihelyzet elemzésébe. Az ezredes gondterhelt volt. És talán szomorú is. Szulita tőle hallott először a magyar hadsereg iszonyú veszteségéről. – Még nincsen pontos számszerű adat, de becslések szerint több mint százezer ember pusztult el. Százezer magyar. – Teát ittak, kekszet rágcsáltak hozzá. – Tudod, Kolos, arra vagyok kíváncsi, hogy hogyan fogunk elszámolni ezekkel az emberekkel… Csitáry konyakot töltött. – Elszámolni? – kérdezte. – Kinek? – Az anyáknak. A történelemnek. Neked tudnod kell, hogy az első perctől kezdve elleneztem a hadba lépésünket. Amikor az első csapattestek elindultak, azt mondtam neked, ez öngyilkosság, elavult fegyverekkel, hiányos felszereléssel nem lenne szabad harcba küldeni a honvédeinket. – Mondtad. De miért nekem mondtad? Miért csak nekem mondtad? Tudom, katona vagy, parancsot teljesítesz. És nem vitatkozol. De kérdeznék tőled valamit. Csak azért ellenezted katonáink frontra küldését, mert hiányos a felszerelésük, elavult a fegyverzetük? – Félreértesz – magyarázta az ezredes –, nekünk semmi keresnivalónk nem volt a Donnál. Minket a Szovjetunió nem támadott meg, nem veszélyeztette állami létünket. – Apa – szólt közbe Szulita –, ne vitatkozzatok. Inkább örüljetek annak, hogy a németeket Sztálingrádnál megállították és megverték. És egyszer csak mégis vége lesz a háborúnak. És akkor Jancsi is hazajön. – Ha él – mondta apósa.

– Él! – Csitáry hangja határozott volt. Szulita ránézett. Melegség öntötte el a mellét, szaporábban vert a szíve. – Ez biztos? – Biztos. Ennél többet most nem mondhatok. János, ez az értesülés köztünk marad. Györgyinek egy szót sem. Vagy ha mégis meg akarod mondani neki, hogy Jancsi él, találj ki valami mesét. Mit tudom én, hogy mit. Bemondta a moszkvai rádió vagy valami mást. De nem tőlem tudod. Ez a lényeg. Jancsi él. Szulita most már csak erre gondolt. Mária minden alkalommal egy terítékkel többet tett az asztalra. – Mária, drága – kérlelte Szulita –, ne csináld ezt. – Nagyanyja halála óta tegező viszonyban volt Máriával. – Kisaranyoskám, Szulitám, engedd meg nekem, hogy megterítsek. Nálunk ez így volt szokás. – Értem, Mária. De értsd meg, csodák nincsenek. Jancsikám csak akkor jöhet haza, ha vége lesz a háborúnak. – Tudom, drágaságom. De az a tányér, az a kanál, az a kés és villa minden étkezésnél eszedbe juttatja, hogy te, kedvesem, valakihez tartozol. – Ezt most miért mondod nekem? Azt hiszed, hogy elfelejtettem Jancsit? Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá. Szulitára nézett szép, barna szemével. Beleharapott alsó ajkába. – Bizonyára így van, kisaranyos. A nappalok a férjedé, János úré, de az éjszakáid már nem mindig. Szulita idegesen morzsolta ujjai közt batiszt zsebkendőjét. – Ezt hogy érted? – kérdezte. – Emlékszel, amikor a múlt éjjel bementem hozzád és felébresztettelek? – Emlékszem. Valami rosszat álmodtam.

– Nem tudom, mit álmodtál. Nem kérdeztem. De hallottam, hogy Gábor nevét kiáltottad többször is, hangosan. Szulita háta nyirkos lett, érezte, hogy a kombiné selyme rátapad. Kezét a hasára tette, és megpróbálta visszaidézni az álmát. Nem sikerült. – És még mit kiabáltam? –Nem értettem tisztán. Tanú vagy rá, én sohasem kérdeztem tőled, hogy mi közöd volt Lukács Gáborhoz. Ezután sem fogok kérdezni tőled semmit sem. Meglett, sokat tapasztalt asszony vagyok én, kisaranyoskám. Sok mindent megértek, mert tudom én jól, hogy az élet nagyon sok színű. Megértem, hogy szereted Lukács Gábort. Szulita döbbenten nézett rá. – Honnan veszed? – kérdezte halkan. – Tudom. – Ülj le, és beszélj világosan. – Szulita tisztázni akarta, hogy Mária mit tud, és értesülését honnan, kitől szerezte. Az asszony leült, megigazította kötényét. – Vagy egy hónapja itt járt Károlyi Mari. Engem keresett, velem akart beszélni. Gabi után érdeklődött. A lakáscíme kellett volna neki. – Nem tudta, hogy hol lakik? – Nem tudta. Elmondtam neki, hogy Gabival és az édesanyjával mi történt. Keservesen sírt. – Mit akart Gabitól? – Ezt úgy kérdezte, mint egy féltékeny asszony. – Arra akarta megkérni, hogy békítse ki őt Fürjes Robival. Robit is letartóztatta a rendőrség, mondtam neki. Mikor ezt meghallotta, rosszul lett, le kellett ültetnem. Vizet adtam neki, sósborszesszel dörzsöltem be a halántékát. Csak nagy sokára sikerült lelket verni belé. Aztán beszélgettünk. Megkérdezte, hogy te haragszol-e még rá. Miért kellene néked haragudnod és kire, kíváncsiskodtam. Hát a

részeges apjára, mondta, aki azt az otromba tréfát kitalálta. Mert ő, mármint Mari, sohasem fogja megbocsátani magának, amiért nem árulta el neked, hogy Jean Duran hadnagy Lukács Gáborral azonos. – Mit mondott? Miért nem árulta el? – Azt mondta, hogy nem volt szíve hozzá. Látta, hogy mennyire szeretitek egymást, hogy milyen nagyon boldogok vagytok. Szulita neheztelve nézett Máriára. – Te tudtad, hogy szeretője voltam annak az embernek, és nem szóltál? – Utólag mit kellett volna mondanom? Végül is az a szerelem a te magánügyed volt. Nem ártottál te azzal senkinek sem. Ha boldog voltál, még magadnak sem. Tudod, aranyoskám, megmondom az igazságot, én nagyon örültem Gábor szerencséjének. Most is azt mondom: téged az a szerető jó Isten ajándékozott neki. Mondok én tenéked valamit, Szulitám. Anyaszült mezítelenül az emberek egyenrangúak. Úgy csak emberek. Nem tudod megmondani, hogy a mezítelen lányok közül melyik a grófkisasszony és melyik a parasztlány, csak akkor, ha megnézed a kezüket. Mert a parasztlány kezén látod a munka bélyegét. Ne haragudj hát arra a szerencsétlen Gáborra, mert mezítelenül ő francia hadnagy volt. – Gyűlölöm őt, Mária, és sohasem bocsátom meg neki, hogy becsapott. Sohasem. – Ajjaj, aranyoskám, akkor itt nagyobb baj van, mint gondoltam, most már érted, ugye, hogy miért terítek meg mindennap János úrnak is? Szulita nem vitatkozott Máriával, tegyen annyi terítéket az asztalra, amennyit csak akar. Herendi porcelánt, ezüst evőeszközöket, csiszolt kristálypoharakat. Van miből. Olyan vagyon hullott az ölébe, amire álmában sem mert volna gondolni, amikor nagyanyja jogtanácsosa, dr. Mártha Sándor felkereste, és elmondta, hogy Szulita mi mindent örökölt Petényi kegyelmes asszonytól, a fiatalasszony nem akart hinni a fülének. – Jól hallottam? – kérdezte, és az enyhén kopaszodó férfira nézett. Dr. Mártha Sándor még nem volt negyvenéves. Petényi kegyelmes asszony tökéletesen megbízott a kövérkés, alacsony termetű, jó képességű ügyvédben, és a

bizalmába fogadta. Mártha doktor az iratokat rendezgette, nem nézett Szulitára, úgy válaszolt. –Nos, akkor megismétlem. Az örökösödési illeték lefizetése után az ön vagyona nagyságos asszonyom a következő: kezdem talán az ingatlannal. Zárójelben megjegyzem, hogy az ingatlanoknak a tulajdonjogi átírása az ön nevére az illetékes hivatalokban már megtörtént. Tehát az ön tulajdona ez a négyszobás főbérleti lakás, továbbá a birtok Somogytarcalon. – Az mennyi? – kérdezte Szulita. – Már úgy értem, hogy hány hold. Mert én csak a kúriát ismerem. – Hát kérem – az ügyvéd cigarettára gyújtott –, ezer kataszteri hold. Ebből hatszáz a szántó és négyszáz az erdő. Meg kell jegyeznem, hogy az erdőben jól szervezett és átgondolt fakitermelést folytatunk. Ugyanakkor mintegy százötven hold az erdőségből a vadaskert, amit immár tíz éve bérbe adunk a Zrínyi Miklós Vadásztársaságnak. Nos, a kúriát tetszik ismerni. Annyit azért megjegyzek, hogy egy éve renováltuk, mind a tizennégy szobát tapétáztuk, a vendégszobákban a bútorokat is kicseréltük. – Kérdezni szeretnék – Szulita, mint valamikor az iskolában, felmutatta két ujját. – Parancsoljon, nagyságos asszonyom. – Ki lakik most a kúriában? – Horváth Z. Miklós és családja. Illetve most csak Sárika és két serdülő lánya, mert Horváth katonai szolgálatot teljesít. Horváth családja tartja rendben a házat. Más feladatuk nincs. Saját házukban laknak, amit a kegyelmes asszonytól kaptak. Ami pedig a birtokot, mármint a hatszáz hold szántót illeti, annak vezetője, a gazdasági irányítója Kamarás Pál okleveles mezőgazdász. – Nem ismerem. Mióta dolgozik a birtokon? – Nyolc éve. Én ajánlottam a kegyelmes asszonynak. Annak idején. Kamarás minden szempontból megbízható. Természetesen a gazdaság ügyeit velem beszélte meg, s a kegyelmes asszony felhatalmazása alapján a termelési terveket én hagytam jóvá. Nem tudom, hogy ön, nagyságos asszonyom a jövőben…

Szulita közbeszólt. – Kedves ügyvéd úr, én magát a vagyonnal együtt örököltem. Megbízom magában, irányítsa úgy a dolgokat, ahogyan eddig tette. – Köszönöm a bizalmat, nagyságos asszony – bókolt az ügyvéd, és folytatta Szulita örökölt vagyonának ismertetését. A Kereskedelmi Banknál Szulita követelése több mint százötvenezer pengő volt. Értékpapírjainak, részvényeinek, aranyérmeinek az értéke meghaladta a háromszázezer pengőt. Az ügyvéd ügyesen és eredményesen játszott az értékpapírokkal meg a részvényekkel a tőzsdén, Szulitának az volt a dolga, hogy gond nélkül éljen és kedve szerint költse el azt az összeget, amit a bank havonta folyósított neki. Szulita a vizsgái után Máriával leutazott Balatonfenyvesre, szülei nyaralójába. Délelőttönként lement a partra, úszott, evezett, napozott, ledolgozta a fölösleges kilóit, beszélgetett az ismerősökkel. Néha lenézett a teniszpályára, de már nem játszott, nem akarta megerőltetni magát a futással, és nem akarta vállalni az esetleges megbotlás, elesés kockázatát. Mária is pihent, nem kellett takarítania, arra ott voltak a lányok. Gujdár gondoskodott arról, hogy a kamrában legyen minden, ami a mindennapi főzéshez, sütéshez kellett. Egyik este Bánffy Márton kertjében kávéztak. Bánffy a Belügyminisztériumban volt tanácsos. Mióta felesége meghalt, viszonylag zárkózott életet élt, a szomszédok közül csak Csitáryékkal tartott fenn kapcsolatot, de velük is csak akkor, amikor barátnő nélkül tartózkodott a nyaralóban. Negyvenhárom éves, sovány, inas férfi volt, izmos testén meglátszott, hogy fiatal korában rendszeresen és sokat sportolt. Büszke volt erdélyi őseire. Ismerőseinek mindig azt mondta, hogy ő hivatalnok, nem politizál, becsületesen és lelkiismeretesen elvégzi a törvényben és a minisztérium belső szabályzatában rögzített feladatát. Szulitát kislány kora óta ismerte, és a maga módján kedvelte. Bánffy a csészékbe kávét, a poharakba pedig konyakot töltött. – Kedves Szulitám, mint látom, hamarosan kismama leszel. Vagyis bárhogyan nézem is a tényeket, megcsaltál. Pedig én – még alig kilencéves korodban – már udvaroltam neked. Igen, igen, kedves Szulitám, már akkor. Szulita kortyolt a kávéból. – Hát én vártam, Márton bácsi, sokáig vártam, de mivel nem jelentkezett, férjhez

mentem Buday Jancsihoz. – Felemelte a konyakospoharat: – Egészségére, Márton bácsi. – Éppen csak megnyalta nyelvével az italt, és azt mondta: – Csak ennyit, Márton bácsi, mert a gyereknek nem ízlik. Bánffy kiitta a poharát. – Kaptál már hírt a férjedről? – Nem, nem kaptam – hazudta habozás nélkül Szulita. – Fogalmam sincs, hogy hol van és él-e… De én optimista vagyok, hiszem, hogy hazajön egészségesen, és boldogan fogunk élni. Bánffy cigarettára gyújtott. Kifújta a füstöt, végignézett a csendes, sík vízen, tekintete megpihent a túlparti hegyeken, aztán lassan a fiatalasszonyra nézett. – Mondd csak, Szulita, hova tűnt el a lengyeletek? – Sikorszky kapitány? – Igen. Ha valóban úgy hívták. Szulitát rossz érzés fogta el. Miért érdekli Bánffyt a lengyel kapitány. Óvatos lett. – Sikorszky volt a neve – tagolta lassan. – Én nem tudom, hogy hova ment. De úgy gondolom, hogy visszatért abba a táborba, ahonnan jött. – Oda nem ment vissza. A kapitány eltűnt. – Leverte cigarettájáról a hamut. – Persze te nem tudod, hogy én a minisztériumban többi között a lengyel menekültekkel is foglalkozom. – Ezt valóban nem tudtam, de én akkor sem mondhatok mást. – Nem bízol bennem? – Dehogynem. Csakhogy engem – hazudta – nem érdekelt a kapitány. Annyit tudtam róla, hogy felesége, két vagy három gyereke van. Úgy emlékszem, mintha azt mondta volna, hogy a családja Varsóban maradt. Miért érdekli Márton bácsit a kapitány, tűnődött Szulita, és alig várta, hogy

beszéljen apjával. Erre a beszélgetésre hamarosan sor került, mert Csitáryék július első napján megérkeztek. Csitáryné jószerint még ki sem csomagolt, már átvette a dolgok irányítását, Máriának is utasításokat adott, akinek ez nagyon nem tetszett, de Szulita kedvéért eltűrte. Ebéd után a követ és lánya kiültek a fűre a hatalmas tiszafa árnyékába. – A napokban Márton bácsi kávézni hívott – mesélte. – A kapitány után érdeklődött. Furcsa, de az volt az érzésem, mintha azért hívott volna meg feketézni, hogy kifaggasson Sikorszkyról. – Aztán részletesen elmondta, hogy Bánffy miket kérdezett. Csitáry nyugodtan hallgatta a lányát. Egy ideig gondolkodott. – Mit válaszoltál neki? – kérdezte később. – Azt mondtam, hogy bizonyára visszament a táborba. Bánffy meg azt mondta, hogy nem ment vissza. Mondd, apa, lehet, hogy Márton bácsi besúgó vagy olyasféle? Csitáry intett a gyepen átsétáló Zsófinak. A karcsú lány odasietett. – Parancsoljon, méltóságos úr. – Hozzon ki lányom egy üveg bort jéggel és szódavízzel. – Igenis, méltóságos úr. Miután Zsófi elment, a követ azt mondta: – Bánffy belügyi ember. Szerintem hivatalból érdeklődött a kapitány után. Ha nem, akkor valakinek a megbízásából. – Gondolod? Bólintott. – Majd utánanézek – ígérte. – Te mindenesetre ezután se mondj mást senkinek sem. Mária hozta ki a bort, a szódavizet és a jégdarabokkal félig töltött ezüstvödröt, Zsófi pedig a szétnyitható italos asztalkát és a poharakat. A követ elgondolkodva

nézte Máriáék sürgölődését, fejbólintással megköszönte munkájukat, és elküldte őket. –Tölthetek neked is? – kérdezte Csitáry Szulitára nézve. – Nem is tudom. Talán kétujjnyi bort sok szódával. A követ kiszolgálta lányát, magát is. – Hát akkor, egészségünkre. Jóízűen ittak. – Valamit mondani szeretnék neked, kislányom – a követ szivarra gyújtott, szippantott kettőt, hármat, és folytatta. – Lehet, hogy a kapitány nem az volt, mint akinek kiadta magát. – Ezt hogy érted? – Nem biztos, hogy Sikorszkynak hívták. És az sem biztos, hogy Rikovszky barátom igazat mondott. Már abban, hogy az unokaöccsén kell segítenem. Az sem biztos, hogy Sikorszky a barátom unokaöccse volt. – Ez egyre bonyolultabb. – Az, valóban az. De azt hiszem, én túlságosan későn kapcsoltam. Hittem Rikovszkynak. Elhittem minden szavát. És nagyon egyszerű dolgok nem tűntek föl nekem. – Éspedig? – Szulita ivott a szódás borból. – Például nem kérdeztem meg Sikorszkyt, hogy miért nem megy vissza illegálisan Varsóba? Miért nem nézi meg, hogy mi van a családjával? Vagy miért nem megy a többiekkel együtt Londonba? – De hát hogy mehetett volna Varsóba vagy Londonba? – Ahogyan a többiek. A kormány segítségével és tudtával. Nem százan, hanem több ezren mentek el Magyarországról, hogy harcoljanak a nácik ellen. Szulita karjára szúnyog szállt. Rácsapott.

– De, apa, kérlek, ha visszaemlékezel, Sikorszky harcolni akart. – Igen. Ezt mondta. Harcolni visszatérhetett volna Lengyelországba is. Nos, nem tudom, hogy valójában ki volt Sikorszky, de utánanézek. Az az érzésem, hogy valamiért Bánffy Marcit is ezért érdekli. Szulitát napokig foglalkoztatta a kapitány személye, aztán, hogy nem történt semmi, megfeledkezett róla. Már befelé figyelt, meg akarta érteni a gyerek „jelzéseit”, a kedvében akart járni, mert számára a méhében növekvő magzat mindennél és mindenkinél fontosabb volt. Magában mindent „megbeszélt” a csöppséggel, s a kérdéseire kapott válaszokat hallani vélte. Jól tudta, hogy ez a maga kitalálta játék kicsit hasonlít az őrültek különös, mások számára érthetetlen játékához, de őt nagyon szórakoztatta. Ilyenkor szinte megszűnt körülötte a világ, csak ő létezett és a gyerek, aki természetesen fiú lesz, mert – gondolta – csak a fiúk tudnak nemtetszésük jeléül akkorákat rúgni, amekkorákat az ő gyereke rúgott. Ilyenkor beszélhettek hozzá. Nem válaszolt, befelé mosolygott, a gyerekre figyelt, és nagyon boldog volt. A boldogságnak ez a szép érzése kiült az arcára is, kék szeme ilyenkor különösen fénylett. Csitárynét bosszantotta, hogy lánya nem figyel rá, de Szulitát édesanyja bosszankodása hidegen hagyta, nem engedte boldogságát beárnyékolni. Egyik nap, augusztus elején a stégen napoztak, amikor Csitáryné megkérdezte: – Szulita, mióta tegeződöl te Máriával? A fiatalasszony a Badacsony felől közeledő vitorlásokat figyelte, és arra gondolt, milyen szerencséjük is van nekik: háború van a világban, naponta ezrek, tízezrek pusztulnak el, városokat, falvakat bombáznak, ők pedig viszonylag békében élnek. Bőségesen van enni-innivalójuk, nem szűkölködnek semmiben sem. Hirtelen feleszmélt. Persze, anyja kérdezett valamit. – Mit kérdeztél, anya? Az asszony megismételte a kérdést. – Hogy mióta tegeződünk? Nem is tudom. Azt hiszem, elég régen. Miért kérdezed? – Mert nem helyes. Az ember ne tegeződjék a személyzettel. – Csitáryné

megigazította napszemüvegét, és várta a lánya válaszát. – Édesanya, téged nem zavar, hogy önálló, független asszony vagyok? Gyereket várok. Azt hiszem, ideje már, hogy magam döntsem el, mi helyes és mi nem. Szulita válasza meglepte az asszonyt. – Ahogy gondolod, mindenesetre köszönöm a kioktatást. – Egész nap hallgatott, nem beszélt Szulitával. A vacsora előtt panaszkodott a férjének: – Szulita viselkedése tűrhetetlen. Szemtelen. Kioktatja az anyját. Ez mégiscsak sok. Mindez azért van, mert lovat adtál alá. Mert szerinted Ő… Csitáry közbeszólt. – Beszélni fogok vele. Igazad van, de most ne rontsuk el az esténket. Vacsorázzunk meg békességgel és nyugodtan. Vacsora után Csitáry sétálni ment Szulitával. A platánfák alatt lépkedtek, amikor a követ szóba hozta a dolgot. Szulita nem vitatkozott, lehajtott fejjel lépkedett apja mellett. – Szulitám – kedveskedett Csitáry –, tudom, hogy igazad van. De valahogy úgy kell megvédened az igazadat, hogy anyádat ne bántsd meg. A fiatalasszony megállt, szembefordult apjával. – Drága apukám – kezdte, és hangja elcsuklott –, az Isten látja a lelkemet, én nem akarom őt megbántani. De kérdezlek, anya miért bántja Máriát? És engem? Máriára nekem szükségem van. Ideges vagyok? Nem tagadom, az vagyok. Minden okom megvan rá. Gyereket várok, nem tudom, hogy mi van a férjemmel… Folytassam? Csitáry megcsókolta a lánya arcát, belékarolt, és lassú léptekkel továbbment. – Nyugalom, Szulita – csitítgatta –, nyugalom. Minden rendben van. – A lányára nézett, és cinkosán azt mondta: – Én most anyád kívánságának megfelelően alaposan megmondtam a magamét, és megmostam a fejedet. Természetesen

össze is szidtalak. Egymásra néztek, és nevettek. Szulitának hirtelen lelkifurdalása támadt. Nem szép, hogy kineveti édesanyját. Aztán azzal próbálta megnyugtatni magát, erről nem ő tehet. Apját rajongva szereti, szót ért vele, nagyanyját is imádta, tehát nem őbenne van a hiba. Az oldalához szorította édesapja karját. – Mondd, apa, miért nem szeretem én anyát? Hidd el, szeretném őt szeretni, de nem megy… Téged szeretlek. Nagyanyát is szerettem. Csitáry megvonta a vállát. Mit feleljen a lányának. Mondja azt, hogy szeresse édesanyját?! Ostobaság. Parancsra, kérésre senkit sem lehet megszeretni. Vigasztalásképpen azt azért elmondhatná Szulitának, hogy nagyanyja sem szerette a lányát. Elmondhatná, hát persze, hogy elmondhatná, de azzal megjavíthatná Szulita és az anyja közti viszonyt? Nem. Minden maradna a régiben, vagy még rosszabb lenne. Így hát azt mondta: – Tudod, kislányom, az az igazság, hogy anyád nagyon jó feleség. Sajnálatos, hogy kettőtök közt feszült a helyzet. De talán megszelídíthetnéd anyád iránti érzésedet. Hidd el, konzervativizmusával együtt is jó asszony ő. Természetesen azt nem kérhetem tőled, hogy szeresd őt, de a kedvemért légy vele toleráns. Gondold meg, Szulita, ha velem történne valami, anyád csak rád számíthatna. Szulita megrémült. Eddig sohasem gondolt arra, hogy apjával olyan valami is történhet, ami az ő számára tragikus lehet. Amióta az eszét tudja, az apja volt az ő biztonsága, nem félt senkitől és semmitől, mert hitte, meggyőződéssel hitte, hogy apja akkor is vigyáz rá, ha sok száz vagy ezer kilométerre van tőle. Ránézett apjára. – Mi történhetne veled, apa? – kérdezte elcsukló hangon. A nagykanizsai gyors dübörgött el mellettük. Jó néhány másodperc múlva lett újra csend. Akkor a követ azt mondta: – Háború van. Sok minden történhet az emberrel. Velem különösen, hiszen sokfelé járok Európában. És a háborús időkben a semleges országok sem biztonságosak a diplomaták számára.

– Ezt hogy érted, apa? – Ahogy mondom. A semleges országok városai nyüzsögnek a kémektől, provokátoroktól, politikai kalandoroktól. Az ember nem tudhatja, hogy melyik sarkon leselkedik rá veszély. Hamarosan újból Svájcba utazom. Remélem, hogy hazatérésem után átadhatom neked Jancsi levelét. Szulita megállt. Jól hallotta a támfalhoz verődő hullámokat. Azt hitte, hogy a hullámok dübörgésétől rosszul hallott, ezért megkérdezte: – Nem értettem. Milyen levelet mondtál? – Azt mondtam – ismételte meg a követ –, hogy átadhatom a férjed levelét. – Jancsi levelét? – kérdezte Szulita. – Apa ez… ez hihetetlen… – Többet ne kérdezz, kislányom, mert nem válaszolok. – Értem. – Szulitának kicsit rosszul esett, hogy apja nem bízik meg benne. Hallgatagon lépkedett. Csitárynak feltűnt lánya szótlansága. – Rosszul vagy? – kérdezte. Szulita mélyet lélegzett, aztán halk hangon megszólalt: – Mindjárt rendbe jövök. – Némán lépkedtek tovább. A csendben Szulita arra gondolt, hogy igazságtalan apjához, az, hogy nem avatja be őt a részletekbe, nem azt jelenti, hogy nem bízik meg benne. Ha apja Jancsitól valóban levelet tud hozni, akkor az azt jelenti, hogy sokat, nagyon sokat kockáztat őérte. A meleg, nyáresti levegő Szulita arcára tapadt, a sétány fái még nem hullatták a leveleiket, de Szulita tudta, hamarosan vége a nyárnak, és azon tűnődött, hogy mit fog hozni a tél, az új tavasz. Férje apja szerint él, gyereke már érezhetően nyugtalankodik a szíve alatt, és ő is nyugtalan, mert még most sem tudja, hogy mennyire szereti Jancsit. Igen, szeretnie kell őt, mert a férje, hamarosan megszülető gyerekének az apja, és nem szabad arra a másikra gondolnia, bármennyire is kívánta szerelmét, ki kell tépnie őt a szívéből örökre, el kell felejtenie emlékét, ölelését, csókjait. Szulita este korán lefeküdt. Arra gondolt, hogy apját akaratlanul is veszélybe

sodorta. Nehéz, nyugtalan álma volt. Hajnalban arra ébredt fel, hogy teste csurom veríték. Szerette volna felidézni álmát, de nem sikerült. Néha felmerült benne Jean Duran mosolygós arca, érezte testének melegét, forró ölelését. Furcsa kettősségben élt. Jean Duranra szeretettel gondolt, és gyűlölte Lukács Gábort, a szélhámost, aki – Szulita legalábbis úgy érezte – aljasul becsapta őt, nemcsak szerelmét rabolta el, hanem Jean Durant is. Csitáry Kolos 1943. szeptember hetedikén vitte be Szulitát Maracskó doktor magánklinikájára. Szerencséje volt, gyorsan és majdnem fájdalommentesen szült. Majdnem, mert hát a vajúdás idején az ismétlődő görcsök őt is megviselték, de abban a pillanatban, amikor fia sírását meghallotta, már nem érzett fájdalmat, csak boldogságot. Azt, hogy a három kiló ötvendekás csöppséget két hónap múlva miért Gábornak és Kolosnak keresztelték meg, és Csitáryné tiltakozása ellenére miért Mária tartotta a keresztvíz alá – mert ő lett Gáborka keresztanyja –, pszichiáternek kellene kiderítenie. Szulita azzal magyarázta döntését később, hogy ezzel akart védekezni Lukács Gábor hatása ellen, vagyis így akarta elhitetni magával, hogy Lukács Gábor már nincs rá hatással. Mindennap kimondja a Gábor nevet sokszor, és ilyenkor nem volt szerelmére gondol, hanem csakis a kisfiára. Révült boldogságban teltek el a napok, hetek, hónapok, sikerült beleélnie magát az anya szerepébe. Olyan ébren aludt, hogy kisfia minden hangosabb szusszanására felriadt, ha éhes volt, megszoptatta, és ott ült az ágya mellett, éberen vigyázva álmát. Mária szolgálata, figyelme nagy segítséget jelentett a számára. Szinte leste Szulita gondolatát, szerette volna magára venni a fiatalasszony minden gondját, fáradságát. Szulita úgy érezte, hogy Mária jelenléte, ragaszkodása megfizethetetlen. Csitárynénak persze nagyon nem tetszett Szulitának Máriához fűződő őszinte barátsága, de a fiatalasszonyt anyjának nemtetszése hidegen hagyta. Buday Jánosné időnként meglátogatta Szulitát. Az asszony negyvenöt éves múlt, hízásra hajlamos, alacsony növésű volt, fájdalmas küzdelmet folytatott a kilói ellen. Valami eszelős turáni álomban élt, szent meggyőződése volt, hogy ősei közeli rokonságban álltak Árpáddal vagy a hét vezér valamelyikével. Állandóan szónokolt, beszédei mindig kokárdások voltak, és nem maradtak ki belőlük a hősi példaképek, mint Zrínyi Ilona, Lórántffy Zsuzsanna, Kanizsai Dorottya meg mások. Szulita valójában szerette anyósát turáni magyarkodásával, kokárdás példabeszédeivel együtt, mert jószívű, szolgálatkész volt, és az áldozatvállalás sem volt idegen tőle. Szívből gyűlölte a németeket. Valamelyik ősét az osztrákok örökös várfogságra ítélték, Kufstein vagy Spielberg tömlöcében pusztult el. Aznap, amikor Szulita hivatalos értesítést kapott férje eltűnéséről, váratlanul

megjelent anyósa. Szulita keservesen sírt, szidta, átkozta a háborút és azokat, akik felelősek az iszonyatos tömegmészárlásért. Budayné hallgatta egy ideig, az ő szeme is könnyes volt, hiszen egyetlen gyermeke tűnt el a fronton, de valami emberfeletti erővel uralkodott fájdalmán. Megsimogatta Szulita arcát. – Sírj csak, kedvesem, sírj! Könnyezd ki fájdalmadat, bánatodat. – Aztán, hogy Szulita sírása csendesedett, azt mondta neki: – Kedvesem, eljönnél velem? – Hová? – kérdezte Szulita elcsukló hangon. – A Várba. Nagyon szeretném, ha eljönnél velem. Szulita nem vitatkozott, azt sem kérdezte meg, hogy anyósának mi dolga van a Várban, megmosta könnyáztatta arcát, felöltözött, és elment vele. Sétáltak egy ideig a keskeny utcákon, Budayné a szüleiről, nagyszüleiről mesélt, aztán a katonákról, a katonafeleségekről, és olyasféléket mondott, hogy katonafeleségnek lenni hivatás. Szulita bólogatott, valójában nem értette, hogy anyósa mit is akar azzal a várbeli sétával. Csak akkor kezdett derengeni benne valami, amikor bementek az egyik Werbőczy utcai ház udvarába. Budayné néhány szót váltott a portással, de Szulita nem hallotta, hogy mit beszéltek, aztán az idős, kövérkés asszony visszament hozzá, és tovább lépkedtek az udvaron a bástyafal felé. De egy őszes hajú, sovány, hajlott hátú férfi alázatosan meghajtotta a fejét, majd kezet csókolt először Budayné méltóságos asszonynak, utána Szulitának, aztán mint egy képzett idegenvezető, magyarázni kezdett, hogy az épület tőlük jobbra a pénzügyminisztérium gazdasági hivatalának az épülete. – Ez az épülettömb, kezét csókolom, a múlt század negyvenes éveiben tömlöc, illetve mai szóhasználattal élve börtön volt. Ha meg méltóztatnak engedni, méltóságos asszonyom, akkor megmutatom azt a tömlöcöt, ahol Kossuth Lajos raboskodott. Szulita megborzongott, amikor a pincefolyosó mélyén megálltak az egyik zárka ajtajában. – Méltóztassanak belépni – intett a hajlotthátú. Szulita belépett a komor, hideg helyiségbe. Megborzongott. A kőfalba vaskarikák voltak erősítve. – Azokhoz a vaskarikákhoz láncolták a foglyokat – magyarázta a sovány

tisztviselő. – Kossuth Lajost is. Méltóztassék megnézni azt a lőrésszerű ablakot. Azokat a vastag vasrácsokat. Az ám. Csakhogy azon az ablakon nem volt üveg. De nem ám. Kossuth apánk is itt fagyoskodott, ha jól emlékszem, három évig. Budayné megérintette Szulita karját. – Látod, leányom, ilyen körülmények között is szenvedtek a magyar hazafiak. És a magyar anyák, a feleségek mindig hűséggel és állhatatosan vártak férjükre, gyermekükre, nem adván föl egy percre sem a reményt, a viszontlátás reményét. Szulita báván nézett anyósa kövérkés arcába, és arra gondolt, hogy ez az egyébként derék asszony megőrült-e vagy csak színésznői képességét akarja bebizonyítani neki. Szegény asszony, gondolta, nem egészen beszámítható. Álomvilágban él, apródok, vitézek, várkapitányok között, fogalma sincs a valóságról. – Igen, mama – nyugtatta halkan. – Igen. Értem. Erős leszek. Nagyon erős. – Hangja elcsuklott, eleredtek a könnyei. A kisfiú születése óta Budayné egyre gyakrabban járt föl Szulitához. Egyedül volt ő is, férje, Buday vezérkari ezredes valahol Varsó környékén állomásozott a hadtestével. Egyik nap ebéd utáni kávéjukat itták a nappaliban. Budayné az öblös, bársonyhuzatú fotelban ült, szemközt az ablakkal, bőre feszes, ápolt volt, nemrégen járt kozmetikusnál. Lassan, szinte szertartásosan kortyolta a kávéját. Szulita rosszkedvűen nézte, meg volt győződve róla, hogy anyósa háromszínű nemzeti kokárdát reggelizett kisüsti pálinkával, és most megint hallgathatja a katonafeleségekről szóló példabeszédeket. Tévedett. Anyósa iszogatta a feketéjét, és szokása ellenére hallgatott. A kisfiú elaludt Szulita karjában. Mária bejött, átvette a kisfiút, lágyan megcsókolta a csöppség arcát, aztán kiment vele a szobából. – Mama – kezdte Szulita –, mi történt? Miért olyan rosszkedvű? Budayné a kávéscsészét az asztalkára tette, és kinézett az ablakon. Szulita követte anyósa tekintetét. A sűrű havazástól csak elmosódva látszott az Országház hatalmas tömbje. Mária szinte személytelenül tért vissza, és leült Szulita mellé. Budayné ránézett, enyhén elhúzta húsos ajkát, de néma maradt.

Tudta, hogy Szulita házában Mária tabu, kis idő múlva Budayné mégiscsak megszólalt. – Kérdeznék tőled valamit, kislányom. – Tessék mama, kérdezzen – anyósáról Máriára nézett, aztán becsukta egyetemi jegyzeteit. – Négyhónapos a kisfiad. Tiszta apja. A szeme, a szája, a homloka letagadhatatlanul az apjáé. – Örülök, hogy maga is észrevette, mama. Budayné, mivel a kisgyermek már nem volt a szobában, cigarettára gyújtott. Parafás végű Mirjamot szívott. Megkínálta Szulitát is. A fiatalasszony rágyújtott. Máriának ez nem tetszett, arcán meglátszott, hogy nemtetszését nem titkolja. – Valamit nem értek – kezdte Budayné. – Éspedig? – A fiadat miért Gábornak hívják, miért nem Jánosnak? Szulita tudta, hogy anyósáék ezt meg fogják kérdezni. Több alkalommal beszélgetett erről Máriával. Az asszony mindig azt mondta, bízza csak őrá a magyarázatot, tudja ő, hogy mit kell mondania. Nem lesz semmi baj, aranyoskám. Mária megértette Szulita tekintetét, és megszólalt. – Bocsánat, méltóságos asszony, az én bűnöm az, egyesegyedül az én bűnöm, hogy a kicsinek Gábor lett a neve. – Látta, hogy Budayné érdeklődve néz rá, így meggyőzőbben folytatta. – Méltóságos asszonyom, engem az a megtiszteltetés ért, hogy én tarthattam keresztvíz alá a kicsit. Ezt még annak idején a drága jó kegyelmes asszony ígérte meg, az isten nyugosztalja. – Mit ígért meg a kegyelmes asszony? – kérdezte Budayné. – Megígérte, hogy az első unokájának, a fiúunokájának én leszek a keresztanyja, mert ő azt szeremé, ha fiúunokájának székely keresztanyja lenne. Ezt halála előtt tudomásom szerint közölte Szulita aranyoskámmal is. – Szulita tétován bólintott. – Méltóságos asszonyom, én Székelyországban, a havasok alján

születtem egy csipetnyi faluban, onnan vezérelt jó sorsom férjem halála után a kegyelmes asszonyhoz vagy húsz esztendeje. Nálunk a családban, méltóságos asszonyom, az volt a szokás, hogy az első szülött fiút nagy fejedelmünkről, Bethlen Gáborról neveztük el. Hites uram meghalt az első világháborúban. Nem lehetett gyerekünk. Húszéves sem voltam még akkor. Minden vágyam egy fiúgyerek volt. Nem adta meg nekem a sors. És most, hogy Szulita aranyoskám kisfiát a keresztvíz alá tarthattam, arra gondoltam, miért ne hívhatnánk őt Gáborkának. Ez ajándék az én számomra, méltóságos asszony. Nagyon nagy ajándék. Szulita tulajdonképpen szégyellte magát. Kíváncsi volt, hogy anyósa elhiszi-e azt a maszlagot, amit Mária oly meggyőzően próbált előadni. Megdöbbent, amikor rájött arra, hogy anyósa nemcsak hogy elhiszi Mária halandzsáját, hanem köszönetet is mond neki hazafias érzéséért. Budayné felállt, Máriához ment, megölelte, megcsókolta, mondván, mennyire boldog, hogy egy olyan igazi hazafival élhet együtt a menye és az unokája, mint Mária. Aztán könnyes szemmel azt mondta: – Örülök, Szulitám, szívből örülök, hogy igaz magyar asszony lakik veled. Mától kezdve a sorsod irányítását a kezembe veszem. Ez kötelességem. Már csak a fiam kedvéért is. Szulita megrémült. Jó isten, gondolta, erről nem volt szó. Mária ezt jól elintézte azzal a székely mesével. – Drága mama – mentegetőzött Szulita –, tudom, hogy jót akar nekem, a gyereknek is, de hát én felnőttem, gyerekem van, életemről, jövőmről nekem kell döntenem. Budayné megsértődött. Hogyan? Menyének nincs szüksége az ő segítségére? Hát ez meg mi a csuda? – Jól van lányom, értelek. – Fölállt, megigazította szoknyáját. – Ne haragudj, hogy zavartalak. Szervusz. – Katonás léptekkel elindult az előszoba felé. – Mama – kiáltott Szulita –, miért csinálja ezt? – Fel akart állni, de Mária nem engedte. – Maradj, aranyoskám, ne izgasd magad. Majd visszajön. – Felállt, kiment az asszony után. Az előszobában érte utol. Budayné a tükör előtt állt,

vörösrókaprémes bundáját vette magára. Mária udvariasan segített neki. – Méltóságos asszonyom – suttogta –, örülök, hogy egyedül vagyunk… – Budayné szembefordult vele, Mária sokat sejtetően körülnézett, mintha attól tartana, hogy meghallja valaki, arról akarna meggyőződni, hogy nincs a közelben senki sem, nyugodtan beszélhetnek. – Azt szeretném – megint körülnézett – megsúgni, hogy nagyon félek. – Mitől? – Budayné is lehalkította a hangját. – Attól félek, hogy az aranyoskámnak elmegy a teje… – Miért menne el? – Mert aggódik, nagyon aggódik János úrért. Tetszik tudni, imádja őt. Éjszakákon arra ébredek fel, hogy keservesen sír, hiányzik neki János úr. Félek, hogy elapad a teje, és Gáborka sínyli meg. Méltóságos asszonyom, tanú vagyok rá, János urat még senki se szerette úgy, mint az asszonyom. Budayné meghatódott. Úgy érezte, igazságtalan volt Szulitához. A menye mindennél, mindenkinél jobban szereti az ő drága fiát, aki talán már nem is él, és lám, mégis, nincs más gondolata, mint Jancsi… Elszégyellte magát. Megeredtek a könnyei, visszament Szulitához, de akkor már zokogott. Átölelte, könnyes arcát a vállára hajtotta. – Drágám, bocsáss meg, ne haragudj. A jó Isten látja a lelkemet, nem akartalak megbántani. – Nem haragszom – suttogta Szulita. – Én kérek bocsánatot, mama. Én voltam tapintatlan. – És együtt sírt anyósával. Február tizedikén, csütörtökön, Csitáry Kolos a lányánál vacsorázott. Mária még nem terített meg, amikor Csitáry a belsőzsebéből kivett egy borítékot, és átadta Szulitának. A fiatalasszony átvette, keze megremegett. Kivette a levelet a borítékból. A férje levele volt. Ránézett, megismerte a férje írását. Szíve gyorsabban dobogott. Szétnyitotta a levelet, és lehunyta a szemét. Így várt néhány másodpercig. Megpróbált uralkodni magán. Aztán felnyitotta a szemét, és olvasni kezdte a levelet. „Szulitám, kedvesem! Úgy gondolom, hogy ez vicc. Rosszízű tréfa. De ismersz,

mindig játékos voltam, hát veszem a lapot, és játszom. Lehet, hogy akik erre rávettek, most jót röhögnek rajtam. A lelkük rajta. Én abban a hülye hitben írom ezt a levelet, hogy te valóban megkapod, ha pedig nem, akkor röhögjenek rajtam. Tehát… Tegnap felhívtak a komisszár irodájába. Írjon a feleségének, mondta. ígérem, meg fogja kapni. Rendes ember, hiszek neki. Hát most írok. Szeretném megírni, hogy hol vagyok, de hiába írnám meg, kihúznák. Ez érthető. Ért is ezt tenném a helyükben, mert végül is háború van. És mi voltunk azok, akik határainktól több száz kilométerre keletre mentünk, ma sem tudom miért? Egyszóval, nem akartam kiugrani a gépből ejtőernyővel, megtehettem volna, de én szerettem volna visszavinni a gépemet. Nem sikerült. Fogságba estem. És most itt vagyok. Egészségesen és viszonylag jó hangulatban. Hiányzol. Annyira vagy még jobban, mint diákkoromban. A legutóbbi leveledben (de régen volt) azt írtad, hogy gyerekünk lesz. Azóta már biztosan megszületett. Fiú? Lány? Mindegy. És ez mindennél fontosabb. Nem tudom, hogy találkozunk-e valaha. Háború van. A legolcsóbb az ember élete. A tömegsír még sok pénzbe sem kerül, hiszen azokkal ásatják meg, akik lakói lesznek. Pesszimista vagyok. Ne haragudj. Arról van szó, hogy bedilizem, ha rád gondolok. Olyan vagy nékem, mint az Oltári Szentség. Imádlak. És ha ezen a vallomáson valaki röhögni fog, az dögöljön meg. Igen, tele torokkal kiáltom: dögöljön meg, mert nem érti az élet lényegét, nem tudja, hogy mi a szerelem, a hűség, semmit sem tud. Sajnos a világban ezek a mufurcok vannak többségben, és övék a hatalom és övék a dicsőség. (De meddig?) Kérdezem én, valahol Oroszországban… Szeretnélek látni. Szeretném látni a gyerekemet. Szeretném megcsókolni őt. Tisztességgel, alázattal. És téged is, Szulitám, ha te nem lennél, és nem lenne a gyerek, én már nem élnék. Jól jegyezd meg, csak azért élek, mert te élsz, mert ti éltek. Ezért akarok visszatérni hozzátok. Sikerül? Nem tudom. De én mindent megteszek azért, hogy újra együtt legyünk. Tegnap volt karácsony. Feldíszítettünk egy fenyőágat, körülültük, és az otthonra emlékezve énekeltünk, a Mennyből az angyalt, a Csendes éjt, a Krisztus urunknak áldott születését… és sírtunk. Én közben arra gondoltam, hogy miért kerültem ide? Engem sohasem bántottak az oroszok. Mi mit akarunk tőlük? Kérdések, kérdések, és én nem tudok válaszolni rájuk. Be kell fejeznem az írást. Nem tudom, megkapod-e. Ha tréfa volt csupán, akkor az isten verje meg a tréfacsinálót. De akkor is, ha nem kapod meg, nagyon szeretlek, és nem adom fel egy pillanatra sem a viszontlátás reményét. 943 Karácsony napján. Valahol Oroszországban. Csókollak, János.” Szulita sírt. Keservesen és csillapíthatatlanul. Apja csak jó darab idő után bírta úgy-ahogy megvigasztalni. Magához vonta Szulita vállát, megcsókolta homlokát, haját.

– Nyugodj meg, kislányom. János értesülésem szerint viszonylag jó körülmények között él. Valamilyen iskolán van. Nem éhezik, nem szenved a hidegtől. – Milyen iskolán? – hüppögte Szulita. – Úgy tudom, azokat az iskolákat, ahova Jancsi önként jelentkezett, antifasiszta iskoláknak hívják. Akik elvégzik, partizánok lesznek. Mindenesetre nagyon szép, hogy férjed önként jelentkezett a nácik elleni harcra. Csendben vacsoráztak. Szulitának nem ízlett az étel, jószerivel minden falatot keserűnek érzett, és nem bírt szabadulni attól a gondolattól, hogy amíg ők esznek-isznak, Jancsi éhezik. Csak Jancsi? Villant fel benne a kérdés. És az a másik? Talán már nem is él, talán már régen agyonverték, vagy ha él, ki tudja, mennyit szenved. Biztosan így van, de akkor sem szabad rá gondolni. Nem szabad, persze hogy nem szabad, de hogyan parancsoljon az álmainak? Álmában sokszor együtt van vele, és vadul szeretik egymást. Nappal nem gondol rá, van baja éppen elég. Itt van például az apja. Talán mindenkinél jobban szereti, s most mégis nehéz helyzetbe hozta őt. Darabka húst csúsztatott a szájába, lassan őrölte fogai közt, és apjára nézett. Szomorúság fogta el. Apja megöregedett, arcára kiült a fáradtság. Csitáry látta Szulita szomorúságát, de nem tudta, talán nem is akarta felvidítani őt. Lányával mindig felnőttként beszélt, olykor gondjait is megosztotta vele, nincs értelme, hogy most alakoskodjon előtte. Hozzá kell szoknia az őszinte beszédhez, a rideg, oly sokszor kegyetlen valóság elviseléséhez, mert ha egyedül marad, csak így állhat meg a lábán. – Kislányom – hangja furcsán emelkedett volt –, elvesztettük a háborút. Szulita nem értette, hogy apja miért olyan ünnepélyes. – Ezt mondtad két évvel ezelőtt is. Te már akkor is tudtad. – Tudtam? – Csitáry homlokán elmélyültek a ráncok. – Inkább csak jósolgattam. Határozottan, magabiztosan azt a látszatot keltve, hogy én aztán biztos ismerője és tudója vagyok a jövő történéseinek. – Letette a kést és a villát, a szalvétával finoman megtörölte a száját. – Neked őszintén bevallom, titokban élt bennem a tévedés reménye. Sajnos kitűnő jósnak bizonyultam.

– Jól van – nyugtalankodott Szulita –, elvesztettük a háborút. És…? Szóval ennek mi lesz a következménye? – A következménye? Vesztesek leszünk, Szulita. A vesztesek pedig fizetnek. Attól tartok, hogy sok mindent fognak a számlánkra írni. Átmentek a nappaliba feketézni. A frissen főzött kávé már ott volt az asztalon. Csitáry szivarra gyújtott, Szulita cigarettára. – Apa, ezen a tragikus helyzeten már nem lehet változtatni? – kérdezte Szulita. Csitáry pöfékelt néhányat. – Talán lehetne. Vannak, akik szívük szerint szakítanának a németekkel… – És miért nem szakítanak velük? – vágott közbe Szulita. – Mert félnek az oroszoktól. Pontosabban fogalmazva a kommunizmustól. – Hallgatott kis ideig, aztán folytatta. – Tulajdonképpen én is félek. Annak ellenére, hogy én a fehérterror idején nem kompromittáltam magamat. Kezemhez vér nem tapad, becsületem tiszta. De gondold meg, a kormányzóval az élen a vezető politikusaink, tábornokaink az ellenforradalom cselekvő részesei voltak. Ezek miben reménykedhetnek, ha a szovjetek elfoglalják az országot, és segítségükkel visszajönnek az emigrációban élő kommunisták, akiket Horthyék annak idején megkínoztak, megcsonkítottak. A mi uraink szívesen otthagynák a németeket, ha az ország angolszász megszállás alá kerülne. – És az nem lehetséges? – Tányérkára tette a kávéscsészét. – Nem. Mert a szövetségesek nem a Balkánon fognak partra szállni, hanem valahol Franciaországban. Nekünk, és ezt világosan megmondták az angolszászok, a Szovjetunióval kell tárgyalnunk. – Megfogta Szulita kezét, megsimogatta. – Kislányom – mondta rövid gondolkodás után –, nem tudom, mit tartogat számomra a sors, nem tudom, mi fog történni velem, de történjék bármi is, neked tudnod kell, hogy apád azokhoz a kevesekhez tartozott, akik szerettek volna tenni valamit az ország becsületéért. A gyerekszobából áthallatszott Mária monoton altatóéneke.

Aludj, aludj én szépségem… Csillag jő a fényes égen…

Szulita hirtelen arra gondolt, mi lesz vele és a gyerekével. Csitáry újból beszélni kezdett. – Miután a vereség elkerülhetetlen, bizonyos intézkedéseket kell tennünk nekünk is. – Mire gondolsz, apa? – Arra, hogy nem akarok földönfutó lenni, és nem akarom, hogy te az légy. – Mit tegyek? – Adj utasítást Mártha doktornak, hogy a folyószámládról vegye ki a követelésedet… Annyi pengőt hagyjon rajta, amennyi a megélhetésedhez szükséges. Mondjuk másfél évig. Mert addig még valószínű, hogy eltart a háború. – És mit csináljak azzal a rengeteg pénzzel? – Mártha vásároljon rajta aranyat, drágakövet, érméket. – Látta, hogy lánya nem egészen érti, magyarázni kezdett: – Több mint valószínű, hogy Magyarország hadszíntér lesz. Fogalmad sincs róla, milyen egy szétlőtt város. A németek, ha kivonulnak egy városból, előzőleg kirabolják. Amit nem bírnak magukkal vinni, azt elpusztítják. Nem szeretném, hogy koldusszegény legyél a háború után. Én jövő héten elutazom. A vagyonodat magammal viszem, és elhelyezem a Züricher Bankban lévő széfedbe. – Nekem nincs széfem Zürichben. – De van. Akkor nyitottam, amikor a vagyonunk nagy részét kimentettem, és a végrendeletemet beletettem. A széfed jeligéje: Nagypapa. Száma: ezerötszázhuszonhat. Gondolom, ezt nem felejted el.

Dr. Mártha ügyvéd Szulita vagyonát tíz nap alatt pénzzé tette, és a közel egymillió pengőért aranytárgyakat, ékszereket, érméket vásárolt feketén, természetesen úgy bonyolítván le az adásvételt, hogy személy szerint ő se járjon rosszul. Csitáry követ pedig diplomáciai védettségét felhasználva, Szulita vagyonát kicsempészte az országból. Először Svájcba utazott, onnan két hét múlva Portugáliába. Már Zürichben az volt az érzése, hogy követik, figyelik minden lépését. Érzését közölte is a svájci magyar követtel, aki azt mondta, ezen nincs mit csodálkozni, mert Svájcban nyüzsögnek a kémek és ellenkémek, a náci ügynökök őt is megfigyelés alatt tartják, sajnos még a követségen is vannak beépített embereik. Csitáry óvatos volt. Matematikai pontossággal számította ki a lépéseit, így pontosan tudta, hogy mikor, ki követi. Öreg diplomata volt, ismerte a konspiráció szabályait, ezért nem okozott különösebb nehézséget neki, hogy figyelőit lerázza magáról. Pontosan tudta, hogy a nemzet becsületének a megmentése nem ábrándoktól, álmoktól, vágyaktól, az elsötétített szobákban folytatott négyszemközti beszélgetésektől, tervezgetésektől függ, hanem a cselekvéstől. Nem szimpatizált a kommunistákkal, de okos volt, és tudta, hogy a háború utáni jövő érdekében együtt kell munkálkodnia azokkal, akik bizonyos szociális igazságokért harcolnak immár több mint két évtizede. Azt is nagyon jól tudta – és angolszász barátai ezt megerősítették –, hogy a háború után a Szovjetuniónak meghatározó szerepe lesz Kelet- és Közép-Európában. Mindezek a felismerések közrejátszottak abban, hogy jó viszonyt alakítson a Svájcban dolgozó szovjet diplomatákkal, és meggyőzze őket őszinte antináci magatartásáról. Ezért fordulhatott bizalommal Igor Genadijavics Rubikovhoz, a Nemzetközi Vöröskeresztnél dolgozó szovjet diplomatához a veje felkutatása ügyében. Rubikov szívesen segített, és ennek a segítségnek volt bizonyítéka Buday János főhadnagy levele. Csitáry természetesnek tartotta, hogy Rubikov is kért tőle kisebb szívességeket. Rendszerint – az óvatossági szabályokat betartva – az egyik svéd diplomata lakásán vagy hivatali helyiségében találkoztak. Csitáry bizonyos politikai és katonai adatokat közölt Rubikovval. Ezek az adatok a magyar-német hadigazdálkodás köréből származtak. Részletesen fel voltak tüntetve a németek követelései: mennyi katonát kérnek a frontra, mennyi munkást a németországi gyárakba, mennyi húst, gabonát, takarmányt. Úgy érezte, kötelessége harcolni minden rendelkezésére álló eszközzel az embertelenség rendszere ellen, azok ellen, akik tudományosan kidolgozták és a gyakorlatban is megvalósították az embermilliók elpusztításának technológiáját. Csitáry azon kevesek egyike volt, aki tudta, hogy Németországban és a megszállt területeken halálgyárak működnek. És még

valamit tudott. Nevezetesen azt, hogy a szovjet hazafiak emberfeletti küzdelmet folytatnak, hogy a náci hadigépezetet megsemmisítsék. Ebben az iszonyú küzdelemben milliók halnak meg az emberi méltóságért és szabadságért. Csitáry úgy érezte – és meggyőződéssel hitte –, hogy ő is egy katonája az antináci koalíciónak, azt teszi, amit a lelkiismerete parancsa szerint tennie kell. Tudta, hogy a német titkosszolgálat minden lépését figyeli, de nem hátrált meg, csak óvatosabb lett, nagyobb körültekintéssel végezte munkáját. Beszélgetett erről Rubikovval is. – Nem kell tartania semmitől sem – nyugtatta a halk szavú szovjet diplomata –, itt Svájcban megvédjük a barátainkat. – És ki véd meg Portugáliában? – kérdezte csak úgy puszta kíváncsiságból Csitáry. – A barátaink – mondta Rubikov. – Kedves követ úr, ön téved, ha azt hiszi, hogy a kapott információkat csak mi hasznosítjuk. Nem, kedves követ úr, mi becsületesen betartjuk a játékszabályokat, értesüléseinket tisztességgel megosztjuk szövetségeseinkkel. Cserébe azt kérjük tőlük, hogy barátaink biztonságát szavatolják azokban az országokban, amelyekben a mi mozgásszabadságunk nehézségekbe ütközik. Mint például Portugáliában. Bergson tanácsos kertjében ültek. A kora tavaszi nap ereje a szélvédett helyeken már érezhető volt, távolról odalátszottak a fehér sipkás hegycsúcsok, a levegő még éles volt, de ebben az éles, tiszta levegőben már érezhető volt a tavasz fűszeres illata. Vodkát ittak és kanadai gyömbérsört. – Angol barátaink valóban tudják, hogy én… vagyis, hogy mi munkakapcsolatban állunk egymással? Rubikov megsimogatta szőke bajuszát, világoskék szemében mosoly bujkált. – Tudtommal nem adtam okot a bizalmatlanságra. – Nem, nem erről van szó – mondta Csitáry. – Hanem miről? – Egyszerűen arról, hogy a szövetségesek között létező vitákról, ellentmondásokról sok mendemonda hallható. És ezek nemcsak pletykák.

– Valóban, vannak a koalíción belül ellentmondások. Meg kell mondanom, én kis pont vagyok, nem ismerem, nem ismerhetem az alapvető vitás kérdéseket, kivéve ugyebár azt az alapvető ellentmondást, hogy mi szocializmust építünk, ők pedig következetesen a régi úton járnak. De, követ úr, én azt hiszem, most nem az a döntő, hogy miben nem értünk egyet, hanem az, amiben egyetértünk, hogy az emberiség létét, szabadságát veszélyeztető fenevadat közösen akarjuk elpusztítani. Csitáry sokáig a beszélgetés hatása alatt állt. Másnap, március harmadikán elutazott Portugáliába, és tizennyolcadikán este érkezett vissza Budapestre. A következő nap reggelén már Szulitánál volt, látni akarta az unokáját. Szép, napsütéses vasárnap volt, Szulitának feltűnt, hogy kora reggeltől kezdve a szokásosnál nagyobb a repülőgép-forgalom a város felett, mint általában. De semmi különösre nem gondolt. Apja komor tekintetét fáradtságával magyarázta, nem sejtette, hogy Csitáry hajnalig égette feljegyzéseit, bizalmas iratait, nemcsak odahaza, hanem a minisztériumi dolgozószobájában is. A követ pontosan tudta, hogy mit jelent ez a túlzott repülőgép-forgalom. Lehunyta a szemét, és maga előtt látta Rubikov szőke bajuszos arcát. – Ne utazzon vissza, követ úr. A nácik megszállják az országot. – Tudom. De ott van a családom. A lányom, a kisunokám. Másnap hazautazott.

4.

Most Szulitát nézte, és mohón szopó unokáját. Mária már megterített. Csitáryné kávét, majd tejet öntött a csészékbe. Férje vajat kent a pirítósra, jóízűen beleharapott, amikor élesen, türelmetlenül megszólalt a csengő. – Hát ez meg ki a jófene lehet? – fakadt ki Mária, és kiment ajtót nyitni. Csitáry lenyelte a falatot, letette a pirítóst a tányérra, szalvétával megtörölte az ujjait, aztán Szulitára, majd a feleségére nézett. Ebben a pillanatban kicsapódott az ajtó és Mária penderült be rajta, megbotlott,

és végigvágódott a szőnyegen. Négy polgári ruhás férfi rontott be a szobába. Mária szidta, átkozta őket. – Kuss! – förmedt rá durván az egyik vastag nyakú, barna inges férfi, és lehajolt hozzá. – Még egy szó, és agyoncsaplak. – A szülőanyádat tegezd, te nyomorult – replikázott Mária. – Micsoda hang ez? – lépett fel határozottan Csitáry. – Kicsodák önök, és mit akarnak? A vastagnyakú felegyenesedett, felemelte a kezét. – Bárdos főfelügyelő vagyok. – Sovány arcú, magas szőke férfira mutatott: – Von Graf a Német Biztonsági Szolgálattól. Ön Csitáry Kolos követ? – Az vagyok. Csitáryné a férje mellé állt, Szulita nyugalmat erőszakolt magára. Gáborka még mindig szívta anyja melléből a tejet. Bárdos előrelépett, egy papírlapot vett elő, Szulita látta rajta a körbélyegzőt. – Letartóztatom! – Nem! – sikoltott Csitáryné –, nem, nem engedem! Mire feleszmélt, férjét már megbilincselték és kituszkolták az ajtón. – Apa, drága apa… – Szulita hangja lassan elhalkult. Bárdosra nézett, Mária az ájuldozó Csitárynét ölelte át, és óvatosan leültette az egyik karosszékbe. – Hova vitték az apámat? Bárdos nem mutatott előzékenységet. – Nem tudom, hogy a németek hová viszik foglyaikat. – A szőke németre mutatott. – Kérdezze meg tőle. Beszél németül? – Beszélek. – Von Grafhoz fordult: – Uram, hová vitték az apámat?

– Védőőrizetbe vettük, asszonyom. Természetesen Horthy kormányzó tudtával. – Uram nem válaszolt a kérdésemre, én azt kérdeztem, hogy hová vitték az apámat. A német gondolkodott egy ideig, majd azt mondta: – Értesítést fog kapni. Legyen türelemmel. Most pedig házkutatást kell tartanunk. Alaposan felforgatták a lakást, de semmiféle kompromittáló anyagot nem találtak. Amikor Bárdos főfelügyelő, a vastag nyakú visszajött, Szulita megjegyezte: – Tudja, főfelügyelő úr, furcsa szituáció ez. Bárdos megállt. Nagy, álmos szemét az asszonyra emelte. – Furcsa? Ugyan miért? – A férjem a fronton harcol… Bárdos közbeszólt. – A férje katona? – Hivatásos főhadnagy. Vadászrepülő. Von Graf most jött vissza a szobába. Egy pillantást vetett a még mindig síró Csitárynéra, aztán megkérdezte Bárdost, hogy miről beszélgettek. A főfelügyelő elmondta. Hibátlanul beszélt németül. Von Graf gúnyosan elmosolyodott, s nem titkolt gúnnyal a hangjában kérdezte: – Talán még légi győzelme is volt a férjének? – Gúnyolódik? – kérdezte élesen Szulita, és a gyereket átadta Máriának, aztán leült anyja mellé, és megpróbált lelket önteni belé, nem sok sikerrel. Felnézett a szőke németre, és megismételte a kérdést. – Nem, asszonyom, nem gúnyolódom. Azon tűnődöm, hogy egy ilyen nagyszerű

asszony miért hazudik. A maga férje eltűnt. Ez köztudott. Szóval nem értem ezt az átlátszó manőverezést. Szulita döbbenten nézett rá, és félelemmel töltötte el az a felismerés, hogy a németek mindent tudnak róluk. De azért megkérdezte: – Honnan tudja, hogy a férjem eltűnt? Von Graf hangosan felnevetett. – Asszonyom, ha nem tévedek, ön Magyarországon él. Közelebbről Budapesten. Ebben a városban többet tud meg az ember, mint amennyit akar. – Cigarettára gyújtott. – Persze, kedves asszonyom, most ne gondolja azt, hogy Budapesten több a besúgó, mint mondjuk Párizsban, Varsóban, Prágában vagy másutt. A különbség csak annyi, hogy Varsóban, Prágában és Párizsban a besúgókat az úgynevezett hazafiak vagy más szóval az ellenállók kivégzik, ha tudják – mindenesetre halálra ítélik őket. Természetesen az ítéletekkel még inkább hozzánk láncolják a szerencsétleneket, akik most már az életükért harcolnak. Önöknél, asszonyom, senki sem ítéli halálra a besúgókat. Mindezt azért mondtam el önnek, hogy gondolkodjon a családja helyzetéről. Mi, asszonyom, mindent tudunk önökről. Még valamit. – Hamutartót keresett, észrevette, hogy az asztalon van egy, odament, lepöccintette cigarettájáról a hamut, és tovább beszélt: – Kedves asszonyom, mi nem találomra, nem véletlenül jöttünk ide. Világos, hogy mit mondok? Mi pontosan tudtuk, hogy Budapesten és az ország más városaiban kikhez kell mennünk. Szulita megrendülten hallgatott. Hát mégis igaz, amit az egyetemen léptennyomon beszélnek a besúgókról? Körül vannak véve besúgókkal? Bárdos vette át a szót. Németül beszélt, hogy a gestapós is megértse. – Sajnos, asszonyom, von Graf úr igazat mondott. A Birodalom titkosszolgálata nemcsak a magyar rendőrséghez épült be eredményesen, hanem a közélet minden területére. Mindenütt vannak hűséges hívei a Führernek. Ezért tudunk mi mindent nagyon pontosan Csitáry Kolos követről, és önről is, asszonyom. – Ha mindent tudnak – kérdezte elcsukló hangon Szulita, és keze remegését palástolni szerette volna –, akkor mit akarnak tőlem? – Például szeretnék választ kapni arra a nyugtalanító kérdésre, hogy Buday

főhadnagy hadifogságból írt levele hogy került magához. Szulita megrémült. Most értette meg, hogy apja miért kérdezte tőle több ízben is, hogy elégette-e János levelét. Most aztán mit mondjon? „Istenem – imádkozta –, adj erőt, hogy a félelem ne látszódjon az arcomon.” Anyja egyre rosszabbul lett, Mária nem tudta, mit tegyen vele. – Mielőtt válaszolnék, megengedi, hogy anyámat lefektessem és orvost hívjak? – Nem – szólt közbe von Graf. – Előbb válaszoljon! – Drága anyukám, próbálj uralkodni egy kicsit magadon. – De hát mondhatta, az asszony jajveszékelt, nyögött, szűkölt, a gyerek is rákezdte, Szulita azt hitte, menten megbolondul. Csakhogy ez a fura hangzavar von Grafot is idegesítette. – A gyerek és az asszony menjen át a másik szobába – parancsolta. – Azonnal! – Csitáryné Mária segítségével átvánszorgott a belső szobába, Mária visszajött a gyerekért. Szulita mozdulatlanul állt. Von Graf ránézett. – Tehát? Méltóztatna válaszolni? Szulita torka kiszáradt, nyelve hegyével megnedvesítette alsó ajkát. – Két hónappal ezelőtt valaki bedobta a postaládámba. Délután találtam meg, amikor az egyetemről hazajöttem. – Valaki… – von Graf hangja gúnyos volt. – Igen. – És nem tudja, hogy ki volt az a valaki? – Nem tudom. – Ez biztos? – Mást nem mondhatok. – Hallott Igor Rubikovról? – Ki az?

– Szovjet diplomata. – Nem ismerek szovjet diplomatákat. – Apja nem tett említést Rubikovról? – Nem. Soha. – Az nem lehetséges, hogy ezt a levelet az édesapja hozta Genfből? Csak nem emlékszik rá, mert rossz a memóriája? – Jó a memóriám. – Szulita elhatározta: történjék bármi, kitart a meséje mellett. És ha a gyerekkel fogják kényszeríteni az igazmondásra? Ha választania kell apja és a gyereke között? Nem, ilyen választás elé nem állíthatják. – Maga tudja, hogy az apja szovjet kém? – kérdezte a német, és merev tekintettel figyelte Szulita arcának minden rezdülését. – Maga megőrült – mondta őszinte felháborodással Szulita –, maga nem tudja, hogy mit beszél. Hogy az én apám? Bárdos vette át a szót megint. – Igen, asszonyom. A maga apja. A követ úr. Kihasználta diplomáciai védettségét, és az ellenségünk részére kémkedett. – Öltözzön fel! Velünk jön! – parancsolta von Graf. Szulita lehunyta a szemét, és várta, hogy összedőljön a világ. Nem dőlt össze. Azt sem engedték meg, hogy anyjától, gyerekétől elbúcsúzzon. Nem erőltette, méltósággal viselte el azokat a nehéz perceket, és felemelt fővel ment ki a lakásból.

5.

Mária az ájult Csitárynét élesztgette, halántékát sósborszesszel dörzsölte.

– Méltóságos asszony, hall engem? – Az asszony gyengén bólintott. – Szulitát is elhurcolták a németek. – Csitáryné csak nagy sokára fogta fel, hogy mit is mondott Mária. De amikor felfogta, ismét elveszítette az eszméletét. Szerencsére a gyerek elaludt. Mária azon gondolkodott, hogy mitévő legyen, aztán telefonált Hernádi doktornak. – Hogyan? Nem értem, mit mond? – Azt mondtam, drága doktor uram, hogy a méltóságos urat és Szulitát elhurcolták a németek. – Mikor? – Nincs egy órája. Itt maradtam a gyerekkel és az ájult méltóságos asszonnyal. Mit tegyek? – Semmit. Mindjárt odamegyek. Félóra múlva Hernádi doktor ott volt. Nemrég töltötte be a negyvenedik évét, több mint tíz évig volt Petényiné háziorvosa. Az öreg kegyelmes asszony szerette és nagyra becsülte az orvost. Hernádi nem sokat teketóriázott. Csitárynét a mentőkkel bevitette a Siesta Szanatóriumba. – Maga pedig – utasította Máriát –, úgy gondozza a gyereket, mintha a magáé lenne. Vegye úgy, hogy Szulitának elapadt a teje. Eközben Szulitát beszállították a Pestvidéki Fogház Fő utcai épületébe. Sok német egyenruhás katonát látott. Mintha nem is Magyarországon, Budapesten lenne, gondolta keserűen. Folyosólabirintuson mentek keresztül az épület Gyorskocsi utcai oldalára, a börtön épületbe. Egy második emeleti zárkába csukták be. Nem volt egyedül, az egyik ágyon csinos, középkorú, fekete hajú nő ült, szeme alatt elmélyültek a kékesszürke sarlók. Virágmintás pongyolát viselt és cifra szegedi papucsot. Szulita megbiccentette a fejét. – Csitáry Szulita egyetemi hallgató vagyok. – Varga Olga könyvtáros. Ülj le, mert elfáradsz.

Szulita a másik ágyhoz ment, leült, és zavartan szemügyre vette a zárkát. A sarokban vízöblítős vécé volt deszkaülőke nélkül, a másik oldalon fenyőfából készült asztalka és két hokedli. Az asztalon egy alumíniumcsajka, egy kanál és egy bögre. Az ágyakon szalmazsák, fejpárna, lepedő, pokróc. – Kik hoztak be? – kérdezte Varga Olga. – A németek. – És miért? – Azt állítják, hogy az apám orosz kém. Őt is elvitték, de hogy hová, nem tudom. – Tőled mit akarnak? Nem kell válaszolnod, ha nem akarsz. Szulita könnyei megeredtek, egyre keservesebben sírt. Varga Olga melléje ült, átölelte a vállát, vigasztalta. – Ne sírj, no, kedves, azzal nem segítesz magadon. – A gyerekem – zokogta Szulita –, nem tudom mi van a gyerekemmel… – Hány éves a gyereked? – Hathónapos. Gáborkám, kisfiam… – És folytak a könnyei. Hosszú időbe telt, amíg Szulita úgy-ahogy megnyugodott, és elmondta Varga Olgának, hogy levelet kapott a férjétől, valaki bedobta a levélszekrénybe, és most azt akarják rábizonyítani, hogy a férje levelét az édesapja hozta Genfből. – Hol van a férjed? – Hadifogságban. – Értem. – Varga Olga felállt, sétálni kezdett. Néhány lépés után megállt. – Apádnak mi a foglalkozása? – Követ volt. A külügyminisztériumban dolgozik. – És ő mostanában járt Svájcban? – Sokszor járt. Az volt a dolga. Utazott Portugáliába meg ide-oda.

Egy kis idő után Varga Olga azt mondta: – Figyelj rám. – Figyelek. – Engem már többször elfogott a rendőrség. Van némi rutinom. Tudom, hogy mit kell mondani. Szulita megrémült. Úristen, hát kivel került egy zárkába? Egy bűnözővel, akit már többször lefogott a rendőrség. Mi lehet ez? Tolvaj? Betörő? Prostituált? Azt mondta, hogy könyvtáros. Félénken megszólalt. – Miért fogtak le téged többször? – Ez hosszú történet, és te meg sem értenéd. Ahhoz túlságosan előkelő vagy. Ne haragudj, nem akartalak és a továbbiakban sem akarlak megbántani. – Szembe állt Szulitával, majdnem terpeszállásban. – Megnyugtatásképpen annyit mégis elárulok: nem köztörvényes bűncselekményekért fogtak le, hanem politikai meggyőződésem miatt. – Ennek örülök – jegyezte meg Szulita. – Tehát németellenes vagy. – Az vagyok. De visszatérve az ügyedre, vagyis a férjedtől kapott levélre. Nos, ami azt illeti, én sem hinném el, hogy nem az édesapád hozta Genfből. De tegyük föl, hogy valóban egy ismeretlen ember dobta be a postaládába. Adok neked galambom egy jó tanácsot, mert úgy látom, hogy te túlságosan naiv vagy. – Ne haragudj, nekem még nem volt dolgom a rendőrséggel. Se a magyar, se a német rendőrséggel. – Erről van szó. – Varga Olga abbahagyta a sétálást, és leült Szulita mellé. – Figyelj rám! Ha faggatnak a levélről, mondd azt, hogy ha apád hozta volna Genfből, nyilván elégeted. És tarts ki emellett. Tovább nem beszélhettek, mert Varga Olgát kihallgatásra vitték. Szulita félt egyedül. Régen nem imádkozott, most mégis azt tette. Megkérdezte Istent, hogy miért bünteti őt és családját, hogy mi az ő megbocsáthatatlan bűnük? Csak nem az, hogy nem szeretik Hitlert és a magyar nácikat? Aztán arra gondolt, hogy mi lesz a gyerekével meg az anyjával, ha neki és apjának meg kell halnia. Hirtelen

kétségbeesett. Nem, ő nem akar meghalni. Ő még nagyon fiatal, jószerivel még nem is élt. Fel kell nevelnie a gyerekét. Leült az ágy szélére, sírdogált, és hirtelen eszébe jutott Lukács Gábor, helyesebben Jean Duran, aki már közel két éve van fogságban. Vajon ő is ennyire kétségbe van esve, ő is az életét félti? Hülyeség! Az a fiatal, legyen férfi vagy nő, aki nem félti az életét, nem normális, nem érdemli meg, hogy éljen. „Én, Csitáry Szulita féltem az életemet, élni szeretnék.” Pihent egy kis ideig lecsukott szemmel, aztán így gondolkodott: diplomata akarok lenni. A diplomatapálya tele van buktatókkal. A jó diplomata minden helyzetből kivágja magát. De hogyan? Már az ebédet osztották, amikor Varga Olgát visszahozták a kihallgatásról. Helyesebben visszavonszolták a zárka ajtóig, onnan pedig belökték. Szulita rémülten nézte a felismerhetetlenségig összevert, eltorzult arcú könyvtárosnőt, aki épp hogy csak lihegett. Mindkét szeme bedagadt, ajka megduzzadt, virágmintás pongyolája rongyokban lógott rajta, melle a tépett hálóing alól kilátszott. Szulita rémülten nézte, nem mert megmozdulni. – Vizet – nyöszörgött a szerencsétlen nő. – Vizet. Szulita erőt vett magán, felállt, telemerítette az egyik bögrét vízzel, letérdelt Varga Olgához, bal kezével kicsit megemelte a könyvtárosnő fejét, és óvatosan megitatta. Aztán egyik kezével a félig agyonvert nő combja alá nyúlt, a másikkal a hóna alatt a lapockája alá, és lassan felemelte. Maga sem tudta, hogy honnan van benne annyi erő, hogy zárkatársát a padlóról az ágyra emelje. De sikerült. Ott térdelt Varga Olga ágyánál, mintha imádkozna. Az egyik törülközőt megnedvesítette, óvatosan letörölte a vért a könyvtárosnő arcáról, a magáéról pedig a könnyeket. – Olga – szólítgatta halkan –, hallasz engem? – De Varga Olga csak nyöszörgött. Iszonyú fájdalmai lehettek, mert a kezét minduntalan az oldalához és a vese tájékára tette. Szulita szétnyitotta a nő rongyos pongyoláját, nagy nehezen féloldalt fordította, aztán felhúzta a hálóingét. Megrémült, amikor meglátta Varga Olga véraláfutásos oldalát. – Szétrugdosták a vesémet – suttogta a közben magához tért nő. – Vagy hárman rugdostak. Csizmával. Szulita… – hangja elhalkult. A fiatalasszony a fülét Varga Olga szájához szorította. – Lehet, hogy elmegy a gyerekem. Kéthónapos. – Nem megy el – suttogta Szulita ösztönösen, és megfeledkezett a saját

bajáról. – Kérlek, tartsd magad. Légy erős. – Tovább nem biztathatta a szerencsétlen asszonyt, mert nyílt az ajtó, és egy magyar őrmester őt szólította. Szulita felállt, még egy pillantást vetett a szerencsétlen asszonyra, aztán kiment a zárkából. Néhány perc múlva már egy viszonylag gazdagon berendezett szobában állt egy nagyméretű íróasztal előtt. Az asztal mögött Bárdos és von Graf ült. Az őrmester egy széket tett az asszony mögé, aztán dübörögve távozott. – Üljön le – mondta Bárdos németül. Szulita leült, megigazította a szoknyáját. Úgy látszik, azért beszél vele németül, gondolta, hogy von Graf még véletlenül se gyanakodjon rá. – Asszonyom – vette át a szót a német –, meg kell mondanom, nem szívesen hadakozom nőkkel, különösen akkor nem, ha azok a nők olyan csinosak, mint ön. Csinosak és nagyon nőiesek. – Köszönöm. – Tudja, ezt muszáj volt megmondanom, mert a mi lányaink és asszonyaink nagyon férfiasak. Nem tehernek róla. Mi neveljük őket harcosakká. Asszonyom, én nem szeretném önt az ellenségemnek tekinteni, ezért kérem, legyen hozzám őszinte. Elöljáróban kijelentem, elhiszem, vagy legalábbis hajlandó vagyok elhinni, hogy ön nem tudott, nem tudhatott apja üzelmeiről… Bárdos közbeszólt, és egy aktát csúsztatott von Graf elé. – Bocsánat, ez ennek ellentmond. Von Graf egy pillantást vetett az aktára, aztán Bárdosra nézett. – Ismerem – mondta. – Erre majd kitérek. Rám bízná? Bár azt sem bánnám, ha magamra hagyna. – Cigarettája szopókáját az asztal lapján ütögette, és úgy nézett, nem nagy jóindulattal, a főfelügyelőre. Bárdos szó nélkül felállt, arca bíborlila volt, megbiccentette a fejét, és kiment a teremnek beillő szobából. Von Graf mereven nézett utána. – Ha jól vagyok informálva – nézett az asszonyra –, maga egyetemista.

Bölcsész. – Az vagyok. Magyar és angol irodalom szakos. – Nagyszerű. Én német-angol irodalomtörténetből szereztem diplomát Berlinben. – És hogy lett egy tanáremberből detektív? – kérdezte Szulita felbátorodva. Von Graf jó ideig maga elé meredt. – Asszonyom. Tényleg kíváncsi rá? – Az vagyok. – Akkor adjon rá módot, hogy közelebbről megismerhessük egymást. – Én adjak rá módot? – kérdezte csodálkozva Szulita. – De hiszen én az ön fogságában vagyok. Láttam, hogy mit csináltak a zárkatársammal. Félig agyonverték. Önök azt tesznek velünk, amit akarnak. Nekem nincs lehetőségem arra, hogy feltételeket szabjak… – Egy pillanat – von Graf felemelte a kezét. – Igaz, én vettem őrizetbe magát. Ez tény. De tény a levél is, tény, hogy apja kapcsolatot tartott fenn Igor Rubikovval. Közben megkérdeztem magamtól, hogy magának miért kellett volna erről tudnia? Számomra ez logikus, mert ha apja valóban dolgozott Rubikovnak, ezt nyilván nem verte nagy dobra. Csakhogy ezt nem nagyon hiszik el mások. – Uram – mondta kicsit megnyugodva Szulita –, ha a férjem levelét az apám hozta volna nekem Genfből, vagy mit tudom én honnan, gondolja, hogy nem semmisítettem volna meg? Tételezzenek föl rólam ennyi intelligenciát. Nem is beszélve arról, hogyha mondjuk én tudtam apám feltételezett orosz kapcsolatáról. Akkor ez az óvatosság kötelező lett volna. Mondhatok valamit, uram? – Tessék, hallgatom. – Kétségkívül, hogy a levelet a férjem írta, megismerem az írását. De meggyőződésem, hogy a levél megírására kényszerítették. Uram, ha ő át akart volna állni az oroszokhoz, akkor kiugrik a gépből ejtőernyővel. De ő nem ugrott

ki, ő élete kockáztatásával vissza akarta hozni a gépét. Kérem, uram, az ilyen ember nem lesz áruló, még a hadifogságban sem. Ami pedig apámat illeti: kérem, apám nagyon gazdag. Miért lenne a kommunista rendszer híve? Apám fél a kommunizmustól, félti a vagyonát, a birtokát… Nem, kérem, ez nevetséges. Uram, ha azt mondják, felmerült annak gyanúja, hogy a maga apja szimpatizál az angolokkal vagy a franciákkal, arra azt mondom, talán lehetséges. De csak az angolokkal kérem, mert a franciákra Trianon miatt nagyon haragszik. Von Graf maga elé húzta azt az aktát, amit Bárdos tolt eléje az imént. – Asszonyom, mindaz, amit elmondott, valóban logikus, de bizonyos tények mégis ellentmondanak apja ártatlanságának. – Miféle tények? – Szulita szeretett volna rágyújtani. Olyan nikotinéhség fogta el, mint még soha. – Megkínálna egy cigarettával? – Parancsoljon – von Graf felállt, megkerülte az asztalt, Szulitához ment, aranytárcáját az asszony elé tartotta. Szulita kicsípett belőle egy szopókás cigarettát. A férfi tüzet adott. Az asszony mindjárt jobban érezte magát. – Köszönöm – mondta aztán. Von Graf állva maradt az asztalnál. Tetszett neki a fiatalasszony, olyan vágyat érzett iránta, hogy szíve szerint beültette volna a kocsijába és elvitte volna magával az Astoriába. Szulita most kívánatos volt. Sötétbarna haja, kék szeme, sátoros szempillái, szép rajzú ajka, duzzadt keble leírhatatlan hatással volt a német tisztre. – Nos, a tények – mondta, és hátranyúlt az aktáért. – Hát nézzük csak. Önöknél lakott negyvenegy nyarán Jan Sikorszky lengyel kapitány. – Igen. Apám kikérte őt valamelyik táborból. – Úgy van. Asszonyom, tudja ki volt ez a Sikorszky? – Lengyel lovassági kapitány. – Nézze, most már elárulhatom, mert az állítólagos kapitány már nem él. A mi emberünk volt.

– Nem – tiltakozott hevesen Szulita –, ez nem igaz. – Sajnos, igaz. Nem árulok el titkot, édesapja régóta gyanús volt. Az önök kémelhárító szervével kidolgoztunk egy tervet. Érdekli? Szulita lehunyta a szemét. Sikorszky áruló volt? Ilyen nagyszerűen megjátszotta a szerencsétlen menekült kapitányt? És ő akkor nyáron majdnem az övé lett. – Érdekel – mondta alig hallhatóan. – Az elhárítás, asszonyom, ma már tudomány – kezdte tudálékosan von Graf. – Ha az elhárítóknak gyanús Csitáry követ tevékenysége, akkor tudományosan kidolgozzák azt a módszert, tervet és gyakorlatot, aminek alkalmazásával bebizonyítható jelen esetben a követ ártatlansága vagy bűnössége. Az elhárítok megtudták, hogy Csitáryt régi barátság fűzi Rikovszky lengyel delegátushoz. Meg kell nézni közelebbről Rikovszkyt. Kiderült, hogy tényleg van egy Sikorszky nevű unokaöccse, aki az összeomlás után Magyarországra menekült. Kerülő úton értesíteni kell Rikovszkyt Genfben, hogy unokaöccse valahol Magyarországon van. Kézenfekvő, hogy Rikovszky kihez fordul segítségért. Csitáryhoz. Nos, hát ez be is következett. Ilyenkor mi a teendő? Ki kell vonni a forgalomból az igazi kapitányt, és helyette be kell dobnunk az egyik jó képességű és jóképű emberünket, aki persze jól beszél lengyelül, ismeri Lengyelországot és így tovább. Nem részletezem. Maguk kikérték az egyik táborból Jan Sikorszky alias Zbigienew Koskát, és maga, kedves asszonyom, majdnem a szeretője lett ennek a Koska nevű szentimentális embernek, aki könnyes szemmel mesélt drága feleségéről, gyerekeiről és így tovább. Koskának az volt a feladata, hogy ismerje meg és jelentse a követ úr politikai megbízhatóságát. Jelentette. És az önét is. Tulajdonképpen akkor lett izgalmas a dolog, amikor önök vállalkoztak rá, hogy emberünket eljuttatják Titóhoz. Sajnos, bár minden nagyszerűen ment, Botár doktor Nis előtt rájött, hogy Sikorszky nem az, akinek kiadta magát… – Hogyan jött rá? – kérdezte kíváncsian Szulita, és már nem törődött azzal, hogy kiadja magát von Grafnak. – Pech. Egyszerű pech – mondta Graf. – Maga legalább olyan jól tudja, hogy a lengyel menekültek Magyarországról és Romániából szétszóródtak a világ számos országába. Így a szétesett Jugoszláviába is. Aztán a pech ott kezdődik, amikor Sikorszky az egyik partizántáborban találkozik volt ezredtársával, és az

rájön, hogy a Sikorszky néven jelentkező egyén nem Sikorszky, hanem valaki más. A többi már egyszerű. Botár doktorék megvallatják a kapitányt, s miután az bevall mindent, agyonlövik. – Önök honnan tudják, hogy így történt? – Bemondta Titóék rádiója. – És mi lett Botár Péterrel? – Ott maradt a partizánoknál. A felesége pedig három nap múlva utána ment Újvidékről. Szulita megkönnyebbült. Mintha nagy kő esett volna le a melléről. Aztán a németre nézett. – Kérem, velem most mi lesz? – Elnyomta a csikket, és egészen közelről von Gráfra nézett. – Maga, ugye, gyűlöl minket? – Nem az asszonyra nézett, hanem az aktában lapozgatott. Szulita meg arra gondolt, ha igaz, amiket a német Sikorszkyról mondott, akkor felesleges minden tagadó szó, mondat. – Uram – kezdte lassan, minden szót meggondolva –, ha ön a „minket” szó alatt a német embereket érti, akkor azt mondom, hogy nem gyűlölöm. Mert miért gyűlölném Goethét, Schillert, Heinét, Dürert, Wagnert, Beethovent, Händelt, Mahlert, Luther Mártont… vagy ugyebár a parasztot, aki szánt, vet, arat, a munkást, aki gépeket gyárt, szövetet sző, szenet hoz fel a… Von Graf hangosan nevetett. – Milyen költői maga… – És utánozta a lányt: – szövetet sző, szenet hoz fel a föld mélyéből – fejezte be a mondatot is. – Nem szereti a nácizmust. Erről van szó. Maga ugyanúgy tudja, mint én, a nácizmus emberek nélkül nem létezik. És ezek az emberek nemcsak parasztok és munkások, hanem orvosok, mérnökök, művészek, írók. A rendszer csak váz, ami azt kitölti és mozgásba hozza, az ember, a német ember. Aki lehet, hogy a náci párt tagja, lehet, hogy nem, de akár tag, akár pártonkívüli, felelős azért, ami a Birodalomban vagy a megszállt országokban történik. Világosan beszéltem?

– Igen. – Akar még egy cigarettát? – Kérek. Rágyújtottak megint, és Szulita azon tűnődött, hogy mit gondoljon von Grafról. Miért őszinte hozzá ennyire? A német még mindig az asztalnak támaszkodva állt, az akta is a kezében volt, és szinte rajongással nézte az asszonyt. – Szóval maga nem náci. Igaz? Nem is kommunista. Maga a zsidó plutokraták és dekadens demokraták táborához tartozik, akikről a Führer azt mondta: az új Európának nincs szüksége rájuk. Szulita nem tudta, hogy von Graf komolyan beszél-e, ezért megkérdezte: – Magának mi a véleménye erről, uram? – Nekem? Hogy mi a véleményem a vezér megállapításáról? A vezér, ugyebár, csalhatatlan. Ezt fényesen bizonyítják a hadiesemények. Nos, én nem vitatkozom vele. Ellenben magát elengedem. Az apját nem. Igaz, az ő sorsa nem is tőlem függ. – Elmehetek? Nem tréfál? – Elmehet. Intézkedni fogok, hogy vigyék haza. – Köszönöm – rebegte meghatódva Szulita. – Uram, kérdezhetek valamit? – Tessék. Remélem, válaszolhatok rá. – Az a Koska vagy hogy hívták az emberüket, hogyan értesítette magukat Balatonfenyvesről? Von Graf nevetett. – Maga valóban naiv teremtés. Más is „nyaralt” akkor ott a Balaton mellett. Sikorszky, maradjunk ennél a névnél, nemcsak magával sétált esténként, hanem egyedül is. Nos, ilyenkor találkozott az összekötőjével, aki a jelentéseit továbbította. De hangsúlyozom, magáról nem jelentett olyan tényeket, amik

indokolnák az őrizetbe vételét. Asszonyom, búcsúzásképpen adok magának egy tanácsot. Jó tanács-e, rossz-e, döntse el. Nos, magának jogában áll, hogy utálja a nácizmust, utálja a megszállókat, az is jogában áll, hogy harcoljon ellenük a rendelkezésére álló eszközökkel, de minden tettének a következményét vállalnia kell. És nem biztos, hogy szerencséje lesz, nem biztos, hogy újból hozzám kerül. És még valamit, ne felejtse el: sok a náciellenes csoportocska, és egyre több lesz, de sok a besúgó is, és egyre több lesz. Figyelemmel fogom kísérni magát, a tevékenységét, és még az sem kizárt, hogy néha meglátogatom.

Mária sírva ölelte magához Szulitát. Nem tudta, mit csináljon vele. – Édesanyám? – Hernádi doktor bevitette a szanatóriumba. Nem bírtam vele, aranyoskám. Muszáj volt. Szulita besietett a szanatóriumba. Szerencséjére ott találta Drexler főorvost. – Alszik – közölte a sovány, magas férfi, és sűrű haját hátrafésülte egy szarufésűvel a homlokából. – Klasszikus idegösszeomlás. De rendbe fog jönni. Megnézheti, de beszélni nem tud vele. A főorvos kíséretében bement az egyágyas szobába. Hosszan nézte anyja szép, nyugodt, sima arcát.

6.

Csitáryné két hét múlva jött ki a szanatóriumból. Szulita azt akarta, hogy költözzön hozzá. Az asszony nem vitatkozott, Zsófival becsomagoltatta legszükségesebb holmiját, és átköltözött Szulitához. Zsófi is vele maradt, hogy kéznél legyen, kiszolgálja őt, mert hiszen még beteg volt, alig evett valamit, csak ült csendesen és sírdogált, ha beszéltek hozzá, nem válaszolt, unokája sem érdekelte, szinte óránként nyelte le a nyugtatókat, mégsem nyugodott meg. Férjét hívta, őhozzá motyogott. Szulitának az volt az érzése, hogy anyja feladta a

játszmát, férje nélkül nem bír, nem is akar élni, nem érdekli őt a ma, a holnap sem. Csitáry Kolosról pedig semmi hírt nem kaptak. Szulita többször kereste telefonon von Grafot, de kiderült, hogy ilyen nevű német tiszt nem teljesít szolgálatot a Pestvidéki Fogházban. Akkor Bárdos főfelügyelőt kérte a telefonhoz. Azt sem ismerték. Durva hangon kioktatták, hogy ne szórakozzon velük, mert nagy baj lesz. Szulita nem hagyta abba a kutatást apja után. Telefonált a minisztériumba. Ott is azt a felvilágosítást kapta, hogy semmit sem tudnak. A németek nagyon sok embert lefogtak, a lefogott emberek sorsa ismeretlen. Felhívta Bánffyt is természetesen. Másnap Bánffy felkereste őt. A tanácsos udvarias, előzékeny, szolgálatkész volt. Szulita itallal kínálta, és igazi feketekávéval. A Dunára néző szobában ültek. Szulita úgy intézte, hogy anyja ne legyen jelen a beszélgetésnél, mert örökös sírásával csak zavarná őket. – Telefonon nem akartam válaszolni – magyarázkodott Bánffy –, ha telefonálsz, mindig gondolj arra, hogy megszállt országban élünk. Tehát légy szíves mondd el, hogy mi történt. Szulita részletesen ismertette a történteket. Bánffy figyelt, néha ivott a konyakból, de nem szakította meg az asszony beszámolóját. Szulita beszélt Koskáról is, aki Sikorszkynak adta ki magát. Elmondott mindent, amit von Graftól hallott. – Ez nagyon érdekes. – Bánffy újból töltött a konyakból. Ivott. – Hát kérlek, menjünk sorjában. A német biztonsági szervek azt csinálnak az országban, amit akarnak, nem tudom, hallottade Bajcsy-Zsilinszky nevét. – Nem, nem tudom kicsoda. Bár a nevét már hallottam, apám említette többször. – Képviselő. Németellenes. Rátörtek hajnalban, tizenkilencedikén, fegyverrel védekezett. Lelőtték. Nem halt meg, de súlyosan megsebesült. Erről ennyit. Von Graf nevét nem hallottam. Fedőnév. De mindaz, amit elmondott Sikorszkyról, valószínűleg igaz, mert Jan Sikorszky, az igazi, a megszállás előtt hagyta el az országot. Addig védőőrizetben volt az egyik rabkórházban. Amikor a nyáron érdeklődtem utána, talán emlékszel, akkor hallottam egy lengyel tisztről, akit a német titkosszolgálat kérésére zárt intézetben kell tartani. A neve állítólag Sikorszky volt. De akkor még nem voltam biztos a dolgomban. Elfogadhatjuk tényként, hogy Koska lelepleződött. De én majd utánanézek a rádiójelentéseknek. Titóék adásait nemcsak a németek fogják, mi is fogjuk. Bárdos főfelügyelő… Ilyen nevű detektív nincs a magyar rendőrség

állományában. Nem is volt. Von Graf ködösített. Nem mindenben volt hozzád őszinte. A német biztonsági szerveknél nemcsak németek szolgálnak, hanem osztrákok, burgenlandiak, szudéták és magyarul jól beszélő svábok is. Apádat, lányom, nem a magyar rendőri szervek vették őrizetbe, hanem a németek. Az persze nagyon valószínű, hogy apád nyugati útjaira felfigyelt a német titkosszolgálat. És mint kémgyanús egyént nyilvántartották. Természetesen felvették a kapcsolatot a magyar kémelhárítással, és az akciókat már együtt tervezték ki. Persze te nem tudod, honnan is tudnád, hogy a vezérkari főnökség második osztályának, vagyis a kémelhárító osztálynak az ügyei még előttünk is titkosak. Könnyen megeshet, hogy ha apádra rábizonyíthatják a hűtlenséget, átadják a magyar hadbíróságnak, vagyis nem deportálják őt. Ne haragudj, szívem, de nem akarok hazudni neked – apád sorsa nagyon aggasztó. Segítenék rajta, mert utálom ezt a rohadt sváb bandát. De tehetetlen vagyok. Szulita hálás volt az őszinte szóért. Szinte éjjel-nappal azon gondolkodott, hogy mit tegyen, hogyan segítsen apján. A napok meg múltak. Megkezdődtek a bombázások, se nappaluk, se éjszakájuk nem volt. Szulita rettenetesen félt, de félelmét megpróbálta leplezni, erősnek mutatta magát, bár ez nagyon nehéz volt. Ahányszor megszólaltak a szirénák és ők lementek az óvóhelyre, mindig az volt az érzése, hogy telitalálatot fog kapni a ház, és ők menthetetlenül ott fognak elpusztulni a romok alatt. Csodálta anyósát, Buday Jánosnét, aki jószerint mindennap ott volt náluk, feltöltve energiával, hittel, bizakodással, elszántsággal, mert Budayné hitte, hogy a világ összes repülőgépe bombázhatja a várost, nekik bajuk nem eshet, mert nekik egészségesen meg kell várniok Jancsit a hadifogságból, János ezredest a frontról, és Kolost, a drága Kolost a németek letartóztatásából. Vacsora után rendszerint átmentek a nappaliba. Mária és Zsófi már elkészítették a légótáskákat, hogy ha megszólalnak a szirénák, ne kelljen keresgélni, csomagolni, hanem a létfenntartáshoz legszükségesebb vagy nélkülözhetetlen holmikkal siethessenek le a pincébe. Szulita néha úgy érezte, megszakad a szíve, mert Gáborkát felöltöztetve fektette le, nem csoda, hogy a gyerek idegesen aludt, teste, homloka izzadt volt, lába, keze meg-megrándult. Szulitának a várakozás nehéz perceiben nem volt kedve sem anyjával, sem anyósával társalogni, elővette egyetemi jegyzeteit, megpróbált tanulni, de nem sikerült, gondolatai csapongtak, figyelme szétszóródott. A rádió halkan szólt. Bekapcsolva tartották mindig, hogy időben meghallják a légiveszélyt jelző bemondó hangját: Bácska, Baja, Pécs… De most még csak

zenekari muzsika hallatszik a rádióból: Beethoven harmadik szimfóniája. Az asszony beletemetkezik a gyászinduló fájdalmas dallamába, torka elszorul, Csitáryné felsír, érti a zenét, hatással van rá, arra gondol, hogy férje koporsója után lépked, sírása egyre görcsösebb, a zene meg csak szól, Szulita nem bírja elviselni a szörnyű feszültséget, együtt zokog anyjával, nemcsak apjára, férjére gondol, hanem arra a harmadikra is, aki első volt az életében, és aki már majdnem két éve, hogy eltűnt, és ha igaz, amit Mária mond, akkor már anyja sincs, senkije sincs. Vajon, ő hol van most, és ha még él, mire, kire gondol? Anyósa józan hangja zökkentette ki gondolataiból. Nem hozzá szólt, hanem Csitárynéhoz, aki megint keservesen sírt. – Helga, kérlek… – Felállt, közelebb vitte a karosszéket hozzá, és megfogta a kezét, mintha az érverését számolná. – Már megbocsáss, kedves, de ez a viselkedés nem méltó hozzád. Te végül is Petényi lány vagy, nem akárki, nem egy uborkafára felkapaszkodott senki, elvárom tőled, hogy úgy viselkedj, úgy viseld a rád mért csapást, ahogyan azt egy Petényi lánynak viselnie kell. Fájdalommal, de méltósággal. Példamutatón, abban a tudatban, hogy Kolos végül is hős. Magyar hős. A szabadságért harcolt. Szépen néztek volna ki Munkács várának védői, ha Zrínyi Ilona végigsírta volna az ostrom nehéz éveit. Kérlek, Helgám, légy méltó a férjedhez. Ő, meggyőződésem szerint, azt várja tőled, hogy távollétében te légy a család feje, szíve, védőpajzsa. Azt pedig egy percig se hidd el, hogy Kolos orosz kém. Ez hülyeség, kérlek. Hazafi, nem vörös és nem bolsevik vagy efféle. Szulita tudta, hogy anyósa sok hülyeséget, ócska frázist mond, most mégis örült neki, és remélte, hogy a tulipános, vitézkötéses szavak hatással lesznek anyjára, a gőgös Petényi lányra, aki a petényiségtől sokszor egy méterre sem látott el, mert a kutyabőr, a címer elkápráztatta.

Május közepén Mártha Sándor ügyvéd felkereste Szulitát. A család éppen reggelizett. Zsófi nyitott ajtót, ő vezette be az ebédlőbe az ügyvédet. – Reggelizett már? – kérdezte Szulita, és intett az ügyvédnek, hogy üljön le az asztalhoz. – Már reggeliztem, kedves Szulita, de maguk csak fejezzék be, várok.

– Nézze, milyen jól néz ki ez a sonka. Igazi parasztsonka: Kóstolja meg. Mártha végül is nem bírt ellenállni az ínycsiklandó falatok látványának. Zsófi terítéket tett az asztalra, aztán, hogy Mária nesztelenül felállt és kiment a szobából, követte őt. – Miről van szó, ügyvéd úr? – kérdezte falatozás közben Szulita. – A következőről – kezdte az ügyvéd, aki nekilátott az evésnek, mintha évek óta éhezett volna. – Konzultáltam a barátaimmal, többi között Szirtes főtanácsossal a belügyminisztériumból. Oda lyukadtunk ki, tisztelt méltóságos asszonyom – nézett Csitárynéra, mert időben észrevette Szulita jelzését, hogy ne neki, hanem anyjának magyarázzon –, hogy önök ismeretlen tettesek ellen emberrablásért tegyenek följelentést a főkapitányságon. – De mire jó ez? – kérdezte Csitáryné, és az ügyvédről Szulitára nézett. A lánya megvonta a vállát. – Erre szükség van, méltóságos asszonyom. Rá kell kényszeríteni a rendőrséget, hogy hivatalból foglalkozzon az üggyel. Adjanak választ, tudják meg, hogy a követ urat kik hová vitték. Az asszony tétován nézett a lányára. – Te mit gondolsz, Szulita. – Én azt gondolom, mama, hogy tedd meg a följelentést. Ennél rosszabb már nem történhet. Legyen apáról akta. Szulitáék megtették a följelentést. Három vagy négy nap múlva felkereste őket egy Hollósy Tivadar nevű fogalmazó a rendőrség politikai osztályáról. Alacsony növésű barna férfi volt, lágy barna haja a homlokába hullott. Részletesen kihallgatta Szulitát és Csitárynét. Jegyezgetett egy füzetbe. Aztán figyelmesen végigolvasta feljegyzését, néha aláhúzott valamit, majd így szólt. – Tehát németül beszéltek. – Igen – mondták szinte egyszerre.

– Bárdos is? – kérdezte a fogalmazó. – Ő is. Meg kell hogy mondjam, olyan jól beszélt németül, hogy néha az volt az érzésem, talán nem is magyar. – Lehet, hogy magyar, de nem a magyar rendőrség tagja, az biztos. Arra akár mérget is vehetünk. – Rövid szárú angol pipát vett elő. – Megengedik? – kérdezte. – Tessék, gyújtson rá – engedélyezte Szulita, mert anyja átengedte neki a válaszadás jogát. – Köszönöm. – Megtömte a pipáját, rágyújtott. – Asszonyom – kezdte aztán pöfékelve –, maga, ugye, pontosan tudja, hogy édesapját a németek hurcolták el. – Németül beszélő emberek. Pontos személyleírást adtam róluk. Én nem tudom, hogy valójában kik voltak azok az emberek. Engem is elhurcoltak valahová a Fő utcába, ahol több volt a német, mint a magyar. – A Gestapo emberei voltak. – Ez őrület. A Gestapo azt csinál Budapesten, amit akar? – Maga is tudja, hogy a németek megszállták az országot! – Ez engem nem érdekel. Maguknak kötelességük megkeresni apámat. Kérdezzék meg a németeket, hogy hova hurcolták el őt. – Természetesen megkérdezhetjük – fejtegette Hollósy –, de nem biztos, hogy választ kapunk a kérdésünkre. Asszonyom, én megértem magát. Sőt nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy együttérzek magával. – Lassan, tagolva beszélt. – Én valami olyasmit hallottam, hogy a külügyminisztériumban bizonyos emberek, nem is kicsi figurák, tanácsosok meg követek, szóval effélék, a volt miniszterelnök utasítására… – Kállay Miklósról beszél? – szólt közbe Csitáryné. – Róla. – Mi van vele? – kérdezte az asszony, aki jól ismerte Kállay Miklóst.

– Eltűnt. Egyesek szerint a németek elfogták, mások szerint illegalitásba ment. – Maga vagy maguk szerint hol van? – kérdezte Szulita. – Valamelyik követségen kért védelmet – mondta Hollósy. – Nos, asszonyom, nem vigasztalásképpen mondom, de jó, ha tudják, nem mintha ez segítene a méltóságos asszony fájdalmain, de a németek – gúnyosan mosolygott –, vagy ahogy önök oly találóan mondták, ismeretlen tettesek, a külügyminisztérium több vezetőjét vették őrizetbe. – Felállt. – Engedelmükkel, távozom. A követ úr után a nyomozás természetesen megindult. Kezet csókolt mindkettőjüknek, és elment. Néhány nap múlva váratlan látogató érkezett Szulitához. Bérczy Pál főhadnagy. Szulita legutoljára Balatonfenyvesen találkozott vele, mikor Sármány Grétivel járt náluk. Azóta mintha testesebbé, férfiasabbá vált volna. Szulita még jól emlékezett akkori beszélgetésükre, Bérczy életszemlélete mély nyomokat hagyott benne. Akkor a tiszt nem mutatkozott örömkatonának, mint mondta, szíve szerint orvos akart lenni, de a családi hagyományok arra kötelezték, hogy magára öltse az egyenruhát. Szulitáék kedvesen fogadták a tisztet. Csitáryné éppen csak kezet fogott vele, aztán Gáborkával átment a másik szobába. Bérczy leült Szulitával szemközt. A kardját már előzőleg levette, és felakasztotta az előszobában a fogasra. Mária konyakot, rágcsálni való sós süteményeket hozott be. – Ebédelt már, Pali? – kérdezte Szulita. – Szívesen megkínálom valami harapnivalóval. – A főhadnagy habozott a válasszal, mintha azt latolgatta volna, hogy ebben a „jegyes”, élelmiszerhiányos világban illő-e elfogadni Szulita meghívását. Végül is úgy döntött, hogy elfogadja. Mária Zsófi segédletével gyorsan készített egy pompás hidegtálat, volt azon mindenféle jó falat, ami a birtokról minden hónapban fölkerült Budapestre. Szulitáék átmentek az ebédlőbe. Bérczy főhadnagy nem evett, hanem falt. Falt, és közben beszélt. – Tudja, hogy Gréti megszökött a férjével? Azzal az öreg háziorvossal? – Megszökött? – kérdezte óvatosan Szulita. A fülében ott csengett von Graf

figyelmeztetése: vigyázzon, mert sok a besúgó. – Hova szökött meg? – Svájcba. – Bérczy jóízűen őrölte fogai közt az angolszalonnát. – Képzelje, levelet kaptam tőle. Szulita ideges lett. Úristen, csak nem bolondult meg a barátnője? Hogy idegességét leplezze, levett a tálról egy sós süteményt, és rágcsálni kezdte. – Igen – jegyezte meg látszólag könnyedén. – És mit írt? Bérczy ivott egy pohár bort, megtörölte bajuszkáját. – Azt írta, hogy szerencsére ebben a fasiszta országban, mármint Magyarországon, élnek még tisztességes emberek, akik segítenek az üldözötteken. Mint írta a drága, ő meg a férje diplomáciai útlevéllel hagyták el az országot. – Bravó! – kiáltott fel Szulita. – Milyen diszkrét az én barátnőm. Talán még azt is megírta, hogy kitől kapták az útlevelet. Bérczy jószerivel mindent fölfalt, ami a tálon volt. – Nem, azt nem írta meg. – Töltött egy pohár bort. – De nem volt nehéz kitalálni. De erről majd később. Ha megengedi, rágyújtok. – Tessék. – Szulita is rágyújtott. – Tudja – kezdte Bérczy –, nekem Gréti mindig rejtély volt. Azt hiszem, az is marad. Most már elmondhatom, nem köt a titoktartás. Éppen hogy elkezdte a hetediket, amikor jóban lettünk. – Ezt hogy érti? – A szeretőm volt. Mégpedig nagyon jó és hűséges szerető volt. Legalábbis én azt hittem sokáig. Beszélt ő nekem anyja orvosáról, a Pali bácsiról, aki a szerelmével ostromolja őt, de megnyugtatott: csak engem szeret. Sokáig hittem neki, aztán rájöttem, hogy nem mond igazat. Szeretője lett az orvosnak is. Szulitát végtelen szomorúság fogta el. Miért hazudott neki Gréti, a legjobb barátnője. Miért? Aztán megnyugtatta magát. Hát hazudott. Az emberek

hazudnak egymásnak. – Gréti zsidó volt. Mit akart tőle? Magának Gréti csak a szeretője lehetett. Semmi más. Gréti okos lány volt. Ő ezt nagyon jól tudta. Vagy maga kiszökött volna vele Svájcba? – Nem. Maga tudott a viszonyukról? – Nem, de mondja, Pali, ezért jött hozzám, hogy Gréti és a maga… A férfi nem engedte befejezni a mondatot. – Nem, Szulita, nem ezért jöttem. Az édesapja miatt jöttem. – Mi van vele? – Mindjárt rátérek. Nem tudom, ismert-e maga előtt, hogy apám alezredes és a Haditechnikai Intézetben teljesít szolgálatot. Az egyik legjobb szakembernek tartják. Én viszont a kémelhárítóknál szolgálok. – Maga kémelhárító tiszt? – Az vagyok. Már akkor is az voltam, amikor Grétivel meglátogattuk magát. Nincs abban semmi különös. – Mondja, Pali, mit akarnak tőlem? A férjem hivatásos tiszt. Hadifogságban van. Apámat a németek letartóztatták, engem is elhurcoltak… – Hangja sírós volt. – Még egyszer kérdem, mit akarnak tőlem? Bérczy Pál előrehajolt, megérintette az asszony térdét. – Segíteni akarunk magán és az apján – mondta. – Higgye el, nem akarunk semmi rosszat. El akarjuk hozni apját a németektől. Azért jöttem, hogy létrehozzak egy találkozót apám és maga között. De nem Pesten, hanem valahol vidéken. Sok az áruló, Szulita, nem tudjuk, hogy kik dolgoznak a németeknek. Tehát hol tudna találkozni apám magával? – Somogytarcalon – vágta rá Szulita gondolkodás nélkül. – Van ott egy kúriám. Vendégszobákkal meg mindennel. Mi, mondjuk, odautazunk anyámmal…

– Nem – szólt közbe Bérczy. – Az nem jó. Apám csak magával akar találkozni. Érti? Csak magával. – Értem. – Szulita gondolkodott. – Rendben van. A jövő héten kocsival leutazom Tarcalra. Elrendezek mindent, az édesapja, mondjuk, pénteken utánam jöhet. Én még ma táviratozok Sárikáéknak, hogy hozzák rendbe a vendégszobát. A gyerekemet se vigyem magammal? – Az volna a legjobb, ha nem vinné magával – mondta eltűnődve Bérczy Pál. – Igen. – Rendben van. Akkor nem viszem. Bérczy láthatóan megkönnyebbült. Teletöltötte borral a poharát. – Tölthetek magának is? – kérdezte. – Csak egy ujjnyival – kérte Szulita. – Józannak kell maradnom. – Maga túl józan – jegyezte meg Bérczy. – Az volt mindig. – Maga ezt honnan tudja? – Kémelhárító vagyok. – Ivott a borból. – Tudja, hogy nekem mikor lett gyanús maga? – Mikor? – Megkérdeztem Grétit. Van-e Szulitának fiúja? Szeretője? És azt mondta, nincs. Szulitának nincs… A kapitány sem az?… kérdeztem. Azt mondta, tudomása szerint nincs viszonya a kapitánnyal. Amikor maguk csónakázni mentek Grétivel, én hosszan beszélgettem Koskával… Szulita megrémült. – Maga tudta, hogy a lengyel kapitány nem Sikorszky? – Hát persze hogy tudtam. Azért mentem magukhoz, hogy találkozzam vele. Én most őszinte leszek magához. – Kedves magától – jegyezte meg az asszony némi gúnnyal.

– Figyeltem magát. Bár még diáklány volt, én figyeltettem magát. – Ez még kedvesebb. És miért? –Az apja kémgyanús volt. A német titkosszolgálat jelentései arról szóltak, hogy Csitáry követ minden valószínűség szerint kapcsolatban áll egy Igor Rubikov nevű szovjet hírszerzővel. – És ezért figyeltetett engem. – Úgy van. – És találkoztam Rubikovval? – Szulita hangja gúnyos volt. – Mással találkozott. – Kivel? – Jean Durannal. – Maga tudta? Bérczy cigarettára gyújtott. Keze remegett. – Végighallgattam az együttlétüket. Gondolatban láttam is, hogy mi történt maguk között. – Kíváncsi rá? Megmondom. Jean Duran szeretője voltam. – Nem, kedves Szulita. Nem. Maga egy kültelki proli szeretője volt. Ma sem értem, egy okos úrilány, nem vette észre, hogy kit ölel? Szulitának eszébe jutott, amit Mária mondott: – Mezítelenül mindenki csak ember. – Hát meztelenek voltak? – Csak meztelenül szeretek szeretkezni. – Látta, hogy Bérczy nagyot nyel. – Mi van Lukács Gáborral? – kérdezte elkomolyodva.

– Kommunista szervezkedésért elítélték. Két évre. De jelenleg nálunk van a Hadikban. – És miért, ha már el van ítélve? – Mert kémgyanús. Újból ki kell hallgatni. – Igaz, hogy az anyja öngyilkos lett? – Honnan tudja? – Az utca lakói mesélték. Nem nekem. A házvezetőnőmnek. – Igen, öngyilkos lett. A rendőrségi fogdában felakasztotta magát. Ez például nagyon gyanús. Lehetséges, hogy a francia titkosszolgálat rezidense volt. De hát erre majd fény derül. – Bérczy fölállt. – Sajnos nekem mennem kell. – Szulita nem tartóztatta. – Tehát jövő héten találkozunk, Somogytarcal, Csitáry-kúria. – Petényi-kúria. Már az én nevemen van a birtok, de a községben csak úgy ismerik, hogy Petényi-kúria. Bérczy fölcsatolta a kardját, kezet csókolt Szulitának, aztán megbiccentette a fejét, de nem indult el, látszott rajta, hogy valamin mélyen gondolkodik. – Mondja, Szulita, édesapja tudott erről a viszonyról? – Tudott. – Megmondta neki? – Megmondtam. – Azt is, hogy Jean Duran valójában Lukács Gábor? – Azt nem mondtam el neki. – És miért nem? – Mi ez, kihallgatás? – Nem, kedves Szulita, csak érdekel.

– Nem mondtam el neki, mert szakítottam Jean Durannal, s így nem tartottam fontosnak, hogy szóba hozzam. – Tulajdonképpen miért szakítottak? – Mert rájöttem, hogy az a fiú becsapott, hazudott nekem. Hogy nem menekült francia hadnagy, hanem magyar diák. – Értem. És ha kiderülne, hogy mégiscsak francia hadnagy és Lukács Gábor csak az álneve? – Örülnék, hogy tévedtem. Utána pedig szomorú lennék. Mert bármilyen szépek is az emlékeim, nem találkozhatnék Jean Durannal, mert férjem és gyerekem van. – Az édesapja találkozott Lukács Gáborral? – Apám szeretett volna találkozni Jean Durannal, de Jean nem akart találkozni vele. Utólag már értem, hogy miért nem. – Tehát nem találkoztak? – Nem. – Köszönöm. Akkor hát a jövő héten találkozunk. – Igen. – Csókolom a kezét.

7.

Sokáig állt az ablaknál, és nézte a forgalmas utat. Lovas kocsik, szekerek, gépkocsik, motorkerékpárok, katonai járművek követték egymást. És a folytonosan csöngető villamosok. Hát igen, gondolta Bérczy Pál, ki kell használni azt az időszakot, amikor az angolszászok nem bombáznak. Iszonyodva

gondolt arra az idős asszonyra, akit a légnyomás fölrepített az egyik gesztenyefa ágaira a külső Üllői úton. Bérczy Pál rettenetesen félt a bombázástól, már a szirénáktól hasmenést kapott, muszáj volt a vécére rohannia, csakhogy ezt az óvóhelyen mások szeme láttára mégsem tehette meg, ezért bármennyire félt is, inkább nem ment le az óvóhelyre. Így aztán legendák terjedtek el bátorságáról. Azt már kevesen tudták, hogy nagyszerű színész is. Volt még egy kiváló tulajdonsága: szenvedélyesen szerette a szakmáját. Nem sajnálta a fáradságot, és rendszeresen végigböngészte a különböző könyvtárakban föllelhető legújabb műveket, amelyek tudományosan foglalkoztak az elhárítás és a hírszerzés történetével. Bérczy annak idején azért kezdett udvarolni Sármány Grétinek, mert tudta, hogy legjobb barátnője Csitáry Szulitának, és ő Grétin keresztül sok mindent szeretett volna megtudni a kémgyanús Csitáry Kolosról. Az, hogy Koskát „beépítsék” a Csitáry családhoz, kifejezetten a németek kívánsága volt. Még évekkel ezelőtt kötött az osztály vezetője együttműködési megállapodást Canaris tengernaggyal, az Abwehr főnökével, és a Csitáry Kolos elleni akció ennek a szerződésnek a szellemében született. Bérczy Pál nem tudta, hogy az osztályukon működik egy csoport, amelyik felső utasításra már felvette a kapcsolatot az angolszász körökkel, és azt sem tudta, hogy a németeknek sikerült beépülniök ebbe a csoportba, és jószerivel pontos és használható jelentést kaptak minden puhatolódzó tárgyalásról. Bérczy elfordult az ablaktól, az íróasztalához ment, felvette a telefonkagylót, tárcsázott. – Bérczy főhadnagy. Kísérjék fel a huszonhatost. Vége. Letette a kagylót, leült, lehunyta a szemét, és Szulitára gondolt. Három éve lesz, hogy Szulitát először meglátta Balatonfenyvesen. Már akkor, tizenhét évesen is nagyon szép, kívánatos volt, de most, asszonykorában még szebb, még kívánatosabb. Szebb és izgalmasabb volt Grétinél. Az ajtón kopogtak. Felnyitotta a szemét. – Igen – szólt ki hangosan. Vári őrmester lépett be, alázatosan jelentette, hogy az elítéltet előállította. Bérczy bólintott, az őrmester hátraszólt:

– Lépjen be! Lukács Gábor elítélt lépett be egy géppisztolyos őr kíséretében. Vári őrmester átadta a szolgálati jegyet, Bérczy aláírta, ezután a tiszthelyettes és a katona az előírásoknak megfelelő bokacsattogtatás után távozott. Gáboron még téli darócruha volt. Rabsapkáját a kezében tartotta, haja nemrég nőtt ki, kíváncsian nézett a főhadnagyra. Kicsit zavart volt, mert nem tudta, hogy miért hozták át a katonai fogházból a kémelhárító osztályra. Két napja, hogy itt van a pincében, és még senki nem szólt hozzá. Gábor abban reménykedett, hogy mint jó viseletű rabot, a nyár derekán szabadlábra helyezik. De ebből már nem lesz semmi, gondolta, amikor a magas növésű főhadnagyra nézett. – Ott van egy szék – rendelkezett Bérczy –, tegye az asztal elé, és üljön le. Gábor engedelmeskedett. Hátát a támlának feszítette, lábát a szék alá húzta. – Dohányzik? – kérdezte a főhadnagy. – Elvették a cigarettámat. – Ha jól fog viselkedni, intézkedem, hogy visszakapja. – Köszönöm. – Tessék, gyújtson rá. – Bérczy az asztalra szórt néhány szál cigarettát, odatette a gyufaskatulyát is, aztán a cigarettákat is meg a skatulyát is az asztal szélére csúsztatta. Gábor rágyújtott, kifújta a füstöt. – Köszönöm – mondta aztán. – Miért ítélték el magát? – Kommunista szervezkedésért. – Maga tagja volt az illegális kommunista pártnak? – Nem voltam a tagja. – És miért nem?

Gábor nem válaszolt egy ideig, aztán azt mondta: – Nem tudom. Bérczy Gábor aktáit tanulmányozta. – Fantasztikus – dünnyögte egy idő után. Gábor ránézett. Tekintetével kérdezte, hogy mi a fantasztikus? Bérczy most egyenesen rá nézett. – A rendőrségen elhitték, hogy a sokszorosító gépet maga a letartóztatása előtt a Dunába dobta? – Így volt. Egyébként megtalálható a bírósági anyagomban. Kérem, tisztelettel, amikor én megtudtam, hogy Deme és a Nagylábú… – Ki az a Nagylábú? – kérdezte Bérczy. – Nem tudom. Higgye el, főhadnagy úr, megmondanám, mert már annyi verést kaptam miatta, hogy hülye lennék, ha nem mondanám meg a nevét, ha tudnám. De nem tudom. – Fürjes Robi segített magának? – Igen. De, kérem, főhadnagy úr, ezért engem jogerősen elítéltek. Másodfokon is. Fürjest is elítélték. Demét is, a keresztapámat is. – Koleszár Bélát. – Igen. Hazahozták a frontról, és bíróság elé állították. Nem tudom, kérem, hogy mi ez az újabb vizsgálat. – Nem is sejti, Jean Duran? – kérdezte Bérczy, és merev tekintettel nézte Gábort. – A rendőrségnek, ugye, fogalma sem volt arról, hogy maga, kedves Jean Duran, a franciák rezidense. – Kérem, itt valami végzetes tévedés történt… – kezdte Gábor, de Bérczy a szavába vágott. – Tévedés? Csak nem akarja elhitetni velem, hogy Csitáry Szulita, az a bájos és nagyszerű úrilány egy kültelki prolinak lett a szeretője? Nem, kedves Duran, Csitáry Szulita tud disztingválni. Csitáry Szulita száz méterről is megérzi a proliszagot.

– Nem érezte meg – ellenkezett Gábor. – Mert maga nem proli. Gábor nem válaszolt. Fölöslegesnek tartotta a beszédet. Bizonyítsa be a főhadnagy, hogy ő főherceg vagy ahhoz hasonló. – Beszéljen – utasította a főhadnagy. – Miről? – Tudja maga azt jól, Jean Duran, hogy miről kell beszélnie. – Nem tudom. – Maga saját elmondása szerint francia hadnagy, aki a németek fogságából szökött Magyarországra. Saját fülemmel hallottam, amikor Szulitának a nászágyban elmesélte menekülése történetét. – Uram – mondta Gábor –, nem tudom, mire megy ki ez a furcsa játék, és azt sem tudom, kinek a kapujába kell a gólt lőni. De maga éppen olyan jól tudja, mint én, hogy ez a jeanduranság ostoba játék volt csupán. – Nem tudom, és nem is hiszem. Maga még most is franciásan beszél magyarul… – Hát persze, hiszen ott jártam iskolába. Nem tudtam magyarul, amikor annyi év után hazajöttem. Bérczy hosszan hallgatott. Amikor újból megszólalt, hangja töredezett, rekedtes volt: – Mondja, Szulita tudta, hogy maga francia ügynök? – Nem tudta, mert nem voltam az. – Hova tűnt a kapitánya a Margit Kórházból? – Főhadnagy úr, maga jól tudja, hogy én Lukács Gábor vagyok. – Az az álneve.

– Nem tudom, hogy erre mit válaszoljak? Hallgassa ki a volt osztálytársaimat, a volt tanáraimat, a gyárban a munkatársaimat, akik gyerekkorom óta ismernek… Vagy a szomszédokat a Kaszás utcában. Születésem óta ott élek. – Nem kért engedélyt, előrehajolt, elvett a cigarettából egyet, és rágyújtott. Mohón szívta. – Figyeljen rám, Lukács Gábor… – Parancsoljon, főhadnagy úr. – Üzletet szeretnék kötni magával. – Bérczy felállt, megkerülte az asztalt, sétált néhány lépést, aztán megállt. – Nézzen rám. – Gábor felemelte a fejét, és a főhadnagyra nézett. – Magának még négy hónapja van hátra. Szeptember végén szabadul. Utána két lehetősége van. Visszamegy anyagbeszerzőnek a gyárba, ez az egyik, a másik, hogy mint politikailag megbízhatatlan egyént behívjuk munkaszolgálatra. Büntetőszázadba, és kivisszük a frontra. Mi itt mindent el tudunk intézni. Mondanom sem kell, a büntetőszázad rosszabb, mint a börtön. Magának a Margit körúton tudomásom szerint jó dolga van. Házimunkás vagy mi. – Az vagyok. Házimunkás. De miért akarnak engem büntetőszázadba küldeni? – Mert úgy ítéljük meg, hogy maga megbízhatatlan, ellensége a rendszernek. – Rab vagyok. Azt csinálnak velem, amit akarnak. Főhadnagy úr, tisztelettel, most azt várja, hogy hűségnyilatkozatot tegyek? Tőlem ez a rendszer mindent elvett. Az édesanyámat, a bátyámat, a szabadságomat. Pusztítsanak el engemet is. Nehogy azt tessék hinni, hogy én mindenáron ragaszkodom az élethez. Vegyék el. Talán jobb is lenne néhány embernek. Mert én nem tudom, és nem is akarom elfelejteni azt az állati verést, amit kaptam. És nem akarom elfelejteni a villanyozást, a tormás zsákot. – Várakozva nézett a főhadnagyra. – Ez egyenes beszéd volt, Lukács Gábor – mondta Bérczy. – Én nem kívánom magától azt, hogy szeresse ezt a rendszert. Én üzletről beszéltem. Abban magától értetődően benne van az is, hogy a feleknek nem kell szeretniök egymást. Az egyik valamit ad, a másik pedig kap valamit. – És mi lenne az az üzlet? – kérdezte Gábor. – Betesszük magát Csitáry Kolos mellé a tízes zárkába. Természetesen maga

nem Lukács Gábor lesz, hanem Jean Duran. Tehát menekült hadnagy, szülei Távol-Keleten élnek és így tovább. Elmondaná neki, hogy magát szabadlábra helyezik, mert a francia követ közbelépett, és garanciát vállalt magáért. Ha Csitáry üzenni akar valakinek, maga szívesen továbbítja az üzenetet. Egyszóval férkőzzék a bizalmába. – Csitáryt mikor tartóztatták le? – kérdezte Gábor. – Március tizenkilencedikén reggel. A németek, de átadták nekünk – mondta a főhadnagy. – Nos, amennyiben segít nekem, én elintézem, hogy magát szabadlábra helyezzék. – Rendben van, segítek – egyezett bele Gábor némi hallgatás után. – Helyes. Akkor most aláír egy nyilatkozatot. – Nem. Azt nem. Nyilatkozatot nem írok alá. – Hogyhogy nem? – Mert nem. Most segítek, de nem akarok a maguk besúgója lenni. – És most miért segít? – Mert gyűlölöm a Csitáryakat. Mert megaláztak. Ezért. Tehát amit teszek, személyes okból teszem. – Helyes, Jean Duran – mondta mosolyogva a főhadnagy. – Végül is mindegy, hogy miért teszi. Egy óra múlva Gábor már a tízes zárka lakója lett. Csitáry a priccsen ült, amikor Gábor belépett. A követ beesett arca borostás volt, napok óta nem borotválták meg, inge piszkos, ruhája gyűrött. Gábor a priccsre tette sapkáját, és bemutatkozott. – Jean Duran hadnagy. Csitáry döbbenten nézett rá, aztán alig észrevehetően megbiccentette a fejét. – Csitáry Kolos. – Kezet nem nyújtott.

– Csitáry? Csak nem Csitáry Szulita édesapja? A követ nem válaszolt. Tetőtől talpig végigmérte Gábort. Ez hát az a francia, aki a lányát elcsábította. – Tehát maga az. – Hangja halk, rekedt volt. – Én vagyok, de mielőtt pálcát törne felettem, közölnöm kell: nem erőszakoltam meg a lányát. Egyszerűen arról volt szó, hogy szerettük egymást. És megtörtént az, aminek ilyenkor meg kellett történnie. Követ úr – kezdte Gábor, és franciául folytatta –, beszél ön franciául? – Beszélek. – Akkor beszéljünk franciául. De nem most. Kicsit később. Fáradt vagyok. – Gábornak eszébe jutottak azok a beszélgetések, amiket titokban a lefogott kommunistákkal folytatott az Andrássy-laktanyában, később pedig a Margit körúton. „Ha összezárnak valakivel a Def-ek, magyarázta Deme, nagyon vigyázz minden kiejtett szavadra. Miért?, kérdezte ő, és a megkínzott barátjára, Fürjes Robira nézett, aki alig lélegzett. Azért, Gábor, mondta Deme, mert a Def már használja a lehallgatókészüléket. Állítólag a németektől kapták. Lehallgatókészülék? Mi az, kérdezte ő. Nézd, mondta Deme, én nem vagyok műszaki szakember, én csak a lényeget tudom elmagyarázni neked.” Gábor mindent megértett, és azóta óvatos lett. Felállt, sétálni kezdett, közben a falakat, az ajtót és a falba mélyesztett lámpatestet vette szemügyre. Jó isten, csak tudná, hogy a főhadnagy lehallgatja-e a beszélgetésüket. Nem vett észre semmi gyanúsat. Egy pillanatra megállt Csitáry előtt, és suttogva megszólalt. – Követ úr, legyen szíves álljon a cirkli elé. – Mi az a cirkli? – kérdezte Csitáry. Gábor az ajtó oldalához állt, kezével a kémlelőablakocskára mutatott: – Ez az. Többféle neve is van ennek. Júdás-szem, kukucska meg mit tudom én… Csitáry felállt, és az ajtóhoz ment, hátával elfedte a kémlelőnyílást. Gábor hasra feküdt, benézett a priccsek alá, kezével is végigtapogatta a fekvőhelyek alját, a

priccsek vasvázát. – Rendben van – mondta aztán, és visszaült a priccsre –, legyen szíves, jöjjön ide. – Csitáry Gábor mellé ült. – Mi volt ez a színjáték? – suttogta döbbenten a követ. Gábor a szájára tette az ujját. – Halkan, csak nagyon halkan beszélhetünk. Érti? – Értem – suttogta Csitáry. – Követ úr – kezdte alig hallhatóan Gábor –, engem egy főhadnagy, a nevét nem tudom, be akart szervezni. Én nem írtam alá semmiféle nyilatkozatot. De elvállaltam, hogy az ön bizalmába férkőzöm. A feladat szerint azt kell mondanom önnek, hogy engem napokon belül szabadlábra helyeznek, mert a francia követ eljárt az érdekemben. És ha ön üzenni akar, szívesen átadom az üzenetet. Én vállaltam a feladatot, de csak azért, hogy találkozzam önnel, és megmondjam, legyen óvatos, mert spicliket fognak beépíteni maga mellé. És még valamit el kell mondanom. Őszintén és tisztán szerettem a lányát. Nem hiszem, hogy Szulitán kívül létezik még egy olyan nagyszerű lány, mint ő. El kell még mondanom azt is, hogy én nem vagyok francia hadnagy. Magyar vagyok. A nevem Lukács Gábor. – És elmondta a követnek, hogy hogyan lett belőle Jean Duran. Csitáry sokáig hallgatott. Gábor őszinte vallomása megrendítette. Csak jóval később szólalt meg: – Köszönöm, hogy őszinte volt hozzám. Igazán köszönöm. Tudja, az embert lépten-nyomon csalódások érik. Itt van ez a főhadnagy, aki besúgót akart csinálni magából. Barátnak adta ki magát, közben a legravaszabb ellenségünk. Egyébként a főhadnagyot Bérczy Pálnak hívják. Az édesapja katonai attasé volt a háború előtt Stockholmban. Kiváló hérnök. Többször találkoztam vele. Náciellenesnek ismertem meg. – Elhallgatott, gondterhelten maga elé nézett. Gábor nem zavarta, hagyta, hogy gondolkodjon. – Magát mikor tartóztatták le? – kérdezte Csitáry. – Negyvenkettő szeptemberében. Gondolom, tudja, hogy májusban kezdődtek a

lebukások. – Tudom. – Tagja volt a kommunista pártnak? – Nem voltam. Aztán úgy alakultak a dolgok, hogy párttag lettem. – A börtönben? – Ott. – És miért? – Jó okom volt rá – felelte Gábor, és lehunyta a szemét. – Anyámat a halálba kergették. Bátyámat a frontra vitték. Ott pusztult el. Senkim sincs. Mondja, követ úr, mi van Szulitával? – Férjhez ment. Nem tudta? – Honnan tudtam volna? Közel két éve vagyok rab. Ki a férje? – Egy hivatásos katonatiszt. Főhadnagy. Hadifogságban van. Annyit tudunk róla, hogy az orosz vonalak mögé zuhant le. – Pilóta volt? – Vadászrepülő. Szulitának gyereke van. Fiúgyerek. Hathónapos. Gábornak hívják. – Csitáry tekintete átmelegedett. – Remek kis kölyök. Az az érzésem, hogy többé nem fogom látni. – Miért ne látná? Ne adja fel. Magát még nem bántották, nem kínozták meg. Szóval Szulitának gyereke van. – Igen. – És Gábornak hívják. Az apja is Gábor? – Nem. Az apja János. – Akkor a gyereket miért hívják Gábornak?

Csitáry megvonta a vállát. – Ezt majd tőle kérdezze meg. Gábor lehunyta a szemét. – Gondolja, hogy találkozni fogok vele még egyszer? – Ha csakugyan két évre ítélték el, miért ne találkozhatnának? – Mert ő a túlsó parton él, és én nem úszhatom át ezt a folyót. – Néhány pillanatig csend volt, csak az őr léptei hallatszottak be a folyosóról. Gábor közelebb húzódott a követhez. – Követ úr, ha találkozni fog a lányával, mondja meg neki, én nem voltam szélhámos. Nem akartam becsapni. Én szerettem őt. – Ezt majd maga fogja megmondani neki. – Mi már sohasem fogunk találkozni egymással. Nem is akarok találkozni vele. Szulita engem nagyon megalázott. Meggyűlölt. És én nem vagyok tisztában az érzéseimmel. Lehet, hogy én is gyűlölöm őt. Csitáry nem válaszolt. Felállt, nehézkes léptekkel sétálni kezdett. Érezte, hogy veszélyben van. Nagyon nagy veszély fenyegeti, halálos csapdába került, és ebből a csapdából élve nem kerülhet ki. Most már tudja, ki az áruló, de mit ér vele? Az árulók tovább élnek, s akiket elárultak, azok hamarosan az akasztófa alatt állnak. Vagy a kivégzőosztag előtt. Bérczy Pál is áruló. Nagyszerűen álcázta magát. Sajnos az apja sem sejti, hogy a fia, ez a tehetséges gyerek, német zsoldban áll. Figyelmeztetni kéne Bérczy alezredest. Megeshet, hogy a fia fogja a nyakára tenni a hurkot. És figyelmeztetni kéne Szulitát, Szulita segítségével Szentirmayt. De megbízhat-e Lukács Gáborban? Mindaz, amit elmondott magáról, őszintén hangzik. De hátha mindez csak rafinált trükk? Kockáztatnia kell, döntött végül. Az ebédet hozták, abba kellett hagynia a sétálást. Levest, főzeléket kaptak s valami belsőséget, amit a követ csak undorral bírt lenyelni. Gábornak már nem jelentett gondot az efféle étel, tudta, ha életben akar maradni, nem válogathat. Ha nem is jóízűen, de fintorgás nélkül megette az ételt. Aztán elmosták a csajkát.

– Mondja, fiatalember, maga valóban Jean Duran, illetve Lukács Gábor? – Az vagyok. Valóban az vagyok. Nem hisz nekem? – Nem tudom, hogy mit higgyek. – Csitáry előrenyújtotta lábát, hátát a piszkos falnak támasztotta. Gábor megsejtette, hogy a követ bizalmatlan. – Követ úr, nem szeretném, ha félreértene, valamit meg kell kérdeznem. – Kérdezzen. – Látta maga mezítelenül a lányát? – Kicsi korában. Miért? – Mert én is láttam. Igaz, akkor már nagylány volt. De ha elmondom, hogy Szulita testén hol van kis körömnyi nagyságú anyajegy, remélem, megbízik bennem. Mert azt magának is tudnia kell, hogy hol van. – Tudom, hogy hol van. – Ne mondja meg. Majd én. – Nem szükséges – mondta Csitáry. – Elhiszem, hogy maga volt Szulita szeretője. Nem fontos, hogy részletezze. – Kérem, én csak azt szeretném, ha bízna bennem. – Megbízom magában – intett Csitáry. – Persze nem tudom, hogy mikor fog szabadulni. – Én sem tudom. Szerintem a főhadnagy csak a maga kapcsolataira kíváncsi, esze ágában sincs, hogy elintézze a szabadlábra helyezésemet. Úgyhogy jobb, ha semmit sem mond nekem. – Lehet, hogy igaza van – dünnyögte a követ. Aztán arra gondolt, hogy mégis jó lenne Szentirmayt értesíteni. Órákig tusakodott magában, végül is úgy döntött, hogy őszintén fog beszélni a fiatalemberrel. Közelebb húzódott hozzá. – Fiam, ha maga provokátor, a lelke rajta. Meg kellene próbálni, hogy magát kiengedjék. Ha sikerülne, meg is szökhetne.

– Hogyan? – Mindjárt elmondom. – Hallgattak egy ideig, aztán Csitáry megszólalt: – Nos, azt kell mondania Bérczynek, hogy üzenetet bíztam magára. Mégpedig fontos üzenetet. Menjen el a Werbőczy utca nyolc szám alá, keresse Kenéz Mihály követségi titkárt, és mondja meg neki: „A góbé üzeni, hogy a második osztályú jegy az érvényes.” – És ha lefogják a titkárt? – szólt közbe Gábor. – Svájcban él. – És ha Bérczy, mielőtt én odamennék, lenyomoztatja, hogy ki lakik a házban… – Várjon, még nem fejeztem be. Kenéz Mihály fél évvel ezelőtt megtagadta a hazajövetelt. Egyébként nem a Werbőczy utcában lakik. Maga azt fogja mondani, hogy hamis útlevéllel jár haza Svájcból, külsejét megváltoztatta, és a Werbőczy utcai házban van a búvóhelye. – Ki lakik a házban? – Egy özvegyasszony. Pápai Mihályné. Megmondja neki, hogy tőlem jön. A jelszót, hogy a „Góbé üzeni stb.” neki mondja meg. Ez elég lesz ahhoz, hogy bízzon magában. Ő meg fogja mutatni azt a titkos pincelejáratot, amelyen keresztül maga eltűnhet. Az asszonyt kötözze meg, tömje be a száját. Pápainé vallja azt, hogy maga egy időben nála lakott, akkor ismerte meg a pincelejáratot. Ezt beszélje meg vele. Ha sikerült a szökése, akkor keresse fel Szulitát, mondja meg neki, hogy figyelmeztesse Szentirmayt. Az üzenet: „vigyázzon, mert a barátja, a katonai attasé, a Gestapo embere.” – Szulita most hol lakik? – Ahová maga a tejet hordta. A Petényi-lakásban. – Értem. Másvalakit nem kell figyelmeztetni? – Nem. Ha Szentirmay megkapja az üzenetemet, tudni fogja, hogy mit kell tennie. Vacsoráig már nem beszélgettek.

Bérczy délután gőzfürdőben volt, kipihente magát, aludt is egy keveset, ébredés után apjával beszélgetett. Az ezredes alacsonyabb és vaskosabb volt a fiánál, okosabb is, kitűnő elektromérnök hírében állt, néha azért teljesít külföldön szolgálatot attaséként, hogy megismerje az illető ország haditechnikai újdonságait. Vacsorához készülődtek, amikor az alezredes szóba hozta a német megszállást. Majd váratlanul azt mondta: – Menjünk át egy percre a szobámba. – A főhadnagy felállt, megropogtatta derekát, és követte apját. – Ülj le – mondta az alezredes, és az egyik fotelra mutatott. A főhadnagy leült. – Mi újság, apám? – kérdezte, és cigarettára gyújtott. – Tudod, hogy a németek sok embert őrizetbe vettek? – Nem annyit, amennyit kellett volna – vetette oda pökhendin a főhadnagy. – Ezt, remélem, nem mondod komolyan. – Az alezredes szigorúan nézett a fiára. – Nem, csak tréfáltam – felelte mosolyogva a főhadnagy, és apja kemény arcába nézett. – Valami bántja, apám? – Attól tartok, hogy engem is őrizetbe vesznek. Csak idő kérdése. – Magát, apám? És ugyan miért? – Mert őrizetbe vették Csitáry Kolost. A főhadnagy kezében megremegett a cigaretta. – Apámnak mi köze van Csitáry Kolos ügyeihez? – Közöm van hozzá, fiam. Mit tudsz róla? Hol van? Mi ellene a vád? A főhadnagy a füstön keresztül nézett maga elé. Sokáig hallgatott. – Azt tudom róla, hogy szovjet kém. – Marhaság.

– És azt tudom még – folytatta a főhadnagy, nem véve tudomást apja közbeszólásáról –, hogy titkos tárgyalásokat folytatott az angolokkal meg az amerikaiakkal. – Hol van? – A németeknél – hazudta szemrebbenés nélkül a főhadnagy. – De még most sem értem, hogy magára, apám, milyen veszélyt jelent Csitáry Kolos. – Bevallja, mondjuk, hogy velem is kapcsolatban állt. – Magával, apám? – Velem. Elégedj meg ennyivel. Mondd, fiam, a németek kínzással kényszerítik vallomásra az elfogottakat? – Azzal is. – Akkor nekem végem van. Talán jobb lenne, ha főbe lőném magamat. Kolos el fogja árulni a nevemet. – Apám, elmondaná, hogy maga mit csinált? Bérczy alezredes sokáig gondolkodott. Ha elmondja, hogy ő is egyike azoknak, akik a háborúból való kiugrást készítik elő, a fiát is cinkosává teszi, beavatja olyan dolgokba, amik nem tartoznak rá. És nehéz helyzetbe hozza a fiát, mert vagy összeesküvő lesz ő is, vagy esküjéhez híven jelentenie kell parancsnokának mindazt, amit megtudott. Már eddig is sokat mondott. Többet, mint amennyit szabad lett volna. – Felejtsd el, fiam, a beszélgetést. Bérczy főhadnagy nem felejtette el. Szerette apját, és segíteni akart rajta. Ha a németek visszakérik a követet, ha mások hallgatják ki, és Csitáry vallomást tesz, nemcsak apja jut nehéz helyzetbe, hanem ő is, búcsút mondhat a katonai pályának. De mit tegyen? Hogyan mentse meg az apját? Azt kellene elérnie valahogyan, hogy Csitáry ne tegyen, ne tehessen vallomást, akkor sem, ha akarna. De hogyan érhetné ezt el? Valamiféle elképzelés homályosan derengeni kezdett benne. Előállíttatta szolgálati gépkocsiját. Várt egy kis ideig, majd felhívta Majláth professzort, a Gyógyszerkutató Intézet főigazgatóját telefonon,

és közölte, hogy fontos ügyben kell beszélnie vele. Szeretné, ha az intézetben találkoznának. Félóra múlva már ott ült a professzor puritán ízléssel berendezett szobájában. Majláth ötvenöt éves volt, fehér hajával, fehér szakállával egy kedves mesemondó bácsikához hasonlított. – Miben állhatok a rendelkezésére, főhadnagy uram? – Ha megengedi, először is parancsoljon; az igazolványom. Vitéz Harmath Mihály főhadnagy vagyok a katonai hírszerzésről. – Igen, látom – mondta a professzor az igazolványba nézve. – Miben segíthetek? – Professzor úr, mindaz, amiről beszélünk, szigorúan titkos. Katonai titok. – Értem. – Tehát – kezdte Bérczy, amikor megszólaltak a szirénák. Figyelt néhány pillanatig, majd folytatta: – én nem szoktam lemenni az óvóhelyre. – Akkor maradjunk. – Professzor úr. Még ma éjszaka öt felderítő tisztünket kell átdobnunk az ellenséges vonalak mögé titkos feladattal. Miután fennáll annak a veszélye, hogy az ellenség kezébe kerülnek, olyan mérget kell magukkal vinniök, amely pillanatok alatt végez velük, ha látják, hogy a fogságot nem kerülhetik el. Milyen gyorsan ölő mérget tudna adni nekünk? – Hát, kérem, a leghatásosabb a ciánkáli. Van is, azt hiszem, néhány kapszulával a páncélszekrényben. Össze kell roppantani a fogak között. Azonnal hat. Közeledtek a repülőgépek, a dübörgés egyre erősebb lett. Aztán megszólaltak a légvédelmi ágyúk is, úgy hallatszott, mintha a szomszéd ház tetején szólnának. Bérczynek a félelem görcsbe rántotta a gyomrát, de nagy önuralommal leplezte félelmét. A külső zajokra figyelt. Valahol a déli kerületeket bombázzák. Talán megint a Soroksári úti gyárakat. A professzor szivarra gyújtott. Felállt, nyugodt léptekkel a hatalmas páncélszekrényhez ment, kinyitotta, és kivett egy papírdobozkát. A rekeszek között tíz üveg kapszula volt. – Parancsoljon, főhadnagy úr. De kérek átvételi elismervényt.

– Írja be a gyógyszerkiadási könyvbe, és majd aláírom. Jó két és fél óra múlva fújták le a légiriadót. Hajnali fél három volt, amikor Bérczy visszaért az osztályra. Megivott két pohár pálinkát, leült, lehunyta a szemét, gondolkodott. Igen, ez az egyetlen megoldás van. Hogy aztán a fogdaparancsnok mit fog mondani, az már nem az ő gondja. Felkísértette Csitáryt. – Üljön le – mutatott a székre. A követ leült, ellenségesen méregette a főhadnagyot. – Megkínálhatom egy pohárka barackpálinkával? Csitáry nem tudta, mire vélje a barátságos hangot. Bérczy választ sem várva pálinkát töltött két pohárba. Az egyiket a követnek adta. – Egészségünkre! Kiitták a pálinkát, rágyújtottak. – Csitáry úr, apám nekem mindent elmondott. – Mindent? – Mindent. Ma este, vacsora után. Aztán a dolgozószobájában főbe lőtte magát. Csitáry megrendülve hallgatta a főhadnagyot, és nagyon sajnálta apját, Bérczy alezredest, kiváló embernek tartotta. Bérczy suttogóra fogta a hangját: – Követ úr, önt holnap délelőtt visszakísérik a Gestapóhoz. És vallomást fognak kicsikarni önből. Vagy legalábbis megkísérlik. És akár vallani fog, akár nem, az út vége mindkét esetben ugyanaz. Ha vallomást tesz, kivégzik, mert bűnös a szemükben, ha tagad, a kínzókamrában pusztul el. És én nem tudok segíteni, legfeljebb csak abban, hogy megkönnyítsem a dolgát. Nyilván ön is tudja, sohasem a halál fájdalmas, hanem a hozzá vezető út. Persze nem tudom, hogy ön mennyire bírja elviselni a fájdalmat.

– Nem bírom. Egyáltalán nem bírom a kínzást. De mit tegyek. Áruló nem akarok lenni. – Egy pillanatig hallgatott, a hamut nézte a cigarettavégen. – Nekem nincs pisztolyom, mint az apjának. – Ha lenne, meg merné tenni? Csitáry bólintott. – Sok szenvedéstől szabadulnék meg. – Követ úr – mondta Bérczy –, én mással nem segíthetek. Csak ezzel. – Elővett a dobozból egy kapszulát. – Fájdalommentes, és azonnal hat. Biztosabb, mint a pisztoly. Tessék, ha akarja. – Köszönöm – mormolta sápadtan a követ. – Hálás vagyok. – Elvette az asztalról a kapszulát. – A szájába teszi, és összeroppantja. Azonnal hat. – Ismerem a használatát. – Követ úr – szólt egy idő után a főhadnagy –, ha mégsem meri felhasználni, akkor semmisítse meg. És ne árulja el, hogy tőlem kapta, ha netán megtalálnák magánál. – Legyen egészen nyugodt, főhadnagy úr. – Köszönöm. – Felállt, kezet fogott Csitáryval, és csengetett. Miután a követet elvezették, leült, lehunyta a szemét, és félhangosan azt mondta: – Istenem, bocsáss meg nekem. Amit tettem, az apámért tettem. Gábor felébredt, amikor a követet visszavezették a zárkába. – Történt valami? – érdeklődött. Csitáry nem válaszolt. Végigdőlt a priccsen, és nyitott szemmel nézte a piszkosszürke mennyezetet. Aztán imádkozni kezdett, elmondta a Miatyánkot, utána halkan, szinte csak magában zsoltárokat énekelt, a Mint a szép híves patakra, a szarvas kivánkozik-ot, a Tebenned bíztunk-at, majd a Térj magadhoz

drága Sion-t dúdolta. – Reggel visszavisznek a Gestapóra – közölte később. – Nem akarok élve a kezükbe kerülni. – Mit akar csinálni? –A számban ciánkáli kapszula van. Már senki sem tud megakadályozni abban, hogy meghaljak. Maga sem. Ne is próbálkozzon, mert ráharapok. Maradjon ott, ahol van, ne mozduljon. Egynémely dolgot még el kell mondanom. – Figyelek. De mielőtt beszélne, válaszoljon a kérdésemre. Miért akar meghalni? – Mert nem bírom a kínzást. – A főhadnagy mondta, hogy átviszik a Gestapóhoz? – Igen. Egyébként Bérczy apja is velünk tartott. Az este öngyilkos lett. – A főhadnagytól kapta a mérget? – Tőle. Figyeljen, fiam. Ha maga túléli ezeket a hónapokat, és kiszabadul, keresse fel a lányomat, mondja meg neki… – Gábor látta, hogy Csitáry a könnyeivel küszködik, hangja elcsuklott –, hogy becsületes emberként halok meg. Vigyázzon édesanyjára. – Mélyet sóhajtott, és a következő pillanatban eldőlt a priccsen. Gábor hozzáugrott, föléje hajolt, de a követ már nem lélegzett. Csitáry Kolos nyitott szemmel, eltorzult arccal feküdt. Gábor kopogott az ajtón. Az őr kinyitotta. – A társam meghalt – mondta halkan. Tíz perc múlva már Bérczy szobájában volt. Valamiféle belső sugallat azt tanácsolta neki, legyen óvatos, ne mondja el mindazt, amit megtudott. – Gyújtson rá, és mondja el, hogy mi történt. – Bérczy cigarettát, gyufát tett az asztalra. Gábor rágyújtott. – Arra ébredtem fel, hogy a társamat, Csitáry Kolost visszakísérték. Leült,

imádkozott, aztán arra kért, hogy mondjam meg a feleségének, ha egyszer szabadulok, hogy becsületes emberként halt meg. Nem értettem, hogy miért beszélt a halálról. Megkérdeztem. Azért, mondta, mert ő perceken belül meg fog halni. Hogyan, kérdeztem. Úgy, mondta, hogy a szájában van egy ciánkális kapszula, ha arra ráharap, nyomban meghal. Megkérdeztem, hogy hol szerezte a kapszulát. Azt felelte, hogy neki ez már régen a birtokában van. Mindig magánál tartotta, amikor külföldi útra ment. A letartóztatásakor a németek nem találták meg nála. Kértem őt, hogy ne csináljon marhaságot, azt válaszolta, ez az egyetlen dolog, amit tehet, mert ha nem ezt teszi, akkor felakasztják, és esetleg másokat is el kell árulnia. Megkért, hogy egy üzenetet adjak át. – Várjon, egy pillanatra – szólt közbe Bérczy –, amit Csitáry öngyilkosságáról mondott, azt jegyzőkönyvezni fogjuk. De az üzenetről egy szót sem. – Kérem, tisztelettel – egyezett bele Gábor, és gondolatban kezdte átalakítani a történetet, mert rájött, hogy a követ által kitalált variáció nem jó, ha azt adja elő, semmi reménye sincs, hogy eljuthasson a Werbőczy utcai házba. – Folytassa – hallotta Bérczy sürgető hangját. – Igen. Kicsit megszédültem. Szóval azt mondta, menjek el Pápai Mihálynéhoz a Werbőczy utca nyolc számú házba. Többen laknak ott bejelentés nélkül. Közöttük lesz valaki, akit én ismerek, és az a valaki is ismer engem. Ez furcsa volt, ezért megkérdeztem, hogy azzal a valakivel hol találkoztam. Kiderült, hogy Károlyi mester szobrászműtermében találkoztam. Az illető engem Jean Duran néven ismer. – Nem sejti, hogy kiről van szó? – Fogalmam sincs. Károlyihoz sokan jártak, és engem a mester Jean Duran néven mutatott be nekik. Elég az hozzá, hogy az illetőnek azt kell mondanom: „A góbé üzeni, hogy a második osztályú jegy az érvényes.” – Várjon – szakította félbe Bérczy –, följegyzem. Tehát: A góbé üzeni, hogy a második osztályú jegy az érvényes. Igen… – Várakozva Gáborra nézett. – Ekkor az illető átad nekem egy olyan papírra írt névsort, amit veszély esetén lenyelhetek. Feladatom az, hogy a névsorban szereplő személyeket értesítsem a veszélyről. Ja igen, a jelszó minden egyes személynél ugyanaz.

– Értem. – Bérczy a jegyzetét nézte. – Tehát a góbé üzeni… – Ja igen, azt elfelejtettem, hogy franciául kell beszélnem, mert az illető úgy tudja, hogy Jean Duran vagyok. Másnap délelőtt Gáborról levették a rabruhát, és felöltöztették tetőtől talpig civil ruhába. Aztán bekísérték egy emeleti szobába, és azt mondták neki, hogy várjon. A szoba ablakán erős vasrács volt. Az ablakhoz állt, és nézte az utca forgalmát. Bérczy főhadnagyra vártak, aki kétórai alvás után besietett apjához a Haditechnikai Intézetbe. Az alezredest felhívták az egyik laboratóriumból. Amikor megmondták, hogy a fia keresi, megnyugodott. Bementek a szobájába. Ott a kemény katona elérzékenyült. Megölelte a fiát, és azt mondta: – Ideges vagyok, édes fiam. Minden percben várom a letartóztatásomat. – Van valami innivalója, apám? – Cseresznyepálinka. – Nagyon jó. Az alezredes teletöltött két poharat pálinkával. Amikor a főhadnagy átvette az egyik poharat, így szólt: – A megmenekülésére igyunk, apám. Igyon, aztán majd mindent elmondok. Ittak. – Hallgatlak, fiam. A főhadnagy a fotel karfájára ült. – Bizalmas értesítést kaptam a németektől. – Hogy közlésének hatását fokozza, elhallgatott, és cigarettára gyújtott. – Csitáry követ ma éjjel öngyilkos lett. Senkit sem árult el. Nem tett vallomást. – Isten adjon békét a lelkének – mondta az alezredes alig hallhatóan. – Szegény barátom. Beszélnem kéne a feleségével vagy a lányával. – Csak azt ne tegye, apám, ha nem akar rosszat. Csitáry halálát nem hozzák

nyilvánosságra. Bizalmasan közölték velem. Nekem erről a szomorú esetről hallgatnom kellett volna maga előtt is, apám. Egy szót sem. Senkinek. Egyébként Csitáryék telefonvonalát lehallgatják, lakását figyelik a németek. – Értelek, fiam. Azt hiszem, igazad van. Este majd még beszélgetünk. Elköszöntek egymástól, a főhadnagy sietett vissza a laktanyába. A Horthy Miklós körtéren érte a légiriadó. Fiat kocsijával csak lassított, nem állt meg, nézte az ijedten futó járókelőket, akik óvóhelyeket kerestek. Mire a laktanyához ért, már hallotta a gépek zúgását A légelhárító ágyúk is működésbe léptek, jól látszottak a kék égen az egyre sűrűsödő pamacsok és a kelet felé repülő bombázókötelék ezüstös csillogása. A szobájában már hallotta a bombák robbanását is. Kisietett a vécére, könnyített magán. A tükörben látta, hogy arca mennyire sápadt, megmosta hideg vízzel, aztán vörösre dörzsölte a zsebkendőjével. Cigarettára gyújtott, és végigsétált a kihalt folyosón. Hirtelen eszébe jutott Lukács Gábor. Hát persze, a fiatalember a húszasban van, ha nem kísérték le az óvóhelyre. Kizárta a húszas ajtaját, benyitott. Gábor ott állt a nyitott ablaknál. – Hagyja nyitva az ablakot, és jöjjön velem. Gábor engedelmeskedett. Bementek a főhadnagy szobájába. Még mindig robbantak a bombák és a nehézlégvédelmi ágyúk lövedékei. – Fél? – kérdezte Bérczy. – Nem itt bombáznak – mondta Gábor. – Valamerre Óbudán vagy Újpesten. Ha itt robbannának a bombák, azt hiszem, félnék. A börtönben is féltünk. Még az életfogytosok is féltek. – Azok is? – Hát persze hogy ők is féltek. Túl akarják élni a háborút. És akkor már nem lesz életfogytig tartó börtön. Szabadok lesznek. Minden politikai elítélt szabad lesz. – Gondolja, hogy a németek elvesztik a háborút? – Nézte Gábort, aki nagyon jól festett a sportöltönyben. – Biztos vagyok benne. Az oroszokat már nem lehet megállítani, Sztálingrád után már nem. És ott van még Amerika gazdagsága…

– Minden rab ilyen jól értesült? – A politikai rabok mindig jól értesültek. Főhadnagy úr, a háborúnak hamarosan vége lesz. – Ezt most miért mondja? – Csak úgy, eszembe jutott. Már csend volt a város fölött. – Értem – mondta Bérczy. – Nos, Lukács, ha vége a légitámadásnak, elmegyünk a Werbőczy utcába. Nem kell tartania semmitől, mi biztosítjuk magát. Ismétlem, ha becsületes munkát végez, elintézem, hogy az akció után szabadlábra kerüljön, mint jó viseletű rab. Gábor színészkedve elhúzta a száját: – Lehet–e becsületes a provokátor. Mert én most az vagyok. Akárhogyan nézem is. – Nézze Lukács, én most nem akarok magának előadást tartani arról, hogy a Csitáry-féle árulás a nemzet szempontjából erkölcsös-e vagy sem. Szerintem erkölcstelen, mert árulásuk sikere esetén olyan ártatlan magyar katonák pusztulnának el, akiket akaratuk ellenére öltöztettek katonaruhába. Maga elmondta az indokait, gyűlöli a Csitáryakat, mert megalázták. Ezt az okot én akceptálom. Nem kívánom, hogy higgyen a németek győzelmében. Magánügy. De hogy megnyugtassam a lelkét, valamit elárulok: ez az ellenállósdi, amit Csitáry és barátai régóta űznek, komolytalan játék. Ez amolyan úri zió, nem egyéb. Azt is elárulom magának, hogy a németek pontosan ismerik az angolszászokkal folytatott tárgyalások helyszínét, az ott elhangzott mondatokat. Többi között ez volt az oka az ország katonai megszállásának. – Elgondolkodva tett néhány lépést, közben cigarettára gyújtott, és megállt az asztalnál. – Tudja, mi vezethetné eredményre a Csitáry-féle konspirátorokat? – Nem tudom – mondta Gábor, és azon tűnődött, hogy miért beszél vele ennyire őszintén Bérczy. – Az, egyedül csak az, ha ki tudnának robbantani egy fegyveres felkelést. De ettől, Lukács, nem kell félni. Tudja, miért nem? Elárulom. Mert fegyveres

felkelést csakis a felfegyverzett munkásokkal és parasztokkal lehetne kirobbantani. Csakhogy Csitáry és barátai nagyon félnek a felfegyverzett munkásoktól és parasztoktól. Erre maga azt mondhatná: és a hadsereg? Az nem munkásokból és parasztokból áll? És ez okos kérdés lenne. Válaszom, Lukács, igen, munkásokból és parasztokból áll. De a hadseregben szigorú rend uralkodik, és a rendbontókat kegyetlenül megbüntetik. A büntetés a laktanyafogságtól a felkoncolásig terjed. Vége lett a légiriadónak, hamarosan életre kelt az utca, megindult a forgalom, Gáborék jól hallották a villamosok fémes zaját, az autók tülkölését. Bérczy mondani akart valamit, amikor az ajtón kopogtak. – Igen – mondta hangosan a főhadnagy. Fiatal, polgári ruhás férfi lépett be, előírásszerűen jelentkezett, és közölte, hogy szeretné átadni a jelentését. Bérczy átvette a géppel írt jelentést. Belenézett. A környezettanulmány volt a Werbőczy utcai házról és Pápai Mihálynéról. Érdeklődéssel olvasta a jelentést. Pápai Mihályné egy régen meghalt külügyminiszteri tanácsos viszonylag fiatal özvegye (25 év korkülönbség volt a férj és felesége között), aki viszonylag csekély nyugdíját azzal egészíti ki, hogy panziószerű szállást biztosít diplomatáknak, átutazóban lévő futároknak. Megteheti, lakása nyolcszobás. Pápai Mihály valamikor jelentős vagyonnal rendelkezett, de vagyonát elkártyázta, nőkre, lóversenyre költötte. Pápai Mihályné született Mátray Borbála most harminckilenc éves, kimondottan csinos, kulturált özvegyasszony. Házában, a szemközti ház lakói szerint, rendszeres vendég volt Csitáry Kolos követ, egyesek tudni vélik (Kovács Miklós, Werbőczy u. 13.), hogy Csitáry Kolos Pápai Mihályné titkolt szeretője volt. Egyébként a környezettanulmány készítői minden kétséget kizáróan megállapították, hogy Pápai Mihályné született Mátray Borbála szülei ma is Brassóban élnek, vagyis ott, ahol Csitáry Kolos született, s ahol Csitáry édesapja, Csitáry Bálint él. A két család régóta baráti viszonyban van egymással. A Werbőczy utcai házat a parancs szerint hajnal óta három nyomozó megfigyelés alatt tartja. Bérczy elégedetten tette le a jelentést az íróasztalára. – Indulunk – intett a nyomozónak. – Minden elő van készítve? – Alázatosan jelentem, a parancs szerint minden. Félóra múlva a Werbőczy utca elején kiszálltak a gépkocsiból. Gábor izgatott

volt, de mindenre elszánt. Bízott benne, hogy Pápai Mihályné elhiszi, hogy Csitárytól tudja a jelszót. Óvatosan körülnézett. Észrevette az elég jól álcázott figyelőket. Megálltak a 4-es számú ház előtt. Bérczy biztatóan rámosolygott: – Bátran. Vigyáznak magára. Mennyi időre van szüksége, hogy a névsort megszerezze? – Ha az a valaki otthon van, gondolom, félóra elég lesz. Ha nincs otthon, valami trükkel kijövök, és jelentem, hogy mi a helyzet. Bérczy hunyorított, és megszorította Gábor karját. Mielőtt Gábor elindult volna, gondterhelten megszólalt. – Főhadnagy úr, nem lenne célszerű, ha kapnék egy pisztolyt? Végül is az összeesküvők közé megyek. Ha megsejtik, hogy provokátor vagyok, valahogyan védekeznem kell. Bérczy néhány pillanatig gondolkodott. Miért ne adhatna Lukácsnak pisztolyt? Menekülni úgysem tud, és végül is a kezükben van. Hátranézett, intett a távolabb álló nyomozónak. – Hegedűs, adja oda a pisztolyát Lukácsnak. A nyomozó engedelmeskedett. – Csőre van töltve – jelezte. Gábor átvette a Waltert. – Tud vele bánni? – kérdezte Bérczy. – Évekig levente voltam – mondta megnyugodva Gábor. – Helyes – Bérczy az órájára nézett. – Induljon. Gábor mélyet lélegzett, és elindult. A kaput nyitva találta. A macskakövekkel kirakott udvar végén hatalmas kert húzódott a széles bástyafalig. A gyümölcsfák már virágot bontottak. Jobbra a boltíves árkád mögött ajtók, ablakok látszottak. Bement az árkád alá, bekopogott az első ajtón.

– Ki az? – hallatszott belülről egy nő alt hangja. – Lukács Gábor. Negyven év körüli szép, sötétbarna hajú, karcsú nő nyitott ajtót. De Gábort nem engedte be. – Kit keres? – Pápai Mihálynét. – Én vagyok. Hogy jött be? – A kapu nyitva volt. – Az isten tegye akárhová azt a… – mély lélegzetet vett, aztán folytatta: – ezerszer megmondtam annak a vén boszorkánynak, hogy a kaput be kell csukni. Várjon már egy percre. – Hatalmas kapukulccsal a kezében kisietett, járása kecses volt, tomporán megfeszült a pongyola mintás selyme, Gábor hirtelen erős vágyat érzett az asszony után. Hiába, több mint két éve nem ölelt már nőt, csak álmában Szulitát… – Tehát engem keres – nyugtázta az asszony, miután visszajött. – Magát. – Jöjjön be. Gábor belépett, behúzta maga után az ajtót. Ízlésesen berendezett boltíves előszobában volt. – Beszéljen. – Az asszony hangja határozott volt. – Asszonyom, Lukács Gábornak hívnak. Rab vagyok. Politikai elítélt. Együtt ültem Csitáry Kolos követtel. „A góbé üzeni, hogy a második osztályú jegy az érvényes.” – Úristen – mondta az asszony, és elsápadt. – Menjünk beljebb. Kinyitotta az egyik ajtót, beléptek egy legalább hatszor hat méteres boltíves szobába. Az egyik sarokban kandalló díszlett, a falakon kovácsoltvasból készült

lámpatestek, a mennyezetről is kovácsoltvas csillár lógott, a szoba közepén hatalmas tölgyfa asztal székekkel. A falak mellett koloniál szekrény és könyvállványok zsúfolásig telerakva könyvekkel, néhány tájkép a fal szabad helyein, a padlón értékes perzsaszőnyegek, a kandalló mellett két koloniál fotel. – Üljön le, és beszéljen – sürgette az asszony. Gábor leült, megnyalta ajkát. – Asszonyom, nem kaphatnék valamit inni? Valami erőset. Az asszony a szekrényből egy üveg konyakot, poharakat vett elő, az asztalra tette. – Szolgálja ki magát. Gábor töltött, ivott, aztán beszélni kezdett. Részletesen elmondta, hogy milyen feladatot kapott Bérczy főhadnagytól, miért vállalta el a feladatot, milyen körülmények között találkozott Csitáry Kolos követtel. – Hát nem a németeknél van? – Nem, asszonyom. A Hadik laktanya pincéjében volt. – Hogyhogy volt? – Öngyilkos lett. Az asszony lehajtotta a fejét. Gábor észrevette, hogy könnyezik. Várt néhány másodpercig, aztán, mivel sürgetett az idő, elmondta, hogy miben állapodtak meg Csitáryval. – Tehát engem meg fog kötözni, betömi a számat, s nekem majd azt kell vallanom, hogy maga nálam lakott albérlőként egy időben, mondjuk negyvenkettő januárjától. – Mondja asszonyom, hová vezet az az alagút? – Ez az, amit én pontosan nem tudok. Kolos szerint több kijárata is van. Más házak pincerendszerébe torkollik, de állítólag az egyik járat, a bal oldali, valahol

a bástyafal alatt a Hunyadi János útra ér ki. – Felállt, átment a másik szobába, szinte játékos könnyedséggel félretolta az egyik könyvállványt és a rejtett ajtóra mutatott. – Itt van a kijárat. – Visszamentek a másik szobába. – Mondjon még valamit Kolosról. – Nem sok időm van, asszonyom, ha egérutat akarok nyerni. A szekrényt ugyanis nem húzhatom vissza a helyére. – Nyugodtan visszahúzhatja. Én majd azt fogom vallani, hogy maga a pincén keresztül távozott. Ott is van egy alagútrendszer. – Rendben van. – Gábor mindent elmondott a követről, amit tudott, aztán a megállapodás szerint megkötözte az asszonyt, a száját is bekötötte, utána átment a másik szobába, magához vette az odakészített elemlámpát, és belépett az ajtón. A szekrényt visszahúzta a helyére, becsukta maga mögött az ajtót, és elindult lefelé a lépcsőkön.

8.

Mária elmosogatott, elrakta az edényeket, és arra gondolt, hogy hamar lefekszik, a légitámadásig alszik egy-két órát. Zsófi a gyereket fürdette. Csitáryné a nappaliban beszélgetett Szulita anyósával, Buday ezredes feleségével. Mária fáradt volt, megviselte őt az állandó készenlét, hiszen neki jószerivel éjjel-nappal talpon kell lennie, Zsófi rendes teremtés, de nincs benne önállóság, amiről persze nem a szép arcú lány tehet, hanem Csitáry méltóságos asszony, aki csírájában elnyomta a lány kezdeményezőképességét. Hét óra múlt néhány perccel, amikor a konyhaablakon halkan kopogtak. Mária lekapcsolta a villanyt, és az ablakhoz ment. – Ki az? – kérdezte kicsit bizonytalanul. – Én vagyok, Lukács Gábor – suttogta alig hallhatóan a fiatalember. – Szentséges ég! Gábor, Gáborkám… – Rosszullét környékezte, de azért volt annyi ereje, hogy kinyissa a konyhaajtót. – Gyere be. – Gábor belépett. Mária csak nézte szótlanul, aztán a mellére szorította, könnyei végigperegtek széles

arcán. – Gáborkám, kisfiam, már azt hittem, hogy nem is élsz. Ó, Istenem, de boldog napom is van. – Elengedte a fiatalembert, hátralépett, szemügyre vette őt tetőtől talpig. Szólni akart, de Gábor megelőzte. – Mária néni, szökésben vagyok. Üldöznek. Nincs sok időm, Szulitával kell beszélnem. Sürgősen. Mária megfogódzott az asztalban, és lassan leült a hokedlira. – Megszöktél? – Drága Mária néni, majd mindent elmondok. Most hívja ide Szulitát. – Szulita vidéken van. Somogytarcalon. Ma reggel utazott el autón. Ó, te szerencsétlen. Sejtik, hogy idejöttél? – Nem, nem sejtik – válaszolt Gábor csalódottan. – Honnan is sejtenék? – Most aztán mit tegyen? Ha Szulitának nem adhatja át az üzenetet, akkor kár volt ilyen nagy kockázatot vállalnia. Leült az asztal túlsó oldalára. – Egyedül van? – Nem, nem vagyok egyedül. – Hangját halkabbra fogta. – Itt van Szulita mamája, Budayné méltóságos asszony, Zsófi és Gáborka. – Ki az a Zsófi? – Csitáryék cselédlánya. – Gáborra nézett. – Mit mondjunk, ha benyitnak? – Hogy a keresztfia vagyok. Most érkeztem Erdélyből. Nem, az nem jó, mert Erdélyt nem ismerem. Mondjuk inkább, hogy Pozsonyból szöktem át. Ott már jártam, valamennyit tudok beszélni róla. – És hogy hívnak? – Mondjuk Molnár Miklós. Könnyű név, nem lehet elfelejteni. Mária már teljesen magához tért, visszanyerte határozottságát, cselekvőképességét. – Miért akarsz beszélni Szulitával? Gábor nagyot nyelt.

– Nem tudna cigarettát szerezni? Mindegy, hogy milyen. – Várj, rögtön hozok. – Bement a szobába. Gábor magára maradva végignézett az ismerős konyhán. Semmi sem változott az eltelt évek óta. Hirtelen rászakadtak az emlékei. Kívülállóként látja magát, jókedvű, fején diáksapka van, hetykén, kicsit féloldalasan, tejesüvegekkel teli kosarát már letette a folyosón, kopog, belép, kezében a péksütemények és az üveg. Nem akar hinni a szemének. Mária helyett Szulita fogadja. Döbbenten néznek egymásra. Ez Jean Duran utolsó útja. És a szerencsétlen, a leleplezett Jean Duran magyarázkodni akar, de Szulita, a büszke Szulita nem engedi, pedig jól látja, hogy a könnyektől fátyolos a szeme, a hangja is rekedtes, amikor megkérdi, hogy mennyivel tartozik. És ő szeretne elsüllyedni, ég az arcán a bőr, és úgy érzi, hogy őszinte, lángoló szerelme abban a pillanatban gyűlöletté változik. Gyűlöli azt az ostoba, gőgös úrilányt, aki most leleplezte igazi énjét, aki csak azért volt boldog a karjában, mert úgy tudta, hogy az apja francia tábornok… Mária jött vissza egy doboz Memphis cigarettával és gyufával. – Nincs semmi baj. A méltóságos asszonynak elmondtam, hogy itt vagy, átszöktél, szóval maradhatsz, amíg akarsz. Tessék, gyújts rá. – Átadta a cigarettát és a gyufát. – Gábor nyomban rágyújtott, és mindjárt derűsebben látta a világot. – Vacsoráztál már? – kérdezte Mária. – Még nem. – Te szerencsétlen. Miért nem ezzel kezdted? Már csak hideget tudok adni édes egy fiam. – Jó lesz az is. Mária perceken belül tálalt, Gábor elnyomta a csikket, és farkasétvággyal falatozni kezdett. – És most beszélj, te átokfajzat. – Átokfajzat? Miért vagyok én átokfajzat? – Még kérded? Hát nem te okoztál szomorúságot Szulitának? Gábor szájában megkeseredett a falat.

– Mária néni – mondta eltolva maga elől a tálat –, drága jó édesanyám emlékére esküszöm, nem akartam én szomorúságot okozni neki. Én boldoggá akartam tenni. Higgye el nekem. – Egyél a krisztusodat, és ne húzd fel az orrodat, ha nem akarod, hogy szegény anyád helyett megpofozzalak, te ügyefogyott. És most beszélj. Még egyszer ne mondjam. – Mielőtt beszámolnék a magam kálváriájáról, valamit elmondok. De csak magának. Érti, Mária néni, csakis magának. – Mondd hát. – Mária teletöltötte borral a poharat. – Csitáry Kolos meghalt. – Nem igaz. – Igaz, ha mondom, a krisztusát. Egy zárkában voltam vele. Előttem mérgezte meg magát. Nem bírtam megakadályozni, mert a méreg a szájában volt. Mária hátával a falnak dőlt, és némán, a száját keményen összezárva, sírni kezdett. Könnyei végigfolytak öregedő, de még most is szép arcán. – Nem értem – nyöszörögte halk, elcsukló hangon. –Szulita az édesapja ügyében utazott Somogytarcalra, a birtokra. Itt járt Bérczy Pál főhadnagy. Elmondta, hogy a méltóságos úr a németek fogságában van, de az ő édesapja segíteni szeretne rajta. Ezért akar találkozni vidéken Szulitával. Most aztán Gábor csodálkozott. De annyira, hogy letette a kést és a villát. – Mária – kezdte, miközben az agya sebesen dolgozott. – Bérczy főhadnagy apja öngyilkos lett. Főbe lőtte magát. A követ úr nem a németek fogságában volt, hanem Bérczyéknél, a kémelhárító osztályon. Ez azt jelenti, hogy Bérczy főhadnagy valami furcsa játékot űz, valami csapdát állított Szulita számára. A mérget a követ úrnak a főhadnagy adta. – Kiitta a bort, újra teletöltötte a poharat. – Mária, érzem, hogy Szulita veszélyben van. Hozzá kell mennem. Nemcsak azért, hogy apja fontos üzenetét átadjam neki, hanem azért is, hogy megvédjem őt. – Somogytarcalra csak reggel indul vonat a Déli pályaudvarról – mondta

Mária. – Délután három húszkor érkezik Kaposvárra. Onnan pedig négy órakor van csatlakozás a községbe. – Valahogyan oda kell jutnom. Csak az a nagy baj, hogy nincs igazolványom. – Hát az bizony nagy baj, fiacskám, mert lépten-nyomon igazoltatnak. Rendőrök, csendőrök… – Mária ivott néhány korty pálinkát. – Mondd csak, Gábor, a méltóságos asszony mit tudhat erről a dologról? – Semmit. Miért? – kérdezte Gábor. – Valami eszembe jutott. – Nekem is. – Gábor felállt, sétálni kezdett. – Igen, eszembe jutott valami. Mária néni, adjon ide, legyen szíves, egy telefonkönyvet. Gondolom, van telefonkönyvük. – Persze hogy van. Hozom. Ha telefonálni akarsz, a készüléket átkapcsolom a hallba. – Helyes. Tessék átkapcsolni. Gábor arra volt kíváncsi, hogy Bérczy igazat mondott-e Csitárynak. Igaz-e, hogy az apja, Bérczy alezredes katona módra főbe lőtte magát. Mária visszajött a telefonkönyvvel. Gábor leült, egyre izgatottabb lett. Kikereste Bérczy Pál mérnök alezredes telefonszámát. Rágyújtott, és tárcsázott. A csengetés kiment. Gábor elég sokáig várt. Végre valaki felvette a kagylót: – Halló – mondta egy mély hangú férfi. – Bérczy Pál alezredes úr száma? – Bérczy Pál alezredes beszél. – Köszönöm. Letette a hallgatót. Gyomra megrángott az idegességtől. – Ez a Bérczy főhadnagy aljas gazember. Félt, hogy Csitáry vallomást tesz az apja ellen. Most mit tegyünk? Honnan szerezzek igazolványt? – Zsófi nézett be.

– Bocsánat – mondta, és visszahúzódott. Gábort, ahogy a bekukkantó lányra nézett, rossz érzést fogta el. Mária becsukta a konyha ajtaját, és leült a hokedlira. – Már az előbb mondani akartam neked valamit. De te nem hagyod szóhoz jutni az embert. – Hallgatom, drága Mária néni. – Felhívom Bánffy tanácsos urat. Ő Szulitának jó embere. Vele őszintén beszélhetsz. Jó barátja, vagy legalábbis is jó ismerőse volt Csitáry méltóságos úrnak. – Nem lesz belőle bajom? – kérdezte Gábor, és újból falatozni kezdett. – Nem hiszem. Erdélyi ember. Én szót értek vele. – Tudja, hogy hol lakik? – Nem tudom. De a méltóságos asszony tudja. Megkérdezem. – Tessék várni. Talán megtaláljuk a címét a telefonkönyvben. Megtalálták. Bánffy Márton a Margit körút egyik bérházában lakott, nem messze az Átrium mozitól. – Tudod mit – javasolta Mária –, én elmegyek hozzá, és idehívom. – Mi lenne akkor, ha felhívnánk telefonon, és idehívnánk mondjuk azzal, hogy Szulitáról van szó. – Nem tudom. Egy biztos, hogy Bánffy tanácsos úr Szulitát nagyon szereti. – Akkor próbáljuk meg. Tessék azt mondani, hogy Szulita beteg, de szeretne beszélni a tanácsos úrral. Mária bement a hallba a konyhából. Gábor egyedül maradt megint. Nem sokáig, mert bejött Zsófi. – Jó estét – köszönt. – Zsófi vagyok.

– Molnár Miklós – mondta Gábor, és kezet fogott a lánnyal. – Hogy van? – kérdezte Zsófi, és leült az egyik hokedlira. – Köszönöm kérdését, tűrhetően. És maga hogy van? – Kicsit fáradtan. Gáborka maga az ördög. Nem is egy ördög lakik benne, legalább hét. De megyek is vissza hozzá, mert ha felébred, és nem talál ott, úgy elkezd bömbölni, hogy felzavarja a házat. – Felállt, indulni készült, amikor Gábor megkérdezte: – Egy pohárka bort nem parancsol? A lány megállt, mosolyra húzta szép rajzú száját. – Hát nem is tudom. – Akkor töltök. – És máris teletöltötte az egyik üres poharat. – Ezt a maga boldogságára isszuk. – Nem bánom. Rám fér. – Elvette Gábortól a teli poharat. – Hát akkor arra. – Fenékig itta. Mária jött vissza. – Mi van, te részeges tündér, tedd le azt a poharat, és menj be, a gyerekhez. Ott a te helyed. – Jól van, megyek már. – A méltóságos asszonyék már lefeküdtek? – Á, dehogy. Várják a légitámadást. Kártyáznak, szokásuk szerint. Viszontlátásra, Miklós. Meddig marad? – Nem tudom – mondta Gábor. – A keresztanyámtól is függ. – Majd meglátjuk. – Megvárta, míg Zsófi kiment a konyhából. – Mindjárt jön. Mondtam, hogy a konyhaajtón kopogjon. Alig félóra telt el, és a szikár, csontos Bánffy Márton már ott ült a hokedlin

Gáborral szemben, és jó szívvel iszogatta a kisüstit, közben egy-egy szalonnavagy kolbászdarabkát csúsztatott le a torkán. – Akkor hát halljuk, hogy mi újság van? – kérdezte. – Tanácsos úr – kezdte Mária –, itt valami nagyon nagy disznóság készül. – Éspedig. – A napokban Bérczy Pál főhadnagy idejött. Megvendégeltük. Hogy mit beszéltek, csak később tudtam meg az én aranyoskámtól. – Nem tudná rövidebben? Mindjárt jönnek az amerikaiak, és vége lesz a mesének. Mária neheztelve nézett Bánffyra. – Röviden. Bérczy azt mondta: az apja és ő segíteni szeretne Csitáry méltóságos úron, aki a németek fogságában van. Ezért Bérczy alezredes úr találkozni szeretne az asszonyommal valahol vidéken. Megállapodtak: Somogytarcalon fognak találkozni. Szulita már le is utazott a birtokra. Tehát röviden én ezt tudom. – Helyes – mondta Bánffy. – És maga mit tud? – Tanácsos úr – kezdte Gábor, és nyilván az ital hatására, elővette a csőre töltött Walter pisztolyát –, szökött rab vagyok. Elítélt. Nem köztörvényes. Politikai. – Aztán annak rendje és módja szerint elmondta történetét, és azzal fejezte be: – Tanácsos úr, én azért szöktem meg, hogy az üzenetet átadjam Szulitának. – Világos – reagált Bánffy. – Bérczy hazudott. Sőt több ízben hazudott. Szulitának azt hazudta, hogy az apja akar találkozni vele, holott a szerencsétlen hérnök erről semmit sem tud. Nem vagyok jós, de attól tartok, hogy Szulitát Bérczy Pál főhadnagy fogja felkeresni. – Minden bizonnyal. De azon a találkozón én is ott leszek. – Csak lassan, atyámfia – fékezte Bánffy. – Mária nekem azt rebegte el szép alt hangján, hogy magának nincsen semmiféle irata.

– Nincs. De én akkor is elmegyek Somogyakárhova – erősködött akadozó nyelvvel Gábor. – Helyes, atyámfia, itt van egy darab papír, ceruza, írja fel az adatait. Gábornak megártott a sok ital. Évekig nem ivott, most meg alaposan a pohár fenekére nézett. Keze is remegett, amikor felírta a papírra hamis adatait. Csak nehogy elfelejtse. Molnár Miklós… Molnár Miklós… Született, hol is született? Késmárkon vagy Lőcsén… Végül is Lőcse mellett döntött. Anyja neve? Na, mi legyen az ő drága anyjának a neve? Legyen mondjuk Angyal Veronika, mert igenis, az ő drága édesanyja angyal volt. Könnyezni kezdett. – Mi a baj? – kérdezte tapintatosan Bánffy. – Semmi. Csak eszembe jutott az anyám. Tetszik tudni, amikor lefogtak minket, anyámat a bitangok megölték. Később azt mondták, hogy öngyilkos lett. Bánffy bólintott. – Fejezze be az írást, mert sietnem kell. Hamarosan megszólalnak a szirénák, én pedig nem akarok itt rekedni. – Látta, hogy Gábor újból tölteni akar, rászólt: – Kérem, ne igyon többet. – Elvette tőle az írott papírt, átolvasta. – Rendben van. Lakhelyül beírjuk az én címemet. Figyeljen rám, Lukács Gábor – szólt aztán határozottan. – Maga most lefekszik, kialussza magát. Én reggel hat órakor itt leszek magáért. Világos? Bánffy felállt. Máriára nézett. – Reggel hatra itt leszek. Nem jövök föl. Készítsen valami útravalót. – Meglesz, tanácsos úr, a jó isten áldja meg magát.

9.

Bánffy nagyszerűen vezetett. Gábor szégyenkezve ült mellette. Már elhagyták Agárdot, amikor a tanácsos megszólalt. – Fiam, valamit jól jegyezzen meg. Aki illegális munkára vállalkozik, az lehetőleg ne igyon. Világos? Maga, kedves atyámfia, tegnap este többet ivott a

kelleténél. A falra szegezhettem volna, mint a döglött denevért. – Szégyellem magam, tanácsos úr. Sok mindent mondhatnék, de felesleges. Igaza van. Az 1900-as Mercedes kitűnően haladt. Az út még nem volt forgalmas, a falvakból az állatokat már kihajtották a legelőkre, nyugodtan autózhattak. – Ha igazoltatnának – mondta Bánffy –, maga maradjon csendben. Csak akkor szólaljon meg, ha én mondom. Világos? – Minden világos, tanácsos úr. – Egyébként jól érzi magát? – Hála Mária néninek, igen. Már a fejem sem fáj. Hajnalban megitatott valami savanyú ízű micsodával, és szinte újjáéledtem. – Ennek örülök. Mária nagyszerű teremtés. Nem csoda, erdélyi. – Minden erdélyi ember ilyen, mint Mária? – Na nem. Akad gyatra ember azok között is. – Tülkölt, kikerült egy szekeret, aztán visszatért az úttest szélére, és tovább hajtott. – Csitáry Kolos is remek ember volt. Maga látta, hogy meghalt? – Sajnos. A méreg pillanatok alatt végzett vele. – Megdöbbentő. Akárhogyan nézem is, Kolost Bérczy Pál gyilkolta meg. Az apja is az összeesküvés részese volt. Erről, mint maga mondja, Csitáry is tudott. – Tudott. – Bérczy nem akarta, hogy Csitáry terhelő vallomást tegyen Bérczy alezredesre, ezért rávette őt az öngyilkosságra. – Így volt. Ott halt meg előttem. Tanácsos úr, nem zavarja önt, ha egy keveset alszom? – Nem zavar. Aludjon, ha bír.

Gábor lehunyta a szemét. És azon nyomban elaludt. Kaposvár után ébredt fel. Szinte kábultan nézett körbe, idegen volt minden, az autó belseje, a táj, de idegen volt neki Bánffy Márton is. – Maga aztán tud aludni, atyámfia – mondta a szikár férfi –, szinte végigaludta az egész utat. – Fáradt voltam, aztán az este, úgy érzem, sokat ittam. Csodálatos vidékeken autóztak végig. Olyan szép, békés volt a táj, mintha valóban valódi béke lenne az országban, a világon. – Beszéljen magáról – kérte Bánffy. – Előbb együnk – javasolta Gábor. – Látja, ez nagyszerű gondolat. A legközelebbi csárdánál megállunk. Hamarosan elértek egy községet. Szerencséjük volt, a község elején nyitva találták a Vadászlak nevű csárdát. Bevitték az elemózsiát, amit Mária egy kis kosárkába becsomagolt. Főtt ételt egyébként sem kaptak volna, mert még korán volt. Leültek az egyik kecskelábú asztalhoz, Gábor kirakta az asztalra az ennivalót. Csinos fiatalasszony jött elő a söntés mögül. Megkérdezte, hozhat-e tányért, evőeszközöket. Hát persze hogy hozhat, meg is köszönik, de hogy ne kelljen többször fáradnia, hozzon még valami pálinkát, meg egy liter könnyű bort. – Szódát is, ha van – szólt közbe Gábor. – Hozok – mondta a nő. – Jó étvágyat. Bánffy végignézett a kirakott rengeteg mindenfélén, és azt mondta: – Jöjjön kedves, tartson velünk. – Én már ettem, nagyságos uram. Köszönöm. Bánffy nem kérette magát. Olyan jó étvággyal evett és ivott, hogy Gábor csak úgy bámult. Nem hitte volna, hogy ennek a szikár embernek ilyen jó étvágya

van. – Milyen messze vagyunk még Somogytarcaltól? – kérdezte Gábor. – Nem tudom. De nem lehetünk már messze. – Bánffy vágott a sonkából, szinte legyömöszölte a szájába. Nem evett, falt. Intett az asszonykának. Az készségesen odament. – Mondja, kedvesem, milyen messze van ide Tarcal? – Hát az nincs messze. Tán húsz kilométerre, ha van. Csak tessék vigyázni, mert a falu közepén a templomnál jobbra kell fordulni. – Köszönöm, kedves. Igyon már velünk egy pohárral. – Jaj, nagyságos úr, én sohasem iszom. – Ahogy gondolja. Mondja, kedvesem, ismerős arrafelé? – Hát kit keresnek a nagyságos úrék? – A Petényi-kastélyt. – Ismerem. Dolgoztam én ott lánykoromban Kamarás Pali bácsinál meg Horváth Z. Miklósnál. – Nem ismerjük őket. Kik ők? De hát üljön már le – biztatta Bánffy, mert látta, hogy az asszonyka váltogatja lábain a testsúlyát. – Isten ments, nagyságos uram. Az hiányozna még nekem, semmi más. Szóval, hogy kik ők? Nem válaszolhatott, mert a söntés mögött a konyhaajtóban megjelent egy rőtvörös hajú, kövér középkorú ember, és durván az asszonykára kiáltott. – Hallod-e, Erzsi, te nem azért vagyol itt, hogy társalogjál, az istenit, hanem azért, hogy végezzed a dolgodat, az istenit. Erzsi ijedten nézett hátra, és szinte futva távozott. – Várjon csak, jóember – szólt rá hangosan Bánffy.

– Nem érek én rá tereferélni az urasággal – mondta a vöröshajú. Becsapta az ajtót maga mögött. – Szívem szerint móresra tanítanám ezt a fickót – mondta Bánffy, de végül is ülve maradt. Több parasztember tért be az ivóba, köszöntek adj’ isten jó napottal, aztán a söntéshez mentek, bort, pálinkát kértek. Hamarosan újabb vendégek érkeztek, légvédelmi tüzérek: egy hadnagy, egy hadapród őrmester és két szakaszvezető. Rövid tanakodás után leültek az egyik asztalhoz. Étlapot kértek. Gáborék már nem várták meg, hogy rendeljenek, összecsomagolták a megmaradt ételt, beletették a kosárkába, fizettek, és kimentek a vendéglőből. Alig néhány lépésre voltak a gépkocsitól, amikor felbukkant egy csendőrjárőr az épület mögül. Mintha lesben álltak volna. – Jó napot – köszönt egy alacsony termetű, bajuszos őrmester. – Jó napot – viszonozta Bánffy, és tovább akart menni. – Várjon – szólt rá az őrmester. Bánffy megállt. – Maguké az autó? – Az enyém – mondta a tanácsos. – Valami baj történt vele? – Igazolják magukat. Bánffy elővette rendőrségi igazolványát, és az őrmester elé tartotta. Az, ahogy meglátta a címert és a pecsétet, vigyázzba kapta magát, és az előírásoknak megfelelően jelentkezett. – Tanácsos úr, Horváth Gergely csendőr őrmester járőrparancsnok alázatosan jelentkezem. – Végezzék a dolgukat, Isten áldja magukat. Beültek a kocsiba, és tovább hajtottak. Gábor hátrafordult, látta, hogy a csendőr megtörli a homlokát. Úristen, gondolta, ha minden ilyen simán menne. Milyen könnyű lenne az élet. Az ember csak felmutat egy igazolványt, és szabad az út előtte.

– Még meg sem kérdeztem – szólalt meg Bánffy, mikor a templomnál rátértek a tarcali útra –, maga ismeri Szulitát? – Ismerem – mondta Gábor. – Évekig hordtam a tejet Petényiékhez. De Szulita nagyon haragszik rám. Talán gyűlöl is. – Miért? – Elhagyták az utolsó házakat, csodálatos fenyves között vezetett az út. – Miért? Becsaptam őt. Illetve nem is én, hanem egy dilinkós szobrász barátom, aki azt mondta Szulitának, hogy én született francia vagyok. Szulita meg elhitte. Franciául tanítottam őt, és valahogyan tetszett nekem ez a játék. Már az, hogy Szulita franciának tart, egyenrangúnak magával, szóval nem mondtam meg neki, hogy mindez hazugság. – Szóval maga beszél franciául? – Jobban, mint magyarul. – Gábor elmondta franciaországi élményeit. – Tetszik tudni, tanácsos úr, én sohasem ismertem az apámat. Nekem naponta a szemembe vágták, hogy anyám megesett lány volt. De az soha senkit nem érdekelt, hogy miért lett az, és miért maradt meg lányanyának. Ha nem jön az ellenforradalom, akkor én ma apám nevét viselem. – Az édesapja kommunista volt? – Az volt. Azért kellett menekülnie. –Látja, barátom, ilyen a politika. Én nem vagyok kommunista, és most milyen békésen megférünk ebben az autóban. Mert valami összeköt bennünket. Én sem szeretem a nácikat, maga sem. És ez a közös valami olyan erős, hogy még segítek is a szökésében. Így van ez, atyámfia. A távolban feltűnt a kastélynak is beillő kúria. – Remélem, még nem késtünk el – mondta Bánffy, és Gáborra nézett.

10.

Szulita az árnyékos teraszon állt, és a közeledő gépkocsit nézte. Horváth Miklósné, Sárika, dús hajú, lányos alakú asszony, ott állt mellette. – Pedig ide jön az az autó, nagyságos asszonyom. – Én is azt hiszem. Nézze meg, Sárikám, hogy a lányok hogy állnak a takarítással. – Igenis. Szulita egyedül maradt. Mellében erős szorítást érzett. Végre megtudja, hogy mi van az édesapjával, talán sikerül kiszabadítani. Törvényesen vagy másképpen. Olyan nagy ez az ország, hogy el lehet rejteni őt. Lám, mégiscsak sok jó ember van. Bérczy Pali, bár bevallása szerint kémkedett utána, valójában tisztességes ember. Bérczy alezredest nem ismeri személyesen, de édesapja csak jót mondott róla. A gépkocsi egyre közelebb ért az épülethez. Szulita felismerte a márkáját. Nem gondolta volna, hogy Bérczyéknek Mercedes kocsijuk van. Nem olcsó, de hát ez az ő dolguk. De miért ne lehetne, Bánffy Márton is Mercedessel jár. Az autó eközben befordult az udvarra, lassított. Szulita jól látta, hogy ketten ülnek benne. Összeszűkítette a szemét, a volán mögött ülő férfi nagyon ismerősnek látszott. És máris rossz érzések ébredtek benne. Nem alaptalanul, mert amikor az autó megállt a bejárati lépcsőnél, és utasai kiszálltak, Szulita azt hitte, hogy nyomban elájul, meg kellett támaszkodnia a márványoszlopban. A vér kifutott az arcából, olyan sápadt lett, mint a frissen meszelt fal. – Csókollak, kedves Szulitám – üdvözölte széttárt karokkal Bánffy, és felment a lépcsőn, magához ölelte a sápadt asszonyt, megcsókolta jobbról, balról, aztán a mögötte álló, az asszonynál is sápadtabb Gáborra mutatott. – Ez egy hamis igazolvánnyal bujkáló szökött rab, nem én szöktettem meg ezt az atyámfiát, de én bújtatom most őt. Úgy tudom, ti ismeritek egymást. – Szulita bizonytalanul bólintott. Bánffy formában volt, folytatta: – Úgy hallom, hogy te, kedvesem, gyűlölöd ezt a szökött rabot, most arra kérlek, tedd félre a gyűlöletedet, mert fontos dolgokról van szó, meg kell hallgatnod Lukács Gábort, helyesebben Molnár Miklós pozsonyi lakost. A fiatalok nézték egymást, egyikük sem tudta, hogyan viselkedjen, mit is

mondjon a másiknak, tegezzék-e vagy magázzák-e egymást, mint az idegenek, feledve és megtagadva a múltat, az egyre jobban burjánzó emlékeket, a csókokat, a forró öleléseket. Gábor azt gondolta: nem tagadja meg a múltat, végül is vesztenivalója nincs, nem akar ő semmit ettől a büszke, gőgös asszonytól, aki csak az osztályába tartozó embert ismeri el embernek, mindenki más csak azért él, hogy őt, Csitáry Szulitát és osztálytársait hűségesen kiszolgálja. – Csókollak, Szulita – köszöntötte Gábor, és szinte elakadt a lélegzete, ahogy az asszony égszínkék szemébe nézett. Szép volt? Neki gyönyörű. Nem bírta nézni, le kellett hunyni a szemét. – Szervusz, Jean Duran – fogadta a köszönést Szulita, és kezet nyújtott. Gábor előrelépett, forró ajkát az asszony kezére szorította. – Hogy vagy? – Köszönöm – mondta aztán –, most, hogy látlak, már jól vagyok. – Mi az, hogy Jean Duran – kérdezte Bánffy. – Valami jelszó vagy hasonló? Szulita belekarolt a tanácsosba. – Majd mindent megmagyarázok, Márton bácsi. Most csak annyit. Én ezt a szökött rabot Jean Duran francia hadnagyként ismertem. – Értem. Mint Sikorszkyt, aki valójában Koska volt. – Valahogy úgy – mondta Szulita –, és mégsem úgy. Menjünk be. Az ebédre várni kell. Bánffy megállt. – Szulita, mi tudjuk, hogy látogatót vagy látogatókat vársz. Tulajdonképpen ezért jöttünk. De nem akarom, hogy Bérczy meglássa az autómat. –Vigye hátra a kocsiszínbe, Márton bácsi. Aztán jöjjön be. – Merre van a kocsiszín? Szulita megmutatta.

Gábornak majdhogynem meghasadt a szíve, amikor arra gondolt, hogy neki kell közölnie Szulitával az édesapja halálát. Engedelmesen követte az asszonyt, és tekintetét nem bírta levenni róla. Álmában sokszor látta Szulitát, s az álom mindig megszépíti a valóságot, de az ő álmai, úgy tűnik, nem szépítették meg, mert Szulita a valóságban szebb és kívánatosabb volt minden álomképnél. Már a hatalmas fogadószobában voltak, amikor Sárika visszajött, és jelentette, hogy a vendégszobák elkészültek, és az ebédet is hamarosan tálalhatják. – Köszönöm, Sárikám – mondta Szulita –, legyen szíves, küldjön be valami inniés harapnivalót az uraknak. – Igenis, nagyságos asszonyom. – Ezzel elment. Szulita nagy fegyelemmel próbált uralkodni érzelmein, de nehezen sikerült, egyre erősebben érezte, hogy szereti Gábort. – Ülj le, Jean – mutatott az egyik öblös fotelra. Gábor cigaretta után kutatott a zsebében. – Rágyújthatok? Szulita bólintott. Gábor folytatta: – Máriától kaptam. Te nem gyújtasz rá? Azt hiszem, a te cigarettád. – Ha megkínálsz, rágyújtok. – Parancsolj. Rágyújtottak, aztán mind a ketten leültek. – Édesanyád valóban meghalt? – Szulita mélyről eresztette ki a füstöt. – Agyonverték. Nekem azt mondták, hogy öngyilkos lett, de nem igaz. Szabályosan agyonverték. – Valóban szökött rab vagy? – Az vagyok. Sárika jött be, és pálinkát, apró sós süteményt tett az asztalra.

– Köszönöm, Sárikám. Csak akkor jöjjenek be, ha csengetek. – Igenis, nagyságos asszony – mondta a szőke hajú gondnoknő, és elment. Az ajtóban éppen feltűnt Bánffy Márton. – Üljön le, Márton bácsi, és töltsön. – Egészségünkre. És a holtak örök békéjére – emelte poharát a szikár ember. – Arra. – Szulita fenékig itta a poharat. Érezte, hogy a fejébe száll az ital. Gáborra nézett. – Szóval megszöktél? – Megszöktem, Szulita. – És tudod-e, kislányom, hogy miért szökött meg ez az atyánkfia? – Nem tudom. Én azt sem tudom elképzelni, hogy hogy lehet a börtönből megszökni. – Általában nem lehet, de Gábor megszökött, mert fontos üzenetet bízott rá édesapád. Amit át kell adnia neked. Szulita elsápadt. – Találkoztál apámmal? – Egy zárkában ültem vele. – Istenem, drága jó istenem. – Csendesen sírni kezdett. – Apád zsoltárokat énekelt. Halkan. Alig hallhatóan. Többször elénekelte a Térj magadhoz drága Sion-t. – Mi van apámmal? – kérdezte könnyeit letörölve Szulita. Gábor Bánffyra nézett. A tanácsos nemet intett. Mintha fejének mozdulatai azt üzenték volna: „Fiú, még ne mondd meg! Még várj!” – Apáddal? Fontos üzenetet bízott rám. Tulajdonképpen ezért szöktem meg. – Mit üzent?

– Szó szerint már nem tudom. De a lényeg: Mondd meg Szentirmaynak, hogy a vezérkari tiszt barátja áruló. A Gestapo ügynöke. – Uramisten. Ez igaz? – Ha az édesapád üzeni, bizonyára az! Azonnal értesítened kell Szentirmay Zoltánt. Ez most mindennél fontosabb. – Én most nem mehetek el innen. – Szulita aggódva nézett Gáborra, aztán tekintetét lassan Bánffy Mártonra emelte. – Muszáj itt maradnom. – Hangja elcsuklott. – Az apámról van szó. – Szulita – kezdte Gábor halkan. – Bérczy hazudott neked. Nem az apja akar találkozni veled, hanem ő. Ha nem hiszel nekem, végigjátszhatjuk ezt az egyfelvonásost. Mert második felvonás nem lesz, megölöm a gazembert. – Egy szavadat sem értem, Jean. – Megmagyarázom – kezdte Gábor, és amikor látta, hogy Bánffy int a fejével, bátrabban folytatta. – Szulita, amikor Bérczy veled beszélt, apád már régen az ő fogságában volt. Hazudott neked. – Az apámat is elítélték? – Nem. Nem volt elítélve. – Akkor hogy voltál vele, te, az elítélt, egy zárkában? – Úgy, hogy Bérczy áthozatott a Margit körúti fogházból. Provokálnom kellett apádat. Fontos adatokat kellett megtudnom tőle. Bérczy azt akarta, hogy besúgó legyek. Érted már? – De tőlem mit akar? – Attól tartok, hogy téged akar – mondta Bánffy. – Megkívánt, mint egy jó falatot. Szulita kétségbeesetten nézett rájuk. Bánffy értett Szulita tekintetéből, csendesen megszólalt:

– Már azon az áron sem mentheted meg apádat, kedvesem. Már nem él. – Nem él… – Jól hallottad, lányom. Apádat Bérczy főhadnagy a halálba kergette. Ha kíváncsi vagy a részletekre, Gábor majd elmondja. Ő zárta le édesapád szemét, ő beszélt vele utoljára. Szulita sírógörcsöt kapott. Nem lehetett beszélni vele. Bánffy kétségbeesve hívta Sárát. Az asszony aztán kezelésbe vette a szerencsétlen asszonyt, de nem bírta felemelni, hogy bevigye a szobájába. Gábor nem sokat teketóriázott, ölbe vette, és vitte Sára után. Alig tudta megállni, hogy ne csókolja meg sápadt arcát. A bejárattól balra, az utolsó szobában volt Szulita hálószobája, Gábor vigyázva letette a heverőre. – Köszönöm, nagyságos uram – mondta Sára –, a többit én már elintézem. – Mondja, kedves, melyik lesz az én szobám? – Innen a második. De hát csak nem akar már lefeküdni az úr? – Szívesen lefeküdnék, ha lehet. Fáradt vagyok. – Mindjárt intézkedem. Csak előbb az úrasszonyomat ellátom. Gábor Szulita arcát nézte. Az asszony alig lélegzett. Letérdelt a heverő mellé, és lágyan megcsókolta a homlokát. Aztán felállt, és kiment a szobából. Bánffyt egyedül találta. Iszogatott. – Meg kellett mondani neki. Ki fogja heverni. Szulita erős, igazi egyéniség. Csak most nagyon váratlanul érte a hír. Igyon, maga is sápadt. De milyen sápadt! Mint a Maros partján szárított gyolcs. – Sajnálom Szulitát – kesergett Gábor. – Jobban sajnálom, mint gondolná. Bánffy bólogatott, és az órájára nézett. Fél három múlt. – Nem kell válaszolnia. Sem helyben hagyni nem kell, sem tagadni. Amit mondani fogok nem kérdés, tárgyilagos állítás. Maguk szerették egymást.

Maguknak viszonyuk volt egymással. Maguk még most is szeretik egymást! Most pedig beszéljük meg, hogy mit csináljunk, ha az a gazember megérkezik. – Agyonlövöm, és elásom a trágyadomb alá – heveskedett Gábor. – Ötletes. Tulajdonképpen oda is való. A trágyába. De ez nem valami célravezető. Sok a tanú. Ha csak hárman lennénk, istenemre, én hánynám rá a trágyát a vasvillával. De, atyámfia, sokan vagyunk ezen a kúrián. Valamelyik csendőr egy pofont ad Sárikának, szegény asszonyka mindent be fog vallani, még azt is, amit nem tud. És tudja, miért? Mert két aranyos kislánya van. A fiatalabbik tizenhárom, az idősebbik tizenöt éves. Látta már őket? – Még nem találkoztam velük. – Én igen. Gyönyörű teremtések. De térjünk a tárgyra. Hamarosan megérkezik Bérczy főhadnagy. A kérdés az, hogy mit csináljunk. Mert ugye Szulitát nem hagyhatjuk magára vele. Van valami használható elképzelése a trágya alá való temetésen kívül? –Tanácsos úr, ha Bérczy itt talál, vagy letartóztat mint szökött rabot, vagy ami a számára a legkedvezőbb: agyonlő, mert „nem adtam meg magam,” vagy azért, mert „rátámadtam”. Nyilván neki lesz igaza, mert én valóban szökött rab vagyok. És tanú Bérczy ellen. Tanúra pedig nincs szükség. – Logikus, amit mond. Csakhogy itt vagyok én is. Engem nem lőhet agyon. Nos, atyámfia, maradjunk abban, hogy maga, a szökött rab megadta magát nekem. És védelmet kért tőlem, mert az volt a gyanúja, hogy Bérczy magát is el akarja tenni láb alól. Tehát ezt a játékot most már végigjátsszuk. Ha Bérczy megérkezik, maga eltűnik valamelyik szobában. A főhadnagy urat én fogadom mint a család régi barátja, és Szulita. Persze nagyon jó volna, ha a közelünkben maradna, hogy segítsen, ha úgy alakulnának az események. Világos, atyámfia? – Világos, tanácsos úr. Bérczy Pál azonban nem jelentkezett. Későn vacsoráztak, Szulita láthatóan már összeszedte magát, de szótlan, elgondolkodó volt. Bánffy elmondta neki, hogy milyen tervet eszeltek ki Gáborral, Szulita csak annyit mondott, hogy rendben van. A vacsora alatt jószerivel nem vette le a szemét Gáborról. Bánffy többet ivott a szokásosnál, megártott neki, rosszul érezte magát, felállt, elköszönt, és a szobájába ment.

Miután Sárika a lányok segítségével leszedte az asztalt, Szulita azt mondta: – Holnap reggel majd elmosogatnak. Most menjenek pihenni! Be szeretném zárni az ajtót. – Ne aludjak itt, asszonyom? – kérdezte Sárika. – Hátha szüksége lesz valamire. – Köszönöm, Sárika, de nem szükséges, hogy itt maradjon. Sárikáék elköszöntek, Szulita Gábor segítségével bezárta a hatalmas tölgyfa ajtót. – Jobban érzed magad? – kérdezte Gábor. – Valamivel. Szeretnék beszélni veled. – Mikor? Szulita hallgatott egy sort. – Nem tudom – mondta aztán. Elmentek a vendégszoba előtt, kihallatszott Bánffy Márton horkolása. Megálltak Szulita szobájánál. – Akkor hát – dünnyögött Gábor, és érezte, hogy erősebben ver a szíve. Szulita nem szólt rá semmit. Kinyitotta az ajtót, bement, felkattintotta a villanyt. Gábor ott állt a nyitott ajtóban. – Miért nem jössz be? Gábor zavarban volt. Egyszerűen nem tudta mire vélni Szulita viselkedését. Bement, behúzta maga mögött az ajtót. – A villanyt nem kell eloltani a folyosón? – kérdezte sután. – Nem. Az ablakok el vannak sötétítve. – Ülj le. – Az asszony a kanapéra mutatott. Gábor leült. – Gyújts rá. – Rágyújtott. Tüzet adott Szulitának is. – Hány évre ítéltek? – Kettőre.

– Megvertek? Megkínoztak? – Ezt is, azt is. De túléltem. – Melyik börtönben raboskodtál? – A Margit körúton. A katonai fogházban. Házimunkás voltam. – Nem tudom, kik a házimunkások, majd egyszer elmondod. Most apámról beszélj. – Szulita hangja szokatlanul parancsoló, kemény volt, mintha éreztetni akarta volna Gáborral a közöttük lévő társadalmi különbséget. Gábor érezte ezt, de most nem törődött vele. Kezdte leküzdeni zavarát. Ha Szulitának az a szándéka, hogy megalázza, pórul fog járni, mert neki sok veszítenivalója nincs, keményen vissza fog vágni. – Miért hallgatsz? – kérdezte a lány, és fölállt, az egyik szekrényből egy üveg pálinkát és két poharat vett elő. – Azon gondolkodom – kezdte Gábor –, hogy miért vagy ilyen merev. Még mindig nagyon gyűlölsz? – Nem gyűlöllek, Jean… Már nem. – Gábor vagyok. Lukács Gábor. – Nekem Jean Duran maradsz, amíg élek. – Teletöltötte a poharakat, az egyiket Gábor elé tolta. – Ha én neked Jean Duran vagyok – mondta Gábor –, akkor ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. – Férjnél vagyok. Gyerekem van. – Férjed fogságban van. Egészségedre. Szulita fenékig ürítette a poharat. Gábor csak kortyolt belőle. Aztán megfogta Szulita kezét, megcsókolta. – Játék ez, Szulita. Ne játsszunk. Tudjuk, kik vagyunk. Én akkor is Lukács Gábor voltam, amikor te azt hitted, hogy Jean Duran vagyok. Téged nem Jean

Duran tett boldoggá, hanem Lukács Gábor. Az ő testét ölelted. Őt csókoltad. Most mi a fenét akarsz ezzel a képtelen játékkal. Hiszen te józan, normális vagy. Érzem, hogy szeretsz, mert az emlékeinket nem tagadhatod meg. Azóta sokat gondolkodtam a történteken. Néha gyűlölettel gondoltam rád, néha rajongó szeretettel. Néha arra is képes lettem volna, hogy megöljelek, néha az életemet is feláldoztam volna érted. Nem vagy közömbös a számomra. Bár azon a bizonyos reggelen megaláztál, én mégis vágyódtam utánad. A börtönben is, jószerint mindennap. – Közelebb húzódott az asszonyhoz. Szulita nem tolta el magától. Egyszerűen azért, mert régóta élt egyedül, régóta nem csókolták, és ő sem csókolt, nem ölelték, nem simogatták. Gyereket szült, és úgy lett terhes, hogy kielégületlenül maradt. Jeannal soha. Jean vagy Gábor teljesen mindegy. Valóban játék ez. Szüksége van a testi szerelemre. Érezte, hogy Gábor átöleli a vállát, magához húzza. Most meg fogja csókolni az arcát, a szemét, aztán a száját, a másik keze szokása szerint a mellére csúszik, a vékony selymen át is érzi, hogy milyen forró a tenyere. Szulita, bár átadta magát a férfi akaratának, vissza is csókolta, valahogyan józan maradt, pontosan tudta – és ezen mosolyognia kellett –, hogy mi fog következni. Hát ennyire erősen megmaradt benne annak a néhány, szeretkezéssel eltöltött hónapnak az emléke? Most le fogja vetkőztetni kedvesen, vigyázva, mint annak idején Károlyi mester műtermében, és csókolja az arcát, nyakát, vállát, a mellét is, és furcsa, de mindez nagyon, de nagyon jólesik neki, Szulita nem szégyellte meztelenségét. Gábor a karjába emelte, és letette a megvetett ágyra. – Zárd be az ajtót. A fiatalember engedelmeskedett, aztán levetkőzött ő is, és Szulita mellé feküdt. És kezdődött minden elölről: a csók, az ölelés, a simogatás. Elfelejtette férjét, nem érzett lelkifurdalást. Boldog akart lenni. Hajnalban kimerülten, fáradtan feküdtek egymás mellett. – Fáradt vagy? – kérdezte Szulita. – Alig aludtál. – Fáradt vagyok. Gondold el, több mint másfél éve élek rabkoszton. Gábor meggyújtott két cigarettát, az egyiket Szulitának adta. – Apám hogyan halt meg? Mit jelent az, hogy Bérczy a halálba kergette? Mondj el mindent, kérlek. Már meggyászoltam apámat. Az este elsirattam, egyedül,

ahogy valamikor nagyapám tanácsolta… – Mit tanácsolt nagyapád? – Azt mondta: Szulita, kis unokám, meg fogok halni én is, apád is. Ha meghalunk, ne öltözz feketébe, mert az a világnak szól. Te magányosan gyászolj. A lelked legmélyén. És éld tovább az életedet. Mert néked ez a kötelességed. Te a jövőt szolgálod, azért vagy felelős. Tehát ölelj, csókolj, szeress, mert enélkül az élet értelmetlen. – Hány éves voltál, amikor nagyapád ezeket a bölcs tanácsokat mondta? – Azt hiszem, tizenöt. Imádom őt, mert nagyon eredeti és merész véleménye van az emberi dolgokról. Ilyen a gyászolás is. Azt mondta: az ember belülről gyászoljon, ha úgy érzi, hogy gyászolnia kell. Az ő gyászához a világnak nincs köze. Amikor Csitáry nagyanyám meghalt, nagyapa illő módon eltemette, aztán a temetés után – ezt apám mesélte – a nyilvánosházba ment, és ott töltötte az éjszakát. Én tudom, hogy nagyapa szerette a nagyanyámat, de azt hiszem, ezzel a botrányos magatartással akart a képmutató emberek pofájába vágni. – Értem. Tehát ezért feküdtél le velem? – Erről majd később. Most azt mondd el, hogy hogyan halt meg apám. – Felült törökülésbe, hogy jól lássa Gábort, mintha az arcáról akarná ellenőrizni, hogy igazat mond-e. Mellét nem takarta el. – Elmondtam, vagy nem? – Csak azt mondtad el, hogy miért kerültél apámmal egy zárkába. – Nos, én mindent elmondtam apádnak őszintén. Azt is, hogy mi lenne a feladatom. – Megmondtad, hogy te voltál Jean Duran? És hogy veled volt viszonyom? – Igen. Mindent bevallottam neki. Azt is, hogy becsaptalak… – Komolyan mondod? – Szeretném, ha hinnél. Igen, megmondtam neki, hogy proli vagyok,

törvénytelen gyerek, a nevem Lukács Gábor. És nem csábítottalak el. Mindketten akartuk azt, ami megtörtént. Szóval apád tudta, hogy én Bérczy provokátora vagyok. Őszintén beszéltünk egymással. Szavaiból kivettem, hogy téged imádott. Te voltál a szeme fénye. Tegnapelőtt kihallgatásra kísérték fel. Nagyon későn jött vissza. Nem szólt semmit. Imádkozott. Zsoltárokat énekelt, aztán elmondta, hogy Bérczy közölte vele, mindent tud. Az apja ugyanis bevallotta neki, hogy ő is részt vett az összeesküvésben. De arra is rájött, hogy áruló van közöttük. Nem akar a németek foglya lenni. Azzal bement a szobájába, és főbe lőtte magát. – Ezt mondta el Bérczy az édesapámnak? –Igen. Még hozzátette azt is, hogy szeretne rajta segíteni, de nem áll módjában, mert reggel átkísérik a Gestapóhoz. Sajnos, mondta apád, neki nincsen fegyvere. Erre Bérczy nagylelkűen egy ciánkálifiolát adott neki, hogy megkönnyítse a sorsát. Valójában azért adta, hogy apád ne tehessen vallomást Bérczy alezredes ellen. – Fantasztikusan kiagyalt ördögi terv. – Az. Apádat visszakísérték a zárkába. Már a szájában volt a fiola. Nem lehetett megakadályozni az öngyilkosságát. Mielőtt ráharapott volna, még közölte, hogy milyen üzenetet adjak át neked, és azt is megbeszéltük, hogy miképpen tudnék megszökni. – Végül is hogy szöktél meg? Gábor részletesen elmesélte. – Fantasztikus. Mondd, biztos vagy benne, hogy Bérczy alezredes nem lett öngyilkos? – Beszéltem vele telefonon. – Gábornak hirtelen eszébe jutott Zsófi, és az a furcsa érzés. – Szulita, mióta szolgál nálatok Zsófi? – Néhány éve. Pontosan nem tudom. Csinos, tisztességes lány. Mutatós. A férfiak nagyon megnézik. Miért kérded?

– Nem is tudom… Illetve arra gondoltam, hogy ha Bérczyék már diáklány korodban megfigyelés alatt tartottak, mert tényleg megfigyeltek, hiszen tudták, hogy te Jean Durannal szerelmi életet élsz, akkor minden lehetséges. Még az is, hogy Zsófi az ő emberük. – Nem, ez képtelenség – tiltakozott Szulita, és elnyomta a körmére égett csikket. – Azt hiszem, mi már rémeket látunk. – Lehet, hogy igazad van. Mondd, Szulita, szeretsz? – Szeretlek. Sokáig azt hittem, hogy gyűlöllek. Tévedtem. Csakhogy ez a szerelem halálra van ítélve. – Miért lenne halálra ítélve? – Gábor, férjem, gyerekem van. Öröm veled lenni az ágyban. Azt hiszem, neked is jó velem. Miért akarunk ennél többet? – Nem lennél a feleségem sohasem? – Nem, Gábor. – Tehát csak szeretőnek vagyok jó! – Nem hiszem, hogy valaha jobb szeretőm lesz. Ha egyáltalán lesz. Te voltál az első férfi az életemben, és én ezt nem felejtem el. Nem tudom elfelejteni. Gábor nem válaszolt. Leszállt az ágyról, és bement a fürdőszobába. Délelőtt tizenegy órakor egy Fiat gépkocsi állt meg a kúria bejárata előtt, és Bérczy Pál főhadnagy szállt ki belőle. Elegánsan, mint a vérbeli úrvezetők, becsapta az ajtót, és elindult a kétszárnyú ajtó felé. A bejáratnál Sára asszony fogadta mély meghajlással. – Isten hozta, főhadnagy úr – köszönt tisztelettudóan. – Kit jelenthetek be az asszonyomnak? – Bérczy Pál főhadnagy vagyok – mondta a magas növésű tiszt. – Tessék jönni, főhadnagy úr. – Bementek a hallba. Ott már Szulita várta őket.

– Palika – mondta csinált derűvel, és csókra nyújtotta a kezét. Bérczy kezet csókolt. – Csakhogy látom, drága Szulita. –Édesapja? Arról volt szó, hogy az édesapja akar találkozni velem. – Igen. Valóban. De mindent megmagyarázok. – Körülnézett. Látta, hogy Sárika még ott áll a közelükben szolgálatkészen. Sárára emelte a tekintetét: – Beszélhetnénk négyszemközt? – Természetesen – mondta Szulita. – Csak még egy pillanat. – Sárikára nézett. – Legyen szíves, hozzon be a fogadószobába italokat és aprósüteményt. – Sárika felé nyújtotta a karját, ami azt jelentette, hogy még ne menjen el, de Bérczyre nézett. – Itt marad éjszakára? – Szeretnék. Nagyon fárasztó volt az út. Éjjel pedig az elsötétítés miatt körülményes és veszélyes a vezetés. – Rendben van. Sára, kérem, legyen szíves, intézkedjen. Gondolom, a főhadnagy úr jól érezné magát a hármas számú vendégszobában. – Értettem, asszonyom. Intézkedem. – Sárika udvarias meghajlások közepette távozott. – Tegye magát kényelembe – mondta Szulita. – Köszönöm – Bérczy leült. Tábori egyenruhában volt, bilgeri csizmában, kard helyett csak pisztolytáskát viselt és antantszíjat, Szulita jól látta, hogy a pisztolytáska nem üres. – Nem akarja levenni a derékszíját? – kérdezte Szulita kedvesen, bár nagyon nehezére esett a színészkedés. – De igen, majd ha lefekszem. Most szolgálatban vagyok, kedves Szulita. Sárika jött be, bárkocsit tolt maga előtt, rajta konyak, cseresznyepálinka és Cinzano. Az asztal mellé tolta a kocsit, meghajtotta a fejét, aztán nesztelenül távozott.

– Mit tölthetek? – kérdezte Szulita. – Talán konyakot, de ha megengedi, én majd kiszolgálom magamat. – Konyakot töltött a poharába. – Maga, kedves Szulita, mit iszik? – A Cinzanóból kérek. De ne sokat. A főhadnagy teletöltötte Szulita poharát is. – Mire igyunk? – kérdezte az asszony. Bérczy néhány pillanatig gondolkodott. – Igyunk kettőnk boldogságára – mondta. – És a szerelemre. – A boldogságra iszom. A szerelemre nem – mondta Szulita. – Tehát a boldogságra. Miután ittak, Bérczy megkérdezte. – Miért nem akart a szerelemre inni? – Mert ostobaság. Szerelem csak a regényekben létezik. Az életben nincs szerelem. Ez alatt a címszó alatt valami mást csinálunk. – Éspedig? – Mondjuk szeretkezünk. A férfi maga alá gyűri a nőt, elvégzi a dolgát, azzal már nem törődik, hogy a nőnek jó volt-e vagy sem, és erre a sokszor embertelen aktusra azt mondjuk: szerelem. Tudja, Pali, ha ez a szerelem, ebből én nem kérek. – Nem akarom megbántani, kedves Szulita, de maga most nem mond igazat. Várjon, most ne szóljon közbe. Maga szerelmes volt a francia Jean Duranba. – Gondolja? – Tudom. Nézze, nem árulok el titkot, ha megmondom, én a legtöbb találkozását azzal a francia fiúval lehallgattam. – Bravó. De néhány nappal ezelőtt még azt állította, hogy az a fiú nem francia

volt, hanem egy törvénytelen gyerek, egy kültelki proli. De hagyjuk ezt. Azt mondja meg, legyen szíves, hogy miért nem az édesapja jött el. Arról volt szó, hogy ő akar találkozni velem. Mert segíteni szeretne apámon. – Így igaz. Sajnos apám fontos ügyben máshová utazott. Ezért nincs itt. Engem küldött maga helyett, és felruházott teljhatalommal. – Vagyis? – Vagyis, mi átkérjük édesapját a németektől. S ha már nálunk van, sok minden lehetséges. Mondjuk, megszöktethetjük. – És miért vállal ilyen nagy kockázatot. Mert gyűlöli a németeket? – Nem. Nem gyűlölöm őket. – Akkor hát? – Szeretem magát. Magáért vállalok mindent. Még a hadbíróságot is. – Szép vallomás. De nekem férjem van. Gyerekem van. Mit kezdhetek én a maga szeretetével? – Viszonozza. – Vagyis legyek a szeretője. Szerelem, szeretet nélkül. – Meg fog szeretni. Szüksége van a szerelemre. – Magának. – Ne legyen ennyire cinikus. – Felnőtt emberek vagyunk. Nevezzük nevén a dolgokat. – Hát jó. Mikor volt utoljára dolga férfival? – Az éjjel. Este tíz órától hajnalig szerelmeskedtünk. – Ne tréfáljon.

– Igazat mondok. Miért hazudnék? – És ha meg szabad kérdeznem, ki volt az a szerencsés férfi? – Nem mindegy? Főhadnagy úr, mielőtt válaszolnék a kérdésére, mert válaszolni fogok, azt mondja meg nekem, de őszintén, ha a szeretője leszek, mit kapok érte. Pénz nem kell, mert gazdag vagyok. – Szabadságot, védelmet és az édesapját. Szulitának nehezére esett, hogy fájdalmában ne üvöltsön föl. Valami hallatlan lelkierővel fegyelmezte magát. –Főhadnagy úr, édesapám már nem él. – Hangja elcsuklott. Torkát sírás fojtogatta. – Maga is tudja, hogy apám már nem él. A főhadnagy fölhajtott egy pohár pálinkát. – Ki hazudta ezt magának? Szulita felállt, az ajtóhoz ment, kinyitotta. Bánffy Márton lépett be. – Én voltam az a bátor, aki közölte Szulitával, hogy Csitáry Kolos nagykövet ciánkálival megmérgezte magát. Azt is elmondtam neki, hogy a ciánkálit maga adta neki. – Kicsoda maga? – Bánffy Márton rendőr főtanácsos vagyok. Parancsoljon, a névjegyem. – Átnyújtotta a névjegyét. Bérczy egyre rosszabbul érezte magát. Csapdába került. Nézte a névjegyet. Bánffyról már hallott, személyesen még nem találkozott vele. Persze az hülyeség lenne, ha most csak úgy egyszerűen megadná magát. Nem, nem adja meg magát. Most nem, amikor karnyújtásnyira van Szulitától, ettől a csodálatos asszonytól, akit évek óta kíván. Ha leszakad az ég, Szulita akkor is az övé lesz. Nem fog visszariadni semmitől sem. – Főtanácsos úr – szólt elgondolkodva, de eltökélten –, honnan méltóztatik venni ezt a bődületes marhaságot?

Bánffy a cél érdekében hazudott. – Főhadnagy úr – kezdte. – Jelentkezett nálam egy jogerősen börtönre ítélt rab, Lukács Gábor, aki megszökött a vezérkari főnökség második osztályától, nevezetesen öntől, egy provokatív akció során. Egészen pontosan a Várból, a Werbőczy utca nyolcas számú házból, Pápai Mihályné lakásából. Magával hozta Csitáry Kolos követ búcsúlevelét, amit halála előtt a Hadik laktanya zárkájában írt nekem, aki jó barátja voltam, és lányának, Csitáry Szulitának is. Ebben részletesen és meggyőzően leírta a magával folytatott utolsó beszélgetés történetét. – És hol van most Lukács Gábor? – Természetesen letartóztattam, és a vallomását jegyzőkönyvbe vettem. A tények azt mutatják, hogy Lukács Gábor elítélt igazat mondott. – Végül is mit mondott? – Részletezzem? Fölösleges, úgy gondolom. Meggyőződtem ugyanis arról, hogy ön valójában visszaél a hatalmával. És ezért vállalnia kell a felelősséget és a következményeket. – Mit akar, tanácsos úr? – kérdezte Bérczy, és felállt, kezét a pisztolytáskájára tette. – Figyelmeztetem, hogy ne nyúljon a fegyveréhez, mert az embereim a másik szobában vannak, és az első gyanús mozdulatra szitává lövik. Utána elássák a trágyadomb alá, amit nem is csodálok, mert ha meggondolom, magának ott a helye. Csatolja le a derékszíját, és tegye az asztalra. Utána üljön vissza a helyére. – Bérczy arca lángolt az indulattól, de szó nélkül engedelmeskedett. Bánffy az asztalhoz ment, a pisztolytáskából kivette a fegyvert, megnézte, csőre van-e töltve, hát persze hogy a főhadnagy, minden eshetőségre számítva csőre töltötte, kivette a pisztolyból a golyót és a tárat. – Felcsatolhatja – mondta aztán. – Tanácsos úr – Bérczy fölcsatolta a derékszíját –, ezt megkeserüli. Ezt én nem hagyom ennyiben… Bánffy közbevágott. – Ne fenyegessen. Maga, főhadnagy úr, holnap megkapja a vezérkar főnökének a

parancsát, és annak értelmében azonnal a frontra megy. Ez a legkevesebb, amivel megúszhatja aljas manőverét. Mondja, miért kergette az öngyilkosságba Csitáry követ urat? – Bérczy hallgatott. Szulitát nézte, aki hang nélkül sírt. Végül hosszú hallgatás után megszólalt. – Mert a vezérkari főnök úr különbírósága halálra ítélte volna – mondta Bérczy. – És mi történt volna a maga édesapjával? – Hogyhogy mi történt volna? Tanácsos úr, az édesapámat hagyjuk ki ebből a… – Miből? – kérdezte gúnyosan a győzelmének tudatában Bánffy. – Mindegy, hogy minek nevezem. Elismerem, visszaéltem a hivatali hatalmammal. De apám semmiről sem tud. – De mi mindent tudunk az édesapjáról. Azok közé tartozott, akik a háborúból való kiugrást szorgalmazták – mondta Bánffy. – Erről nem tudok. – Dehogynem tud. – Bánffy ügyesen blöffölt. – Kezemben van Csitáry követ saját kezűleg írt vallomása. Ebben részletesen leírta Bérczy alezredes államellenes tevékenységét. Ön nagy hibát követett el, amikor elfelejtette megmotoztatni Lukács Gábort. És még valamit. Hogyan adhatott ön egy elítéltnek pisztolyt? – Azért adtam neki, mert Lukács az ügynököm volt – mondta Bérczy teljesen megzavarodva. – Mondja, főhadnagy úr, nem azért kellett meghalnia Csitáry követ úrnak, hogy ne tehessen vallomást az ön apja ellen? Mert istenemre mondom, ezt talán még meg is érteném. Végül is akármennyire elvetemült, él magában az apja iránti szeretet, őt akarta megvédeni ezzel a közvetett gyilkossággal. Csak azt nem tudom, hogy mit fog szólni mindehhez az apja, ha megismeri a történteket. – Az apámnak nem szabad megtudnia. Tanácsos úr, könyörgök, ne mondják meg az apámnak. Vállalok mindent, csak apám ne tudja meg. – Bérczy teljesen összeomlott. Majdnem sírt. – Tanácsos úr, beszélhetnék magával négyszemközt?

Bánffy Szulitára nézett. – Átmenne a másik szobába? – kérdezte. Szulita bólintott, és kiment. – Hallgatom. – Tanácsos úr, most a férfi szól a férfihoz. Szulitába én évek óta szerelmes vagyok. Mindent, még a kárhozatot is vállalnám érte, mert tudom, hogy hogyan szeret. – Maga honnan tudja? – Most már mindegy. Elmondom. Az Abwehr több évvel ezelőtt értesített minket, hogy Csitáry követ valószínűleg angolszász kapcsolatokat keres Portugáliában, Svájcban és Törökországban. Megállapodtunk az Abwehr illetékeseivel, hogy beépülünk Csitáryékhoz. – Tehát figyeltette a családot. – Igen. Figyeltettem Szulitát is. Beépítettem hozzájuk Zsófit. – És miért? – Mert Grétitől úgy tudtam, hogy Szulita édesapja bizalmasa. A figyelés eredményeképpen tudtam meg, hogy Szulita megismerkedett Jean Durannal, egy francia menekülttel. Hamarosan megállapítottuk, hogy Duran Lukács Gáborral azonos, de nagyon zavart, hogy a fiatalember anyanyelvi szinten beszél franciául. Jobban beszélt, mint magyarul. Megtudtam, hogy Lukács Gábor Károlyi szobrászművész műtermében találkozik Szulitával. Nekünk akkor már volt acélhuzalos magnetofonunk. Egyik nap műszaki embereink mint a Gázművek szerelői megjelentek a műteremben, Károlyi részeg volt, nem jelentett problémát, hogy a mikrofonokat tökéletesen álcázva elrejtsük. Végighallgattam szerelmi őrjöngéseiket, mert az volt. Közben magam is az őrületig megkívántam Szulitát. Meggyőződtem arról, hogy Szulitáék szenvedélyesen gyűlölik a nácikat… – És a kommunistákat is. Vagy erről nem győződött meg?

– De igen. – Aztán mi történt? – A Gestapo pontos listát kért arról, hogy a megszállás pillanatában kiket kell letartóztatni. – Maga készített ilyen listát? – Nem kellett, mert az összekötőmnek, von Graf őrnagynak pontos listája volt. Én csak ellenőriztem a névsort. A listán természetesen rajta volt Csitáry követ neve is. Megállapodtunk abban, hogy ők veszik őrizetbe Csitáryt, én pedig hivatalosan átkérem őt kihallgatásra. – És Szulitát miért tartóztatták le? – Hogy ráijesszünk. Illetve, hogy a németek ráijesszenek. És még valamit. – Hallgatott egy ideig, mintha azt latolgatta volna, hogy beszéljen-e vagy hallgasson. Cigarettára gyújtott, ivott egy pohárka pálinkát. – Miért hallgat? Mi az a valami? – Én hivatalból kapcsolatban vagyok von Graf őrnaggyal. Nos, az őrnagy mindenáron szeretné megszerezni magának Szulitát. Ha nem sikerül szép szóval, akkor erőszakkal. Ide fog jönni. Nemcsak tőlem tudja, hogy Szulita idejött, hanem Zsófitól is. – Tehát maga árulta el neki, hogy Szulita idejön. – Igen. Én szerveztem ezt a vidéki találkozót. Azt hazudtam Szulitának, hogy az édesapám akar találkozni vele. Hazudtam. Von Grafnak készítettem elő a találkozót. Én azért jöttem, mert meg akartam előzni von Grafot. Előtte én akartam lefeküdni Szulitával. – Ez nem sikerült, főhadnagy úr. – Nem, tanácsos úr. De Szulita tűnjön el. Amilyen gyorsan csak tud, tűnjön el valahová. A gyerekével együtt. – Rendben van. És magával mi lesz?

– Tanácsos úr, kísérjen be egy üres szobába. Előtte tegyen az asztalra egy pisztolyt egy golyóval. A többi az én dolgom. – Rendben van. – Bánffy Bérczy pisztolyából kivette a tárat. Benne hagyott egy golyót a csőben. – Jöjjön – mondta. Kimentek a folyosóra. – Menjen előre. – Bérczy engedelmeskedett. Megálltak az utolsó ajtó előtt. Bánffy benyitott, a csőre töltött fegyvert az asztalra tette, aztán kijött. – Menjen be, és tegye a kötelességét. – Köszönöm – mondta Bérczy. Bánffy rázárta az ajtót, és visszament a nappaliba. Már ott találta Szulitát és Gábort. – Mi történt? – kérdezte Szulita. Bánffy elmondta, hogy mi mindent tudott meg Bérczytől és a főhadnagy mit kért tőle. – Nem – tiltakozott Szulita –, nem hagyhatjuk, hogy megölje magát. – Ha ő nem lövi agyon magát, akkor mi lőjük le őt. Drága Szulita, nincs más választásunk. – Szulita szinte összeroskadva hallgatott. Gábor idegesen megszólalt. – Én még nem hallottam a lövést. Tanácsos úr, én bemegyek, és agyonlövöm azt a csavargót. Melyik szobába zárta be? – Maradjon nyugton, fiam. – A tanácsos Szulitához fordult. – Szulita, neked sürgősen el kell tűnnöd. Tehát ne sokat vacakolj, ne szépítsd magad, ülj be a kocsidba, és indulj Pestre. Öt perced van rá. Készülj, mi addig megnézzük Bérczyt. – Szulita elindult. – Várj egy pillanatra – szólt utána Bánffy. – Sárával most ne törődj, Budapesten vedd magadhoz a gyerekedet és Máriát, aztán autózz le vele Cserkeszőlőre a majoromba. Az öreg Kulcsár bácsinak mondd meg, hogy én küldtelek. – Elővett egy névjegyet, írt rá néhány sort. A névjegy egyik sarkát letépte. – Így! Ezt add át Kulcsár Frigyesnek. Anyádat is magaddal viheted. De senki se tudja meg, hogy hová mentek. – Különösen Zsófi ne tudjon meg semmit sem – tette hozzá.

Szulita sápadt arccal elindult. Gábor az ajtónál érte utol. Együtt mentek ki a szobából. – El sem búcsúzunk? – kérdezte Gábor. Szulita könnyes szemmel nézett rá. – Szervusz. – Átölelte a nyakát, megcsókolta. – Légy nagyon boldog. Tiszta szívből kívánom neked. – Kösz, Szulita, ha a férjed nem jön vissza a hadifogságból, a feleségem leszel? Szulita néhány pillanatig sajnálkozva nézett a férfira, aztán azt mondta: – Visszajön. – Megfordult, elment. Gáborék tíz perc múlva hallották, hogy az udvaron felberregett a motor. Gábor végigszaladt a folyosón, kinyitotta a hatalmas kaput, és a látványtól majdnem hanyatt vágódott. Nem Szulita ült az autóban, hanem Bérczy Pál főhadnagy, aki hosszas töprengés után úgy döntött, nem lövi főbe magát, hanem tovább él. Gábor már nem érte utol. Szulita ekkor gördült ki az épület mögötti garázsból. Gábor intett neki, hogy álljon meg. Szulita fékezett. – Mi van? – kérdezte. – Bérczy nem lett öngyilkos. Ekkor jött ki az udvarra Bánffy Márton. – Miért nem indultál el? – kérdezte indulatosan Szulitától. – Mert Bérczy most ment el. Meggondolta magát, és nem lett öngyilkos – mondta Gábor. – A mindenségit, atyámfia – fakadt ki a tanácsos. – Ezt jól megcsináltuk. – Néhány pillanatig gondolkodott, majd azt mondta: – Szulita, együtt indulunk, de egy másik úton megyünk Pestre. – Aztán hozzátette: –Várj – mondta Bánffy –, azonnal visszajövök. – Elment, kis idő múlva visszajött, egy térkép volt a kezében. – Figyelj rám, bejelölöm, hogy merre kell

menned. – De hát miért nem megyünk mi is Szulitával – kérdezte Gábor –, mi dolgunk van még itt? Bánffy gondolkodott. – Igaza van. Mehetünk mi is. Legalább vigyázunk a hölgyre. Várjanak, rögtön jövök. – Bement a házba. Szulita a térképet tanulmányozta, közben csak úgy mellékesen megkérdezte. – Mellém ülsz vagy Márton bácsihoz? – Ahhoz képest, hogy asszony vagy, megdöbbentően butákat tudsz kérdezni – mondta Gábor. – Így legalább megbeszélhetünk néhány dolgot Pestig. Szulita ránézett. – Mit akarsz megbeszélni? – Például azt, hogy miért nem akarsz a feleségem lenni? – Mert férjem van. – Válj el. – Gábor, te kommunista vagy? – Az vagyok. – Tagja vagy a pártnak is. – Igen. Szulita az ajtó felé nézett, hogy jő-e már Bánffy. – Figyelj rám, Gábor – folytatta. – Ha visszaemlékezel, szerelmünk kezdetén azt mondtam neked Károlyi mester műtermében, gyűlölöm a fasisztákat, de nem szeretem a kommunistákat sem. Félek tőlük. Azt is mondtam, hogy talán harcolnék is ellenük. Tegyük fel, hogy özvegyasszony lennék, és azt mondanám

neked: szerelmem, a feleséged leszek, de hagyd ott a kommunistákat. Otthagynád? – Nem. Nem tagadhatnám meg őket. Magamat sem. – Akkor miért kívánod, hogy én megtagadjam múltamat, családomat, önmagamat. Hidd el, boldogtalanok lennénk. De hát ez elméleti okoskodás. Férjes asszony vagyok, gyermekem van, kötelességem, hogy megvárjam az uramat. És még valamit. Háború van, Gábor. Azt sem tudjuk, hogy túléljük-e. – Igazad van – adta meg magát Gábor. Autómotorok zajára figyeltek fel. Az épület elé váratlanul két német kétéltű autó gördült. Mögöttük Bérczy Pál főhadnagy jött vissza a kocsijával. Német katonák ugráltak le a kétéltű autókról, és körbefogták Gáborékat. Minden oldalról géppisztolycső meredt rájuk. Gábor felemelte a kezét, Szulita sem tehetett mást. Ekkor lépett ki Bánffy Márton az épületből. Rögtön felismerte a helyzetet, megfordult, hogy visszamenjen az épületbe, de erre már nem jutott ideje, mert egy rövid géppisztolysorozat végzett vele. Szulita lehunyta a szemét, és a motorháznak dőlt. Az első kétéltű mögül most von Graf lépett elő. Lassú, kényelmes léptekkel közeledett Gáborékhoz, mögötte vagy két lépéssel Bérczy Pál követte. Von Graf megállt, magához intett egy őrmestert, valamit mondott neki, aztán Bánffy Márton holttestére mutatott. – Jawohl – mondta az őrmester, és két katonával elindult a bejárat felé. Von Graf megállt Szulita előtt. – Asszonyom – mondta, és elegánsan megbiccentette a fejét. Szulita sápadt arccal nézett rá. – Jó napot – köszönt az asszony, és szemét ellepték a könnyek. – Miért lőtték agyon Márton bácsit? Mit vétett maguknak? –Ó, hát maga nem látta, hogy fegyverrel támadt ránk?

– Nem igaz! – kiáltott felháborodva. – Egy szavuk sem igaz. Nem volt nála fegyver. Von Graf Gáborra mutatott. – Ezt a szökött rabot bilincseljék meg és vigyék el. Szulita felkiáltott: – Ne-ne! Ne bántsák! Von Graf ránézett, aztán az őrmesterre. – Vigyék. – Szulitára emelte tekintetét. – Szökött rab, asszonyom – magyarázta. – El kell vinnünk. – Egy pillanatig gondolkodott, aztán Bérczy Pálra mutatott. – Bilincseljék hozzá ezt az árulót is.

HARMADIK TÉTEL

1.

Lukács Gábor véletlenül találkozott az egyik budai könyvkereskedésben volt tanítványával, Károlyi Marival. A lány szebb volt, mint amikor utoljára látta. Gábor a könyvespolc mellett állva nézte a sötétbarna hajú lányt, és eszébe jutott az a régi délután, amikor egyedül voltak a lakásban, és Mari azt mondta neki, hogy szereti és azt akarja, hogy ő is szeresse őt. Gábor akkor még nem ismerte Szulitát, és most évek múlva sem tudja megmondani, hogy miért nem mert viszonyt kezdeni Károlyi Marival. Mert a tanítványa volt? Mert úgy tudta, hogy Mari még ártatlan? Aztán – emlékezett vissza – elmentek arra a vízipólómérkőzésre, ahol Mari megismerkedett Fürjes Robival. És megszűnt az ő varázsa, és Mari hamarosan Robi szeretője lett. Lukács Gábor böngészett a könyvek között, közben azon tűnődött, hogy hány éve is történt mindez. Most negyvenkilenc nyárutója van, Mari pedig negyvenkettő tavaszán lett Robi szeretője. Akkor tizenöt éves volt. Vagyis Mari most huszonkét éves. Nézte a pult mögött álló szomorú tekintetű lányt. Világoskék vászonköpenyt viselt, és úgy tűnt, hogy nem ismeri meg Lukács Gábort. Pedig nagyon ismerősnek tűnt neki a fiatal, ősz hajú férfi, aki olyan elmélyülten válogat a könyvek között. Nem ismer meg, gondolta Gábor, hát persze, Mari is úgy tudja, Robival együtt pusztult el. Meg aztán alaposan megváltozott a külseje, dús, göndör haja szinte teljesen hófehér, homlokán mély, sarló alakú forradás van. Gábor a pulthoz ment. Gépkocsija – angol gyártmányú Humber – ott állt az üzlet előtt. – Mari – kérdezte Gábor –, nem ismersz meg? A lány mereven nézett a férfi arcába, és szinte a rosszullét környékezte, amikor a régi emlékek életre keltek, és bizonyossá vált, hogy a pult túlsó oldalán álló férfi Lukács Gábor.

– Gábor… istenem… – megkerülte a pultot, és a férfihoz ment. – Gábor… Gáborkám… – Én vagyok. – Átölelte a lányt, a mellére szorította az arcát. – Mari, csakhogy látlak. Az üzletben nem tartózkodott senki sem. Mari sírni kezdett, könnyei végigfolytak szép arcán. Gábor szorosabban ölelte magához. – No, ne sírj. Nyugodj meg. Néhány pillanatig még Gábor mellén pihent, aztán kibontakozott a férfi öleléséből, az ajtóhoz ment, bezárta, és egy táblát akasztott ki: „Betegség miatt zárva.” Visszament Gáborhoz, megfogta a kezét, és bevezette a picinyke irodahelyiségbe, melyből egy raktárhelyiség nyílott. Mari megállt az asztalnál, elengedte a férfi kezét, aztán átölelte. – Gábor, édesem. – Megcsókolta a férfi arcát. Gábor a lány ajkát kereste. Percekig csókolóztak. Gábor szinte letépte Mariról a vászonköpenyt, és csókolni kezdte a mellét. De ez is kevés volt hirtelen ébredt szenvedélyének… – Gábor, ne, nem akarom. – Mari lefogta a férfi kezét. – Miért nem? – Hirtelen kijózanodott. Megfogta a lány karját, keményen megszorította, és eltolta magától. – Van valakid? Mari csodálkozva nézett Gáborra. – Senkim sincs. – Látta, hogy Gábor kételkedik szavaiban. – Az ég szerelmére, hidd el, igazat mondok. Robi óta senkim sincs. – Mari a füle mögé fésülte hullámos haját, aztán a cseppnyi íróasztal oldalszekrénykéjéből egy üveg pálinkát és két poharat vett elő. Teletöltötte a poharakat. – Igyál – mondta Gábornak, és a poharából kiitta az italt, aztán újra töltött. – Te iszol? – kérdezte Gábor kicsit csodálkozva. – Ha tehetem. Miért nem hajtod fel? – Tekintete hideg volt.

A férfi felemelte a poharat. – Mire igyunk? – Azok pusztulására, akik megölték a szerelmet. Nemcsak az én szerelmemet. Mindenkiét. – Ihatunk – mondta Gábor –, de ez marhaság. A szerelmet, Mari, sohasem lehet megölni. – Ivott. Jólesett neki a hideg pálinka. – Mondd, Mari, miért iszol? A lány a keze fejével megtörölte duzzadt ajkát, az üres poharat az asztalra tette. – Mert másképpen talán nem bírnám elviselni ezt a rohadt életet. – Szeme könnyes volt. – Hát nem érted? Robit megölték. Soha többé nem jön vissza. – Mari, negyvenkilenc szeptembere van – mondta Gábor. – Te még mindig Robit gyászolod? – Amíg élek. Nem bírom elfelejteni őt. – Egyébként honnan tudod, hogy meghalt? – Gábor felült az asztalra. – Az apjától. Fürjes bácsi a pártközpontban dolgozik. Ő mondta. – Az öreg pedig tőlem tudta meg, hogy Robi meghalt. – Tőled? – Igen. Egyszer majd elmesélem, hogy hogyan halt meg. Kérlek, ne igyál. – A lány karjára tette a kezét. – Muszáj. Érted, Gábor, muszáj. – Felhajtotta az erős pálinkát. – Muszáj innom. Egyedül maradtam. – Zokogott, rázta a sírás. – Senkim sincs. – Gábor magához húzta, átölelte a derekát. – Márton? – Meghalt. Negyvennégy októberében telitalálatot kapott a ház. Apa, az én részeges, jó apám, aki nem is volt az apám, ott halt meg a lakásban az új szeretőjével. A lány alig volt idősebb nálam. Még most is a romok alatt vannak.

– Te hol laksz most? – A műteremben. – Hirtelen ötlettel azt mondta. – Gyere, menjünk haza. – Most? – És mi lesz a bolttal? – Semmi. Nem érdekel. Betegség miatt zárva van. A bolt egy távoli rokonomé. Milka nénié. Ő valóban beteg. – Mari, most nem mehetek. – Gábor az órájára nézett. – De ha akarod, este felkereslek. – Gábor megcsókolta a lányt. Mari most szenvedélyesen visszacsókolta. Kibontakozott a lány öleléséből. – Akkor hát este. – Várlak – mondta Mari, és az ajtóig kísérte a férfit. Gábor búcsút intett, beült a Humberba, és elrobogott. Este, amikor Gábor bezárta maga mögött a műterem ajtaját, egy pillanatig az volt az érzése, hogy Szulita ott van valahol a drapériák mögött. Talán vetkőzik. De miért vetkőzne? Szulitát mindig ő vetkőztette le, mint most Marit. A lány nem ellenkezett. Engedelmesen simult Gáborhoz. – Milyen szép vagy – mondta elragadtatással a férfi. – Azt hittem, tudod. – Sohasem láttalak ruha nélkül. – Dehogynem. Sokszor láttál. – Ezzel Mari a táncoló pásztorlány nevű márványszoborhoz állt. – Hasonlíts össze – mondta mosolyogva. – Te modellt álltál Marcinak? – Hát nem látod? Marci nagy művész volt. Miért ne lettem volna a modellje? De egy ujjal sem nyúlt hozzám sohasem. És az aktokra nem az én fejemet mintázta meg. Mindig másvalakiét. Ez például anyám arca. – Nézte egy ideig, majd szeretettel megsimogatta a márványarcot, aztán visszament Gáborhoz. Megcsókolta a férfit, utána végigdőlt a heverőn. – Gyere! – karját vágyakozva kinyújtotta. Később, úgy éjfél táján, Mari azt mondta:

– Te honnan tudtad meg, hogy Robi meghalt? – Láttam, amikor meghalt. Én zártam le a szemét. – Együtt voltatok? – Együtt. Negyvennégy nyarán megszöktem. A Dunántúlon a németek elfogtak. Visszavittek a Margit körútra. Újból elítéltek szökésért, aztán néhány hét múlva Robival és másokkal együtt Németországba szállítottak. Valahová KeletPoroszországba. Kőbányában dolgoztunk. Az erődépítésekhez termeltünk ki köveket. Robi valahogyan föladta. – Gábor cigarettára gyújtott, a hamutartót a mellére helyezte. – Egy ideig csak rólad beszélt, meg arról a festőről, akivel megcsaltad. – Nem csaltam meg soha – tagadta Mari, és fölült. – Marha voltam. Nagy állat. Féltékennyé akartam tenni Robit. De hogy miért, magam sem tudom. Nekem Téri Jankóhoz semmi közöm sem volt. Aztán, amikor mindent el akartam mondani Robinak, már késő volt. Letartóztatták. – Hülye tréfa volt – mondta Gábor. – Robi azt hitte, hogy komoly a dolog közted és Téri között. – Nem volt komoly – mondta Mari. Szeme most száraz volt, mintha elapadtak volna a könnyei. – Megrendezett dolog volt. Sokat beszélt rólam? – Állandóan. Mint az eszelős. Aztán mintha belefáradt volna. Egyszer azt mondta, te is éppolyan kurva vagy, mint Szulita, és többé egy szóval sem említett. Búskomor lett. Mondtam, hogy ne hülyüljön, az oroszok már közel vannak. Őt már az oroszok sem érdekelték. Gábort az emlékezés fölzaklatta. Mari melléje ült, megsimogatta homlokát. – Dolgozott velünk egy szerb fiú is. Joszip Draganovicsnak hívták. Robi nagyon szerette. Az egyik felügyelő, bizonyos Paul Schiemek, kirúgott a fiúra. Valahogyan a bögyében volt. Egyik nap ez a Schiemek elhatározta, hogy végezni fog a fiúval. Volt ott egy negyven-ötven méteres mély szakadék. Joszipot ez a Paul Schiemek a szakadék szélére parancsolta. Aztán a lába elé a géppisztolyából sorozatokat lőtt. Ha Joszip előre jön, eltalálják a golyók, ha hátra lép, lezuhan a szakadékba. Lezuhant. Sokáig hallottuk az üvöltését. Nekem akkor úgy tűnt, hogy nagyon sokáig hallottam. Néha álmomban még mindig

hallom. – Gábor homlokán kiütöttek a verítékcseppek. – Azt hiszem, amíg élek, nem fogom elfelejteni. Dermedten álltunk. Csak Robi nem dermedt meg. Schiemekre vetette magát, és a kőtörő kalapáccsal szétzúzta a fejét. Aztán felkapta az őr géppisztolyát, és addig lőtte a többi őrt, amíg a tárban töltény volt. Az életben maradt őrök végeztek vele. Én zártam le a szemét. Holttestét be kellett dobnunk a szakadékba. A hosszú csendet Mari törte meg. – Szegény Robi. Lehet, hogy én okoztam a halálát? – Butaság. Ezt felejtsd el. Sirasd el őt, ahogyan illik, halottak napján, vagy amikor a kedved úgy hozza, tegyél a mártírok sírjára néhány szál virágot. És ne hagyd, hogy az emlékek gúzsba kössenek, mert az már a vég. Másnap késő éjszaka – Gábor csak akkor találkozhatott Marival – a lány azt kérdezte. – Még mindig gyűlölsz? Éppen vacsoráztak. Sült oldalast ettek zsírban sült krumplival, savanyú paprikával. Gábor letette a villát és a kést, száját megtörölte a szalvétában. – Azt hiszem, hogy igazából sohasem gyűlöltelek. Hiszen tudod, hogy valamikor szerelmes voltam beléd. – Egyszer már említetted. De én akkor sem hittem, és most sem hiszem nagyon. Te Szulitába voltál szerelmes. – Csak voltam – mondta Gábor, és tovább evett. – Hála Isten, elmúlt. Kigyógyultam belőle. Helyesebben, kigyógyított belőle. Lefeküdt velem, és utána kérte a számlát. Mert, tudod, a jobb házból származó hölgyeknél ez így szokás. – Felnézett a lányra. – Mit tudsz róla? – Nem sokat. Évekkel ezelőtt olvastam róla valamelyik újságban egy hősi történetet – mondta Mari, és ivott néhány korty bort. – Állítólag tagja volt az ellenállási mozgalomnak, meg ilyesmi.

– Tényleg ellenálló volt – mondta Gábor. – Jelenleg a miniszterelnökségen dolgozik. A férje, Buday János őrnagy fél éve disszidált. Tudod, hogyan? – Nem tudom. – Oktató pilóta volt, aztán egy géppel átrepült az angol zónába. – Nem mondom! Belevaló fickó. Itt hagyta Szulitát? – Meg a fiát is. A hatéves Gábort. Szulita elvált a férjétől. Vagy az tőle. Pontosan nem tudom, mert nem érdekelt. Mari leszedte az asztalról a tányérokat, és a mosogatóba rakta. – Majd reggel elmosogatok – mondta. – Fáradt vagyok. Feküdjünk le. Majd egy óráig tartott, amíg mindketten megfürödtek. – Hány órakor kelsz? – kérdezte Mari már a sötétben. – Hatkor. – Gábor cigarettázott. – Tulajdonképpen hol dolgozol? – Katona vagyok. – Ne bolondozz. Még nem láttalak katonaruhában. – Én olyan katona vagyok, aki civilben is járhat. – Nagyon titokzatos vagy. És rangod is van? – Őrnagy vagyok. Még nem nézted meg az igazolványomat? – Pimasz vagy. Nem szoktam mások zsebében kutatni. – Ez megnyugtat. – Kommunista vagy? – Igen. Baj?

– Miért lenne baj? Ma jószerivel minden harmadik ember az. – Hát igen. – És mondd, mióta vagy katona? – Negyvenöt óta. A nyár elején jöttem haza Németországból. A házunk üres volt, keresztanyám vigyázott rá. Igaz, néhány hétig egy nyilas család lakott benne, később az oroszok elől Nyugatra szöktek. Az ostrom alatt valamilyen orosz parancsnokságot szállásoltak be, de mire én hazavetődtem, már üres volt. No, akkor a keresztapám, Koleszár Béla, aki előbb jött haza a deportálásból, mint én, azt mondta: „Gábor fiam, neked a demokratikus honvédségben van a helyed”. Keresztapám a pártközpontban dolgozott, elég fontos beosztása volt. Hát így lettem katona. Arra az osztályra osztottak be, amelyiknek az volt a feladata, hogy felkutassa a bujkáló fasisztákat, a háborús meg a népellenes bűnösöket. De aludjunk, hamar reggel lesz. – És most is a fasiszták után kutattok? – Igen. De más dolgunk is van. Védjük a hadsereget meg az országot a kémektől meg az összeesküvőktől. Na, szervusz. – Megcsókolta Marit, átölelte, szorosan hozzábújt, és megpróbált aludni. De nem jött álom a szemére, az ítéletre gondolt, amit délelőtt hirdetett ki a Népbíróság a Rajk-ügyben. Az árulókat halálra ítélték, s nem volt előtte kétséges, hogy volt főnökét, Pálffy Györgyöt is halálra fogja ítélni a hadbíróság. Valahol a lelke mélyén tiltakozott az ítélet ellen, pedig elhitte a vádirat minden sorát, és hitt a vádlottak beismerő vallomásának. Miért vállalnának magukra nem létező bűnöket? Igen, miért? Erre a kérdésre nem tudott válaszolni. Azzal nyugtatta magát, hogy azok, akik az országot irányítják, tudják jól, hogy mit csinálnak. És nincs igaza Koleszár Bélának, aki meggyőződéssel hangoztatja, hogy Rajk ártatlan. Nem tudja, hogy mi történt, nem tudja, hogy Rajk miért vallja magát bűnösnek, de ő egy szavát sem hiszi el. Ismeri Rajkot, együtt dolgozott vele, nem igaz, hogy ellenség. Nem igaz, nem igaz… Ez csak tagadás, de nem érv, ő is jól ismeri Pálffyt, hiszen évekig együtt dolgoztak, de ki az, aki belelát az ember lelkébe? Száz szónak is egy a vége, hinnie kell a párt vezetőiben. Igen, hinni fog, és becsületesen elvégzi a dolgát. Nagy nehezen elaludt. Másnap korábban ment be az osztályra. Alighogy leült, megszólalt a telefonja. Felvette a kagylót.

– Lukács őrnagy – mondta. – Deme ezredes. Gyere fel hozzám. – Megyek. Deme Vince Pálffy György őrizetbe vétele után került a katonai elhárítókhoz a pártközpontból. Az elmúlt években meghízott, a haja megritkult. Egyesek szerint a miniszter bizalmasa, s nagy jövő előtt áll. Gábor valahányszor találkozott vele, mindig eszébe jutott az a Deme Vince, aki a római-parti csónakház kabinjában fagyoskodott, mert egy dugaszolót sem tudott megjavítani. Félénk, elesett, sajnálatra méltó volt akkor, ám most nyoma sem volt elesettségének, határozottan intézkedett, irányított. És ha csak tehette, egyenruhában járt, mellén jó néhány kitüntetés sávszalagja színesedett. Gábor belépett a szobába. – Ezredes elvtárs… – kezdte. Deme közbevágott. – Hagyd ezeket a cifraságokat. Ülj le. – Gábor leült. – Kávé? – Kösz, elfogadom. Deme kiszólt a titkárnőjének, hogy hozza be a kávékat. De nem ártana, ha megerősítené valamivel. – Értem, ezredes elvtárs – mondta Ilonka. Úgy látszik, hogy Ilonka a feketét már előbb megfőzte, mert Deméék még el sem kezdték a beszélgetést, amikor már bevitte a rummal „megerősített” feketéket. – Köszönjük, kedves – mondta Deme, és Ilonkára mosolygott. – Máskor is, ezredes elvtárs. – A magas, szőke hajú lány kiment. – Parancsolj, Gábor. Ott a cukor is. – Köszönöm. Cukor nélkül iszom. – Mit szólsz az ítéletekhez? – kérdezte Deme.

– Várható volt. Hűtlenség, összeesküvés… más ítéletet nem is hozhattak volna. Azt hiszem, Pálffy sem ússza meg. – Kortyolt az erős kávéból. – Tudod, neked meg merem mondani, nekem rejtély még most is az az ember. Hittem benne. – Én is. De hát tudomásul kell vennünk, hogy mindannyiunkat becsapott. Pedig én tudom és tanúsíthatom, hogy Rákosi elvtárs kedvelte őt. Még a tavaszi választásokon is magával vitte a gyűlésekre. Becsapta őt is. – Letette a csészét, megszívta a cigarettáját. – Amikor engem ideküldtek az elvtársak, Rákosi elvtárs is fogadott. Nem kis dolog, gondolhatod. – Hát bizony – mondta Gábor. – Ezzel kevés elvtárs dicsekedhet. – Mondott nekem akkor valami nagyon elgondolkoztatót. – Tekintetét egy pillanatig a falon függő Rákosi-fényképre emelte. – Azt mondta: „Tudja, Deme elvtárs, mi az, amire figyelnie kell? Arra, hogy abban a gazdaságban nemcsak Pálffy György volt áruló. Más is. Mások is. Én úgy gondolom, hogy a Pálffy György vezette osztály az ellenséges titkosszolgálatok fedőszerve volt.” Mi erről a véleményed? Gábor elgondolkodva cigarettázott. – Nem tudom – mondta tétován. – Én csak azt tudom, hogy Pálffy leszámolt az árulókkal. Leleplezte őket. Még a helyettesét is, Prichoda bárót, akit a jobboldali szocdemek küldtek az osztályra. Deme fölnevetett. – És hagyta, hogy megszökjön – mondta. Hangjában gúny volt. – Pálffyt – mondta Gábor rosszkedvűen –, abban a szökési ügyben nem terheli a felelősség. Azt Péter Gáborék szúrták el. Túlkombinálták a báró letartóztatását. Az az igazság, hogy nekünk Prichoda őrizetbe vételéhez semmi közünk sem volt. Tőlünk Farkas elvtársék elvették az ügyet. Így történhetett meg, hogy a bárót még aznap éjjel két golyóval a testében a Szövetséges Ellenőrző Bizottság angol tagjai repülőgépen kiszöktették az országból. – És most ő irányítja ellenünk az angol zónából a kém- és diverzánsakciókat. – Igen. Prichoda báró, Slim ezredes néven.

– És tudod, hogy kik az ügynökei? – Választ sem várva folytatta. – Volt arisztokraták. Földesurak. Ezért is hívattalak. – Elővett egy kétoldalas jelentést a fiókból, és átadta Gábornak. – Tessék, olvasd el. Gábor átvette a jelentést. A fejlécről látta, hogy a „Szigorúan titkos” feliratú jelentés a hírszerzőktől érkezett. „A Nagyherceg jelenti: Hosszan tartó nyomozás és a bizalmas iratok áttanulmányozása után megállapítottam, hogy Slim ezredes egyik legértékesebb hírszerzője a Magyarországról vakmerő módon megszökött Buday János repülő őrnagy elvált felesége, Csitáry Szulita, a miniszterelnökség titkárságának munkatársa. Csitáry Szulita a legfontosabb híranyagokat átadja azoknak a futároknak, akiket a férje, Buday őrnagy kéthetenként küld hozzá. Informátoraim szerint Buday őrnagy csak formálisan vált el feleségétől, abban a meggyőződésben, hogy egy idő múlva az asszony is követni fogja őt kisfiával együtt. Csitáry Szulita a legeredményesebb angol hírszerzők egyike.” Gábor visszaadta a jelentést. A Rajk-ügy után miért csodálkozna azon, hogy Csitáry Szulita angol kém. – Nos, mi a véleményed? – kérdezte Deme. – Úgy tudom, te ismerted őt. – Ismertem. S mivel ismertem, elképzelhetetlennek tartom, hogy a Nagyherceg jelentése igaz. Deme gyanakodva nézett rá. – Számítottam rá, hogy tiltakozni fogsz. – Miért? – Fürjes Robitól annak idején a börtönben úgy hallottam, hogy Csitáry Szulita a szeretőd volt. – Az volt. De évek óta nem találkoztam vele. – Elnyomta a csikket. Demére nézett. – Mi a feladat? – Csitáry Szulita két nap óta letartóztatásban van.

– Erről én miért nem tudok? – Miért kell tudnod mindenről? Úgy döntöttem, hogy te fogod kihallgatni, mivel jól ismered. Szabad kezet kapsz. A lényeg, hogy Slim báró hírforrását eltömjük. Világos a feladat? – Tökéletesen. – Akkor hát jó és eredményes munkát. Gábor visszament a szobájába. Homlokát a hűvös ablaküvegnek nyomta, szemét lehunyta. Mit akarnak tőle Deméék? Provokálták? Mert ez az intézkedés provokáció. Tudják, hogy szerette Szulitát, akkor miért neki kell foglalkozni az ügyével? Szerette? Most is szereti. Csak fegyelmezte magát. Nem kezdhetett viszonyt egy férjes asszonnyal. Szulita is kerülte őt. Bizonyára megszerette a hadifogságból hazatért férjét, a hős partizánt. Mert Buday János az lett. Partizán… Aztán fél évvel ezelőtt disszidált.

2.

Szulita már második éjszakáját töltötte álmatlanul a zárkában, és még azt sem kérdezték meg tőle, hogy mi a neve. Két nappal ezelőtt történt. Befejezte a munkáját, elzárta az ügyiratokat, átöltözött, és nyugodt, kényelmes léptekkel kiment az Országházból. Csak át kell sétálnia a hídon, és tíz perc múlva már otthon lesz. Éppen rá akart fordulni a hídra, amikor két polgári ruhás fiatalember megállította, felmutattak valamilyen igazolványt, és még föl sem ocsúdott a meglepetéstől, máris egy gépkocsiban találta magát. Kérdezte, hogy hová viszik, de őrzői, mintha némák lettek volna, nem válaszoltak. Félóra múlva behajtottak egy kapun, és megálltak az udvaron. Az egyik fiatalember intett neki, hogy szálljon ki a kocsiból. Engedelmeskedett. Valami végzetes tévedésről lehet csak szó, gondolta. Mi másról? Nyilván hamarosan tisztázódik a félreértés, és hamarosan odahaza lesz. Bekísérték az épület földszintjére. Néhány percig a falnál állt, akkor kinyílt egy ajtó, valaki intett neki, hogy lépjen be. Harminc év körüli barna hajú, kerek arcú hadnagy volt.

– Hogy hívják? – Buday Jánosné született Csitáry Szulita. Miután fölvették a személyi adatait, a hadnagy újból megszólalt. – Rakjon ki mindent a táskájából és a zsebeiből. Döbbenten nézett a hadnagyra. – De miért? Miről van szó? Az isten szerelmére, mondjanak már valamit. – Asszonyom – mondta a hadnagy kimérten –, magát őrizetbe vették, az én dolgom az, hogy leltárba vegyem a magánál lévő értéktárgyakat és egyéb dolgokat. Hogy miért vették őrizetbe, azt az illetékesek közölni fogják magával. Kérem, engedelmeskedjen. Nem tehetett mást. Engedelmeskedett. Lehúzta gyűrűit, levette nyakláncát, fülbevalóját, kirakott mindent a kézitáskájából. A hadnagy minden egyes darabot lelkiismeretesen felírt. – Olvassa át, és írja alá. Aláírta a jegyzéket. Ezt követően bejött egy fiatal nő, a hadnagy pedig kiment. – Vetkőzzék le – mondta halkan, de határozottan. – Teljesen? – Meztelenre. Levetkőzött. Ruháját egy székre tette. Ott állt mezítelenül kiszolgáltatva az asztalnál. A nő átvizsgálta minden egyes ruhadarabját. – Felöltözhet. Alig tíz perc múlva lekísérték a pincébe, és az egyik zárkánál megálltak. Egy kövérkés szakaszvezető kinyitotta az ajtót. – Lépjen be. – Szulita belépett. – Ha szüksége van valamire, kopog. Értem? De halkan. Ha vécézni kell, kopog. Értem? Ne ricsajozzunk. Nem énekelünk, nem

fütyürészünk. Értem? Elmélkedünk a bűnünkről, és az őszinte beismerő vallomáson gondolkodunk. Értem? Akkor jól van. – Ezzel rázárta az ajtót. Szulita tétován megállt, körülnézett. Csak egy fapriccs, egy pokróc. Semmi más. Úristen, hát mi történt? Leült a priccsre, és kisfiára gondolt. Megígérte neki, hogy este együtt fognak olvasni az új mesekönyvből. És azóta hogy behozták, két nap telt el. Két napja nem eszik, nem alszik. Jószerivel nem is tisztálkodik, mert hát az őrzői előtt mégsem vetkőzhet le meztelenre. Amikor elszunnyadt, azt álmodta, hogy meleg fürdőben van, szappanozza a testét. Benézett hozzá az egyik szőke őrmester. – Asszonyom – mondta –, ha továbbra sem hajlandó enni, megetetjük. Nálunk nem sztrájkolhat. Kérem, egye meg a reggelijét, mert baj lesz. – Addig nem eszem, amíg nem hallgatnak ki. – Arra is sor fog kerülni. De maga nem szabhat itt feltételeket. Egyen! Szulita nem nyúlt az ételhez. Piszkosnak, ápolatlannak érezte magát. „Ha ma sem történik semmi, gondolta, akkor este levetkőzöm mezítelenre, és úgy fogok kimenni a mosdóba. Végül is ezek előtt nem kell szégyellnem magam.” Valamikor évekkel ezelőtt, de lehet, hogy kislány korában olvasott egy regényt. Fráter Györgyről. György barát, mielőtt pap lett volna, fűtő vagy belső szolga volt valamelyik erdélyi fejedelemnél. Persze most jó volna tudni, hogy ki volt akkor az erdélyi fejedelem. A fejedelemasszony – amikor György bemegy a szobába – meztelen, és nem zavartatja magát, mert György csak szolga. Holnap reggel arra fog gondolni, hogy ő, mondjuk, Báthory Anna, és az őrök csak amolyan belső szolgák, akik előtt nem kell szégyellnie magát. Később arra gondolt, hogy a háború alatt apja is itt halt meg valamelyik zárkában. Álmodozni kezdett. Hátát a falnak támasztotta, és lehunyt szemhéja mögött nagyon élesen látta gyerekkori önmagát. És változott a kép, matrózblúzos, rakott szoknyás fiatal lány libben eléje, igen, ez is ő, és aki most átöleli őt és mindenféle titkokat súg a fülébe, az Gréti, Sármány Gréti. Jól emlékszik, Gréti akkor mondta el neki, hogy Sinka doktor szeretője lett. És mennyire irigyelte Grétit. Már ő is túl szeretett volna lenni mindenen. Buday Jancsi akarta is.

Nyílt a zárkaajtó. – Jöjjön – mondta halkan az őrmester. Elindult, a férfi mögötte lépkedett. Közben az jutott eszébe, amit a hivatalban hallott. Ha valakit bevisznek ebbe az épületbe, az akkor sem nyeri vissza a szabadságát, ha kiderül róla, hogy ártatlan. A földszinten megálltak. Az őrmester kinyitotta a lift ajtaját. – Lépjen be. – Belépett. – Forduljon arccal a falnak, a kezét tegye hátra. Engedelmeskedett. Nem tudta megállapítani, hogy hányadik emeleten szálltak ki a liftből. Végigmentek a folyosón, megálltak egy párnázott ajtó előtt. Az őrmester benyitott, valamit jelentett halkan, de Szulita nem értette a szavait. – Menjen be – hallotta az újabb parancsot. Bement a szobába. Az íróasztal, mögötte csinos szőke titkárnő alig lehetett több húszévesnél, páncélszekrény, álló fogas, virágok. A titkárnő aláírt valamiféle papírt, az őrmester bólintott, eltette, tisztelgett, azután távozott. A szőke titkárnő felállt, kecsesen karcsú volt, kinyitotta a másik párnázott ajtót. – Tessék, menjen be. Szulita belépett. És azt hitte, hogy azon nyomban meghal. Az asztal mögött Lukács Gábor ült őrnagyi egyenruhában. Hosszú másodpercek teltek el, amíg úgy-ahogy magához tért. Gábor az íróasztal előtt álló székre mutatott. – Üljön le – mondta. Hangja kimért, komoly volt. Szulita leült, megigazította szoknyáját. Szerencsétlennek érezte magát. Gábor rá sem nézett, az iratokat tanulmányozta elmélyülten. Mintha ő ott sem volna. Szinte tudomást sem vesz róla. Gyűlöli? De miért? Szulita nézte az ősz hajú, forradásos homlokú férfit. Haja most is éppolyan göndör volt, mint annak idején. Jean Duran… Uramisten, valamikor mennyire szerette ezt az embert. Mert hát az csak játék, hogy ő nem Lukács Gábort, hanem Jean Duran francia hadnagyot szerette. Nem tudta, hogy Lukács Gábor a katonai elhárításnál teljesít

szolgálatot. Istenem, más lánynak az életében is voltak szerelmek, kalandok, aztán az évek múlásával azoknak a színes szerelmeknek az emlékei elszürkültek. Persze az ő életében Jean Duran volt az első férfi. Sokan azt mondják, hogy az első férfit sohasem lehet elfelejteni, ő sem felejtette el, most is nagyon szereti Jean Durant. Gábor behajtotta a dossziét, és Szulitára nézett. Szép. Nagyon szép, gondolta. Aztán felállt, megkerülte az asztalt. Magas kérgű angol csizmát viselt, jól szabott, kamgarn lovaglónadrágján szarvasbőr betét volt. Megállt Szulita előtt. Arra gondolt, hogy Lakatosék lehallgatják a beszélgetését, ezért magázta az asszonyt. – Rágyújt? Szulita kivett egy cigarettát a tárcából, Gábor tüzet adott neki, aztán visszament az íróasztal mögé. – Hát ön, asszonyom, szép karriert ért el – mondta. – Nem tudom miről beszél, őrnagy úr. – Nem? Szulita nemet intett. Aztán arra gondolt, uramisten, de nagy marhaság is a magázódás. „Én ennek az embernek a szeretője voltam… Most meg úgy beszélünk egymással, akár az idegenek. De hát ez is játék.” – Szóval nem tudja? – Nem. – Hol van a férje? – A volt férjem. – A volt férje. – Valahol az angol zónában. – És mit csinál ott?

– Nem tudom. Legutóbb azt írta, hogy orosz nyelvű tolmács az angol hatóságoknál. A megszálló hatóságoknál. – Mikor váltak el? És miért? – Két éve. Negyvenhét őszén. Miért? – Szulita idegesen kapkodva szívta a cigarettáját. – Hogy is mondjam. Szóval János gyerekkorában szerelmes volt belém. Aztán nekem az érettségi előtt, nyolcadikos koromban volt egy szerelmem. Egy menekült francia hadnagy. Az övé lettem. Aztán kiderült, hogy egy közönséges szélhámos szeretője voltam és nem egy francia hadnagyé. Csalódtam. És akkor jött Buday Jancsi. Megkérte a kezemet, igent mondtam. – Felállt, elnyomta a csikket, visszaült a helyére, folytatta. – Tulajdonképpen nem szerettem őt. Valahogyan nem jöttünk össze. Ő persze ezt nem vette észre, mert a férfi más, mint a nő. Vagyis én jó voltam neki, de ő nem volt jó nekem. Aztán állapotos lettem. János hadifogságba került. Megszültem a gyereket. Negyvenöt nyarán jött haza a hadifogságból. Partizán volt. Sőt belépett a kommunista pártba is. Nekem bizalmasan elmondta, hogy ő nem kommunista. Azt is elmondta, hogy ha választani kell az angolszászok és a Szovjetunió között, ő az angolokat választja. Emiatt sokat veszekedtünk. – Mert a férje szovjetellenes volt? – Igen. Őrnagy úr, én gyűlölöm a hazugságot. A szerelemben is, a politikában is. János utálta a kommunistákat, mégis belépett a pártjukba. Ez nem tisztességes. Azt mondta: ezt kell csinálni. Az én férjem nem lehet hazug ember. Azt mondtam neki: nem vagyok kommunista, de vállalom ezt az országot, mert ez a hazám. Erre ő azt mondta: és a birtokod, a nyaralód, amit elvettek? Elvették, mondtam. Végül is mi közöm van nekem nagyanyám somogytarcali és szüleim fürjesi birtokához? Tulajdonképpen semmi. Végül is a balatonfenyvesi nyaralónk megmaradt. Szóval egyre többet veszekedtünk. Aztán kitalálta, hogy a gyerek sem tőle van. Beadtam a válóperi keresetet. Elváltunk. Ő pedig fél év múlva megszökött az országból. Gábor nézte az asszonyt, és hallgatott. – Nem hisz nekem? – Szeretnék hinni. – Mondja, őrnagy úr, jogom van megtudni, hogy mivel gyanúsítanak?

– Kémkedéssel. – Kémkedéssel, engem? – Magát, asszonyom. – Nem is tudom, hogy mit mondjak. – Például az igazat. – Nem voltam, nem vagyok és nem leszek kém. Ez az igazság. Tudja, őrnagy úr, hogy mi a tragikus ebben a helyzetben? Az, hogy ha maguk kémkedéssel gyanúsítanak, akkor én akár föl is akaszthatom magam. Hogyan bizonyítsam be, hogy nem vagyok kém? Tulajdonképpen maguknak kellene bebizonyítaniuk, hogy az vagyok. – Be fogjuk bizonyítani. – Hogy lehet a semmit bizonyítani? És elárulná, hogy kiknek kémkedtem és hogyan? – Maga, ugye, ismerte báró Prichodát? – Ismertem. Anyám unokahúgának a férje. Úgy tudom, hogy a háború előtt a vezérkarnál szolgált. Én nem találkoztam vele. A háború után meglátogatta anyámat, negyvenöt nyarán. Nos, én akkor találkoztam vele életemben először. – Később több alkalommal. – Igen. Kedves, szeretetre méltó nagybácsi volt. Én akkor tudtam meg, hogy részt vett az ellenállási mozgalomban, többször volt életveszélyben, de mindig megmenekült. Férjem azt mondta, hogy Frici bácsi elképesztően vakmerő volt. – Ezek szerint tudja, hogy hol szolgált? – Úgy tudom, hogy Pálffy György egyik helyettese volt. Aztán – ezt már a miniszterelnök úrtól tudom – az angolok a Szövetséges Ellenőrző Bizottság egyik gépén kiszöktették az országból. – És miért kellett az angoloknak a szeretetre méltó Frici bácsit kiszöktetni az

országból? – A miniszterelnök úr jelentést kért az ügyről, ha jól emlékszem, Pálffytól. Olvastam a jelentést. Kaphatnék egy pohár vizet? Gábor a kancsóból teletöltötte az egyik poharat vízzel, és átnyújtotta Szulitának. Az asszony fenékig itta a vizet. – Köszönöm. – Kér még? – Nem kérek. Esetleg egy cigarettát. Rágyújtottak. – Azt ugye tudja, hogy ha bebizonyosodik, hogy hűtlenséget követett el, a bíróság halálra ítélheti. – Tudom. Bizalmas beosztásban dolgozó állami alkalmazott vagyok. De én nem kémkedtem. – Folytassa. Tehát olvasta a jelentést. – Frici bácsit el akarták fogni az ávéhások. Nem adta meg magát. Tűzharc keletkezett, két vagy három nyomozót agyonlőtt, ő is megsebesült, de sikerült bemenekülnie az egyik angol kapcsolatához. A jelentés szerint báró Prichoda már a harmincas években az angol titkosszolgálat tagja volt. – Azt is tudja, hogy most mit csinál? – Tudom. Hiszen a miniszterelnök úr külügyi referense vagyok. Frederic Slim néven ezredesként az angoloknál szolgál Ausztriában, a brit zónában. Gondolom, hírszerző. – Nagyon jól gondolja. Nézte az asszonyt, és arra gondolt, hogy ha bűnös, felakasztják. A hírszerzők jelentése szerint kém, de a jelentés még nem bizonyíték, csak információ. És ha történetesen a jelentés téves, akkor Szulita hogyan bizonyítsa azt, hogy ő soha,

semmiféle híranyagot nem küldött a férjének. Igen, Szulitának igaza van, a helyzete tragikus. De mi az úristenért kellett idő előtt őrizetbe venni? Kinek az ötlete volt? A hírszerző jelentése alapján miért nem rendelték el a megfigyelést. Ezer és ezer módon meg lehetett volna győződni Szulita bűnösségéről. De így már bajosan. Deméék nyilván érezték, hogy elhamarkodva döntöttek, és most odaadták neki, hogy csináljon valamit, bizonyítsa be, hogy Buday Jánosné kém és hűtlenséget követett el. De hogyan bizonyítsa be? A beszélgetés előtt átnézte a házkutatásnál lefoglalt leveleket, feljegyzéseket és egy régi naplót. A leveleket Buday írta Bécsből. Főleg a gyerek után érdeklődik, majdnem minden levélben megkérdezi, hogy Gábornak szüksége van-e valamire. Az egyik levélben azt kérdezi, hogy a csomagot Szulita megkapta-e. Szulitára nézett. – Maga milyen időközönként írt levelet a férjének? – A volt férjemnek. – Mindegy. – Magának, őrnagy úr. De nem nekem. – Miért? – Mert megvetem. Undorítónak tartom, amit tett. Hazudott. És én a hazugságot nem tudom megbocsátani. – Maga sohasem hazudott? – Tudatosan nem. Illetve a háború alatt hazudtam a németeknek, amikor őrizetbe vettek. – Mint most. – Igen. De most nem hazudok. Nincs miért és kiért. – Tehát maradjunk a leveleknél. – Igen. – Elnyomta a csikket. – Általában minden levelére válaszoltam. Röviden. És csak a gyerekről írtam. Meg néha a szüleiről. Magamról semmit.

– Miért? – Mert nincs köze hozzam. – Itt van egy levél. Keltezése ez év február harmadika. Többi között ez áll benne. „Remélem, a csomagot sértetlenül megkaptad.” – Az asszonyra nézett. – Milyen csomagról van szó, és hogyan kapta meg? – Igen, megkaptam. Gábor tavaly karácsonykor megbetegedett. A tüdejével. Magyarul tébécét kapott. Beszűrődést. Nem volt kavernája meg ilyesmi. Nem engedtem, hogy szanatóriumba vigyék, Mária és én ápoltam. Csakhogy a gyógyszer! Szüksége volt különböző antibiotikumra. Idehaza nem tudtam megszerezni még aranyért sem. Hát akkor írtam a volt férjemnek. És január közepén valaki elhozta Bécsből. – Ki? – Igor Szemjonov őrnagy. Hogy egész pontos legyek. Buday a gyógyszercsomagot átadta egy angol kapitánynak Bécsben, aki az ottani Szövetséges Ellenőrző Bizottság tagja. A kapitány pedig átadta Igornak. Kérdezze meg Igor Szemjonovot. – Honnan ismeri? – Nálunk lakott az ostrom alatt. – Viszonya volt vele? – Ez miért érdekes? – Gáborra nézett. – De ha az őrnagy úrnak fontos, hát megmondom: nem volt viszonyunk. – De szeretője azért volt? – Mielőtt felakasztanak, lesz egy éjszakám a siralomházban. Nem papot fogok kérni, hanem magát. És hajnalig el fogom mondani, hogy hány szeretőm volt. – Hirtelen sírva fakadt. – Sajnálom. Elnézést. – Gábor valóban szégyellte magát. Nézte a zokogó, elcsigázott asszonyt, és arra gondolt, hogy erre a hülye kérdésre miért volt szükség? Féltékeny? Hát persze hogy az.

Sokáig úgy hitte, hogy enyhül Szulita iránt érzett szerelme. Tévedett. Nagy sokára, mintha semmit sem hallott volna, megkérdezte: – Tehát milyen időközönként írt a férjének? – Úgy kéthetenként. – Milyen borítékon? Trafikban vette, vagy hivatali borítékot használt? – Hivatalit. Csak azért, hogy lássák, nekem nincs titkolnivalóm. Sejtettem ugyanis, hogy férjem szökése után a hozzá írt leveleimet felbontják. – Vagyis a levélpapíron és a borítékon is rajta volt szép, nyomtatott betűkkel, hogy a „Miniszterelnökség titkársága”? – Igen. De én ebben nem találok semmi… – Ne folytassa. Nem az a lényeg, hogy maga mit talál benne. Asszonyom, maga valóban ennyire naiv? Egyszerűen nem tudom elhinni. Vagy legalábbis nehéz elhinni. Van valami kérése? Szulita kisírt szemmel nézett Gáborra. Látta, hogy az őrnagy valóban dühös. – Szeretném tudni, hogy mi van a fiammal, anyámmal, Máriával? – Azután? – Két nap óta nem mosdottam. – Miért nem? – Mert a férfi őrök előtt nem vetkőzöm pucérra. Még nem. Szörnyű megalázó dolog ez, őrnagy úr… – Micsoda? – Hát, hogy a vécéajtó nyitva van, és az őr pedig ott áll, és néz. És én akkor azt kérdezem, őrnagy úr, mi van az emberi méltóság tiszteletben tartásával? Én még nem vagyok elítélve. Gábor beszólította titkárnőjét.

– Erzsike – mondta neki. – Kísérje a hölgyet a zuhanyozóba. Maga legyen ott, amíg fürdik. Adjon neki szappant, törülközőt. Aztán kísérje vissza. Én Keserű alezredeshez megyek. A szőke, sovány alezredes rossz hangulatban volt. Gábor látta, hogy Pálffy György fényképe még most is, az ítélethirdetés után is ott függ szobája falán. Tudta, hogy Keserűt régi barátság fűzi Pálffyhoz, az illegalitásban együtt dolgoztak annak idején, mégsem tartotta helyesnek, hogy ilyen nyíltan, szinte öngyilkosságot jelentő módon kihívja a sorsot maga ellen. Hirtelen eszébe jutottak Deme reggel elmondott szavai, melyeket Rákosi elvtárstól hallott. – István – mutatott a fényképre –, miért dacolsz? A sovány, szőke alezredes oldalról a fényképre nézett. – Én nem veszem le, Gábor. De Lakatos már ugrásra készen áll, hogy levegye. Mi újság? Gábor részletesen elmondta, hogy mit tudott meg Szulitától. Keserű is tudta, hogy Gábornak a háború előtt viszonya volt az asszonnyal. Azt is, hogy még ma is szereti. – És mi a véleményed? – kérdezte Keserű. – Meggyőződésem szerint nem kém. – De tőled azt várják, hogy a kémkedést bizonyítsd rá, fiú. Deme szentül meg van győződve, hogy Szulita kém. – Akkor bizonyítsa rá. Én kilépek az ügyből. – Fiú, ha te kilépsz, Szulitát fölakasztják. Különösen most. Huszonnégy óra múlva beismerő vallomást fog tenni, mint Rajk, Pálffy és a többiek. – Szerinted nem bűnösök? – Nem. De most maradjunk a hölgynél. Ne lépj ki a buliból. – Jó. De mit csináljak?

– Gondolkozzunk. És igyunk valamit. Cseresznye jó lesz? – Nagyon jó. Keserű üveget, poharakat vett ki a szekrényből, töltött, ittak. – Van valami elképzelésed? – kérdezte aztán. Gábor beletúrt göndör, ősz hajába. – Szerintem – mondta azután –, Buday János közönséges szélhámos. Slim ezredesnek… – Prichodának… – Igen. Szóval Slimnek úgy terítette a lapokat, hogy az ő hírforrása a „falból” elvált felesége, Szulita. Ezt azzal bizonyítja, hogy Szulita a miniszterelnöki titkárság levélpapírján írt neki. Szerintem az ürge megmutatja az angoloknak, hogy honnan kap leveleket, még azt is bemesélheti nekik, hogy a látszólag semmitmondó szövegek tulajdonképpen rejtjelzett üzenetek, de a kulcsot nem adja át nekik. – Mindez logikus. De honnan veszi a híreket? – kérdezte Keserű –, mert az angoloknak híranyagra van szükségük. – Nem tudom, de van egy teóriám. – Éspedig? – Te is tudod, hogy az országból kiszökött vagy disszidált tagokat az amerikaiak is, az angolok is, a franciák is kihallgatják. Nos, ezeken a kihallgatásokon Buday is részt vesz tolmácsként. Megtörténhet, hogy az érdekesebb dolgokat nem is tolmácsolja, vagy másképpen fordítja, aztán külön, négyszemközt találkozik az ürgével, alaposan kifaggatja, és az így nyert információkat már úgy adja tovább, mintha a feleségétől kapta volna futár útján vagy levélben. Természetesen a Nagyherceg erről semmit nem tud, ő csak azt jelenti, amit az aktákból megtud. – Van benne ráció – mondta Keserű, és rágyújtott. – De ez is csak feltevés, még akkor is, ha nagyon okos feltevés. Be kellene bizonyítani.

– Hát ez az – mondta Gábor. – Óriási marhaság volt Szulita letartóztatása. – Az volt – hagyta helyben Keserű. – Nagyon nagy marhaság volt. De ez van. Most mit akarsz csinálni? – Nem tudom. Te mit tennél a helyemben? Keserű kiitta maradék pálinkáját. – Valami olyasmit mondtál, hogy Deme szabad kezet adott az ügyben – mondta, és újból töltött. – Igen. Pontosan így mondta. Szabad kezet adok. Csak azt nem tudom, hogy ez az ő értelmezése szerint mit jelent. – Az imént azt kérdezted, hogy mit tennék a helyedben? – Igen. – Nos, szabadlábra helyezném Szulitát, és megfigyelés alatt tartanám. Ez az első. Természetesen visszahelyeztetném a munkahelyére. Aztán összeállítanék egy dezinformációs anyagot, és kiküldeném az egyik jó képességű emberünket, mondjuk Faragó Bélát az anyaggal az angol övezetbe, mégpedig a Brasil presszóba, mert Slimék embereinek ott van a találkozóhelyük. Biztos, hogy találkozna Buday Jánossal is. Persze a fiút, mármint Faragót, alaposan fel kell készíteni. Először is ki kell találni neki egy jó és érdekes munkahelyet. Mondjuk a miniszterelnökség fordítóirodáján dolgozott. Béla ragyogóan beszél angolul és oroszul. – Buday János nem ismerte vagy nem ismerhette őt? – Ezt tisztázni kell. Neki mindenesetre legalábbis látásból ismernie kell Szulitát. Nos, miután Béla kiment, várnunk kell a Nagyherceg jelentését. – Összeállíttatod a dezinformációs jelentést? – kérdezte Gábor. – Hát persze – mondta Keserű, és fölemelte a telefonkagylót. Tárcsázott. Gábor hallotta, hogy a csengetés kiment. – Béla? Keserű alezredes. Gyere be hozzám. Néhány perc múlva a fiatal, alig harmincéves Faragó Béla főhadnagy belépett.

Előírásszerűen jelentkezett. – Ülj le, Béla. Iszol velünk az egészségünkre? – kérdezte az alezredes. – Iszom. Gábor szerette volna azt mondani: Pistám, elég volt, ne igyál, de az isten tudja, miért, hallgatott. Ittak. – Béla, ismerted Buday János repülős őrnagyot? – kérdezte Keserű. – Hallomásból. De nem találkoztam vele. Én akkor kerültem a honvédséghez, amikor ő már disszidált. – Bocsáss meg, honnan is helyeztek hozzánk? – Gimnáziumi tanár voltam Debrecenben. Angol-orosz szakos. Önként jöttem. – Mióta vagy tagja a pártnak? – Negyvennégy szeptembere óta. Debrecenben léptem be. – Jártál már Bécsben? – Jártam. Az amerikai zónában. Rágyújthatok? – Tessék. Gyújts rá. Faragó Béla rágyújtott. Szeretettel nézett Keserűre. Tisztelte, tűzbe ment volna érte. – Béla, hamarosan Bécsbe kell menned. Illegálisan. Az angol zónába. A részletes feladatot majd megbeszéljük. Most a feladatod a következő. Alaposan megismerkedsz Bécs angol övezetével. Intézkedni fogok, hogy minden anyagot megkapj. Továbbá: meg kell ismerkedned a miniszterelnökséggel. Erre kapsz öt napot, és egy olyan igazolványt, hogy az eljövendő tatarozás érdekében alapos felmérést végzel. Az építésügyi miniszternél legalizálunk. Az ő személyes megbízottja leszel. A lényeg: pontosan ismerned kell az egyes irodákat, milyenek a csillárok, a lambériák, a berendezés egyes darabjai, az ablakok hová

néznek, mit látsz, ha kinézel a titkárság ablakából… – Szóval mintha én is ott dolgoznék – jegyezte meg mosolyogva Faragó. – Hát erről van szó. Nemcsak azt kell tudnod, hogy milyen a lift, hanem ismerned kell az ott dolgozókat is. – Értem, alezredes elvtárs. – Akkor menj, és készülj a feladatra. Faragó felállt, távozott. Keserű Gáborra nézett. – Te pedig intézkedj. Az asszony figyelését szervezd meg. – Kösz, István – nyugtázta Gábor. – Sokat segítettél. Keserű felállt, Gáborhoz lépett, megfogta a karját. – Még valamit, Gábor – mondta. – Szulita gyanúsított. És mindaddig az marad, amíg be nem bizonyosodik, hogy nem kém. – Világos, István. Visszament a szobájába. Szulita Erzsinél ült. Alig ismert az asszonyra. A fürdés láthatóan felfrissítette, arca nyugodt volt, vonásai kisimultak. – Menjen be. Az asszony felállt, keble megrezzent, formája átrajzolódott a selyemblúzon. Gábor bement az asszony után a szobába. A székre mutatott. – Üljön le. – Megvárta, míg Szulita leült, aztán ő is letelepedett az íróasztal mögé. – Sikerült a tisztálkodás? – kérdezte. – Nagyon köszönöm. Néhány apróságot ki is mostam. – Röstelkedve hozzátette: – Muszáj volt. így szoktam meg. Még nem száradtak meg, nem vehettem magamra. A kisasszony megígérte, hogy leküldi a fogdába. Őrnagy úr,

mi van a gyerekemmel? – Nem tudom. Bármit is mondanék, hazugság lenne. Maga pedig gyűlöli a hazug embereket. – Mikor láthatom őket? A gyereket és anyámat? Gábor hallgatott. Meggyújtott két cigarettát, mint valamikor régen a műterem heverőjén, s az egyiket átadta Szulitának. – Köszönöm – mondta az asszony. – Mondja, asszonyom, mire számít? – Gábor hangja száraz, tárgyilagos volt. Szulita felkapta a fejét, a cigaretta megremegett a kezében. – Ha bebizonyítják, hogy bűnös vagyok – mondta halkan –, akkor, gondolom, felakasztanak. Ha kiderülne, hogy ártatlan vagyok… – Folytassa. – Akkor sem kerülnék szabadlábra egy ideig. – Miért nem? – Mert a miniszterelnök úr szerint mostanában ez a gyakorlat. Azt is mondta még, hogy kényszerű gyakorlat. Mert nagyon éles a nemzetközi helyzet. Fennáll a háború kitörésének veszélye. Ilyenkor az állam védi magát. – Azzal, hogy az ártatlanokat internálja? – kérdezte csodálkozva Gábor. – Igen. Hogy ne mondhassák el a látottakat. – Ezt mondja a miniszterelnök úr – rögzítette a hallottakat. – Igen. Gábor lepöccintette a hamut. Várt néhány pillanatig, és nézte a zavartan ülő asszonyt. – Asszonyom – mondta aztán –, én saját felelősségemre hazaengedem. – Szulita lehunyta a szemét. – Hozzáteszem, nem vagyok meggyőződve az

ártatlanságáról, bűnösségét viszont nem tudom bebizonyítani. Visszamehet dolgozni a munkahelyére. Azt kérem, hogy ha volt férjétől levelet kap, telefonáljon, és mutassa meg a levelet. – Magának? – Nekem. Ha a levelet nem postán kapja, hanem ismerőstől vagy ismeretlentől, akkor is hívjon fel. – Elővett egy jegyzettömböt. – Mennyi a telefonszáma? – Szulita megmondta, és most már reménykedni kezdett, hogy hamarosan kiszabadul. – Majd én is megadom a hivatali telefonszámomat. Tehát világos a megállapodásunk? – Igen – mondta Szulita. – És tessék mondani, mikor mehetek haza? – Hamarosan. Már nem kell visszamennie a fogdába. – Gábor behívta Erzsit. – Almássi főhadnagy intézkedjen – mondta neki –, hogy Csitáry Szulita visszakapja az értéktárgyait. Az őrizetbe vételét megszüntetem. Ha mindennel elkészültek, jelentsék. Addig kísérjék át a huszonkettesbe. Erzsi kiment, Szulitát is kihívta. Az asszony az ajtóban megállt, mondani akart valamit, de Gábor elhárító mozdulatot tett a kezével. Miután becsukódott az ajtó, telefonált Balázs századosnak. – Ráérsz, Jóska? – Megyek – mondta Balázs százados. Magas, izmos, barna bőrű, fekete hajú férfi volt, a háború előtt a Vasasban birkózott, két alkalommal helyezett volt az Európa-bajnokságon. Polgári foglalkozása idomszerész volt. Alig egy perc múlva már Gábor szobájában volt. – A huszonkettesben várakozik egy asszony. A pontos adatait Erzsitől megkapod. Szervezd meg a tartós figyelését. Csak akkor álljatok le róla, ha velem van. Világos? – Most fog szabadulni? – Igen. – Mindent értek, főnök.

Miután Balázs távozott, megszólalt a telefon. Mari jelentkezett. – Látlak ma? – kérdezte. Hangja nagyon távolról hallatszott. – Még nem tudom. Kedvesem, ez nem könyvkereskedés. – Undok vagy. Szevasz. – Mari letette a hallgatót. Ezalatt Szulita visszakapta értéktárgyait. Szíve oly hevesen vert, hogy hátradőlt a széken, és lehunyta a szemét. – Rosszul érzi magát? – kérdezte az őrmester. – Nem, mindjárt jobban leszek. – Ne hívjunk orvost? – érdeklődött. – Nem, nem kell. Az őrmester aláíratta vele az átvételi jegyzéket, tisztelgett, és távozott. Szulita a vasrácsos ablakot nézte, gondolatai egymást keresztezték, úgy érezte, hogy hallatlan zűrzavar van a fejében. Nyugalom, Szulita, biztatta önmagát, nyugalom, most már nem tart soká. El kell hinned, hogy szabad leszel. És ha nem Gáborral hozta volna össze őt a jó sorsa? Eszébe jutott az az éjszaka, amit együtt töltöttek Somogytarcalon a kastélyban. Érdekes, a részletekre már nem nagyon emlékszik, a múló évek megszűrik és elfakítják az emlékeket. Arra viszont jól emlékezett, hogy Gáborral nagyon szerették egymást. Aztán Gábort a németek elvitték. De itt nem ért véget még az emlékezés. Von Grafot élesen látta maga előtt. Élesebben, mint Gábort. De miért kell most von Grafra gondolnia? Talán azért, mert az ajtónál ülő nyomozó hasonlít rá. Megpróbálta kívülről szemlélni az eseményeket, önmagát, mindent, ami akkor, azon a napon történt. Bánffy Márton holttestét már elvitték. Gábort, Bérczy Palit megbilincselték. És az a fiatalasszony, aki ő volt, ott áll szótlanul. Látja Gábor elkeseredett, gyilkos tekintetét, ahogy a németekre néz, de nem szól. Csak áll bénán az autó mellett, nézi, ahogyan összeterelik a személyzetet. Már ott van Sárika a lányaival. És Esztit, az idős szakácsnőt is akkor tuszkolják ki az épületből. Végre van hangja, érzi, hallja a hangját. Őrnagy úr, mondja németül, ne bántsák őket. Nem akarom, hogy bántódásuk essék. Érdekes, milyen bátor, határozott lett akkor. Igen, bátor lett, mert eszébe jutott, hogy apja üzenetét át kell adnia Szentirmaynak, akkor is,

ha utána belepusztul: von Graf azt mondta, nem lesz bántódásuk, asszonyom. Parancsot adott a katonáknak, hogy kísérjék a nőket a házukba. Látja önmagát, amint elindul Sárikáék felé, von Graf követi, és azt mondja nekik: engedelmeskedjenek. Menjenek szépen haza. A katonák nem fogják bántani magukat. Szulita szabad akart maradni. Nem önmagáért, hanem azért, hogy Szentirmaynak átadhassa az üzenetet. Nagyon feszült volt a hangulat, úgy festett a dolog, hogy őt is deportálni fogják a németek. Ezt akarta ő akkor elkerülni. Bármi áron. Igenis, bármi áron. Elkerülte, de három napig von Graf rendelkezésére kellett állnia. Mindenben. És ő a német őrnagy rendelkezésére állt. Ölelte, csókolta, de legszívesebben kést vágott volna a hátába. Csak azért imádkozott, hogy ne maradjon terhes. És ami a legszörnyűbb, hogy Zsófi mindezt tudta. Mert este Zsófi, von Graf embere megérkezett, és ő szolgált fel Sárika helyett. Istenem, ki tudja, hogy mennyire undorodott önmagától. Súrolta, sikálta a testét, öklendezett… De végül is megúszta. Visszatérhetett Budapestre. Találkozott Szentirmayval, átadta neki édesapja üzenetét. Szentirmay illegalitásban élt, onnan irányította náciellenes mozgalmukat. Rejtekhelye nem volt megbízható, a náci ügynökök bármikor rácsaphattak. Szulita arra gondolt, hogy megfelelő hamis igazolvánnyal mint erdélyi lelkészt bejelenthetnék Csitáry Kolos üres lakásába. Miért is ne? „Hiszen édesapám nem él. A németek is tudják, a magyar nyomozók is. Oda már nem fognak visszamenni.” Így történt aztán, hogy Szentirmay Tolcsvay Vilmos brassói református lelkész irataival kivette az üres lakást Mártha Sándor ügyvédtől, be is költözött, és onnan irányította az embereit. Szulita az unatkozó nyomozót nézte. Vajon tisztában vannak-e ebben az épületben azzal, hogy ő is tett valamit a náci megszállók ellen. Vajon mit tud erről, azoknak a hónapoknak a történetéről Lukács Gábor. Egy szóval sem kérdezte, pedig sok mindent mesélhetett volna neki. Aztán eszébe jutott legutóbbi találkozása Szentirmayval. A diplomata az Amerikai Egyesült Államokban, a magyar nagykövetségen dolgozott. Megfiatalodott, szinte kivirult, talán annak köszönhette kivirulását, hogy felesége húsz-egynéhány évvel volt fiatalabb nála. Szulitát a lakásán kereste fel, úgy intézte a dolgokat, hogy négyszemközt beszélhessenek. Csitáryné megértette a férfi szándékát, és Gáborkával tapintatosan visszavonult. Szentirmay pipázott, dohányának füstje kellemes illatot árasztott. Nem sokat teketóriázott, szinte négyzetméterenként átvizsgálta a szobát. Amikor Szulita megkérdezte, hogy mit keres, azt mondta, hogy lehallgatókészüléket. – Miért hallgatnának le engem – kérdezte Szulita –, nekem nincs titkom a hatóságok előtt. Végül is kormánytisztviselő vagyok. – Igen, kedvesem, az vagy. De a férjed megszökött. – Szulita közbevágott. – Én

már a szökése előtt elváltam tőle. – Hát persze – mondta pöfékelve Szentirmay –, elváltál, de az az elválás álcázás is lehet. – Ha így fogjuk fel a dolgot – mondta Szulita –, akkor minden lehetséges. Nekem ma már semmi közöm a volt férjemhez. – Szentirmay bólogatott, megnyomkodta pipájában a parazsat, megszívta. – Aztán gondoltál-e arra, kedvesem, hogy téged mi delegáltunk a mostani beosztásodba? – Persze hogy gondoltam rá. De, kérlek, én pártonkívüli vagyok. Elismerik, hogy tagja voltam az ellenállási mozgalomnak, kitüntetést is kaptam. – Csak nem lettél kommunista? – kérdezte Szentirmay. Szulita furcsán mosolygott. – Kommunista, én? Elfelejted, hogy földbirtokos lánya voltam, és én is nagy vagyonnal rendelkeztem. A fenyvesi nyaralómat meghagyták az ellenállási érdemeimre való tekintettel. – De meddig? – Szentirmay kérdése éles, hangja elkeseredett volt. – Nem tudom – mondta Szulita. – De mi van veled? Azelőtt te nem beszéltél így. – Hát nem látod, hogy mi történik ebben az országban? Hamis vádakkal letartóztatnak és bíróság elé állítanak becsületes embereket. – Rajkékra gondolsz? – kérdezte Szulita. – Meg másokra is. Amerikában és a művelt Nyugaton mindenki tudja, hogy a Rajk-perben elhangzott vallomások az első szótól az utolsó szóig hamisak. Egy szó sem igaz az egészből, csak a halálos ítélet. Azt mondd meg nekem, hogyan képviseljen egy ilyen rendszert, egy ilyen hatalmat az ember becsületesen. Szulita sokáig hallgatott. Aztán azt mondta: – Ezt neked kell tudnod. – Szentirmay felállt. – Arra vigyázz, kedvesem, hogy ne kerülj a kezük közé. Nem tudom, hogy csinálják, de ha akarják, azt is be fogod vallani, hogy édesapádat te ölted meg. És még valamit. Jegyezd meg, onnan nem lehet kiszabadulni. – Rágyújthatok? – kérdezte a nyomozótól. Az bólintott.

– Van cigarettája? – Van. – Rágyújtott. Valamivel nyugodtabb lett. Megint Szentirmayra gondolt. Egy héttel ezelőtt Washingtonban politikai menedékjogot kért. Talán jelentenie kellett volna. Nem mondta, de ő tudta, hogy Szentirmay disszidálni fog. Mégsem jelentette. Végül is ő nem besúgó. Almássi főhadnagy lépett be. – Jöjjön. Hozza magával a táskáját is. Elnyomta a cigarettáját, fejbólintással elköszönt a nyomozótól, és követte Almássi főhadnagyot. Az udvaron egy Humber gépkocsi állt. Almássi kinyitotta az ajtót. – Üljön be. Szulita engedelmeskedett. Hát mégsincs igaza Szentirmaynak. Lám, már a kocsiban ül. Hallja a kapun túl az utca zaját. Még néhány perc, és szabad lesz. És azután? Hogyan fog élni ezután? Gábor jelent meg az udvaron. Már civilben volt, alig ismert rá. Rozsdavörös tweed sportkabátot, galambszürke flanell nadrágot, barna antilopcipőt viselt. Kezet fogott a főhadnaggyal, néhány szót váltott vele, aztán beült a kocsiba a volán mögé. Indított. A kapuban megmutatta az iratokat, az ügyeletes tiszthelyettes tisztelgett. Kihajtott a kapun. Már jóval elmúlt dél, Gábor éhséget érzett. – Mondja, meghívhatom ebédre? Már fél kettő van, és én még nem ebédeltem. – Szívesen elmennék magával – mondta Szulita zavartan –, de mielőbb szeretném látni a gyerekemet. De, tudja mit? Ha nem restelli, jöjjön föl hozzánk. Mária biztosan főzött az én részemre is. Gábor nem válaszolt azonnal. Visszakapcsolt, felpörgette a motort, és ráfordult a Gellért rakpartra. Rutinosan, de óvatosan vezetett. – Nem bánom – felelt nagy sokára. – Néhány percre felugrom. Már csak azért, hogy Máriával találkozzam.

Mária majdhogynem elájult, amikor Gábort meglátta. Csitáryné csak bámult, semmit sem értett, nem tudta ki az az idegen, aki megöleli, megcsókolja Máriát. Gáborka az anyja nyakába csimpaszkodott, ölelte, csókolta, becézgette. – Anya, édesanya, csakhogy megjöttél. Szulita letette a gyereket a szőnyegre, azután anyjához fordult. – Anyám, bemutatom Lukács Gábor őrnagy urat. A sápadt, egykor nagyon szép asszony bávatag mosollyal fáradt arcán, előrelépett, kézcsókra nyújtotta kezét. Valamikor az urak világában a hadsereg őrnagyai mindig kezet csókoltak Csitáry Kolosnénak. Ez a szokás megrögződött az asszony sejtjeiben, ha bemutattak neki valakit, és az a valaki valamikor címek, rangok tulajdonosa volt, a téboly határához közelítő asszony csókra nyújtotta kezét. Ezt szokta meg, így nevelték, és abból a világból, amelyben most élt, semmit sem értett. Férje elvesztése óta nem talált magára. Gábor kezet csókolt. Maga sem tudta, miért tette, hiszen a felszabadulás óta az úri osztály itthon maradt tagjaival szemben merev, elutasító volt. Mária hebegett. – Te – kezdte, aztán belevörösödött zavarába –, nem is tudom… vagyis őrnagy? Gábor, bár iszonyatosan rossz hangulatban volt, majdnem elnevette magát. Átölelte az asszonyt, megcsókolta jobbról, balról. – Mária néni – mondta –, én magának továbbra is csak Gábor vagyok. Mint azelőtt, régen. Mária sírva fakadt. Szulita rászólt. –Most ne sírj, hanem készíts valami ebédet, mert éhesek vagyunk. – Anyjára nézett. – Segítenél Máriának, anyám? Szeretném. – Értem – mondta a fáradt asszony. – Egyedül akarsz maradni az őrnaggyal. – Szeretnék, anyám. De csak akkor, ha te is akarod.

– Akarom. Persze hogy akarom. – Gáborra nézett. –Tudja, őrnagy úr, az én lányom mindig tudja, hogy mit kell csinálnia. Tudja, őrnagy úr, az én lányom nagyon okos. – Felemelte a kisfiút. – Gyere csillagom. Anyának most dolga van. – De én anyával akarok maradni. – Most nem maradhatsz vele. Gáborka szája sírásra görbült. Mária rászólt. – Gabi. Most kimégy a nagyival. És egy hangot sem akarok hallani. A gyerek engedelmeskedett. Mária megvárta, míg kimennek, akkor Gáborhoz fordult. – Csak egy kérdés, Gábor. – Kérdezzen, Mária néni. – Nős vagy? – Nőtlen vagyok. És azt hiszem, nem is fogok megnősülni. Mária bólintott, és kiment a nappaliból. Ketten maradtak. Szulita a karosszékre mutatott. – Üljön le. – Előbb telefonálni szeretnék. – Behozom a készüléket, és átkapcsolom. Alig egy perc múlva már Erzsivel beszélt. – Erzsi, ha keresnek, a következő számon elérhetnek. – Bediktálta Szulitáék számát. – Keserű alezredes kereste – mondta Erzsi. – Nagyon sürgős ügyben. – Mindjárt felhívom. Más újság?

– Majd Keserű elmondja. – Kösz. – Szulitára nézett. – Egy pillanat még. – Csak nyugodtan – mondta Szulita, és nem vette le szemét az ősz hajú férfiról. Gábor fölhívta Keserű alezredest. A titkárnője azonnal bekapcsolta. – Na végre – hallotta Keserű hangját. – Mi újság van? – Demét letartóztatták – mondta Keserű. – Kik? – Péter Gáborék. De nyilván Rákosiék utasítására. És ez még nem minden. Keresztapádat is. – Koleszár Bélát? – Úristen, gondolta rögtön, de hülyéket kérdez. – Ha ő a keresztapád, akkor őt is – válaszolta logikusan Keserű. – Este beszélhetnénk egymással? – Hát persze. Mikor és hol? – Mondjuk tíz órakor. Gyere értem kocsival. – Hová? – A Várba. A Mátyás-templom előtt várlak. – Ott leszek. Szervusz. – Letette a hallgatót. Megtörölte izzadt homlokát, leült. Szulitára nézett. – Őrnagy úr – mondta az asszony –, nem komikus ez, hogy megjátsszuk egymás előtt az idegent? – De az. Tehát tegeződjünk, mint régen? – Az lenne a normális. Vagy nem?

– Hát igen. De te gyűlölsz. – Bolond vagy. Lefeküdtem veled. Hajnalig a jó ég tudja, hogy hányszor lettem a tiéd. Gábor hallgatott. – Mondd, miért nem nősültél meg? Gábor cigarettára gyújtott. Aztán arra gondolt, hogy milyen otrombán is viselkedik. Keresztapját letartóztatták, ő meg itt szórakozik Szulitával. – Sajnos nem maradhatok – mondta. Látta, hogy Szulita nagy szemeket mereszt, de nem törődött vele. – De azért válaszolok a kérdésedre. – Kifújta a füstöt. – Nos, én jó néhány évvel ezelőtt nagyon szerettem egy lányt. Az életemet is feláldoztam volna érte. De az a csodálatos lány csak úgy lehetett az enyém, ha én másvalakinek adom ki magamat. Hülye dolog ez. Annak a lánynak valójában a csókom, az ölelésem jelentett valamit, az esett jól neki. És mégis… De tovább nem részletezem, felesleges. Hiszen te nagyon jól tudod, hogy mi történt. Tehát, amiben megállapodtunk. Világos? Édesanyádnak kézcsókom. Máriát ölelem. Élj becsületesen. – Csak még egy kérdés – mondta Szulita. – Van valakid? – Kurvák. Mint minden magányos férfinak. Orvosi ellenőrzés alatt állnak, nem kell félni, hogy valami marhaságot összeszed az ember, mint az úri kurváktól. Szervusz. Sietek. – Gábor… A férfi megállt. Szulita arcára kiült a csalódás. – Én nem a kurvákról kérdeztelek. Az minden férfinak van. Én azt kérdeztem, van-e valakid. Gábor előtt felderengett Mari kedves arca. De hát Mari nem az övé, Mari csak lefeküdt vele… – Szulita – mondta nyugodtan –, erről majd még beszélünk.

3.

Alighogy fékezett a ház előtt, Jolán néni már a kapuban volt. Látta, hogy a szeme ki van sírva. Ránézett Marira. – Szállj ki. Nyomd be a gombot, és csapd be az ajtót. Mari kiszállt a kocsiból, és engedelmeskedett. Gábor bezárta az ajtót, aztán mellére ölelte Jolán nénit. – Keresztanyám – mondta halkan –, ez Mari. – Az asszony megölelte, megcsókolta a fiatal lányt, és újból sírni kezdett. A kutya úristenit, gondolta Gábor, mi történt ebben az országban, ahová megy, mindenütt csak sírás, jajgatás, és akik sírnak, jajveszékelnek, nem is akárkik, régi elvtársak. Bementek a lakásba. A konyha… Gábor körülnézett. Igen, a konyha a régi. Valamikor ott ült Deme Vince, vele szemközt a keresztapja, jobbján Kovács Tibor a vörösesszőke hajú, szeplős, zöldesszürke szemű orvosi műszerész, aki a sejtjét átadta Deme Vincének. – Üljetek le – mondta Jolán néni, erőt véve magán. Dús, sötét hajában már ezüst csíkokat szőtt a gond, a kemény élet. Gáborék leültek. A férfi megfogta Mari kezét, megcsókolta. – Hát mi történt? – kérdezte aztán. – Keresztapádat letartóztatták – közölte az asszony a sírással küszködve. – Házkutatást is tartottak. Gyere, nézd meg, hogy mit csináltak. Gábor fölállt, benézett a szobába. Tudta, hogy milyen kép fogja fogadni. Nem csalódott. A szekrények tartalma a padlón hevert valami fölismerhetetlen kupacban. Gábort mérhetetlen szomorúság fogta el. Úristen, Pálffy, később az utódai is hányszor, de hányszor magyarázták, hogy a durvaság, a gorombaság, a vandalizmus a gyengeség jele. A mi erőnk, mondta nem egy alkalommal Pálffy,

az igazságunkban van. De úgy tűnik, hogy egyeseknél más a mérce. Becsukta az ajtót, leült az asztalhoz. Nem értette, hogy keresztapját, aki a Központi Vezetőség tagja, kinek a parancsára vették őrizetbe? Péter Gáborék a saját szakállukra nem cselekedhetnek. Efféle letartóztatáshoz csak a titkárság vagy az Államvédelmi Bizottság adhat engedélyt. De hát mi lehet a bűne Koleszár Bélának? Hogy a fél veséjét leverték negyvenkettőben az Andrássy-laktanyában, vagy az, hogy később a Margit körúton tébécét kapott? Vagy hogy részt vett Dachauban, a koncentrációs táborban az antifasiszta mozgalomban? Ki érti, hogy mi történik ebben az országban? – Drága Jolán néni, azt tessék megmondani, hogy mire van szüksége? – A férjemre – felelt az elgyötört asszony. – Fiacskám, te okos gyerek vagy. Mondd meg énnekem, buta öregasszonynak, milyen világ az, ahol az én Bélámat mindig elhurcolják. Elvitték negyvenkettőben, pedig a fronton harcolt. Elviszik most. Miért? Az én Bélám mindig az igazságért küzdött. Azért verekedett. Mi bajuk van most velünk? – Nem tudom, drága Jolán néni. Megpróbálok utánanézni. – Én ezt nem élem túl. – Jolán nénit rázta a sírás. – Ki az, aki megparancsolta, hogy a becsületes munkásemberekre törjenek rá, hogy szétdúlják a lakásukat? Gábor átölelte az idős asszonyt. – Túl kell élnünk. Jolán néni, maga tudja, hogy anyámat agyonverték. Túléltem. Senkim sincs. És mégis élnem kell. Bizonyára valami tévedés történt. Hamarosan kiderül, hogy tévedés volt. Nem ígérek semmit. De megpróbálok utánanézni, hogy mi történt keresztapámmal. Marival a Kaszás utcai házba mentek. A lakásban hűvös volt. Begyújtott, aztán felhívta a központi ügyeletet, közölte az ügyeletes tiszttel, hogy odahaza tartózkodik. – Milyen élet ez? – kérdezte Mari rosszkedvűen. – Neked mindig jelentkezned kell? – Ez a szabály. – Ne haragudj, de nem lennék a feleséged.

Magához szorította a lányt, a száját kereste, Megcsókolta, tenyere Mari mellére csúszott. – Tudsz titkot tartani? – kérdezte. – Tudok. – Akkor elárulom neked, hogy én sem vennélek el feleségül. Pedig nagyon jó veled. – Kösz, de azért szeretjük egymást? – Imádlak. S ha valami vacsorát készítesz, imádatom erős és hosszú távú lesz. Vacsora után már kellemes meleg volt mindkét szobában. – Van fürdőszobád is? – kérdezte Mari. – Van. – Szeretnék megfürödni. – Hát fürödj meg. A fürdőszobából hamarosan kihallatszott a víz zuhogása és a lány éneke. Gábor lehunyta a szemét, és arra gondolt, hogy tulajdonképpen feleségül vehetné Marit. Szép, kívánatos, okos, jó együtt lenni vele. Iszik, de az italozásról nyilván leszoktathatná. Hát akkor miért nem veszi feleségül? Szulita miatt? Lehet. Szereti Szulitát, de szerelmével nem sokra megy. Szabadlábra helyezte, mert így tartotta helyesnek, de ha bebizonyosodik, hogy az angolok ügynöke… nem lehet az. Elszunyókált. Arra ébredt föl, hogy Mari csókolgatja. – Megágyaztam – mondta. – Feküdjünk le. Múltak a napok. Gábor egyre idegesebb lett. Hiába kérdezősködött keresztapja után, mindenhol nemleges választ kapott. Megkérdezte a tábornokot, hogy miért tartóztatták le

Deme Vincét. Azt a választ kapta, hogy a háború előtt rendőrbesúgó volt. Nem hitte el, de nem vitatkozott. Az események vihargyorsasággal követték egymást. Pálffyt a katonai bíróság halálra ítélte. Gábor hiába mondta magában, szinte imádságként, hogy hinni kell a vezetőkben, hite – amióta keresztapját letartóztatták – megrendült. Sokáig még önmagához sem volt őszinte. Önmaga előtt alakoskodott. Deme és Koleszár Béla letartóztatása után sejtette, hogy hamarosan őt is le fogják tartóztatni. Rajkék kivégzése után néhány nappal találkozott Keserűvel. – Szeretnék beszélni veled – mondta neki. – Én is. De nem itt. És nem is a szobámban. Mondjuk, ötkor vegyél fel a Gellért előtt, és kifutunk valahová a hegyekbe. – Rendben van. Ötkor. Van már valami híred? – Majd elmondom. Még nem múlt el tíz óra, amikor a tábornok hívatta. Gábor évek óta ismerte a szikár, puritán férfit. Tudta, hogy a Szovjetunióból jött haza Rákosi Mátyásékkal, odakünn állítólag hérnök volt a nagy honvédő háború éveiben, részt vett a híres T–34-es harckocsik tervezésében. Gábornak fogalma sem volt arról, hogy a tábornok személyét körülvevő legendák közül mennyi a valóság, és mennyi a valóban legenda. Azt – mivel negyvenöt óta szolgált a hadseregben – pontosan tudta, hogy a tábornoknak elévülhetetlen érdemei vannak a demokratikus honvédség fejlesztésében. Valami azért zavarta Gábort. Több alkalommal jelen volt, amikor Farkas Mihály beszélt a tábornokkal. Furcsa, gondolta ő akkor, ez a két ember együtt élt Moszkvában vagy a jó ég tudja, hogy hol. És neki, fenét, nemcsak neki, Keserűnek is az a meggyőződése, hogy a tábornok valamiért fél, vagy ha enyhébben akar fogalmazni, valamiért tart a minisztertől. De jó volna tudni, hogy miért vagy mitől fél. Detre, a tábornok sovány, kreol bőrű segédtisztje kedvesen fogadta. Gábor régről ismerte Detrét. Valamikor munkás volt, mint ő, egy nyelven beszéltek, tulajdonképpen szavak nélkül is megértették egymást. A tábornok felállt, előrejött, kezet fogott vele. – Üdvözlöm, Lukács elvtárs. Tessék, üljön le.

Gábor leült. Tisztelettel és szeretettel nézett a tábornokra, aki számára egy történelmi korszakot jelentett, hiszen, ha meggondolja, ez az ember valamikor Lenint is látta, Sztálinról nem is beszélve. – Gyújtson rá – mondta a tábornok. – Köszönöm. – Gábor fölnyitotta a fadobozt, kivett egy cigarettát, rágyújtott. – Parancsoljon, vezérőrnagy elvtárs. – Maga szabadlábra helyezte Csitáry Szulitát? Miért? – Vezérőrnagy elvtárs – mondta Gábor –, Deme ezredestől szabad kezet kaptam. Akik Csitáry Szulita őrizetbe vételét elrendelték, nagyon nagy hibát követtek el. – Aztán részletesen elmondta, hogy véleményét mire alapozza. – Egyébként – folytatta – az asszonnyal kapcsolatban állok, elrendeltem a figyelését. Meggyőződésem, hogy Buday úgy adja el a híranyagait az angoloknak, mintha azokat a volt feleségétől kapná. Vezérőrnagy elvtárs, én nem hiszem, hogy Csitáry Szulita kémkedne. – Miért nem hiszi? Átnéztem az anyagát – mondta a tábornok. – Dúsgazdag földbirtokos család, férje áruló. – Ez így igaz, tábornok elvtárs. De Csitáry Szulita részt vett az ellenállási mozgalomban… – Hagyjuk ezt, Lukács elvtárs. Ma már mindenki az ellenállási mozgalom tagja volt. A nácik meg azt csináltak az országban, amihez kedvük volt. Csak hatszáz hidat robbantottak fel. – Legyintett. – Vezérőrnagy elvtárs, én részletesen megbeszéltem ezt az ügyet Keserű alezredessel. – Aztán elmondta, hogy miben állapodtak meg. – Jelenleg az a helyzet, hogy várjuk a Nagyherceg jelentését. Az mindent el fog dönteni. – Milyen dezinformációs anyagot küldtek Bécsbe? – kérdezte a tábornok. – Keserűék összeállítottak a páncélos csapatok fejlesztéséről egy anyagot. Ezt vitte magával Faragó Béla felderítő. Ő fog találkozni vagy már találkozott is Buday Jánossal az angol övezetben, a Brasil presszóban, hagyja magát, ahogy a szakmában mondják, „lefejni”. Feltevésünk az, hogy Faragó Béla anyagát Buday úgy fogja továbbadni, mintha a feleségétől, Szulitától kapta volna. Nagyon

kíváncsiak vagyunk a Nagyherceg jelentésére. – Értem. Tehát magának az a meggyőződése, hogy Csitáry Szulita ártatlan. – Pontosan, tábornok elvtárs. – Maga még most is szereti? – Szeretem, tábornok elvtárs. – És ő? – Azt hiszem, ő is szeret. – Remélem, nem akarja feleségül venni? Azért mondom, mert az illetékesek nem helyeselnék ezt a szándékát. Az illetékeseken a káderosztályt és a pártszervezetet értem. – Tábornok elvtárs, Csitáry Szulitát diák korom óta ismerem. Ismertem az édesapját is. Tudom, hogy becsületes antifasiszta volt, a lányát is annak nevelte. Biztos vagyok benne, hogy Csitáry Szulita nem kém, nem hazaáruló. – És ha téved? Ha kiderülne róla, hogy mégis az? – Akkor bíróság elé állítom. – Szereti őt. – Akkor is. Ha viszont ártatlan, amiről meg vagyok győződve, és hozzám jönne, akkor gondolkodás nélkül feleségül venném. A tábornok hallgatott. Azon tűnődött, hogy mit válaszoljon. Szerette Lukács Gábort, becsületesnek, tehetségesnek tartotta, és tudta, hogy a házasságból nem lesz semmi, mert Gábort hamarosan őrizetbe veszik, és ő tehetetlen, őrizetbe vételét nem akadályozhatja meg. A tábornok iszonyúan szenvedett. Szenvedése nem most kezdődött el, hanem a harmincas évek közepén Moszkvában, amikor sorra eltűntek mellőle barátai, és hamarosan kiderült róluk, hogy trockista összeesküvők voltak. Ostorozta magát, hogy miért nem vette észre barátai összeesküvését. Aztán amikor őt is elvitték, és azzal gyanúsították, hogy trockista, és ezt be is kellett vallania, mindent másképpen látott. A börtönben,

majd később a munkatáborban meg volt győződve róla, hogy a törvénysértésekről Sztálin semmit sem tud, munkatársai félrevezetik őt, hinni kell a pártban, mert hamarosan tisztázódni fog minden. Hiszen olyan szép, olyan igaz és olyan erős az eszme, hogy azt nem lehet sokáig eltorzítani. Visszaemlékezett arra a napra, amikor Dimitrov pártnapot tartott a Haditechnikai Intézetben, és a népfrontról mint politikai erőről beszélt. Természetesen a népfront motorja a párt, iránytűje a marxista-leninista eszme. A tábornok, akkor még mint tehetséges hérnök, lelkesedett a dimitrovi gondolatért, aztán csalódottan tapasztalta, hogy népfront csak elméletben létezik, a gyakorlatban nem. Szabadulása után visszatért az intézetbe, csendben, visszahúzódva élt feleségével, aki töretlen hűséggel várt rá. Tanított a műszaki egyetemen, ott ismerkedett meg Dávid Ernő mérnökkel, aki testi-lelki jó barátja lett. Ez a kipróbált barátság még most is tartott. Dávidot hazatérése után a párt a politikai rendőrséghez küldte, ahol Péter Gábor egyik közvetlen munkatársa lett. Amikor az Államvédelmi Hatóság megalakult, Dávid Ernőt ezredessé léptették elő, és az egyik főosztály élére állították. Több alkalommal kérte leszerelését azzal az indoklással, hogy tanítani szeretne az egyetemen, kérelmét a párt káderosztálya visszautasította. A tábornok rendszeresen találkozott Dávid Ernővel. Tegnap este is találkoztak a Szabadság-hegyen, és hosszú sétát tettek az egyik erdei úton. Dávid jól látta, hogy a tábornokot bántja valami. – Mi a baj, Sándor? – kérdezte. – Te is tudod. Vagy elhiszed, hogy Rajkék árulók voltak? – Sajnos én tudom, hogy nem voltak árulók. De neked azt tanácsolom, higgy a bűnösségükben. – Miért higgyek? – Mert így talán a helyeden maradhatsz és segíthetsz másokon. – Ez öncsalás. Gyávaság. Mindegy, hogy minek nevezem. Nem segíthetek senkin. Megpróbáltam segíteni Deme Vincén. Beszéltem a miniszterrel. Durván kioktatott. Ne avatkozzam a Hatóság munkájába. Péterek nagyszerűen dolgoznak. Elképesztő, ahogy hazudnak. – Természetes, hogy hazudnak. Egymásnak is. Gondolod, hogy Farkas úgy beszél Rákosival Rajkról, mint ártatlanról? Tudják, hogy az, de ezt nem mondják ki egymás előtt. Pokoli színjáték ez. És a színjátéknak még nincs vége. A listán,

az árulók listáján rajta van Keserű alezredes, Lukács Gábor is. És mások is. És nem segíthetsz rajtuk. Legfeljebb, ha azt tanácsolod nekik, hogy szökjenek ki az országból. De ilyen tanácsot nem adhatsz nekik. – Érthetetlen! Miért van erre szükség? – Miért volt arra szükség, hogy elpusztuljon Kun Béla, Zalka és a többiek? – Valamit mégiscsak tenni kellene – mondta a tábornok. – Én írtam Rákosinak. Megírtam neki, hogy mi történt a Rajk-ügyben. Hogy hazugság a nyomozati anyag, a vallomások, minden, ami a tárgyaláson elhangzott. Lehet, hogy a halálos ítéletemet írtam meg. – Megállt, megfogta a tábornok karját. – Sándor, ha velem történik valami, tudni fogod, hogy ezért történt. És ne hidd el, hogy áruló voltam. Te viszont vigyázz magadra. Rád szükség lesz. Az őrültek uralma nem tart örökké. A tábornok Gáborra nézett. – Várjuk meg a nyomozás eredményét – mondta –, addig ne gondoljon a nősülésre. – Értem, tábornok elvtárs. Csak azt tessék elhinni, hogy nem azért helyeztem szabadlábra Csitáry Szulitát, mert szeretem. – Elhiszem, Lukács elvtárs. Kívánom, hogy igaza legyen. – Kérdezhetek valamit, tábornok elvtárs? – Kérdezzen. – Miért vették őrizetbe Deme Vincét és Koleszár Bélát? – Nem tudom. – A tábornok hangja őszintének tűnt. – Tudom, ez nehezen hihető, de ez az igazság. – Deme Vince a pártközpontban az ön beosztottja volt. – Az volt. De akkor sem tudom. – Elnézést, tábornok elvtárs. – Gábor felállt. – Kérek engedélyt, hogy távozzak.

– Menjen. A Csitáry-ügy minden fejleményéről jelentést kérek. – Értettem. – Rossz szájízzel távozott. Erzsi azzal fogadta, hogy Keserű kereste. – Hívja fel, és kapcsolja be. – Lemegyek hozzád – mondta Keserű. Alig két perc múlva már ott volt, szájában az elmaradhatatlan cigarettával. – Szevasz, fiú. Igazad volt. Tessék, itt van a Nagyherceg jelentése. Faragó Béla találkozott Budayval a Brasilban. Nagyszerűen elmondta a mesét, Buday erre föl magával vitte a főhadiszállásukra, ahol alaposan kifaggatták a fiút. Béla derekasan viselkedett, úgy tűnik, hogy a dezinformációs anyag is jó volt… – Bocsáss meg, de mindezt a Nagyherceg jelentette? – Nem, ezt Faragó Béla jelentéséből tudom. A Nagyherceg csak annyit jelentett, hogy Csitáry Szulita újabb anyagot küldött férjének, Buday Jánosnak. És lám, szinte szó szerint visszakaptuk a dezinformációs anyagot. Tehát helyes volt a föltevésed, Szulita ártatlan. Gábor úgy érezte, hogy nagy kő esett le a melléről. – István, szeretném, ha erről te jelentenél az öregnek. – Ha akarod. Mindenesetre örülök, hogy igazad volt. Akkor a megbeszélt helyen és időben. – Rendben van. Ebéd után megszólalt a közvetlen telefonja. – Lukács őrnagy? – Az vagyok. – Csitáry Szulita. Szeretnék találkozni veled. Fontos ügyben. – Mikor? – Valamikor az esti órákban.

– Nyolc óra megfelel? – Igen. Feljössz? – Nem. A kapuban várlak. Szervusz. – Letette a kagylót. Öt órakor a megbeszélt helyen felvette Keserűt a kocsiba, és felhajtott a Hármashatár-hegyre. Útközben nemigen beszéltek, legalábbis lényeges dolgokról nem. Beültek az étterembe az ablak mellé. Gyönyörű kilátás nyílt a városra. Rövid tanakodás után cseresznyepálinkát rendeltek és pörköltet. – István – kezdte a beszélgetést Gábor –, te tudod, hogy mi történik az országban? Valahogyan úgy vagyok én ezekkel a dolgokkal, hogy agitálom magamat: Lukács Gábor, hinni kell a legfelső pártvezetésnek, de tudom, hogy nem hiszek. Most már úgy vagyok, hogy mindenben kételkedem. Még magamban is. Itt van például keresztapám. Vagy Deme Vince. Egyik sem volt rendőrbesúgó. Egyszerűen hazugság. Régről ismerem őket. Láttam Demét összeverve az Andrássy úton. Keresztapám pedig úgy nézett ki, hogy azt hittem, soha többé nem lesz belőle ember. Szinte az egész teste fekete volt az ütlegeléstől. Mikor és hol lehetett rendőrbesúgó? A gyárban? Vagy a fronton? Vagy az Andrássy laktanyában? Nem értem… A felszolgáló kihozta az italokat, néhány perc múlva az ételt is. – Most ki kéne találni valami okosat – mondta Keserű –, és arra kellene inni. – Mindegy, hogy mire iszunk – mondta Gábor. Ittak. Keserű újabb italt rendelt. Nem volt nagy étvágya, csak turkálta az ételt. – Azt már elmondtam neked, hogy nem mentem el Pálffy kivégzésére? – Miért kellett volna elmenned? – kérdezte Gábor, és a város csodálatos látványát nézte. – Hát te nem tudod? – Mit kéne tudnom? – Gábor barátja szomorú arcába nézett.

A pincér letette az asztalra az újabb italokat, aztán hogy látta Keserű turkálását, megkérdezte: – Bocsánat, elvtárs, nem ízlik? Vagy nem jó az étel? – Nincs semmi baj – mondta Keserű. – Nagyon finom, de nem vagyok éhes. A felszolgáló megnyugodva távozott. – Szóval mit kéne tudnom? – kérdezte Gábor. Az étteremben, bár még távol volt a vacsoraidő, egyre többen foglaltak helyet az asztaloknál. Idős férfiak jóval fiatalabb nőkkel, de akadt köztük igazi szerelmespár is. – Tudod, mikor volt a kivégzés. – Tudom. – Előtte való nap magához rendelt Farkas Mihály. Felmentem hozzá. Jelentkeztem, oda sem figyel, rám támad. – Hallom, hogy maga még most is őrzi a fényképét annak az árulónak. – Jelentem, tegnap levettem a falról. – De őrzi. – Csak azért, hogy a fiamnak is megmutassam majd, hogy milyen emberek voltak az árulók. – Farkas ideges lett. Ismered, ha ideges, dadog. – Mondja, Keserű, maga viccel velem? – Nem, miniszter elvtárs, komolyan gondoltam. – Ide figyeljen, maga is ott lesz Pálffy kivégzésén. Érti? Hogy azt is el tudja majd mesélni a fiának. – Értem, miniszter elvtárs… Nos, másnap nem mentem el a kivégzésre. Úgyis letartóztatnak. Téged is. Hogy mi lesz a sorsunk, nem tudom. Azt sem, hogy mivel fognak vádolni. Mondd, Gábor, van szeretőd?

– Van. Hiszen tudod. Meséltem róla. –Igen, valami rémlik. Könyvkereskedése van vagy mi. Szakíts vele. Azonnal. – De miért? – Mert bajba hozod. Ha téged lefognak, ő is gyanúsított lesz. Most mi az istent magyarázzak neked? Ismered az ávéhá mechanizmusát. Így tanították őket. Gábor kiitta a pálinkát. – Most aztán jól megvigasztaltál – mondta kesernyésen. – Csak tudnám, hogy a vezetésnek mi a célja ezzel a sok letartóztatással. – Ki láthat a kulisszák mögé? Sokszor még azok sem, akik a kulisszákat tologatják. Rákosiéknak nyilván van egy jól átgondolt és alaposan kidolgozott koncepciójuk. Ezt ők következetesen végigviszik. Ennek a koncepciónak a lényege, ahogy én látom, az, hogy csak azok… – Kikről beszélsz? – Rákosiról, Gerőről, Farkasról, Révairól. Szóval szerintük csak azok a megbízhatók, akik a Szovjetunióból jöttek haza. Igen, gondolta Gábor. A bizalmatlanság. Az keseríti meg az emberek, a becsületes emberek életét. Eszébe jutott az első hadgyakorlat. Verpeléten rendezték. Éles hadgyakorlat volt, és Farkas nyilván azt akarta bebizonyítani a politikai bizottság tagjainak, hogy amióta ő a honvédelmi miniszter, azóta a hadsereg ütőképes. Egy páncélosezred indult támadásra a feltételezett ellenség ellen jól szervezett tüzérségi előkészítés után. Előző napokban a politikai vezetők részére az utászalakulatok bombabiztos vasbeton bunkert építettek, ahonnan nagyszerű kilátás nyílt a terepre. A tüzérségi lövegeket a tüzérek jól álcázták a dombvonulat gerincén. Az ütegparancsnokok már új tisztek voltak, munkások és parasztok fiai, akik büszkén viselték a néphadsereg egyenruháját. A támadás előtti este Farkas Mihály valamiért nagyon nyugtalan volt. Mintha nem bízott volna a bemutató sikerében. Mintha attól félt volna, hogy a lövedékek nem fognak felrobbanni, vagy a T–34-esek motorjai esetleg bedöglenek. Végül is kiderült, hogy valójában mi nyugtalanítja. – Mondja, Lukács elvtárs, mi történik akkor, ha valamelyik üteg a bunkert veszi

célba és odalő. Gondolt maga erre? Gondolt maga arra, hogy abban a bunkerban maga a párt lesz? A teljes politikai bizottság és az államvezetés. – Jelentem, erre nem gondoltam – mondta ő. – És miért nem? Maga itt az elhárítófőnök vagy nem? – Jelentem, én vagyok. De nem látom be, hogy miért nyírnának tüzet az ütegek vagy egy üteg is a bunkerra. – Mert az ellenség nem alszik. Próbáljon gondolkodni az ellenség fejével. Ilyen alkalom nem mindig van, hogy a vezetők együtt legyenek egy bunkerban. Ezért megparancsolom, hogy minden ütegparancsnok mellé egy elhárító tisztet állítson. Világos? Gábor vitatkozott. Azzal érvelt, hogy mit fog érezni az a munkásból, parasztból lett tiszt, ha mellé állítanak egy elhárítót. Az ország vezetői nem bíznak benne? Akkor miért emelték ki őt a gyárból, a téesz-ből? Nem, ez az intézkedés politikailag nagyon káros lenne, arról nem is beszélve, hogy az elhárító nem ért a tüzérségi dolgokhoz. Csak nagy nehezen lehetett Farkas Mihályt meggyőzni, hogy a parancsot vonja vissza. Igen, a bizalmatlanság, a gyanakvás. De lehet-e így élni? A városban már kigyulladtak az esti fények. Gábor megpróbálta megkeresni a Kaszás utcát, a rétet. Igen, ott van az iskola, mellette a gyár. Jól látni a Kollártanyát, az apró házakat. Keserűre nézett. – Mit csináljunk? – kérdezte. Hogy nem kapott választ, újból megkérdezte: – Szerinted mit kellene tennünk? – Semmit. Mit tehetnél? Pisztolyod van, főbe lőhetnéd magad. De az baromság. Akkor hát? Várnunk kell. Mást nem tehetünk. – Várjak, hogy a kötelet a nyakamba tegyék? – Akkor, fiú, lépj le. És válaszd az árulás útját.

– Megőrültél? – Az eszemnél vagyok. – Keserű kinézett az ablakon. A gyenge lámpafénynél az egyébként is sovány arca most még soványabbnak látszott. – Fiú, eddig még nem mondtam. Most megmondom. Te negyvenkettő őszén nagyszerűen viselkedtél az Andrássy-laktanyában. Demétől tudom, hogy neked az égvilágon semmi közöd nem volt a sokszorosítógéphez, és mégis azt vallottad, hogy elvitted a lakásból és a Dunába dobtad. Pedig akkor te még nem voltál tagja a pártnak, még árulást sem követtél volna el, ha megmondod, hogy a gépet Deme Vince és a Nagylábú vitte el. Te vállaltad a hazugságot, a verést a pártért. Nem lettél áruló. – Gáborra nézett. Tekintete meleg, baráti volt. – Fiú, most se légy az. Nehéz erről józanul beszélni, de muszáj, vagy legalábbis meg kell próbálni. Gábor, lehet, hogy mindketten meghalunk. Lehet, hogy mindkettőnket a párt nevében akasztanak föl, még belegondolni is szörnyű, és mégsem lehetünk árulók. Nem túlzok, ha azt mondom, jó szakemberek lettünk. Ismerjük a határon az átjárókapukat. Akkor szökünk Nyugatra, amikor akarunk. Értjük a konspiráció csínját-bínját, nagyszerű igazolványaink vannak. És mégsem. Mert nem árulhatjuk el önmagunkat, nem árulhatjuk el Rajkot, Pálffyt… – Nem akarok áruló lenni – mondta Gábor. – És nem leszek áruló. Nyugodj meg. A terem sarkában a zenekar már hangolt, aztán játszani kezdett. Keserű könnyes hangulatban volt. – Most jut eszembe – mondta Gábor –, az osztályon nem tudják, hogy itt vagyok. – Fel akart állni, Keserű rászólt. – Várj, majd én telefonálok. – Elment. Amikor visszajött, azt mondta: – Nemsokára idejön Tamási Yvette. – Idehívtad? – Igen. Ki kell használnom a hátralévő perceimet. Neked is ezt tanácsolom. Hívd ide Szulitát. – Nyolckor találkozom vele.

Keserű az órájára nézett. – Negyed hét múlt. Szeretném, ha itt maradnál. Gábor tétovázott. – Idehívjam? – Keserű bólintott. – Hát jó. – Gábor felállt, és elindult az iroda felé.

4.

Szulita a fürdőszobából jött ki, amikor megszólalt a telefon. Mária vette föl a kagylót. – Csitáry lakás. Mária vagyok. – Csókolom. Lukács Gábor. Több se kellett Máriának. Megfeledkezett arról, hogy Gábor már nem tejkihordó, hanem a néphadsereg őrnagya. Nekitámadt. – Te gazember! Nem szégyelled magad? Megszöktél? Mitől ijedtél meg? – Ott van a közelben Szulita? – vágta el a szóáradatot Gábor. – Most ne pöröljön velem, kedves Mária néni, hanem küldje a telefonhoz Szulitát. A fiatalasszony már ott állt mellette, ha töredékesen is, de megértette, hogy Gábor vele akar beszélni. – Add ide, Mária. Az asszony átadta a hallgatót. – Szulita. – Jean Duran. Csókollak.

– Parancsolj. – Itt vagyok a hármashatár-hegyi étteremben a barátommal. Szeretném, ha idejönnél. – Hogyan? – Például taxival. Természetesen a számlát fizetem. – Nem arról van szó. – Hanem miről? Szulita hosszan hallgatott. – Nem tudnál értem jönni? Melletted biztonságban érzem magam. – Ez új. – Az is új, hogy figyelnek. Ostobák, gondolta Gábor. Hogy szervezték meg a figyelést, ha Szulita észrevette. – Pontosan hatnegyvenötkor legyél a kapuban. – Gábor letette a kagylót. Szulita hallotta ugyan a kattanást, de várta mégis, hogy Gábor megszólaljon. Aztán, hogy csak a zúgás hallatszott, ő is letette a hallgatót. – Mit akarsz attól a fiútól? – kérdezte Mária nem valami barátságosan. – Gondolj arra, hogy Gábornak senkije sincs. Neked mégiscsak van anyád. – Szegény anyám – mondta Szulita. – Van. De mintha nem is lenne. – És ott van a fiad. – Igen. Meg itt vagy te. Ha ti nem lennétek… – Az asszonyhoz ment, megcsókolta. Mária könnyezett. – Csak ti maradtatok meg nekem, meg nagybeteg anyám. – Szulita leült az öltözőasztala elé, és fésülködni kezdett. – Tudod, Máriám – mondta kis idő múlva –, Gábor szerencsésebb, mint én. – Ugyan miért?

– Mert ha ne adj’ isten, de történne vele valami, senkiért sem kéne aggódnia. Árva. Nincs felesége, nincs szeretője. – Honnan tudod, hogy nincs szeretője? – Érzem. Bejött Csitáryné és Gáborka. A kisfiú kitépte magát nagyanyja kezéből, és Szulitához szaladt, a nyakába csimpaszkodott, szorosan magához szorította. – Olyan jó, hogy itt vagy, édesanya. Szulita megcsókolta a gyereket. – Mindig veled maradok – mondta. – De tudod, hogy dolgozom. Abból élünk. Reggel el kell mennem. Néha este is. – Most is elmész? – Igen, kisfiam. Most is el kell mennem. – Gyere, Gáborkám – mondta Mária –, hagyd anyádat öltözködni. Gábor elengedte anyját, kérlelő tekintetét ráemelte. – Szeretnék az ágyadban aludni – mondta. – Ugye ott aludhatok? – Fürdés után bebújhatsz az ágyamba. – Megcsókolta a gyereket, aztán öltözködni kezdett. Gábor már a kapuban várta. Köszöntek egymásnak, Gábor kinyitotta a kocsi ajtaját. – Parancsolj. – Megvárta, míg az asszony helyet foglalt a bőrülésen, aztán ő is beült. Indított, és lassan befordultak a Fő utcába. Szinte lépésben ment. Nézte az ismerős házakat. – Miért mégy ilyen lassan? – kérdezte Szulita. – Négy évig hordtam a tejet ezekbe a házakba – mondta halkan. – Akkor még nem gondoltam arra, hogy egyszer autót is fogok vezetni. – A fogház hatalmas

tömbjére mutatott. – Itt mindig megálltam. Féltem az épülettől, és mégis mindig megálltam. – Szentimentális hangulatban vagy – mondta Szulita. – Szentimentális vagyok. Rá is fizettem, nem is egyszer. Gábor gyorsított. – Rágyújthatok? – kérdezte Szulita. Gábor benyomta az elektromos gyújtót, ő is rágyújtott. Már a Török-fürdőnél jártak, amikor Szulita megkérdezte: – Hol őszültél meg? Teljesen fehér a hajad. – Majd egyszer elmondom. – Mikor? – Még nem tudom. – Van szeretőd? – Van. Rákanyarodtak a Szépvölgyi útra. Gábor visszakapcsolt. – Sok szeretőd volt? – kérdezte Szulita. – Nem számoltam – mondta Gábor. – Azt sem számoltam, hogy hányszor ittam. Amikor szomjas voltam, ittam. – Ez azért nem ugyanaz. – A szerzeteseknél. De a többi embernél igen. Felébred a nemi vágya, hát kielégíti. A nős embert a felesége elégíti ki. A nőtlenek a kurvákhoz járnak. Persze vannak olyan nős emberek, akik a feleségükkel is szeretkeznek és kurvákhoz is járnak. – Te is a kurvákhoz jársz?

– Sohasem voltam nyilvánosházban. Sohasem feküdtem le kurvával. Sokszor voltam szomjas, és mindig találtam olyan tisztességes nőt, aki megitatott. – Egyikbe sem voltál szerelmes? – Szulita kíváncsian nézett Gáborra. A műszerfal halvány fényénél jól látta a férfi kemény arcélét. – Csak beléd voltam szerelmes – mondta Gábor. Szemét nem vette le az útról. Vigyázva kellett vezetnie, mert az út nagyon kanyargós volt. Gábor olyan biztonsággal vezetett, mint egy autóversenyző. – Jó a kanyartechnikád – mondta Szulita. – Kösz. Mondd, mi van a te Alfa Rómeóddal? – Elvitték a németek. – Szulita egy ideig hallgatott. Nézte a megvilágított utat, az útszéli bokrokat. – Gábor, te sohasem gondoltál arra, hogy akkor, azon a bizonyos reggelen, nekem is igazam lehetett? – A magad módján biztosan igazad volt. – Engem úgy neveltek, hogy nem feküdhettem le az inassal, a tejkihordóval. – Hát ezért hazudtam. Én azt akartam, hogy lefeküdj velem. – Lekanyarodott az útról egy tisztásra, leállította a motort. A fák ritkuló lombjai között jól látszottak a város fényei. – Mondd, ha annak idején azt mondja neked Károlyi Marci: Szulita kedves, van a lányomnak egy házitanítója, egy diák, törvénytelen gyerek, anyja egyszerű munkásnő, a fiú reggelenként tejkihordó, nagyszerűen beszél franciául, magát is szívesen tanítaná, tanultál volna nálam? És lefeküdtél volna velem? – Lehet, hogy tanultam volna nálad, de nem feküdtem volna le veled. De valamit azért be kell vallanom. Tulajdonképpen én azért akartam tőled tanulni franciául, mert mint férfi, nagyon tetszettél. Semmit sem tudtam még rólad, de tetszettél. – És ha akkor azt mondom neked: kisasszony, én törvénytelen gyerek vagyok. Akkor is tetszettem volna?

– Bizonyára. De nem lett volna folytatása. Talán sajnáltalak volna. – Még egy kérdés. – Keze Szulita kezéhez ért. Az asszony nem húzta el. Gyerekes dolog lenne, ha elhúzná a kezét, gondolta. – A férjed úri család gyereke. Apja méltóságos úr volt. Úgy tudom, hogy Buday Jánossal régóta ismeritek egymást. Udvarolt neked. Bizonyára lefeküdtél vele már azelőtt, hogy engem megismertél. Mondjuk, nem igaziból, csak úgy a játék, a kíváncsiság kedvéért. Később a férjed lett. Amikor meztelenül szeretkeztetek, érezted, hogy méltóságos úr fiával szeretkezel? És amikor velem… – Hülye vagy, ne haragudj. Amikor szeretkeztünk, én arra gondoltam, hogy boldog akarok lenni. Semmi másra nem gondoltam. – Cigarettára gyújtott, aztán lecsavarta az ablakot. – De ha már itt tartunk, meg kell mondanom, nálad jobb, figyelmesebb szeretőm azóta sem volt. Nem szeretek erről beszélni, de neked megmondom, az ágyban én azóta is boldogtalan vagyok. Rájöttem, hogy a férfiak önzők. Csak önmagukkal törődnek, te kivétel voltál. – Miért nem írtál? – Börtönben voltál. – De negyvenöt nyarán már itthon voltam. – Gábor, te gyűlölsz engem valamiért? – Ha gyűlölnélek, most a zárkában ülnél. Nem gyűlöllek. Férjed szerencsésen hazajött, kommunista lett, miért háborgattalak volna? Nem tudtam, nem tudhattam, hogy boldogtalan vagy. – Az voltam. Szerettem Jánost a magam módján, de boldogtalan voltam. – Lepöccintette cigarettájáról a hamut. – Menjünk. – Indított, és óvatosan ráhajtott az útra. Az asszonyra nézett. – Kérdezhetek valamit? – Kérdezz. – Megkérdezhetem, hogy ki a szeretőd?

– Én sem kérdeztem tőled, hogy kivel élsz együtt. – Senkivel. – Én sem. A férjem szökése óta engem nem ölelt férfi. – Miért nem üzentél? – kérdezte tréfásan Gábor, és az asszonyra nézett. – Szívesen lefeküdtem volna veled. Akár mindennap. Még nem felejtettem el a somogytarcali éjszakát. – Én sem. – Arra gondolt, hogy Gábor éreztetni fogja vele kiszolgáltatottságát. De nem érezteti vele. Lehunyta a szemét. Furcsa, fűzte tovább gondolatait, amikor lehajtottak az útról a tisztásra, arra számított, hogy Gábor meg fogja csókolni. De még kísérletet sem tett rá, még a kezét sem szorította meg. Úgy látszik, hogy most nem szomjas. Pedig ő most szívesen megitatná, hogy Gábor hasonlatánál maradjon. Keserű már türelmetlenül várta őket. Tamási Yvettel ült az asztalnál szomorúan, mert ha ivott, mindig szomorú lett. A kövérkés cigányprímás mögöttük állt, és valami bensőséges gyönyörűséggel muzsikált, Keserű pedig halkan énekelt.

„Istenem, istenem, én édes istenem, Hogy kell e világot bánattal eltöltsem, Egy esztendő, kettő, búval is eltelik, Hej, de az enyém sok, soha el nem telik.” Szulitáék leültek, a bemutatkozással nem zavarták az éneklő alezredest. A második szakaszt Szulita már együtt énekelte Keserűvel. Szép, lágy szoprán hangja volt.

„Szerelem, szerelem, átkozott szerelem, Mé’ nem termettél meg minden falevelen,

Minden fa levelén, minden fűszál hegyén, Hogy szakasztott vóna minden szegény legény.”

Gábor a szöveget nem ismerte, így csak a dallamot dúdolta velük. Szulita most Gábort nézte, s mintha csak neki énekelt volna.

„Mert én szakasztottam, meg is csalatkoztam, Szelíd galamb helyett vadgalambot fogtam, Mert én szakasztottam, de megcsalatkoztam, Szelíd galamb helyett vadgalambot fogtam.”

Keserű pénzt csúsztatott a prímás markába, és elküldte, aztán bemutatkozott Szulitának, bemutatta Yvettet is. A két nő egymásra mosolygott. Szulitának tetszett a homokszín hajú lány, és nagyon ismerősnek találta. – Azt javaslom – mondta Keserű –, hogy kezdjük valamilyen pálinkával. Aki konyakot akar inni, az tegye föl az ujját. – Megmaradtak a pálinka mellett. – A főnök – folytatta Keserű – azt ajánlja, hogy együnk csülköt Pékné módra. Nos? – Fogadjuk el a főnök javaslatát – mondta Yvette, és Szulitára nézett. – Mit szólsz hozzá? – Benne vagyok – mondta Szulita –, de előbb tisztázzunk valamit. Nem tudom, hogy te és István… szóval, hogy a költségeket megosztjátok-e, én csak úgy vacsorázom, hogyha az én részemet kifizetem. – Az egészet fizetheted – mondta rosszkedvűen Gábor. Keserűre nézett, aki már a vacsora megrendelésével volt elfoglalva. – Figyelj rám, Szulita – folytatta –, hagyjuk ezeket az idejét múlt úri szokásokat. Én hívtalak meg vacsorára. Természetes, hogy a vendégem vagy. Nagyon kérlek, ne csinálj ebből a

vacsorából ügyet. – Helyes – mondta Keserű. – Ma este mi fizetünk. Ki tudja, hogy mikor kell maguknak fizetniök. – Ezt hogy érti? – Szulita kíváncsian nézett Keserűre. – Úgy, hogy nem lesz pénzünk, de éhesek leszünk. – Magához húzta Yvette arcát, és megcsókolta. – Ugye, rád számíthatok? – Mindig, István – mondta Yvette. – Sokkal tartozom neked. És minden tartozásomat vissza akarom fizetni. – Lesz rá módod. Kihozták az italokat. Az egyik felszolgáló a pálinkát tette az asztalra, a másik a bort bontotta fel, aztán kihúzta a dugót az üvegből. Kiöntött belőle egy ujjnyit, Keserű megkóstolta, intett, hogy rendben van, tölthet a poharakba. Miután a pincér távozott, Keserű fölemelte a pálinkáspoharat. – Akkor hát egészségünkre, és azok emlékére, akik már soha többé nem lehetnek velünk. Ittak. Szulita torkát égette az erős cseresznyepálinka. Még a könnye is kicsordult. Gyorsan ivott rá egy korty szódavizet. – István – mondta –, maga hol tanulta ezt a népdalt? – Erdélyben. Ott voltam munkaszolgálatos. Dolgoztak velünk erdélyi kommunisták, nagyon sok népdalt ismertek, esténként énekelgettünk. És maga? – Mi erdélyiek vagyunk. Nagyapám Brassóban élt. Mint volt gyárost meg földbirtokost bezárták. – Népellenes volt vagy háborús bűnös? – Fenét volt az. Nyilván valami tévedés történt. Vagy mit tudom én. – Szomorúan nézett maga elé. – Csitáry nagyapám a legtisztességesebb, a legdemokratikusabb nagyapa volt. Még azt sem foghatták rá, hogy románellenes.

Testvéri barátságban élt Emil Popescuval. – A festővel? – kérdezte Keserű. – Igen, a festővel. – És Popescu nem tudja, hogy a barátját bebörtönözték? – kérdezte Gábor. – Nem tudom, hogy tudja-e – mondta Szulita. – Lehet, hogy nem ment haza Párizsból. A pincérek az asztalra tették a vacsorát. Yvette vállalkozott rá, hogy jó gazdasszonyhoz illően elosztja a tálon gőzölgő ételt. Csendben vacsoráztak. Az étteremben már nem volt egyetlen üres asztal sem. A zenekar rendületlenül játszott, a prímás behízelgő mosollyal járt asztaltól asztalig, várta a rendeléseket. – Yvette – mondta váratlanul Szulita –, ugye, mi ismerjük egymást. – Csak látásból. Azt hiszem, még nem beszéltünk egymással. Vagy igen? – Beszéltünk. Te a Szövetséges Ellenőrző Bizottság tolmácsa voltál, én pedig a miniszterelnök külügyi referense. – Valami rémlik – mondta Yvette. – Tudjátok mit? – mondta Gábor. – Üljetek egymás mellé. Úgy gondolom, sok megbeszélnivalótok van. Helyet cseréltek. Az egyik sarokasztalnál vidám hattagú társaság, senkivel sem törődve, tele torokkal énekelte: „Sej, ha nékem száz forintom volna…” Keserű hallgatta a nótát, nézte a vacsorázó, jókedvű embereket. – Kurva rohadt világ ez, Gábor – mondta, és meggyújtotta a cigarettáját. – Pálffyék holtteste talán még ki sem hűlt… Az ítéletvégrehajtó már újra készenlétben áll… Nézz körül. Vidám, mulatozó emberek.

Gábor körülnézett. – Látom. – Mélyet lélegzett. – István, én nem tudom, hogy kik ezek az emberek. És azt sem tudom, hogy mit akarsz tőlük. Sírjanak? Gyászoljanak? Tüntessenek? Kik ellen? Írók, költők, egyetemi tanárok, munkások, parasztok kértek halált az árulókra. Mondd meg, mit tehetnek? Vagy mit tehetünk mi? Vonuljunk az utcára, üvöltsünk, hogy az elítéltek nem mondtak igazat? Hazudtak! Gondoltál arra, hogy velük kéne vitatkoznunk? Ha úgy van, ahogyan állítod, és ahogyan én érzem, vagyis hogy Rajkék ártatlanok voltak, akkor egyszer, csak a jó isten tudja, hogy mikor, a túlélők megtudják, hogy Rajkék miért vállaltak magukra soha el nem követett bűnöket. – A túlélők – mondta Keserű. – Vajon, mi túlélők leszünk-e? – Ki tudja? – kérdezte Gábor. Tovább nem beszélhettek, mert a zene felerősödött, szinte minden vendég énekelt, először csak halkan, aztán egyre erősebben.

„…elvisz a gyorsvonat, engemet is. Gyorsvonat, sebes vonat mindenütt megáll, ha megáll…”

Gáborék nem énekeltek. Gyászoltak.

5.

– Egy kétágyas szobát kérek – mondta Gábor, és megmutatta igazolványát az éjszakai portásnak. A tömött bajuszos negyvenöt év körüli férfi bólintott. – Reggelig?

– Igen. A férfi két bejelentőlapot tett az asztalra. Gábor visszacsúsztatta. – Nem kell. Hanem félóra múlva küldjön föl a szobámba, mondjuk, egy hidegtálat, lehet rajta kaszinótojás, franciasaláta is. Aztán egy üveg szürkebarátot, vízzel, természetesen. – Intézkedem, tisztelettel. A szoba a második emeleten volt, a Dunára nézett. – Helyezd magad kényelembe – mondta Gábor, és a telefont nézegette. Aztán felemelte a kagylót. A központ jelentkezett. – Legyen szíves, kapcsolja nekem a következő számot. – Bemondta az ügyelet számát, aztán letette a kagylót. Hamarosan csengett a telefon. Gábor felvette a kagylót. – Kapcsolom a hívott számot – mondta a telefonos. – Köszönöm. Halló… Lukács őrnagy. Te vagy, Sandri? – Én vagyok. Parancsolj, Gábor. Bemondta a hotel nevét, telefonszámát, azt is, hogy hányas szobában található. – Ha történik valami, itt megtalálsz. Szervusz. – Bocsáss meg – mondta Szulita –, milyen életed van neked? – Hogyhogy milyen életem van? – kérdezte Gábor, és leült az asszony mellé. – Neked mindig jelentkezned kell? – Nem kell, de szeretem, ha tudják, hogy hol vagyok. Az ajtón kopogtak. A hidegtálat és az italt hozta föl egy fiatal pincér. – Tegyen csak mindent az asztalra – mondta Gábor. – A tányérokat, poharakat is. A pincér engedelmeskedett, aztán a számlát átadta Gábornak. Az őrnagy fizetett. Miután a pincér távozott, kihúzta a borosüvegből a dugót, teletöltötte a

poharakat. – Parancsolj – mondta. – Egészségedre – mondta Szulita, és kortyolt a borból. Letette a poharat az asztalra, és közben azon gondolkodott, hogy Gábor miért hozta őt ebbe az előkelő és olcsónak nem mondható szállóba. Azért biztosan nem, hiszen egész este úgy viselkedett vele szemben, mintha sohasem lett volna közük egymáshoz. – Mondd, Gábor, miből fizeted mindezt? – kérdezte. – Mármint a vacsorát, most ezt a hidegtálat, a szállodát? Saját pénzedből vagy a hivatal pénzéből? – Nagyon érdekel? – Szeretném tudni. – A saját pénzemből fizetek mindent. Azt is megmondom, hogy miért. Jó fizetésem van, és nincs kire költenem. – Azt mondtad, hogy van szeretőd. – Van. De nincs rászorulva a pénzemre. Jószerivel magamra sem kell költenem. Aztán tartozom még neked. – Nekem? Mivel? – Hát várj csak. Ha jól összeszámolom, vacsorával, reggelivel, szállással… – Nem tudom, miről beszélsz. – Nem baj. Majd megmagyarázom. Most felejts el mindent. Egyél, igyál. S ha van kedved, mondd el, hogy miért akartál találkozni velem. Szulita kaszinótojást, franciasalátát tett az egyik tányérra, és Gábor elé csúsztatta, aztán magának is szedett. Nem volt étvágya, így hát csak eszegetett, és közben Gábor kemény, fáradt arcát nézte, melyen az elmúlt évek szenvedései mélyen bevésődtek. Miért nem nyúl az ételhez? Miért nézi őt olyan mereven? Azelőtt is – istenem, de nagyon régen volt – ilyen mereven nézte, de akkor a tekintetében rajongás volt, most viszont úgy néz rá, mint egy kiállítási tárgyra. Ivott a borból. Ha akar, majd ő is iszik.

– Levelet kaptam a volt férjemtől – mondta aztán. Jól látta, Gábor merev arca meglágyult. – Postán jött? – Nem. Valaki bedobta a postaládába. – Valaki? Nem tudod, hogy ki volt? – Gábor, nem bízol bennem? – Szulita hangja fájdalmas volt. – Nem tudom, hogy ki dobta be a levelet. – Elhoztad? – Ezért akartam találkozni veled. Van egy megállapodásunk. Vagy nem? – Van. Hol a levél? Szulita kivette a levelet a táskájából. – Tessék. Gábor átvette a levelet. Megjegyezte, hogy a boríték melyik sarkát fogta meg. Kivette a levélpapírt a borítékból, az asztalkára tette. „Szulita – olvasta a géppel írt szöveget –. Lehet, hogy te gyűlölsz. Hogy igazad van-e, azt a jövő fogja eldönteni. Bevallom, én ma is imádlak, kérem a nagy istent, hogy vezessen hozzám téged. Egyre jobban hiányzol, le merem írni, nehezen tudok élni nélküled. De most nem erről van szó. Amit írok, az bizalmas. Apád barátairól van szó. Konkrétan Odescalchiékról. Idősebb Odescalchi antifasiszta volt, a fia viszont náci lett. Csakhogy itt most másképpen értékeljük a dolgokat. A lényeg: ki antibolsevista. Nálunk most ez köti össze az embereket. Az idős herceg édesapád jó barátja volt, egyike azoknak, akik Magyarországnak a háborúból való kiugrását szorgalmazták. Apád emlékére kérlek – hiszen apádat mindenkinél jobban szeretted –, segíts a fiatal Odescalchin. Fontos megbízatással Budapesten tartózkodik. Vakmerő, mindenre elszánt. De szüksége van a segítségre. Ezzel nem nekem segítesz, hanem apád ki nem mondott akaratának engedelmeskedel. A fiatal herceget megtalálod a szeretőjénél a Váci utcában, abban a házban, ahol a nagynéném lakott, az ötödik emeleten. Emlékezned kell a házra, hiszen diákkorunkban, mikor nagynéném külföldön

vagy vidéken nyaralt, sokszor találkoztunk ott. Kettesben. A herceg szeretője Franciska. Hertl Franciska zongoraművésznő. Testvére, Kurt valamikor osztálytársa volt a hercegnek. Franciska idősebb bátyja SS-tiszt volt, egyes adatok szerint az Egyesült Államok hadseregének a tisztje, de vannak, akik azt állítják, hogy nem él. Szulita, ha elárulsz, légy átkozott. Te is, a gyerekünk is. János.”

Gábor óvatosan visszahelyezte a levelet a borítékba. Ivott egy pohár bort. – Mit gondolsz, ki hozta ezt a levelet? – Fogalmam sincs. – Nem félsz az átoktól? – De félek. Nagyon félek. – És mégis elárultad a férjedet. – A volt férjemet. Semmi közöm hozzá. Miért nem hiszel? Ezenkívül mit tehetek, hogy higgy nekem? Gábor a levelet a belső zsebébe tette. – Gyere ide, csókolj meg. Szulita gondolkodás nélkül engedelmeskedett. Gábor, bár mindenkinél jobban szerette Szulitát, gyanakodni kezdett. Mi van a szerelme mögött? Hátha beszervezte az ÁVH? Vagy az angolok ügynöke? Jól álcázott és jól kiképzett ügynöke? És most az a feladata, hogy őt szexuálisan magához kösse? Ilyen már volt, ilyen már megtörtént nem is egyszer. Eszébe jutott, hogy mit mondott neki szerelmük elején. Nemcsak a nácik ellen harcolna, hanem a kommunisták ellen is. Szulita persze most azt gondolja, hogy ő azért helyezte szabadlábra, mert árulására nem volt bizonyíték. De ha Szulita az angolok ügynöke, akkor ő megöli. Aztán amikor Szulita az ölébe ült és csókolgatta, arra gondolt, hogy talán legjobb lenne meghalni. Hát hogy lehet gyanakvással szeretni? Sehogy.

Gábor nem tudott betelni Szulita testének szépségével. S bár az asszony felszabadultan és odaadóan szerette őt, csak a nemiségben, az asszony kiéhezett vágyának hitt, félelmét, gyanakvását nem bírta leküzdeni. – Gábor… szerelmem, bocsáss meg nekem… A férfi szorosan magához ölelte, és nem válaszolt. Aztán fáradtan hanyatt dőlt, és lehunyta a szemét. – Légy szíves, adj egy pohár bort. Szulita lelépett az ágyról, teletöltötte az egyik poharat borral és átadta Gábornak, aztán vállig érő sötétbarna haját kontyba kötötte, és bement a fürdőszobába. Gábor iszogatta a bort, és maga elé képzelte Odescalchit. Fasiszta volt már diákkorában is, és a hülyeségig vakmerő. Az, hogy háborús bűnös létére illegálisan hazamerészkedett, a vakmerőségét bizonyítja. A fürdőszobából kihallatszott a kádba ömlő víz csobogása. Gábor elszenderedett. Arra ébredt, hogy Szulita csókolgatja. – Nem vagy éhes? – kérdezte. – De igen. Éhes és szomjas vagyok. Jó étvággyal falatoztak. – Ismered Odescalchit? – kérdezte Gábor. – A fiatalt? – Igen. – Nem ismerem. Az apjával sem találkoztam. János nem tudom honnan veszi, hogy apám barátja volt. – Lehet, hogy te nem ismered apád minden barátját. – Ismerem. Hidd el, hogy ismerem. – Ivott a borból. – Most mit akarsz csinálni? – Még nem tudom. Odescalchi a hülyeségig vakmerő.

– Honnan tudod? – Egy iskolába jártam vele. Öntudatos fasiszta volt. És bármilyen furcsán is hangzik, de volt benne valami férfias vagányság. Egyébként ismerem Hertl Franciskát. De nem hiszem, hogy a herceg szeretője. – Kellemes család – mondta Szulita. Az órájára nézett. – Jó isten, már elmúlt két óra. – Csak nem sietsz valahova? – Innen menjek a hivatalba? – Innen. Beülsz egy taxiba, és kész. Cigarettára gyújtottak. – A volt férjed vitt magával rólad készült fényképet? – Nem tudom. Nála volt mindig a gyerek fényképe és az én fényképem is. Hogy a válás után magával vitte-e, nem tudom. Miért fontos ez? – Arra gondoltam, hogy valamelyik munkatársnőmet küldöm el hozzá, mintha te lennél. De nem kockáztathatunk. Ha Buday megmutatta neki a fényképedet, akkor lebukunk. Tehát neked kell felkeresned őt. – Nekem? – Igen. – Én azt hittem, hogy odamentek, és őrizetbe veszitek. – Előbb tudnunk kell, hogy miért jött Magyarországra. Miért vállalt ekkora kockázatot. – Besúgó legyek? – Állami tisztviselő vagy. Csak a kötelességedet teljesíted. – Átadtam a levelet. Teljesítettem a kötelességemet. A többi már nem az én dolgom. – Rosszkedvűen nézett Gáborra. – Vagy ügynököt akarsz csinálni

belőlem? – Nem. Nem akarok. Csak tudni szeretném, hogy mit akar tőled Odescalchi. Nem nagy dolog. Levelet kaptál Budaytól, hát eljöttél. Valamit ne felejts el, az angolok úgy tudják, hogy te az ő emberük vagy. – Hogyan? – Szulita zavartan nézett Gáborra, a cigaretta megremegett a kezében. – Hogy én angol ügynök vagyok? – Pontosan. A volt férjed azzal jelentkezett náluk, hogy ti csak a látszat kedvéért váltatok el. Minden híranyagot tőled kap… – Honnan tudod? – Az a mi dolgunk. Szerencséd, hogy tudjuk. Lehet, hogy Odescalchi úgy fog beszélni veled, mint az angolok ügynökével. – De én megmondom neki, hogy nem vagyok az. És hogy a férjem… – A volt férjed. – Igen, szóval hogy a volt férjem hazudik. – Megkérnélek arra, hogy erről még ne beszélj. – Mikor kéne felkeresnem Odescalchit? – Majd szólok. Ha netán ő keresne telefonon, térj ki a találkozó elől. Egyébként nem kell félned, vigyázunk rád. Erről most ennyit. Feküdjünk le, még alhatunk egy keveset. Lefeküdtek, de nem tudtak elaludni. Gábor eloltotta a villanyt, talán a sötétben sikerül. Szulita egyenletesen lélegzett, de neki sem jött álom a szemére. – Ki a szeretőd? – kérdezte újból. – Most már megmondhatod. – Jobb, ha nem tudod. – Miért nem tudhatom meg? – Mert jobb, ha minél kevesebbet tud az ember.

– Félsz valamitől? – Talán önmagamtól. – Nem értem, de mindegy. Mondd, szereted a szeretődet? – Mint jó barátot. És úgy is mint szexuális partnert. – És ő szeret téged? – Nem tudom. Lefeküdt velem. De hát ez nem jelent szerelmet. Te is lefeküdtél velem. – Nem hiszed el, hogy szeretlek? – Szeretném hinni. Én szeretlek. – Én is. Hinned kell bennem, Gábor. – Nagyon szeretnék hinni. És szeretnék veled maradni. Szeretnék holnap is szeretkezni veled, meg holnapután is. – És mi lesz a szeretőddel? – Szakítani fogok vele. – Azt akarod, hogy a szeretőd legyek? – Azt akarom, hogy csak az enyém légy. Azt akarom, hogy gyereket szülj nekem. Nekünk. – Házasság nélkül? – A feleségem leszel? – Nem tudom. Tudod, nehéz most nekem. Eszembe jut, hogy mit válaszoltam erre a kérdésedre Somogytarcalon. Ha most igent mondok, bármit gondolhatsz rólam. – Rendben van, hagyjuk.

Sokáig hallgattak. – Melléd bújhatok? – Gyere. – Az asszony fejét a vállgödrébe húzta, és megpróbált elaludni. Másnap reggel megírta a jelentését az esti találkozásról, azt sem hallgatta el, hogy az éjszakát Szulitával töltötte. Aztán Erzsikével felhozatta a fiatal Odescalchi anyagát a nyilvántartóból. Gondosan áttanulmányozta. Az anyag szerint Odescalchinak jól és szakszerűen kiépített hírszerző hálózata dolgozik Magyarországon az angoloknak és az amerikaiaknak. Az elfogott futárok vallomásából az is kiderül, hogy Odescalchi mindenre, még a halálra is elszánt kalandor, aki pisztolyt visel a hóna alatt, és a 7,65-ös Walter töltényeinek a hegyét lereszelte, hogy az ólom roncsoljon. És a fiatal herceg most Budapesten van, és találkozni akar Szulitával. Kiszólt Erzsikének, hogy hívja fel Balázs századost. – Telefonon? – Nem, személyesen akarok beszélni vele. Öt perc múlva Balázs József százados már ott ült Gáborral szemben. Balázs valamikor szerszámkészítő lakatos volt, a jók között is az egyik legjobb, olyan pontosan dolgozott, hogy a tűrési határt sem vette figyelembe. Általában ez a pontosság jellemezte munkáját. – Józsikám – mondta Gábor –, Csitáry Szulita kiszúrta, hogy figyelitek. – Az nem lehet. Akkor az a nő profi. – Honnan veszed? – Mert ti sem szúrtátok ki. Mármint Keserű és te. Pedig a fiúk követték a gépkocsidat. – Megmondtam, ha velem van, nem kell követnetek. – Nem azért követtünk. – Hanem miért?

– Vigyáznunk kell rád. Meg Keserűre is. – Kinek az utasítására? – Lakatos ezredes elvtárs rendelte el a védelmi figyeléseteket. Gábor, kérlek, erről ne tudj. – Nem tudok róla. Szavamat adom. A jelentést beadtad? – Erzsóknál van. – Kösz, Jóskám. Az asszony hogy van? – Megvan. A jövő hónapban fog szülni. – Kösz, Józsikám. – Gábor már szeretett volna egyedül maradni. Balázs felállt, kezet fogtak. Miután a százados távozott, Gábor leült, magába roskadt. Tehát Keserűnek van igaza. Ha már Lakatosék figyeltetik őket, akkor a napjaik meg vannak számlálva. De végül is mit tehet? Lehunyta a szemét, és a sírás fojtogatta a torkát. Igaz, hogy diákkorában azt mondta Koleszár Bélának és Demééknek is, hogy ő nem kommunista, azért ő az volt, a nehéz időben megállta a helyét, nem véletlen, hogy negyvenkettőben Deméék az Andrássy laktanyában felvették őt a kommunista pártba. Miért akarják elpusztítani őt? Szökjön Nyugatra? Megtehetné, akkor rázza le magáról Lakatos figyelőit, amikor akarja, akkor megy át a műszaki záron, amikor kedve tartja. De mi lesz Marival? És mi lesz Szulitával? Marival Keserű tanácsa szerint szakítania kell. Bármennyire is fáj, bármennyire is jó együtt lenni vele. És Szulita? Egymásra találtak, és mégsem élhetnek együtt. Pedig milyen jó lenne. Együtt élhetnének, hiszen bebizonyosodott, hogy Szulita nem áruló. A tábornok hívatta. Gábor átadta Faragó Béla hírszerző jelentését, amiből feketefehéren kitűnt, hogy Buday János félrevezeti az angolokat. A Keserű elvtársék által összeállított dezinformációs jelentést, amelyet Faragó adott át neki, Buday úgy adta tovább báró Prichodáéknak, hogy a feleségétől, Csitáry Szulitától kapta. A tábornok szobájában négyen ültek a tárgyalóasztalnál. A tábornok az íróasztalánál, a hozzá csatlakozó tárgyalóasztal jobb oldalán pedig Keserű és Gábor, a bal oldalán Lakatos ezredes. Alig volt negyvenöt éves, de már teljesen megkopaszodott, olyan vékony és olyan kis növésű volt, mint egy zsoké, a

Horthy-rendőrség többször letartóztatta, megkínozta, feketére verte, de Lakatos sohasem lett áruló vagy besúgó. Néhány nyomozó „vörös szerzetes”-nek hívta őt, s ezt a jelzőt elismerésnek szánták. Lakatos kért szót. Lassan, megfontoltan beszélt, bal kezét a nyakára tette, mutató- és hüvelykujjával masszírozta az ádámcsutkáját. – Áttanulmányoztam alaposan ezt az ügyet – mondta. – Ez nem akármilyen ügy. Jelentősebb, mint gondolnánk. Nézzük a legegyszerűbb csapat felállást. Nos, elvtársak. Adva van egy földbirtokos gazdag lány, aki, mint tudjuk, a miniszterelnök – tovább megyek, elvtársaim –, a mindenkori miniszterelnök külpolitikai referense. Ez azt jelenti, hogy a miniszterelnökség minden írásos anyagához hozzáférhet. Nem kis dolog, ha józanul meggondoljuk. De menjünk tovább. Csitáry Szulitának, a könnyebb érthetőség kedvéért maradjunk ennél a névnél, a férje, Buday János hivatásos repülő őrnagy, volt párttag, sőt párttitkár, repülőgépével átrepül az ellenséghez. Persze Buday már jóval a szökése előtt elválik a feleségétől, helyesebben a felesége tőle, hogy politikai megbízhatóságát ezzel is dokumentálja. – Bocsánat – szólt közbe Gábor, aki az indulatát nehezen bírta féken tartani –, ha jól értem, az ezredes elvtárs azt mondja, hogy Csitáry Szulita összejátszik a férjével, és ő is angol ügynök. – Jól értett, őrnagy elvtárs. Pontosan ezt mondtam. – Akkor mivel magyarázza, hogy férje levelét átadta nekem, hogy elárulta az egyik legveszélyesebb angol ügynököt: Odescalchi herceget? – kérdezte Gábor, nem titkolt ellenszenvvel. – Figyeljen rám, kedves Lukács elvtárs. Magáról az a hír járja, hogy remek szakember. Nos, én mégis úgy vélem, hogy magának még nagyon sokat kell tanulnia, mert még most sem érti az ellenség finom, ha úgy tetszik leheletfinom munkáját. – Nem, nem értem – mondta Gábor vörösödő arccal, nem véve figyelembe Keserű alig észrevehető figyelmeztető intését, ami szavakra lefordítva azt jelenthette: fiú, ne vitatkozz, itt már mindent eldöntötték. – Szeretném tudni, hogy miről van szó. – Megmagyarázom. – Lakatos a tábornoktól engedélyt sem kérve, rágyújtott. –

Nem új módszer – folytatta aztán –, hogy egy kisebb ügynököt feláldozok egy nagyobbért. Gondolkodjon, őrnagy elvtárs, az angoloknak ki a fontosabb, a herceg vagy Csitáry Szulita? – Miután Gábor hallgatott, rászólt. – Szeretném hallani a véleményét. Tudom, hogy maga szerelmes Csitáry Szulitába, de akkor is véleményt kell mondania. – Ha megengeded – nézett Keserű Lakatosra – én válaszolok Lukács őrnagy helyett. Amit most elmondtál, elméletben igaz. Sőt, nagyon igaz. De hát ez elmélet. Csak elmélet. Milyen bizonyítékok szólnak amellett, hogy az angolok Csitáry Szulita megmentéséért feláldozzák egyik legvakmerőbb, legképzettebb ügynöküket? – Keserű a tábornokra nézett. – Hangsúlyozom, az elmélet ragyogó, de semmi sem támasztja alá. Hogy Lukács őrnagy szerelmes-e az asszonyba, azt én nem tudom. – Szeretem azt az asszonyt, de ez nem tartozik ide. – Azért helyezte szabadlábra, mert szereti? – Lakatos ellenségesen nézett Gáborra. – Helyes volt, hogy szabadlábra helyezte – mondta a tábornok –, nem volt ellene bizonyíték, most, ha jól tudom, szoros megfigyelés alatt van. Arról döntsünk, hogy mi legyen Odescalchi herceggel? Nos, Lukács elvtárs? – Miután pontosan nem tudjuk – kezdte Gábor rosszkedvűen –, hogy a herceg fényképről ismeri-e Csitáry Szulitát, nem küldhetünk hozzá mást, csak őt. Meg kell jegyeznem, hogy ez is veszélyes, mert mint a jelentésemben írtam, Odescalchi jól képzett ügynök, dum-dum golyót használ, nem riad vissza a fegyverhasználattól. – Akkor is fontosnak tartom, hogy Csitáry Szulita felkeresse őt megfelelő biztosítás mellett – mondta Keserű –, mert az a véleményem, hogy Odescalchinak a hálózatához kell egy megbízható összekötő. Lakatos a tábornokra nézett. Az bólintott. – Nem küldjük oda Csitáry Szulitát – mondta az ezredes. – Úgy döntöttünk, hogy Odescalchit még ma délelőtt őrizetbe vesszük. – Ezredes elvtárs – mondta Gábor, de tovább nem folytathatta, mert Lakatos felemelt hangon közbeszólt.

– Őrnagy elvtárs, úgy döntöttünk, ahogy mondtam. Világos? – Világos – mondta Gábor. – De a döntéssel nem értek egyet. – Én sem – mondta Keserű. – Természetesen a parancsot teljesítem – mondta Gábor. – Merem remélni. – Az ezredes hangja gúnyos volt. Gábor furcsának tartotta, hogy a tábornok hallgatott, holott tudnia kellett, hogy Odescalchi őrizetbe vétele kockázattal jár. Tudta, de a parancsot nem változtathatta meg, mert nem ő adta ki, hanem Farkas Mihály. Nyolc órára rendelte magához. A tábornok előírásszerűen jelentkezett, a miniszter azt mondta, üljön le. Az emigrációból ismerték egymást. A tábornoknak már akkor az volt a véleménye, hogy Farkas hatalomra törő, erőszakos, a bírálatot nehezen tűrő egyén, aki felületes ismeretek, benyomások alapján mond sorsokat végzetesen befolyásoló véleményt emigrációs harcostársairól. A tábornoknak az volt a meggyőződése, hogy Farkas végzetesen szektás nézeteket vall. A miniszter nem szerette a tábornokot. Féltékeny volt rá. Tudta, hogy a tábornok katonai tudása megalapozottabb, politikai ismeretei mélyebbek, sokoldalúbbak. Nem tetszett neki, hogy a tábornok jó, majdnem baráti viszonyban van a koalíciós pártok vezetői közül azokkal, akik komolyan gondolták az együttműködést a kommunistákkal. Farkas szerint ez liberalizmusra, politikai vakságra vall. A koalíciós partnerokban nem szabad megbízni, olyan útitársak, akiket megfelelő időben és helyen az útszélen kell hagyni, hogy a párt tovább haladjon. Sokszor mondta a tábornoknak: – Ide figyeljen, magának az a baja, hogy komolyan veszi az útitársaknak adott ígéreteket. Vegye tudomásul, hogy akik ma együtt haladnak velünk, holnap már az ellenségeink lesznek. – De, Farkas elvtárs – vitatkozott a tábornok –, ez az ország nemcsak a kommunistáké. Tízmillió magyaré. – Tízmillió fasisztáé. Érti? Fasiszták voltak. A nácik már letették a fegyvert, a magyar fasiszták még mindig harcoltak. A tábornok ezekre a meddő vitákra gondolt, amikor leült, és a miniszterre nézett.

– Térjen a tárgyra. – Napokkal ezelőtt már kérdeztem, hogy miért tartóztatták le közvetlen munkatársamat, Deme Vincét. – Miért érdekli annyira? – Mert felelősnek érzem magamat érte. – Csak Deméért érzi magát felelősnek? Másért nem? – Nem tudom kikre gondol, miniszter elvtárs. – Ide figyeljen – mondta gorombán a miniszter –, magát a párt negyvenötben azzal bízta meg, hogy a demokratikus honvédség tisztikarát kommunistákból szervezze meg. Maga mit csinált? Elárasztotta a honvédséget régi Horthytisztekkel. A tábornoki kar Horthy-tisztekből, árulókból áll. – Deme nem volt régi Horthy-tiszt. Illegális kommunista volt. Spanyolos. – És rendőrspicli. Rajkék ügynöke. Bevallotta. – Harmincnyolcban én is bevallottam, hogy az voltam. Trockista és rendőrspicli. – Ezzel mit akar mondani? – Semmit, miniszter elvtárs. Visszatérve a demokratikus honvédség szervezésére… – Folytassa. Hallgatom. – Maga éppen olyan jól tudja, miniszter elvtárs, hogy negyvenötben koalíció volt. Az új honvédség tisztjeit nem én neveztem ki, hanem az akkori honvédelmi miniszter. Ennek ellenére elértük, hogy a nevelőtisztek, az elhárítótisztek kommunisták voltak. – Ne tartson nekem előadást, hanem azt mondja meg, hogy Pálffy közvetlen munkatársai meddig… A tábornok közbeszólt:

– Kikre gondol, miniszter elvtárs? – Elsősorban Keserűre és Lukácsra. – Szerintem becsületes kommunisták. – Lakatos ezredesnek más a véleménye. – Tudom. – Miért nem hallgat Lakatosra? – Az ésszerű javaslatait meghallgatom és elfogadom. – Igen? – A miniszter hangja gúnyos volt. – Akkor miért nem tartóztatták már le Odescalchit? Nevetséges! Itt él Budapesten egy angol kém, tudják, hogy hol lakik, maguk pedig játszadoznak. – Fel kell deríteni a kapcsolatait. – Majd elmondja. – A miniszter felállt, sétálni kezdett. – Utasítottam Lakatos ezredest, hogy déli tizenkét óráig vegyék őrizetbe Odescalchit. Végeztem. – Az utasítással nem értek egyet. – Nem érdekel. A parancsot akkor is hajtsa végre. –Természetesen végrehajtom. Helyesebben hajtatom. – Felállt ő is. – Miniszter elvtárs. Huszonöt éve ismerjük egymást. Még sohasem kértem öntől semmit. A miniszter megállt, szembefordult a tábornokkal. Tartásában most volt valami napóleonos. – Mit kér? – Az ávéhá ne nyúljon Keserűhöz és Lukácshoz. – Lukács ellen Deme Vince nagyon súlyos terhelő vallomást tett. Ne törődjön velük. A döntést már nem változtathatom meg. Menjen, és végezze a dolgát. A tábornok most rosszkedvűen nézte Gábort és Keserűt. Tehetetlen volt. A

miniszter parancsa, a beléidegződött kommunista fegyelem gúzsba kötötte. – Tehát tizenkét óra előtt Odescalchival beszélni szeretnék – mondta az ezredes. Gábor bólintott, engedélyt kért a távozásra, s miután a tábornok intett hogy távozhatnak, visszament a szobájába. Leült az asztal mögé, állát a tenyerére támasztotta, és egykedvűen nézte a szemközti falat, s azon tűnődött, hogy miért kell végrehajtania hülye, ostoba parancsokat. Egyáltalán, miért kell itt dolgoznia? Lukács Veronika nem azért szülte őt a világra, hogy elhárítótiszt legyen. Igen, bizonyára így van, de a párt ide küldte őt, erre a szolgálatra. A párt… vagyis keresztapja. Koleszár Béla, aki a párt nevében döntött a sorsáról. És hol van most Koleszár Béla? Keserű zökkentette ki a gondolataiból. Leült, cigarettára gyújtott. – Mi van, fiú? – kérdezte. – Miért eresztetted ennyire búnak a fejedet? Gábor kertelés nélkül elmondta gondolatait Keserűnek. – Értelek – mondta az alezredes. – Legalábbis azt hiszem, hogy értelek. Nézd, fiú, én sem akartam elhárítótiszt lenni. Szívem szerint újságot szerkesztenék vagy tanítanék. De hát ezt kell csinálnom. Neked is. Persze nem sokáig. Napjaink meg vannak számlálva. – Gondolod, hogy minket is letartóztatnak? – kérdezte Gábor. Keserű bólintott. – De hát ez őrültség… – Az – mondta Keserű. – Mi Pálffy közvetlen munkatársai voltunk, mi nem maradhatunk szabadlábon. Nem vetted észre, hogy a tábornok mennyire tart Lakatostól? – Észrevettem. Bántott is, hogy egyetlen szót sem szólt, pedig tudnia kéne, hogy az akció elhibázott, Odescalchi nem adja meg magát. Miért hallgatott a tábornok? Keserű maga elé nézett, mintha a cipőjében gyönyörködne. – Te nem tudod, hogy a tábornok öt évet ült a Szovjetunióban?

– Nem, ezt nem tudtam. És mikor szabadult? – Negyvenben vagy negyvenegyben. Fél Lakatostól, mert tudja, hogy az ezredes Farkas Mihályék embere. De ezzel együtt a tábornokot nagyon tisztességes embernek tartom. – Én is – mondta Gábor, és Keserűre nézett. – De nem értem, hogy Lakatos parancsát miért hagyta jóvá? A jelentésekből tudnia kell, hogy Odescalchi ilyeténvaló őrizetbe vétele emberéletbe kerülhet. Keserű ujjaival dobolt a fotel támláján. – Hogyan akarod őrizetbe venni? – kérdezte. – Nem nagyon cifrázhatom – mondta Gábor. – Kiküldöm Balázst és Almássit. Megmondom nekik, hogy a hercegnél csőre töltött pisztoly van. Ha a felszólításra nem adja meg magát, lőjék szét a lábát. – Istenem, de hülye barátom van nekem – mondta Keserű. – Dühös vagy a dilettáns Lakatosra, és most gondolkodás nélkül improvizálsz. És kockára teszed két legjobb embered életét. Mondd csak, mióta ismered Hertl Franciskát? – Diákkoromban ismertem meg – mondta Gábor, és maga elé képzelte a szőke, copfos, enyhén szeplős, barna szemű lányt. – Különös – folytatta –, a bátyjával, Kurttal nem voltam jóban, de Franciskával kedveltük egymást. Akkor még Odescalchi nem udvarolt neki, Franciska már akkor koncertezett, volt úgy, hogy Gál tiszteletes úr kérésére fellépett az ifjúsági körben is. Zongorázott, én szavaltam. Volt egy közös műsorszámunk. Ábrányi Emil „Mi a haza” című versét adtam elő zongorakísérettel. A vers zenéjét Ábrányi Kornél komponálta. Jó hosszú, hatásos vers volt, amolyan hazafias vers. Nagy sikerünk volt. Ha jól emlékszem, volt benne egy tenorszóló is, azt Simándi Géza énekelte. Elég az hozzá, hogy sokat próbáltunk Franciskával, és nagyon összemelegedtünk. Szép, szeplős lány volt, nagyon tetszett. – Lefeküdtél vele? – Nem. Valahogyan nem mertem. Pedig – ma is úgy érzem – Franciska nem bánta volna. Azt nem mondom, hogy nem csókolóztunk, ha módunk volt rá. – Haraggal váltatok el?

– Nem, dehogy. Franciska szeretett engem. – Mikor lett Odescalchi szeretője? – Keserű úgy faggatta Gábort, mint egy vizsgálóbíró. – Gondolom, a háború alatt. De én ismerem Franciskát, nem hiszem, hogy Odescalchi szeretője lenne. – Mikor találkoztál vele utoljára? – Talán egy éve. A Zeneakadémián játszott. A koncert után felkerestem őt az öltözőben, aztán elmentünk vacsorázni. Kedves, közvetlen volt. Elmondta, hogy egyedül él. Apja meghalt a hadifogságban, anyja pedig negyvenhétben. Idősebb bátyja, aki visszanémetesítette magát és SS lett, valahol az Egyesült Államokban él, fiatalabb bátyja, Kurt pedig talán Ausztriában. Zászlós volt, a csapattestével Nyugatra ment és ottmaradt. Megkérdeztem, hogy van-e valakije. A zene, mondta, úgy él, mint egy diakonissza. Csak azt sajnálja, hogy külföldön nem koncertezhet, bár fellépett már Moszkvában, Prágában, Varsóban, de szívesen játszana Bécsben, Párizsban, Londonban is. – Tudta rólad, hogy katona vagy? – Tudta. Sőt azt is tudta, hogy hol szolgálok. – Odescalchi nem került szóba? – Nem. Egyébként, mondta, szívesen találkozik velem, ha akarom. De további találkozásokra nem került sor. Nem volt rá időm. Illetve arra nem volt időm, hogy csak dumáljak. Viszonyt pedig nem akartam kezdeni vele. – Pedig a fényképéről ítélve nem lehet rossz nő. – Kimondottan csinos – mondta Gábor. – Csak szőke. Nekem a barna nők tetszenek. A sötétbarnák. – Gábor, vedd te őrizetbe Odescalchit. Megmondom, hogy miért. Téged Franciska gyanakvás nélkül beenged a lakásba. Nem kell erőszakosan behatolni. Persze a fiúk biztosítanak. Aztán, ha már odabenn vagy, Odescalchit lefegyverezheted. Nem lesz könnyű, de vállalnod kell a kockázatot. – Keserű az órájára nézett. – Tíz óra öt perc van. Nincs sok időd. Indulnod kell.

– Tudom – mondta Gábor. A páncélszekrényből kivette Walter pisztolyát, csőre töltötte. – Menj – mondta Keserű –, én Almássi Palival fedezni foglak.

6.

Szulita megdöbbent, amikor a szobájába visszatérve meglátta Gábort. Az őrnagy a karosszékben ült és cigarettázott. – Hát te? – kérdezte, és a dossziét, amit a kezében tartott, az íróasztalára tette. – Szervusz – mondta aztán, és az ősz hajú férfihoz lépett. Gábor felállt. Kezet fogtak. – Kerestelek – mondta az őrnagy. – Azt mondták, hogy a miniszterelnöknél vagy. Gondoltam, feljövök, megvárlak. Mi újság? – közben az órájára nézett. Tíz óra harmincöt volt. Szulita idegesen cigarettára gyújtott. – Rossz a hangulat nagyon – mondta Szulita. – Az elnök arra volt kíváncsi, hogy mit írnak a kivégzésekről a nyugati és az amerikai lapok. – És mit írnak? – A lehető legrosszabbakat. Egyöntetű az a vélemény, hogy Moszkva utasítására kellett megrendezni a pereket, amelyek kísértetiesen hasonlítanak a Zinovjev– Bucharin-féle perekhez, és Moszkva utasítására kellett kivégezni Rajkékat. Te kommunista vagy, mi erről a véleményed? – Én hiszek a pártnak. És hiszek a kivégzetteknek. A saját fülemmel hallottam beismerő vallomásukat. Miért hazudtak volna a nyakukra kötelet? – A nyugatiak találgatnak – mondta Szulita. – Egyesek arról írnak, hogy injekciózták őket…

– Marhaság – vágta el Gábor. – Nem hiszem. Ha efféle injekciók léteznének, tudnom kéne róluk. Hagyjuk a fenébe. – Csendesebben folytatta: – Egyszer majd megtudjuk, hogy valójában mi történt. – Cigarettát vett elő, rágyújtott. Szulita úgy látta, hogy Gábor nagyon fáradt, gondterhelt. – Valami baj van? – kérdezte. A férfi lehunyt szemmel ült, s hogy nem felelt, Szulita megszólalt: – Segíthetek valamiben? Az őrnagynak nem ízlett a cigaretta, elnyomta, aztán elővette jegyzettömbjét, lapozgatott benne. – Légy szíves, hívd fel Hertl Franciskát. – Egy pillanatig gondolkodott. – Most jut eszembe. Azt nem mondtad el, hogy van-e jelszó vagy azonosítási jel, ha fel akarod venni Odescalchival a kapcsolatot. – Olvastad a férjem levelét. – Olvastam, de abban nincs szó jelszóról vagy effélékről. Tehát… Gábornak mintha elmúlt volna a fáradtsága. Éberen nézte az asszonyt, aki egyre inkább zavartnak látszott. – Akkor nincs. Gábor, szeretném, ha hinnél nekem. – Az őrnagy hallgatott, az asszony folytatta. – Az este felkeresett Hertl Franciska. – Hány órakor? – Még kapuzárás előtt. Talán kilenc óra lehetett. Úgy félórát beszélgettünk. – Miről? Szulita elnyomta a csikket. Gáborra nézett. – Közölte, hogy nála lakik Odescalchi. Szeretné eltávolítani a lakásából, de nem tudja, hogyan távolíthatná el. A rendőrségnek nem szólhat, mert nem akar besúgó lenni. – És te miért nem szóltál nekem? Miért nem hívtál fel telefonon tegnap este vagy ma reggel.

Szulita hallgatott. Úgy látszik, Gábor nem érti, hogy vannak dolgok, amelyek az emberben ellenérzést váltanak ki, és ez az ellenérzés akadályozza meg a cselekvésben. – Miért hallgatsz? – Gábor, próbálj megérteni. – Mit értsek meg? – Nem akarok besúgó lenni. Gábor felállt, az ablakhoz sétált. Felrémlett benne, hogy Szulita hátha hazudik. Aztán elűzte rémlátását. Megint ez a nyomorult bizalmatlanság. – Hívd fel Franciskát. – Megmondta a telefonszámot, bár sejtette, hogy azt Szulita is ismeri. – Kérdezd meg tőle, hogy a herceg otthon van-e. Ha otthon van, akkor mondd azt Franciskának, hogy küldesz valakit, aki a herceget biztonságos helyre viszi. – Felhívom. De légy szíves, és azt mondd meg, hogy Franciskának lehet-e bántódása abból, hogy a herceg nála lakik. – Nem tudom. Egy háborús bűnöst rejteget. Fogalmam sincs, hogy tud ebből kikeveredni. Hívd fel, mert múlik az idő. Szulita tárcsázott. A csengetés kiment. Sokáig várt. Már le akarta tenni a kagylót, amikor valaki felvette. – Hertl Franciska művésznőt keresem. Vele beszélek? A rendezőiroda munkatársa vagyok – mondta a megbeszélt szöveget. – Kérem, művésznő, tudna vállalni a jövő hónapban egy koncertet Bécsben? Igen? Hát ez nagyszerű. Kérem, a munkatársam félóra múlva ott lesz önnél, hogy a részleteket megbeszéljék. Kérem, legyen hozzá bizalommal. Ne köszönjön semmit. A viszontlátásra. – Nagyot sóhajtott, amikor a hallgatót visszatette a helyére. – Van még egy perced? – kérdezte. – Van. – Kérlek, azt nem mondhatnád a főnökeidnek, hogy Franciska azért keresett fel

engem, mert tanácsot akart kérni tőlem? És én vállalkoztam arra, hogy szólok neked. – De nem szóltál. – Hívtalak telefonon reggel óta. Senki sem vette fel a kagylót. Találkozót akartam kérni tőled. – Rendben van. Felejtsük el – mondta Gábor –, este otthon leszel? Mondjuk hét órakor. – Várni foglak. Gábor szinte köszönés nélkül távozott. Szulita megzavarodva, rossz érzésekkel nézett utána. Sehogyan sem találta a helyét. Csak lapozgatta a folyóiratokat, de az elolvasott sorok betűi a következő pillanatban kihulltak az agyából. Az volt az érzése, hogy Gábor nem bízik benne. Hogyan bizonyítsa be neki, hogy ő nem ellensége a rendszernek? Igaz, valamikor azt mondta, hogy fél a kommunistáktól és harcolna is ellenük. De azóta megváltozott a világ, és megváltozott ő is. Sok mindent másképpen lát, mint azelőtt. Ami jó változás történt az országban az a kommunisták vezetésével történt. Persze mostanában sok mindent nem ért. De hát mások sem értik, hogy Rajkék miért akarták megdönteni a rendszert. Egy órakor átment a Külügyminisztériumba, ahol tájékoztatták a minisztérium egyes munkatársait, köztük őt is mint a miniszterelnökség külügyi referensét az egyre élesedő külpolitikai helyzetről, amit, mondta az előadó, a pártközpont munkatársa, már-már egy háború kitörése előtti helyzetnek lehet nevezni. – Ebben a feszült nemzetközi helyzetben – folytatta az előadó – a legfontosabb feladat az éberség. Az elmúlt hónapok bebizonyították, hogy az árulóknak, az imperialisták ügynökeinek még a párt szívébe is sikerült beépülniük. Hála a mi bölcs vezérünknek, nagy tanítónknak, Rákosi elvtársnak – a felcsattanó taps miatt nem folytathatta előadását. Szulita is tapsolt. Elhitte, hogy Rákosi rendkívüli ember. Úgy külsőre nemigen tetszett neki, de úgy nézett rá, mint egy legendás hősre, aki tizenhat évet ült a fegyházban az elveiért, aki a bíróság előtt a halálos ítélettől nem félve, bátran védte a kommunista eszmét, a tizenkilences forradalmat és a Szovjetuniót. Amikor Szulita egy éjszaka alatt elolvasta a Rákosi-pert, hetekig a könyv hatása alatt állt. Uramisten, hát ilyen emberek a kommunisták? Megtörtént, hogy olykor Rákosi közelébe került valamelyik fogadáson. Hallotta őt angolul beszélgetni a nyugati diplomatákkal. Nemcsak

kitűnően beszélt angolul, hanem szellemesen is replikázott a diplomaták megjegyzéseire. Az előadó beszélt, Szulita pedig az emlékeivel volt elfoglalva. Ott volt tavasszal azon a nagygyűlésen, amikor Rákosi a külügyi munkáról beszélve idézte a Neues Züricher Nachrichten egyik cikkét, amelyben a cikk írója többi között azt írja, hogy a magyar diplomaták többsége Angyalföldről verbuválódik. Hogy vannak olyan nagykövetek, akiknek csak elemi iskolai képzettségük van. Szulita ebben nem talált semmi kivetnivalót. Angol nyelvet tanított a Báthory utcai külügyi kollégiumban, és meghatódva figyelte az ott tanuló munkások, munkásnők szorgalmát. Tudomásul vette, hogy a kommunisták vezetésével új ország épül, mi sem természetesebb hát, hogy ennek az új rendszernek ki kell választania és ki kell képeznie a maga szellemi elitjét, vezetőit. Szulita abban is biztos volt, hogy ezek a kiválasztottak becsületesen fogják képviselni a nép, az ország érdekeit mindenütt a világon. Sokszor gondolkodott azon, hogy vajon ő hogyan viselkedne, ha külügyi szolgálatra küldenék valamelyik nyugati államba. Svájcban van a vagyona, csak el kell mennie a zürichi bankba. Nemcsak a saját pénzét veheti fel, hanem apja után járó örökségét is. Csak bemondja a jeligét, „Nagyapa”, megmondja, hogy a széfé száma ezerötszázhuszonhat, és pillanatok múlva dúsgazdag. Mártha doktor, aki most az Ügyvédi Kamara egyik vezetője, több alkalommal kérdezte Szulitát, hogy mi történt azzal a hatalmas értékkel, amit átadtak Csitáry kövérnek. Szulita mindig azt mondta, nem tudja. Apja nem mondta meg, hogy hová rejtette el. Hogy miért lett bizalmatlan Mártha ügyvédhez, nem tudta megmondani. Bizalmatlansága ösztönös volt. Az értekezlet végén Szulita összetalálkozott Tóth Mihállyal, a miniszter egyik helyettesével. Tóth a háború előtt is a külügymimsztériumban dolgozott mint műszaki altiszt. Ő tartotta karban a zárakat, a páncélszekrényeket, a világítást, fűtést, amolyan ezermester volt. A minisztérium dolgozói nem tudták róla, hogy tagja az illegális kommunista pártnak. Annak idején többször járt Csitáryéknál, tisztelte a követet, ismerte németellenes felfogását, politizálgattak is egymással, már amennyire egy követ politizált egy altiszttel. Szulita kislányként ott állt mellette, és bámulta, ahogyan Tóth bácsi ügyesen mozgó ujjaival szereli a zárakat. Segített is neki, odaadta a kalapácsot, a csavarhúzót, és boldog volt, hogy segíthetett. Arra is nagyon jól emlékezett, amikor apja azt mondta Tóth bácsinak, „Mihály, kérem, maga feltűnően értelmes, tájékozott, és ami igen fontos, érdeklődő ember. Miért nem tanul tovább? Mint tudom, jól is beszél franciául. Hol tanult meg?” „Az anyám francia, méltóságos uram. Apám bányász, sokáig dolgozott Franciaországban.

Ott ismerkedett meg anyámmal. Tetszik tudni, méltóságos uram, sokat olvasok. Szeretem a jó könyveket. – Van egy kis ideje, Szulita? – kérdezte Tóth. – Van, miniszterhelyettes úr. – Jöjjön be hozzám. Bementek a viszonylag egyszerűen berendezett tágas szobába. Szulita leült a fotelba, kíváncsi volt, hogy mit akar tőle „Tóth bácsi”. A miniszterhelyettes, még innen az ötvenen, könnyedén mozgott, nem volt rajta egy deka felesleges kiló sem. Szőkésbarna ápolt bajusza rásimult felső ajkára. Leült ő is, cigarettával kínálta meg Szulitát, rágyújtottak. – Iszik valamit? – Köszönöm, semmit. Nem vagyok antialkoholista, de most nem kívánom. – Helyes. Ha nem, hát nem. Mondja, Szulita, már tisztázódtak édesapja halálának a körülményei? – Azt hiszem, igen. Csak, tetszik tudni… – kereste a szavakat. – Mihály bácsi… Mondja csak nyugodtan. Mint régen. Szulitának melegség öntötte el szívét, a szeme is könnyes lett. Hát ez az. Ezek az igazi emberek. Ez már az új elit. – Köszönöm. Szóval tetszik tudni, Mihály bácsi, a dolog tisztázódott, tudjuk, hogy Bérczy Pál volt az, aki a mérget a kezébe adta és gyakorlatilag megölte. Vagy legalábbis rábeszélte apámat, hogy ölje meg magát. – És mi lett azzal a gazemberrel? – Eltűnt. – Értem – mondta Tóth, és sovány arca elkomorult. – Mondja, édesanyja hogy van?

– Egyre rosszabbul. Sajnos ő nem érzékeli a változást, ő ma is földbirtokosnak, méltóságos asszonynak képzeli magát. Álomvilágban él, és vágyódik apám után. Valahogyan úgy képzeli, hogy apám valamilyen távoli országba utazott kiküldetésbe, nem hiszi el, hogy meghalt, mert nem ő zárta le a szemét, nem volt ott a temetésén, tehát a haláláról szóló hírek nem igazak. Én meg nem vitatkozom vele, hagyom, hogy álmodhasson. A drága Mária most is méltóságos asszonynak szólítja, ő sem akarja felébreszteni álmaiból. Tóth sokáig nézett maga elé. – Mária – mondta aztán, és Szulitára nézett. – Maga tudja, hogy feleségül akartam venni Máriát? – Nem, ezt nem tudtam – mondta Szulita döbbenten. – Mária nekem nem beszélt Mihály bácsiról. És miért nem tetszett feleségül venni? – Mert nem volt hajlandó otthagyni magukat. A kegyelmes asszonyt, később pedig magát. – Legyintett. – De hagyjuk a múltat. Mondja, Szulita, hogy érzi magát a miniszterelnökségen? – Egyre rosszabbul – mondta őszintén Szulita. – A miniszterelnök úr bízik bennem, de azt hiszem, és ezt még senkinek sem mondtam eddig, hogy napjaim meg vannak számlálva. Tetszik tudni, Mihály bácsi, valójában én megértem magukat. Miért higgyék el Csitáry Szulitáról, hogy elfogadja a szocializmust. Végül is gazdag földbirtokos-csemete. Férje disszidált, nem kötelesek tudni, hogy Csitáry Szulita jóval a disszidálása előtt elvált a férjétől, mégpedig politikai, vagy mondjuk etikai okok miatt. A szívemet mégsem vághatom ki, hogy az illetékesek belenézzenek abba a lüktető izomdarabba, és meggyőződjenek a tisztességemről… Tetszik tudni, Mihály bácsi, én néha elhagyom a testemet, és a lelkemmel fölrepülök a magasba, mint a sasmadár lebegek, és onnan nézek le a mi furcsa kis világunkra. Értem én, hogy a sors most olyan leckét adott fel nekünk megoldásra, amit történelmünk során egyetlen nemzedéknek sem kellett még megoldania. Az utat ennek a nemzedéknek kell kitaposnia. És én azt látom onnan a magasból, hogy a maguk csapatában, Mihály bácsi, egyre többen kerülnek hatalomhoz azok, akik már a saját testvéreikben sem bíznak meg, rólam, rólunk nem is beszélve. A bizalmatlanság hulláma nagyon sok becsületes embert temet maga alá, olyanokat, akiknek a helye ott lenne maguk között a hajón.

– Értem – mondta Tóth. – És azt hiszem, igaza van. Szulita, féltem magát. Féltem, mert bízom magában, és tudom, hogy most nem jó hely a miniszterelnökség. Megpróbálom áthelyeztetni hozzám. Átjönne? – Örömmel. – Akkor maradjunk ebben. – Tóth felállt. Szulita is. – Mondja, Szulita, férjhez ment újra? – Nem, nem mentem férjhez. – Vőlegénye azért van? – Nincs. – Nem akar férjhez menni? – Nem tudom. Nagyon bonyolult ez, Mihály bácsi. Tetszik tudni, nemrégiben találkoztam fiatalkori szerelmemmel. Rájöttem, hogy még most is nagyon szeretem. – És ő is szereti magát? – Legutóbb azt mondta. – Nős? – Nőtlen. – Ki az a fickó? – Őrnagy. A katonai elhárítóknál szolgál. – Elmondta Tóthnak, hogy milyen körülmények között találkozott Gáborral. – És szabadlábra helyezte? – Igen. – Hát ez derék dolog. De azt tudja, ugye, hogy az őrnagy beosztása nagyon bizalmas. Nem mindenkit vehet el feleségül.

– Én nem mindenki vagyok – mondta szomorkásán az asszony. – Persze tudom én azt, Mihály bácsi. De én mégis vele szeretnék élni. – Hát igen. No, Szulita, intézkedni fogok. Remélem, sikerül. Melegen elbúcsúztak. Szulita visszament a hivatalába. A legnagyobb meglepetésére Franciska kisírt szemmel várakozott rá a kapu előtt. – Hát te? – kérdezte meglepődve, és magához ölelte a szőke hajú lányt. – Hol beszélhetnék veled? – Franciska egész testében remegett. – Gyere fel. – Elintézte a lány belépőjét, és felmentek az irodába. – Ülj le, és ne bőgj – mondta keményen, közben könnyeit alig bírta visszafojtani. Megvárta, míg Franciska leült, aztán ő is helyet foglalt a lánnyal szemben. – Beszélj, mi történt. – Gábor agyonlőtte Odescalchit – zokogta a lány. – Azonnal meghalt. Szulita megremegett, a félelem összeszorította a torkát. – Gáborral mi történt? – kérdezte halk, rekedt hangon. – Tulajdonképpen semmi. – Franciska elhallgatott, erőt kellett gyűjtenie, hogy tovább mondhassa a történteket. – Nyugodj meg, Franciska… – De olyan rettenetes volt – zokogta a lány. – Reggel még egészen normálisan viselkedett. Enni kért. Szalonnás tojást készítettem neki, meg teát pirítóssal. Beszélgettünk. Bántotta, hogy te még nem jelentkeztél, pedig a feladata végrehajtásához szüksége lenne a segítségedre. Aztán én gyakoroltam, ő meg bement a másik szobába. Úgy kilenc óra felé átjött hozzám. A zongorához állt, abba kellett hagynom a játékot, mert a kezemre hajtotta a fedelet. Rám nézett hosszan, áthatóan, ijesztően furcsa volt a tekintete. Aztán megkérdezte, hogy beszéltem-e valakinek az ottlétemről. Én meg nem mertem neki bevallani, hogy az este nálad jártam. Faggatni kezdett. Hol voltam az este, kinél, közben egyre erősebben nyomta a kezemre a zongora fedelét, nyomorékká tesz, ha hazudok, suttogta eszelősen. Azt mondtam neki, hogy koncerten voltam a Zeneakadémián. Abbahagyta a vallatásomat, elővette a pisztolyát, valamit babrált rajta, és csak

úgy megjegyezte, hogy ő nem adja olcsón az életét. Nem tudtam, mi történt vele. Később te telefonáltál. Elmondtam neki, hogy jelentkeztél, valaki idejön, megbízhatunk benne. Faggatott, hogy ki az, aki idejön. Mondom, nem tudom. Borzasztóan éreztem magam. Láttam, hogy megbújt egy szekrény mellett a bejárattal szemben, sőt a szekrényt arrább is húzta, hogy fedezéke legyen. Amikor aztán Gábor megjött, Frici megvárta, míg bementünk a nappaliba, akkor előlépett a szekrény mögül, és valami őrült vigyorral az arcán azt mondta Gábornak, hogy emelje föl a kezét. Gábor látta, hogy Frici kezében pisztoly van, engedelmeskedett. Azt parancsolta neki, hogy arccal álljon a falhoz. Gábor ezt a parancsot is teljesítette. Akkor Gáborhoz lépett, és hátulról tapogatni kezdte a ruháját. A többi olyan gyorsan történt, hogy alig láttam valamit. Gábor valahogyan megperdült, elkapta Frici pisztolyt tartó karját a csuklójánál. Dulakodni kezdtek. Frici – jól láttam – le akarta lőni Gábort. Valahogyan a földre estek, ott birkóztak, a pisztolyt már nem is láttam. Frici került fölülre… – Aztán? – sürgette Szulita. – Mi történt aztán? – Aztán lövést hallottam, és láttam, hogy Frici lefordul Gáborról. A pisztoly a kezében volt. – Öngyilkos lett? – Nem. A dulakodásban Gábor fordította Frici felé a fegyvert. Közben csengettek, dörömböltek az ajtón. Nagy kínosan odavánszorogtam, és kinyitottam. Két férfi jött be. Gábor munkatársai voltak. Aztán telefonáltak a mentőkért, ki is jöttek, és semmit sem csinálhattak már. Akkor kijött a hullaszállító, és a holttestet elvitték. – Gábor mit mondott a munkatársainak? Nem emlékszel a nevükre? – Ha jól emlékszem, az egyiket Keserűnek hívták. – Ismerem. Sovány szőke férfi. – Igen. Gábor azt mondta neki, hogy én az ő informátora vagyok, és este jelentettem neked, hogy Odescalchi tovább akar menni a lakásból. És hogy én már akkor beszéltem veled, amikor Frici megérkezett. Te pedig beszéltél Gáborral. És múlt vasárnap, vagyis tegnapelőtt, találkoztunk a Zeneakadémia előtt hármasban. Ária- és dalest volt. Ott beszéltük meg, hogy nekem az lesz a feladatom, hogy figyelem Fricit. Ki keresi fel, mit beszél, kivel beszél…

– Világos. Gábor így akar kihúzni téged a bajból. Mert végül is egy háborús bűnöst rejtegettél. Azért pedig börtönbe zárnak. – Tudom. És ha megúszom, örökké hálás leszek Gábornak. – Azt hiszem, mindkettőnket ki fognak hallgatni. Meg kell beszélnünk, hogy miket mondunk. Nehogy ellentmondásba keveredjünk. Kérsz kávét? – Innék. Szulita kávét főzetett Bözsikével, a hivatalsegéddel. Szürcsölték a meleg, illatos kávét, és töviről hegyire egyeztették esetleges vallomásukat. Franciska lenyelt egy idegcsillapítót, és egy idő után kezdett megnyugodni. – Szulita, te jóban vagy Gáborral? – Ezt hogy érted? – A szeretője vagy? – Nem – hazudta Szulita. – Miért gondolod azt, hogy a szeretője vagyok. – Nem is tudom. – Beszéltél erről Gáborral? – Nem, dehogy. Tudod, bár téged csak az este ismertelek meg, neked mégis be merem vallani, nekem nagyon tetszik Gábor. Tetszett már a háború alatt akadémista koromban is, de neki akkor volt valakije. De soha nem beszélt róla, sohase dicsekedett a nőügyeivel. Az az érzésem, hogy most is van valakije. Akit nagyon szerethet. Azt hittem, te vagy. – Nem én vagyok. – Szulita zavarban volt. Cigarettára gyújtott, babrált az öngyújtóval. – Ha Gábor akarná, a szeretője lennél? – Nem akarja. Tavaly elvitt vacsorázni. Nagyon jól éreztük magunkat. Azt reméltem, hogy folytatása lesz a dolognak, de nem lett. Szulita elgondolkodva nézte a szép szőke lányt, nagy barna szemét, és azon tűnődött, ki lehet Gábor szeretője, hogy amiatt futni hagyja Franciskát.

Tulajdonképpen vele sem törődött. Ha János nem disszidál, ma is úgy mennének el egymás mellett, mint az idegenek. Pedig kitűnt, hogy szeretik egymást. Miért nem élhetnek együtt? Franciska felállt. Mennie kell, mondta. Elbúcsúztak egymástól azzal, hogy hamarosan találkozni fognak. Alig hogy Franciska távozott, megszólalt a telefon. Szulita felemelte a hallgatót. – Lukács Gábor. – Szulita. Szervusz. Honnan beszélsz? – Itt vagyok a kapuban. Gyere le. – Öt perc. – Becsomagolt, és lesietett. – Szervusz. Gábor csak bólintott, aztán a gépkocsihoz vezette az asszonyt. Beültek, Gábor indított. – Hova megyünk? – A Gellértbe. Ne izgulj. Mindent elintéztem előre. A szobát is kifizettem. Úgy fogadták őket, mint régi ismerősöket. A szobába már bekészítették az italokat jeges vödörben. – Mit iszol? – kérdezte Gábor. – Konyakot, ha van. – Minden van. – Gábor teletöltötte a poharakat. Szulitának úgy tűnt, hogy fáradt, rosszkedvű. – Akkor hát egészségünkre. – Felhajtották az italt. – Mondd, Gábor, miből fizeted te ezt a drága szállodát, az italt, a vacsorát? Gábor újból töltött. Az egyik poharat átadta Szulitának. Előbb megitta a konyakot, és csak azután válaszolt. – Néha pénzt is kapok a nőktől a szolgálataimért. Szulita ránézett, letette az üres poharát.

– Ezt nem kellett volna mondanod. – Nem hagyhattam ki. Ne haragudj. Ezt a számladolgot már múltkor is kérdezted. Ha az érdekel, hát közlöm, nem vagyok csaló, korrupt. Az ajtón kopogtak. Gábor kinyitotta az ajtót. A pincér hozta a hidegtálat. – Tegye az asztalra. – A pincér engedelmeskedett. Gábor pénzt adott neki, s miután távozott, bezárta az ajtót, aztán Szulitára nézett. – Tessék, láss hozzá. Lazac, kaviár, sonka, fehérpecsenye, franciasaláta, svéd gomba. Végül is nem akárki a vendégem. Ahogy elnézem, Somogytarcalon sem volt különb vacsora. Gyere, ülj asztalhoz. Szulita nem mozdult. – Mondd meg, mit akarsz tőlem, mert szeretnék hazamenni. Vár a gyerekem. – Le akarok veled feküdni. Egyébként Máriának telefonáltam, hogy később mégy haza. – Az nem érdekel, hogy nekem van-e kedvem lefeküdni veled? – Azt mondtad, hogy szeretsz. – De a szeretet nemcsak lefekvésből áll. – Mi az isten ütött beléd? Szulita elsápadt. – Miért vagy ingerült? Gábor a sápadt asszonyhoz ment. Átadott neki egy pohár konyakot. – Igyál. Én is iszom. – Azzal felhajtotta az italt. Szulita először csak kortyolt a konyakból, aztán meggondolta magát, és ő is kiitta az egészet. Gábor leült a szőnyegre, állát az asszony térdére tette. – Szulita, szeretném, ha megértenél. Nincs sok időm várni. – Mire?

– A szerelemre. Rád. Azt akarom, hogy úgy szeress, hogy a halálom pillanatában is arra gondoljak. – Mi történt veled? – Ujjait a férfi hajába túrta. – Vedd úgy, hogy beteg vagyok. Halálos beteg. Szeretnélek feleségül venni, de félek, hogy arra már nem lesz időm. Vedd úgy, hogy most és itt megkértem a kezed. Vedd úgy, hogy a menyasszonyom vagy. Akarsz a feleségem lenni? – Akarok. – Akkor minden percet ki kell használnunk. – Megengeded, hogy zuhanyozzak? – Tessék. Gábor hanyatt feküdt, lehunyta a szemét. Maga előtt látta Odescalchi eltorzult arcát, tudta, Lakatosék azt fogják mondani, hogy szándékosan ölte meg. Most nem szabad Odescalchira és Lakatosra gondolnia. Csak Szulitára és a szerelemre. Holnap írásban bejelenti a tábornoknak, a pártbizottságnak, hogy feleségül veszi Csitáry Szulitát. És ha megtiltják neki? Szulita kijött a fürdőszobából, és megállt előtte mezítelenül. – Itt vagyok. Vadul, jószerivel a kifulladásig szerették egymást. Szulita, amit még sohasem csinált, most csípett, karmolt, harapdált. Aztán sokáig feküdtek egymás mellett némán, lihegve. Gábor nagy sokára cigarettára gyújtott. – Én is kérek egy cigarettát – mondta az asszony. Meggyújtott még egyet, és átadta az asszonynak. – Meg voltál elégedve velem? – kérdezte Szulita. – Csodálatos voltál. Szulita, holnap írásban bejelentem az illetékeseknek, hogy feleségül veszlek.

– Kik az illetékesek? – A tábornok és a pártbizottság. – És ha nemet mondanak? – Akkor várunk. De én akkor is a feleségemnek tekintelek. – És ha azt is megtiltják, hogy találkozz velem? – Nem tilthatják meg. Szulita boldog volt. Ha Gábor akarja, semmivel se törődve itt marad vele egész éjszaka, és annyiszor lesz az övé, ahányszor megkívánja. Nem öltözött fel, mezítelenül feküdt vissza az ágyba. Hozzáhajolt, megcsókolta mellét, nyakát, száját. Gábor visszacsókolta. – Nem volt elég? – kérdezte a férfi. – Nem. Azt akarom, hogy sokszor és nagyon szeress. – És ha terhes maradsz? Tudod, hogy nem vigyáztam. – Tudom. – Megszülöd? – Azt mondtad, hogy gyereket akarsz tőlem. – Igen. Akarok is. De jó volna néhány hónapot várni. – Miért? – Mert engem hamarosan letartóztatnak. – Ezt nem mondhatod komolyan. Ez még tréfának is rossz. – Pedig nem tréfálok. – Azért, mert megölted Odescalchit?

– Nem azért. Másért. Mert Pálffy közvetlen munkatársa voltam. Egyébként nem akartam megölni a herceget. Önvédelem volt. De nem fogják elhinni. Figyelj rám. Franciskának nem lesz bántódása, ha úgy fog viselkedni, ahogy megbeszéltem vele. A lényeg, hogy Odescalchi megérkezését rajtad keresztül közölte velem. – Ezt már megbeszéltem vele. – Aztán Szulita elmondta, hogy miben állapodott meg Franciskával. – Miért segítesz rajta? – Mert én tudom, hogy Franciska becsületes, és nagy művész. Kinek használnék azzal, ha hagynám, hogy meghurcolják. Szulita, ha terhes maradnál, adok egy címet… – Nekem te ne adjál címet. – Szulita sírni kezdett. – Ne bőgj. Gábor magához húzta, megsimogatta haját, keblét, hátát, szájával az asszony ajkát kereste. Később Szulita megszólalt. – Gábor, te ismered a határt? – Melyiket? – A nyugati határt. – Ismerem. Miért kérdezed? – Ha akarnád, áttehetnél minket Ausztriába? – Minket? Kiket? – Anyámat, Máriát, a gyerekemet és engem. Persze csak veled együtt mennénk. Gábor lelépett az ágyról, megtöltötte a poharakat borral, az egyiket átadta Szulitának. – Ha akarnám, kiszöktethetnélek. Esetleg hamis útlevéllel. De én nem akarom. – Nem akarom, hogy börtönbe kerülj. Nekem nagy vagyonom van Svájcban. Boldogan élhetnénk. Ott is megmaradhatnál kommunistának.

– Mondd, nagyon csodálkoznál, ha most egy nagy pofont adnék neked? – De miért? – Mert megérdemelnéd. Árulót akarsz csinálni belőlem? – Félreértesz… Csak arról van szó, hogy… – elhallgatott. – Miről van szó? Folytasd! – Nem akarom, hogy börtönbe kerülj. – Nem, Szulita. Én nem hagyhatom el az országot. Ha tudnám, hogy fölakasztanak, akkor sem. – Az órájára nézett. – Szulita, most el kell mennem. Nagyon fontos dolgot kell elintéznem. Hazakísérlek. – Csókolj meg!

7.

Gábor még aznap éjjel felkereste Károlyi Marit a műteremben. A lány enyhén italos volt. Rögtön támadott. – Hol voltál? Miért bujkálsz előlem? – Mennyit ittál? – Sokat. De még mindig nem eleget. – Az asztalhoz ment, ahol az italos üvegek álltak, felemelte a cseresznyepálinkás üveget, inni akart, de Gábor kivette a kezéből. A lány hisztizni kezdett, toporzékolt, Gábor pofon ütötte. Mari sírva fakadt. – Ne sírj – mondta engesztelő hangon a férfi –, és ne haragudj. – Átkarolta a síró lányt, és a heverőhöz kísérte. – Ülj le szépen. Kérlek. A lány engedelmeskedett. Gábor is leült, s átvillant agyán, hogy milyen boldog

órákat töltöttek itt valamikor Szulitával. „Csak ne gondolj rá. Elmúlt. Most Marival vagy, vele kell rendezned a dolgokat.” – Mari, kedves, figyelj rám. Nézz a szemembe, kérlek. – A lány álla alá tette tenyerét, és felemelte. – Figyelsz? Hallod, mit mondok? – Mari bólintott. – Mari, én holnap reggel elutazom. Hosszú időre. Évekre. Olyan helyre megyek, ahonnan nem írhatok. Nem lenne szabad megmondanom, de én megbízom benned. Bárki kérdezi, hogy hol vagyok, azt kell mondanod, hogy nem tudod. Ha pedig azt kérdezik, hogy volt-e viszonyunk, mondd azt, hogy nem volt. A te érdekedben. Nehogy félreérts. Büszke vagyok rá, hogy a szeretőd lehettem. De ez most neked nem jó. Mondd azt, hogy néhányszor találkoztunk a könyvkereskedésben, nálam is meg nálad is, vagyis itt. A barátom menyasszonya voltál. Mari görcsösen átölelte Gábort. – Vigyél magaddal, ne hagyj itt. Egyedül vagyok. Ha magamra hagysz, elpusztulok. – Nem vihetlek – mondta Gábor. – Hidd el, magammal vinnélek, ha lehetne. Kérlek, ne sírj. Egyszer majd megérted, hogy nem tehettem másképpen. Katona vagyok. A parancsot teljesítem. A parancs pedig úgy szól, hogy senkit sem vihetek magammal, senkinek sem mondhatom meg, hogy hova utazom. – Itt maradsz éjszakára? – Mennem kell, Mari. – De én a tiéd akarok lenni. Gábor megcsókolta a lányt. – Fáradt vagyok. Nagyon fáradt. – Kibontakozott a lány öleléséből, felállt. Nézte a sírdogáló szép lányt, és arra gondolt, hogy mi lesz belőle? Hogyan tudna segíteni rajta, hogy ne legyen alkoholista, hogy ne zülljön el. – Mari, te nagyon sok értékes kisplasztikát örököltél apádtól. A műgyűjtők vagy a múzeumok megvásárolják, ha eladod őket. Szeretném, ha továbbtanulnál, szeretném, ha nem innál. Van egy munkatársam, Horváth Júlia. Most katona ő is, de valójában esztéta. Jó összeköttetései vannak. Megkérem, hogy törődjön veled, helyesebben a hagyatékkal. Juli még abban is segíteni fog, hogy továbbtanulhass. Gyere ide,

és csókolj meg. Felnőtt módra búcsúzzunk el egymástól. Még nem volt tizenegy óra, amikor visszatért az osztályra. Erzsike feketekávéval, szendviccsel várta. – Van még valami? – Őrnagy elvtárs nem tudja? – Mit kéne tudnom? – Hörpölt a kávéból. – Keserű elvtársat letartóztatták. – Mikor? – Egy órával ezelőtt. – Itt? – Igen. Láttam, amikor elvitték. ÁVH-sok voltak. – Honnan tudja? – Megismertem Vajda Béla ezredest. Gábor beleharapott a szendvicsbe. Éhes volt nagyon. – Üljön le. Erzsi leült. – Tessék, vegyen. – Köszönöm, már ettem. – Erzsi, maga elhiszi, hogy Keserű áruló? – Őrnagy elvtárs, én nagyon szeretem Keserűt, de nem láthatok a lelkébe. Őrnagy elvtárs gondolta volna, hogy Pálffy áruló? – Hát igen. Maga hány éve dolgozik mellettem?

– Ez a negyedik. – Ismer? – Azt hiszem, igen. – S ha azt fogják mondani, hogy áruló vagyok… – Nem hiszem el. – Köszönöm. A pénztári bizonylatok rendben vannak? – Fillérre stimmelnek. – A folyamatban lévő ügyekre rátűzte az összefoglaló jelentéseket? – Mindent elintéztem, őrnagy elvtárs, amit rám bízott. De nem értem az egészet. – Azt álmodtam, drága Erzsikém, hogy meghalok. Hát ezért. Mondja, Horváth Júlia még benn van? Erzsi az órájára nézett. – Még benn kell lennie. Megnézem. – Küldje fel hozzám. Maga pedig menjen haza. Horváth Júlia lépett be. A koromfekete hajú, kreol bőrű, fekete szemű, karcsú nő még nem volt harmincéves. Apja diplomata volt Svájcban, amikor negyvennégyben a németek megszállták az országot, menedékjogot kért. Juli Svájcban végezte el az egyetemet. A háború után tértek haza. Juli gyűlölte a fasisztákat, elhatározta, hogy minden erejével, tudásával harcolni fog ellenük. Összetalálkozott Pálffy Györggyel, akit kislány korában ismert meg, beszélgettek, s ennek a beszélgetésnek az eredményeképpen Horváth Juli elhárító lett, de tanított az egyetemen is esztétikát. Kedvenc témája a huszadik századi szobrászat volt. – Csókollak, Júlia – köszönt Gábor. – Ülj le. Júlia leült, Gábor pedig az órájára nézett. Fél tizenegy múlt.

– Hogy vagy? – Mit mondjak? Fáradt vagyok, álmos vagyok, rosszkedvű és zavarodott vagyok. – Álmos vagy, Megértem. Miért nem mentél haza? – Jaj, Gábor, legalább te ne csináld ezt. Úgy teszel, mintha nem tudnád, hogy éjfél előtt hazamenni megbocsáthatatlan bűn. Én csak azt nem tudom, hogy ez az éjszakázás hogyan öltött kötelező társadalmi méreteket? Délelőtt az egyetemen elnéztem a hallgatókat. Fiatal fiúk meg lányok. Ők valahogyan természetesnek veszik, hogy szüleik éjfél körül járnak haza. De ha valaki mondjuk harminc év múlva megírná napjaink ellentmondásos valóságát, és az írásában az is szerepelne, hogy nagyapáik negyvenkilencben még éjfél táján is dolgoztak a hivatalokban, nem hinnék el. És ha azt is megírná az az író, hogy a nagyapák kényszer nélkül, öntudatból vállalták a munkát, az egyszerűen képtelenségnek hatna. – Azt, ugye, tudod, hogy ezt a munkastílust Sztálin terjesztette el. Ő mindig éjszaka dolgozott. Most azt magyarázd meg, hogy miért vagy zavarodott? Júlia az öngyújtóval bajlódott. Végre rágyújtott. – Keserű – mondta. Aztán hosszan hallgatott. Majd így szólt: – Gábor, itt nagyon nagy bajok vannak. Keserű nem áruló. Nem lehet az. – Honnan tudod? Miből gondolod? – Te is tudod, hogy a szeretője voltam. Ismerem az érzéseit. Gondolatait. Ölelkezés közben az emberek nem alakoskodnak. – Biztos vagy benne? – Biztos. – Juli, remélem, mi jó barátok vagyunk. – Én a barátodnak tartom magam. – Köszönöm. Szeretnék tőled egy szívességet kérni. Meséltem már neked Robiról. Fürjes Robiról.

– Ő lőtte le azt a német őrmestert. – Igen. Robinak volt egy menyasszonya, Károlyi Mari. Károlyi szobrász lánya. Károlyi meghalt az ostrom alatt. Mari anyja már a háború előtt öngyilkos lett. A lány teljesen magányos. Lakásuk elpusztult, csak a műtermük maradt meg. Sajnos Mari iszik, pedig értékes ember, csak nem tud magával mit kezdeni. Megkérlek, hogy nyúlj a hóna alá. Nézd meg apja hagyatékát. Szerintem sok kisplasztikáját lehetne értékesíteni. Marit pedig rá kéne venni, hogy tanuljon tovább. Gondolom, ebben Fürjes bácsi is segítene. Megtalálod őt a pártközpontban. Mari egyébként úgy tudja, hogy én hosszú évekre elutazom. – Megmondta a lány címét, aztán némán nézett Júliára. Kis idő múlva Júlia szólalt meg. – Arra számítsz, hogy téged is őrizetbe vesznek? – Gábor bólintott. – Minden okom megvan rá, hogy azt higgyem. – De mi ez az őrültség? – Nem tudom, Juli. Egyet viszont biztosan tudok. Becsületes ember vagyok. Az voltam mindig. Tudom, hogy becsületes emberként fogok meghalni. – Reméljük, erre nem kerül sor. – Juli elnyomta a csikket. – Van itt még valami. – Gábor felállt, a páncélszekrényből kivette Szulita dossziéját. – Csitáry Szulita anyaga. Megtalálsz benne mindent, életrajzát, vallomását, a „Nagyherceg” jelentését, a bizonyító anyagot, hogy Szulita ártatlan. Benne van az összefoglaló jelentésem is. Te tartsd vele a kapcsolatot. És vigyázz magadra is, Júlia. Hát ez minden. – Szereted? – Igen. De ma már világosan látom, hogy ez a szerelem a születése pillanatában halálra volt ítélve. Jobb volna elfelejteni. De nem lehet. Úgy látszik, ezek az évek nem a szerelem évei. – Gábor felállt, a lányhoz lépett, átölelte, megcsókolta. Amikor elengedte a lányt, jól látta, hogy Juli szeme könnyes. Aztán visszaült az íróasztalához, lehunyta a szemét, Szulitára gondolt, és várta, hogy érte jöjjenek. Egy alkalommal csengett a telefon. Felvette a hallgatót, valaki beleszólt:

– Lukács őrnagy? – Igen. A vonal túlsó végén letették a kagylót. Éjfél előtt öt perccel Lakatos magához hívatta. Amikor belépett a hatalmas szobába, azonnal megismerte az ezredes mellett álló Vajda Bélát. A másik férfi ismeretlen volt. Ez hát a vég, gondolta. Vagy legalábbis az út kezdete. Csak tudná, hogy miért? Jelentkezett. – Lukács Gábor – mondta Lakatos –, a miniszter elvtárs utasítására őrizetbe veszem. Van önnél fegyver? – Nincs – válaszolta. Lakatos Vajdára nézett. – Kísérjék át a hatóságra. Megbilincselték, az udvaron beültették egy gépkocsiba. Jól nézd meg a budai meg a pesti utcákat, a lányokat, asszonyokat – súgta egy belső hang –, mert lehet, hogy utoljára látod. Talán, gondolta, mégiscsak az lett volna a legjobb, ha Szulitára hallgat, és kiszöknek az országból. Kommunista párt mindenhol van a világon, nem kellett volna árulónak lennie. Aztán hamar rájött, hogy ez ostobaság. A néphadsereg tisztje, méghozzá elhárítótiszt, ő csak árulóként élhetne Nyugaton. Ő pedig nem született árulónak. Szeretett volna felnevetni, mikor keresztapjára gondolt. Fura, de mindig neki köszönhette sorsának rosszra fordulását. Negyvenegy őszén is, amikor mint kommunistát mutatta be Deme Vincének, igaz, hogy később a Margit körúton ők vették fel őt a pártba, de mennyi verést kapott mindezért, és hányszor megkínozták a nyomozók. Ha akkor nem hagyja magát kínozni, hanem bevallja, hogy a sokszorosítógépet Deme és a Nagylábú vitte el, áruló lesz, és nem veszik fel a pártba. És negyvenötben nem lesz katona, nem lesz elhárító, hanem visszamegy a gyárba dolgozni. Mindegy, ezen már változtatni nem tud, most itt ül Vajda Béla ezredes mellett, és az Andrássy út 60. felé robognak, mert keresztapja negyvenötben azt mondta, hogy nem az egyetem a fontos, hanem a rendszer védelme. Az épületet nem ismerte. Lépcsők, folyosók és nagy csend. Arra se figyelt, hogy hányadik emeletre vitték és hányas szobába. A vele egyidős rőt hajú, enyhén

szeplős őrnagy felállt, amikor Vajda Béla is belépett. Az ezredes az őrnagyhoz ment, valamit beszélt vele. Gábor szeretett volna rágyújtani, de engedély nélkül nem gyújthatott rá. Vajdáék befejezték a beszélgetést, az ezredes Gáborhoz ment. – Lukács – mondta halk, éneklő hangon –, az őrnagy elvtárs fogja kihallgatni. A saját érdekében legyen őszinte. A skála széles, az internálástól a kötélig terjed. Sokkal többet tudunk magáról, mint gondolná. A magával szemben tanúsított jóindulatunk az őszinteségétől függ. Magáról az a hír járja, hogy jó szakember. Nos, mi is azok vagyunk. Maga nagyon jól ismeri a módszereket, a lehetőségeinket. – Gábor közbeszólt. – Elnézést, rágyújthatok? – Gyújtson rá. Gábor rágyújtott, Vajda folytatta. – Gondolom, a Rajkék sorsa, vagy közvetlen főnökének, Pálffynak őszinte, beismerő vallomása a maga számára tanulságos volt. Ők hamar felismerték, hogy értelmetlen a tagadás és a hazudozás. Nekem az a feladatom, hogy az őrnagy elvtárs segítségével magát őszinte beismerő vallomásra bírjam. Ezt a feladatot a párt bízta ránk. És mi ezt a feladatot teljesíteni fogjuk. Világos? – Tökéletesen. – Adja ide a Kaszás utcai házának a kulcsait. Gábor átadta. – Semmit sem fognak találni – mondta. – Ezzel nem azt akarja mondani, hogy minden kompromittáló anyagot megsemmisített? – Nem voltak kompromittáló anyagaim. – Tudta, hogy őrizetbe vesszük? – Tudtam. Észrevettem, hogy figyelnek.

– Mióta figyeltük? – Nem tudom. Én két hete vettem észre. – Tehát ezért semmisítette meg a kompromittáló anyagokat. – Nem volt mit megsemmisíteni. – Nos jó, majd meglátjuk. Vajda távozott, ketten maradtak az őrnaggyal. – Őrnagy úr – mondta Gábor –, szeretném, ha jegyzőkönyvbe venné… – Mit? – kérdezte a rőthajú. – Hogy a házkutatást a távollétemben tartották meg. Ez törvényellenes. – Lukács Gábor, már az elején tisztázzunk valamit. – Az őrnagy enyhén raccsolt. – Maga itt nem adhat tippeket, nem tiltakozhat, nem kérdezhet. Csak válaszolhat a kérdésekre. Érthető, amit mondok? – Érthető. Elnyomhatom a csikket a hamutálba? – Tessék. – Az őrnagy megvárta, míg Gábor visszaült a székre, aztán így szólt: – Figyeljen rám, Lukács. Adok magának papírt, ceruzát. Részletesen, de nagyon részletesen leírja, hogy mit hallgatott el a párt előtt. – Semmit. – Majd kiderül. – Az őrnagy telefonált. Hamarosan bejött egy sovány nyomozó. – Adjanak papírt, jó sokat, meg ceruzát neki. Dohányozhat. – Értettem. Jöjjön – mondta a nyomozó. A szobában csak egy íróasztal és két szék volt. Az egyiken Gábor ült, a másikon a nyomozó. Mindig más. Kétóránként váltották egymást. Gábor fáradt, álmos volt, néha ültében elszunyókált. – Ne aludjon! Írjon!

– Kész vagyok. Az őr elvette az írást, csengetett, bejött egy másik civil ruhás férfi. Az őr átadta neki a teleírt papírlapokat. Gábor kinézett a vasrácsos ablakon. Már reggel volt, az utcán megindult az élet. Szunyókált, az őr most nem szólt rá. Hamarosan reggelit hoztak. Gábor nem nyúlt az ételhez. Cigarettázott. A nikotintól keserű volt a szája. Megszámolta a cigarettáját, volt még tíz szál. Mindegy, ha leviszik a zárkába, úgyis elveszik a megmaradt cigarettáit. Visszajött a nyomozó a teleírt lapokkal. – Az őrnagy úr azt üzeni, hogy a nevén kívül minden sor hazugság. – Ezzel darabokra tépte az írást. – Kezdje elölről. Így ment ez két napig. Írt, eltépték. Elaludt, felrázták. – Írjon! – Nem bírok. Fáradt vagyok. – Írjon! – Fáradt vagyok. Aludni akarok. – Maga itt nem akarhat semmit. Maga itt parancsot teljesít. A cigarettája már régen elfogyott. Nikotinéhsége kínozta. Ideges volt. Két nap múlva lekísérték a pincébe. Egy irodában meztelenre vetkőztették, minden egyes ruhadarabját átvizsgálták, elvették igazolványait, óráját, nyakláncát letépték a nyakáról. Értéktárgyait jegyzőkönyvbe vették. Aláírta. Aztán felöltözött, cipőfűzőjét, nadrágszíját is elvették. Bekísérték egy zárkába. Fapriccs és takaró. Ablak nem volt, csak egy szellőzőnyílás. Végigdőlt a priccsen, és máris álomba zuhant. Arra ébredt, hogy belerúgtak az ajtóba. Felállt, szinte hülye volt az álmosságtól. Az őr kinyitotta az ajtót. – Nappal nem feküdhet le – mondta. – Világos? – Leülni sem szabad?

– Leülhet. De nem feküdhet le – suttogta az őr. –Ehhez tartsa magát. Gábor leült, megpróbált ébren maradni, de nem sikerült, hamar elaludt, feje lebicsaklott. Újból felébresztették. Az őr, tömzsi őrmester, intett neki, hogy jöjjön ki a zárkából. Felkísérték egy szobába. Félálomban botorkált a székhez. Lefényképezték elölről, oldalról, egy táblát tettek eléje, melyen négyjegyű szám volt. Aztán ujjlenyomatot vettek mindkét kezéről, utána visszakísérték a zárkába. Valamit evett az ebédből, aztán sétálni kezdett. Meg-megállt a falnál, figyelmesen nézegette, hátha talál rajta valami bekarcolt szöveget. Negyvenkettőben a Margit körúti börtön fala tele volt karcolva mindenféle üzenettel, naponta azzal kötötte le magát, azzal próbálta elűzni súlyos gondjait, hogy az üzeneteket olvasta. Küzdött az álmosság ellen. Szerette volna végre tudni, hogy mivel fogják vádolni. Rendben van, hogy Pálffy beismerő vallomása után a párt vezetői nem bíznak benne, feltételezhető, hogy Keserű is, ő is összeesküvő volt, ami persze nem igaz, de fogadjuk el, hogy nem bíznak meg bennük, s ha így van, miért nem küldték őket más, valamilyen semleges területre dolgozni, miért kell mesterségesen ellenséget csinálni belőlük. Milyen nagy szerencse, hogy anyja nem érte meg ezeket a szégyenteljes napokat. Drága jó anyám, mikor megtudtam, hogy mi történt veled, megfogadtam, hogy gyilkosaidat elfogom. Békében nyugodhatsz, elfogtam a gyilkosaidat. Ott voltam a Népbíróságon, amikor Csomós István perét tárgyalta a bíróság. Szőke haja akkor is zsíros volt, hangja talán rekedtebbnek hallatszott. Tagadott, de nem sokáig, mert társai, hogy életüket mentsék, rá vallottak. Így telt el az egész nap. Emlékezett a múltra, gyerekkorára, találgatta, hogy mi lett a régi ismerősökkel, Lujzával a festödéből. Ney Terivel, Szabó úrral. Azt tudja, hogy a szakállas Dinnyés mérnök valamelyik textilipari tröszt vezérigazgatója. Aztán Szulita jelent meg előtte fiatalon, úgy, ahogy megismerte. Világosdrapp szoknya van rajta, hosszú ujjú fehér puplinblúz. Csavart mintás kávébarna kardigán. Haját középen elválasztva viseli. Milyen élesen emlékszik mindenre. A borjúbőr aktatáskára, a vékony szálú selyemharisnyára, a fűzős antilopcipőre. Még arra is élesen emlékszik – s ez az éles emlékkép izgalomba hozza –, hogy Szulita nem viselt melltartót, melle testének minden mozdulatára megrezdült, kemény mellbimbója átlátszott a vékony puplinon.

– Szulita, szerelmem – suttogta maga elé. – Nagyon szeretlek. Vacsora után kihallgatásra kísérték fel, pedig nagyon várta már az estét, minden vágya az volt, hogy néhány órát aludjon. A rőt hajú őrnagy kipihenten ült az íróasztala mögött. – Üljön le – mondta, és a székre mutatott. Gábor leült. Az őrnagy intett az őrmesternek, hogy távozhat. – Lukács, meg kell mondanom, hogy elégedetlen vagyok magával. Dolgozatai hasznavehetetlenek. Maga kötekedik velünk. – Azt mondja meg, őrnagy úr, hogy mivel gyanúsítanak. – Kinek az utasítására épült be az illegális pártba? – Kérem, én leírtam, hogy milyen körülmények között lettem a párt tagja. Szembesítették Deme Vincével. A volt újságírót már láthatóan megtörte a néhány hetes vizsgálati fogság. – Deme Vince, ismeri ezt az embert? – Ismerem. Negyvenegy őszén ismertem meg Koleszár Béla lakásán. – Vallott, hazudott, kérdezés nélkül. Gábor szomorúan hallgatta. – Koleszár Béla volt a gyárban a Gestapo megbízottja. Az illegális kommunista pártba Kovács Tibor szervezte be. Koleszár azt hazudta Kovácsnak, hogy a gyárban kiépített egy kommunista sejtet. Miután behívták katonának, bemutatta Kovácsnak az utódát, Lukács Gábort. Kovácstól nekem kellett átvennem a gyári sejteket. Én von Graftól tudtam, hogy Koleszár a mi emberünk. Azt is közölte velem, hogy akit Koleszár be fog mutatni, az is a mi emberünk. Ez volt Lukács Gábor. Kovács előtt természetesen azt mondta, hogy nemcsak a gyárban, hanem az ifjúsági körben is irányít egy kommunista sejtet. – Gábornak feltűnt, hogy Deme kerüli a tekintetét. Mi történt ezzel az emberrel? Döbbenten hallgatta a szerencsétlent. Deme folytatta: – A találkozás után Lukács elkísért a Flórián térig. Az iskoláról beszélgettünk, megkérdeztem, hogy miért akar leérettségizni. Azt mondta, azért, mert ki akar törni a munkások közül, elege van a nyomorból. Nevetségesnek tartja a kommunisták hókuszpókuszait, a falra turkálást meg ilyesmit. Egyébként

is a németeket nem lehet legyőzni. Azért is állt az ő oldalukra. Felismertem, hogy egy érvényesülni akaró karrierista fiatalemberrel állok szemben, akivel őszinte lehetek. Elmondtam neki, hogy én a rendőrség embere vagyok, bennem megbízhat, és mi, ha jól végzi a feladatát, segíteni tudunk neki az érvényesülésben. – Egy szó sem igaz az egészből – tiltakozott Gábor. – Ez az ember megőrült. – Hallgasson! – szólt rá erélyesen a rőthajú. – Majd sorra kerül maga is. Folytassa, Deme! – És Deme folytatta hazugságsorozatát. – Gábornak az volt a feladata, hogy figyeljen, tévessze meg a környezetét, mutassa magát baloldalinak. – A maga utasítására ismerkedett meg Csitáry Szulitával? – kérdezte a rőthajú. – Igen – hazudta a szerencsétlen. – Lukács jól beszélt franciául, azt a feladatot adtam neki, hogy menekült francia hadnagynak adja ki magát. Ez sikerült is neki. Csitáry Szulita a szeretője lett. – És folyt tovább a hazugságáradat, Gábor már oda sem figyelt, nyitott szemmel, állva aludt. Arra ébredt fel, amikor Deme azt mondta: – Mindezt ennél részletesebben, önként jegyzőkönyvbe mondtam és aláírásommal hitelesítettem. – Helyes, Deme. Rágyújt? – Ha meg tetszik kínálni. – Tessék. Deme rágyújtott. Élvezettel szívta le a füstöt. – Hány cigarettát kap naponta? – Ötöt. – Intézkedem, hogy tízet kapjon. – Köszönöm. – Felesége levelét megkapta?

– Igen. Nagyon köszönöm. Nagyon hálás vagyok. – Deme, néhány héttel ezelőtt utasítást adott arra, hogy Csitáry Szulitát vegyék őrizetbe. Deme a valóságnak megfelelően mondta el, hogy miért vették őrizetbe Csitáry Szulitát. Aztán így folytatta: – Szabad kezet adtam Lukácsnak. Hallgassa ki az asszonyt, és döntsön belátása szerint. – Ez a döntés az asszony szabadlábra helyezésére is vonatkozott? – Igen. Demét elkísérték, egy pillanatig zavartan Gáborra nézett. Arra gondolt, vajon mit szólna keresztapja ehhez a hatásosan, de logikailag gyatrán megkonstruált vallomáshoz? – Nos, Lukács, mi a véleménye a hallottakról? – Hazugság. Mást nem mondhatok. – Ismerte Deme Vincét? – Ismertem. – Koleszár Bélánál ismerkedett meg vele? – Igen. – Volt a gyárban Koleszár Bélának sejtje? – Nem volt. – Maga mégis átvett egy nem létező sejtet, igaz? – Igen. De engedje meg, hogy megmagyarázzam. – Nekem ne magyarázzon meg semmit. A kérdésre válaszoljon. Nevetségesnek tartotta a kommunisták szervezkedését? – Igen, de nem olyan értelemben, ahogyan ön gondolja.

– Menekült francia hadnagyként mutatkozott be Csitáry Szulitának? – Igen, de… – Semmi de. Csak a tények érdekelnek. Milyen néven ismerte magát Csitáry Szulita? – Jean Duran. – Mondta Csitáry Szulitának, hogy egy menekült francia kapitányt el kellene rejteni? – Mondtam. – Ki volt az a francia kapitány? – Deme Vince. – Viszonya volt Csitáry Szulitával? – Igen. – Miért nem vallotta be a lánynak, hogy maga kültelki munkásfiú? – Nem mertem. – A fenét. Az volt a feladata, hogy a bizalmába férkőzzön. Mi volt a feladata? Ismételje meg. Beszéljen! Az volt a feladatom… Mondja tovább. Gábor hallgatott. Forgott vele a szoba. Fáradt, elcsigázott agyában most kezdett világossá válni, hogy hogyan lett Rajkból, Pálffyból meg a többiekből áruló. Hát persze, most már világos, a száraz tényeket csoportosítják, aztán a tények tartalmát, lényegét, igazságát önkényesen megváltoztatják. Igen, találkozott Demével, de hogy mit beszéltek egymással, azt ők találják ki. Lám, Deme már beadta a derekát, betanulta a leckét, hazudik, s neki most ezeket a hazugságokat kéne elismernie. – Magát letartóztatta a rendőrség, anyját megölték. Nem volt kommunista, miért vallotta azt, hogy a sokszorosítógépet a Dunába dobta? Miért hagyta magát megverni, amikor ártatlan volt? Erre egyetlen logikus magyarázat van. Ez volt a

feladata. Csak így férkőzhetett a kommunisták bizalmába. Elismeri? Bevallja? Gábor hallgatott. De nem sokáig. Hamarosan végigvitték egy folyosólabirintuson, lementek fél emeletet, ott továbbsiettek vele – majdnem futottak –, és beléptek egy üres, zárkaszerű, ablaktalan helyiségbe. És Lukács Gábor pokoljárása megkezdődött. Az ütésektől elvesztette eszméletét. Vizet locsoltak az arcába, magához tért. Le kellett húzni a cipőjét. Tudta, mi fog következni. Az eszméletvesztés határán volt. Ködösen felmerültek benne az emlékek, mintha Szulita hangját hallotta volna, mintha azt mondaná: szökjenek át a határon. Miért nem hallgatott rá? Ki kéri és kinek a nevében, hogy áldozatot hozzon? Áldozatot? Kiért? Miért? Kinek akarja bebizonyítani, hogy ő becsületes kommunista. Napokon keresztül folytatódott a körforgás. Vallatás, verés, vallatás, verés. Néha megvizsgálta őt az orvos. Nincs semmi baj, olyan a szervezete, mint a vas. Szeretett volna aludni, azt sem bánta volna, ha többé nem ébred fel. Lefogyott öt-hat kilót, teste ápolatlan volt, sebei bebüdösödtek, undorodott a testéből áradó bűztől. Nem bírja sokáig. Ha elaludt, egy óra múlva felébresztették. Ugráljon a talpán! Nyomás! Gyorsabban! Már nem őszülhet meg, mert a lágerban megőszült, amikor a hullákat bedobálták az árokba, nem bírta megszokni a tekintetüket, a csontokra tapadt hideg bőr érintését. Tudta, hogy előbb-utóbb ő is odakerül az előre megásott árokba. Talán elevenen. És egyik napról a másik napra megőszült ettől a gondolattól. Ez mentette meg az életét, az őszülés. Feltűnt doktor Wébernek, a fiatal orvosnak, aki valamilyen tudományos érdekességet látott őszülésében, és magához vette a kórházba. Egyik nap a kihallgatásra bement Vajda Béla ezredes. Gábor a földön ült, nem bírt a lábán állni. Vajda hosszan nézte őt, megcsóválta a fejét. – Szerencsétlen Lukács, miért hagyja magát agyonveretni? – Nem tehetek mást. Nem üthetek vissza. Az ezredes a rőthajúra nézett. – Maga verette meg? – kérdezte. – Ezredes elvtárs, jelentem… – Hagyjon magunkra. Igazolójelentést kérek. – Értettem. – A rőthajú távozott.

Gábor tudta, hogy ez játék, bántotta, hogy Vajda Béla hülyének nézi őt. – Üljön föl a székre. Nagy fájdalmak közepette föltápászkodott, és leült a székre, csak azt nem tudta, hogy szétvert talpával mit csináljon. Egy ideig, míg el nem fáradt, a levegőbe tartotta, aztán óvatosan leeresztette a sarkát a parkettára. – Lukács – kezdte Vajda. – Maga értelmes ember. És jó szakember is. Nézze, megmondom őszintén, sok választása nincs. Vagy elismeri mindazt, amit Deme kettőjük kapcsolatáról elmondott, és akkor nem lesz bántódása, elítélik, és néhány év múlva szabadul, vagy továbbra is tagad, de akkor ne számítson a jóindulatomra. – Ezredes úr, maga tudja, hogy én ártatlan vagyok. – Én azt tudom, hogy maga Pálffy közvetlen munkatársa volt. – És ez elég, hogy agyonverjenek? – Hogy a bíróság elítélje. Lukács, a maga beismerő vallomására szüksége van a pártnak. Magának bíznia kell a pártban, azokban az emberekben, akik a pártot képviselik a hatóságnál. Egyébként maga nagyon jól tudja, hogy az Államvédelmi Hatóság a párt fegyveres szerve, a proletárdiktatúra ökle. Lecsap, ha a párt úgy kívánja. Nézze, Lukács, nemcsak Deme tett önmaga és maga ellen őszinte, beismerő vallomást, hanem a keresztapja, Koleszár Béla is. – Mi van a keresztapámmal? – Meghalt. Szívrohamban meghalt. De saját kezűleg írt beismerő vallomása a kezünkben van. Tessék, nézze meg. – Felállt, Gáborhoz vitte a kézzel teleírt papírokat. – Megismeri keresztapja írását? Gábor hosszan nézte. – Megismerem. – Itt van a géppel írt másolat az ő aláírásával. Olvassa el. Átvette a gépelt vallomást. Vajda megkínálta cigarettával, rágyújtott, aztán olvasni kezdett. Hamarosan hányingert érzett. Elment a kedve az élettől. Mindenki összefogott ellene. Nincs apja, nincs anyja, nincs felesége, gyereke,

nincs akiért vagy akikért éljen. Szerencsétlen ember, gondolta, szegény, szerencsétlen ember. Tovább olvasott. – „Ami keresztfiamat, Lukács Gábort illeti, megmagyaráztam neki, hogy alkalmazkodnia kell a rendszerhez, és ha érvényesülni akar, akkor a rendszert kell szolgálnia, ő erre azt mondta, világos, csak a hülye ember pisál a szél ellen. Különben sem szereti a melósokat. Primitívek, kulturálatlanok. Később elmagyaráztam neki, hogy a kommunisták egytől egyig Moszkva ügynökei. Azt mondta, ő ezt régen tudja, beszéljek nyíltan, hogy mit akarok, ő már nem gyerek. Így avattam őt be titkos munkámba. Megígérte, hogy segíteni fog. A megbízóm Klaus Günther német mérnök volt, akiről később megtudtam, hogy nemcsak a Gestapo egyik magyarországi rezidense, hanem a magyar politikai rendőrség embere is volt. Bevonulásom előtt az ő megbízásából adtam át a munkát keresztfiamnak, Lukács Gábornak, akit a búcsúesten bemutattam Deme Vince újságírónak.” Gábor fáradtan felnézett. Előrehajolt, eloltotta a csikket, és azt mondta: – Bocsánat, ezredes úr, de a két vallomás között alapvető ellentmondás van. – Éspedig? – Deme azt vallja, hogy a találkozó után elkísértem őt, és valahol a Flórián tér környékén árulta el nekem, hogy ő a magyar rendőrség embere. Koleszár Béla vallomásából az derül ki, hogy én már régen az voltam. Vagyis a találkozóra már úgy mentem el, mint Klaus Günther beszervezett ügynöke. Ezt szinkronba kéne hozni. Vajda Béla hebegett valamit zavartan, végül azt mondta: – Igaza van, Lukács. Köszönöm, hogy szólt. Gyújtson rá, tessék. Iszik egy pohár konyakot? – Köszönöm. – Rágyújtott, remegő kézzel átvette a poharat. Ivott. – Olvassa tovább. – Felesleges. Nézze, ezredes úr, nincs családom, nincs anyám, rokonaim sincsenek. Ha maguk árulót csinálnak belőlem, nem kompromittálok senkit sem. Csak magamat. Értem pedig nem kár. Napok óta vért vizelek. A bal szememre nem látok, négy vagy öt fogam már hiányzik. Ha történetesen mégis életben maradnék, nyomorékként tengethetném az életemet. Úgy én nem akarok élni.

Vallomást teszek. Ezredes úr, négyszemközt vagyunk. Ismerje el, maga tudja, hogy ezekben a vallomásokban semmi se igaz. – Tudom – mondta az ezredes. – Akkor hívja be a gépírónőt, és diktálja a vallomásomat. – Még valamit. – Tessék. – Azt elismeri, hogy Csitáry Szulitát beszervezte? – Elismerem. – Azt is elismeri, hogy információkat kapott tőle? – Elismerem. Bár szeretném, ha Csitáry Szulita kimaradna az ügyből. – Szereti őt? – Már nincs jelentősége. – Akkor kezdjük. – Az ezredes becsengette a gépírónőt, és Lukács Gábor beismerő vallomást tett.

8.

Szulita a miniszterelnökhöz küldött napijelentésekből tudta meg, hogy Keserű István alezredest és Lukács Gábor őrnagyot az Államvédelmi Hatóság bizonyítékok és terhelő vallomások alapján őrizetbe vette. A miniszterelnök nem ismerte őket, a hatóság intézkedését szó nélkül tudomásul vette. Szulita nem. Odahaza nem szólt Gábor őrizetbe vételéről Máriának, de az idős asszony észrevette, hogy Szulitát valami nagyon bántja. Gáborka már iskolába járt, tetszett neki az iskolába járás. A tanítás szeptember harmadikán kezdődött, Gáborka pedig hetedikén született, az igazgató nem akarta engedélyezni a

gyerek felvételét azzal az indoklással, hogy még nem töltötte be a hatodik évét. Négy nap miatt vesszen egy évet, kérdezte kicsit idegesen Szulita. Miért nem vizsgálják meg a gyerek szellemi képességét? – kérdezte. Szó szót követett, s az igazgató valahogyan megtudta, hogy Szulita a miniszterelnök mellett dolgozik. Azonnal hangot váltott, elnézést kért, mondván, hogy Szulita miért nem ezzel kezdte, természetes, hogy ez az aranyos nebuló máris föl van véve. Szulitát felháborította az igazgató magatartása, de a gyerek érdekében fegyelmezte magát. Reggelenként Mária kísérte el a gyereket a közeli iskolába, ő is ment érte. Még Gáborka leckéjének az elkészítésében is segített. Csitárynéra nem lehetett számítani, a gyerek nevelése idegen volt tőle. Szulita valójában örült is, hogy anyja nem nagyon foglalkozik a gyerekkel. Nem szerette volna, ha idejét múlt álomvilágában Gáborka az egyik apród szerepét töltené be. Szerencséjére, volt férjének a szüleivel nem szűnt meg a kapcsolata. Apósa, Buday ezredes, miután hiteles okmányokkal igazolta, hogy rendszeres és szerves kapcsolatot tartott fenn a Varsó környékén harcoló lengyel honi hadsereg parancsnokságával, élelemmel, fegyverekkel látta el a lengyel harcosokat, azt is lehetővé tette nekik, hogy a magyar védelmi vonalakon keresztül közlekedjenek és tartsanak kapcsolatot a partizánokkal, igazolták őt, és egy ideig szolgálatot is teljesített a demokratikus hadseregben, majd ezerkilencszáznegyvenhétben vezérőrnaggyá léptették elő, és nyugdíjazták. Sokak számára talán hihetetlen volt, amikor Buday nyugállományú vezérőrnagy megtagadta disszidáló fiát. Egy Buday, magyarázta az öreg katona, nem tagadhatja meg az esküjét. Az ő fia, mondta, felesküdött az alkotmányra, honvédesküt is tett. Senki se kényszerítette az esküre, senki se kényszerítette arra, hogy katona legyen. Önként lett az. Megbecsülték, soron kívül előléptették, és ő mivel hálálta meg? Elárulta hazáját, bajtársait, beosztottjait, akik bíztak benne, és galádul elárulta családját, szüleit, feleségét, gyerekét, és ez megbocsáthatatlan. Budayné, aki imádta férjét, igazat adott neki. Ennek az egyértelmű családi állásfoglalásnak az lett a természetes következménye, hogy Budayék továbbra is kapcsolatot tartottak Szulitáékkal. Csitárynét sokszor elvitték magukkal villájukba, ahova másokat is meghívtak. Buday vezérőrnagy javaslatára a társaság megfogadta, hogy nem politizál. Kártyáztak, sakkoztak, lemezt hallgattak, színházról, filmről beszélgettek. Szulita imádta a gyerekét, az életét is feláldozta volna érte. Akik közelebbről ismerték őt, azok jól tudták, hogy ez nem üres fecsegés. Nagyszerű pedagógus volt, imádatát nem éreztette fiával, következetes szigorral nevelte, azt akarta, hogy az életben – bármilyen körülmények közé kerül is – megállja a helyét. Gábor nagyon ragaszkodott anyjához, szót fogadott neki, nem vitatkozott vele, ösztönösen érezte, hogy édesanyja jót akar neki. De Gáborka azt is megérezte,

ha anyját valami bántja, olyankor hozzábújt, csókolgatta, hízelgett neki. – Ne légy szomorú, édesanya. Tudod, én szeretlek. – Tudom, drágám. Gábor már hetek óta letartóztatásban volt, amikor Szulitát felhívta telefonon Horváth Júlia. Találkoztak a Batthyány téren a cukrászdában. Júlia közölte vele, hogy ezentúl ő lesz a kapcsolata, szeretné, ha kellemes emberi, de annak is örülne, ha baráti viszony alakulna ki közöttük. Konyakot, feketét ittak. Közben Júlia elmondta, hogy sok évig élt külföldön szüleivel, a munkája mellett esztétikát oktat az egyetemen. – Kérdezhetek valamit? – Szulita szorongással nézett a fekete lányra. – Kérdezz nyugodtan. – Esztéta vagy. Hogyan tudod összeegyeztetni ezt a munkáddal? – Azzal, hogy elhárítótiszt vagyok nő létemre? – Igen. – Kedvesem – mondta Júlia –, én annyi borzalmat láttam a világon, hogy elhatároztam: harcolni fogok a gonoszság ellen. –Hát ez az. Harcolsz a volt férjemék ellen. És ez helyes. Ebben segítek. Harcolsz Odescalchiék ellen. Ebben is segítek. De ne haragudj meg, ha most valami furcsát mondok. Külügyi referens vagyok. Minden bizalmas külföldi híranyagot elolvasok, a miniszterelnök úr részére én állítom össze a napijelentést. Nos, én nem hiszek sem Rajk, sem Pálffy, sem Lukács Gábor bűnösségében. Akik Rajkékat fölakasztották, nem tartoznak a gonoszak közé? Várj, szeretném befejezni. Bizonyára tudod, hogy szeretője voltam Lukács Gábornak. Férfit még nem szerettem úgy, mint őt. És most ő is rab, Keserű is rab. Mi lesz a sorsuk? Nem tudom. És mi lesz az én sorsom? Nem tudom. Azt mondtad, harcolni fogsz a gonoszság ellen. De gonoszság nemcsak odaát van, hanem nálunk is. Júlia, hidd el, én nem vagyok ellenség. Nem úgy neveltek. Már régen elintézhettem volna, hogy hivatalosan kiküldjenek valamelyik nyugati országba. Nem akartam kimenni. Nagy szavak, amiket mondok, de én itt, ebben a nyomorult országban akarok élni, vállalom a sorsomat. Mondd, mit tudsz Gáborról?

– Semmit. Az égvilágon semmit. Illetve azt tudom, hogy az Államvédelmi Hatóság letartóztatta. A tábornok tegnap valami olyasmit mondott, hogy beismerő vallomást tett. Beismerte, hogy negyvenegyben lett a Gestapo és a rendőrség besúgója. – Ez nem igaz – mondta határozottan Szulita. – Én sem hiszem el… Tovább nem folytathatta, mert két férfi lépett az asztalukhoz. – Államvédelmi Hatóság – mondta az egyik, és igazolványt húzott elő. Magas növésű, szőke hajú fiatalember volt. Júlia nyomban felállt, megmutatta igazolványát. – A hölgy velem van – mondta. – Csak volt, elvtársnő. Az a parancsom, hogy Csitáry Szulitát azonnal állítsam elő. Feltűnés nélkül. Kérem, ne csináljon jelenetet. Jelentse az esetet a főnökének, ő majd felhívja a mi főnökünket. Júlia belátta, hogy tehetetlen, nem akadályozhatja meg, hogy Szulitát magukkal vigyék. – Szulita – mondta az asszonynak –, bízz bennem. – Én már az Istenben sem bízom – mondta elkeseredve Szulita. – Jöjjön, kérem. Elindult a két férfi között. Abban reménykedett, hogy Júlia értesíteni fogja a történtekről anyját vagy Máriát. Egy fekete Austin kocsiba ültették. Húsz perc múlva már Vajda Béla ezredes szobájában ült, és várta, hogy történjék már valami. A szőke hajú nyomozó ott állt valahol a háta mögött mozdulatlanul. Szulita kinyitotta a táskáját, cigarettára gyújtott. Néhány szippantás után az íróasztal előtt álló alacsony asztalkáról magához vette a hamutálat. Csak nyugalom, biztatta magát, csak nyugalom. De amikor kisfia jutott az eszébe, ideges, nyugtalan lett. Mi lesz Gáborkával, ha őt bezárják?

Hamarosan megérkezett Vajda Béla. Ezredesi egyenruhában volt, mellén kitüntetéseinek sávszalagjai. Intett a nyomozónak, hogy távozhat, aztán leült az asztal mögé. – Üdvözlöm, asszonyom – köszönt kimért udvariassággal. – Jó napot – köszönt vissza Szulita, és tovább szívta a cigarettáját. – Remélem, szót értünk egymással, és hamarosan hazamehet a családjához. – Én is remélem. – Nos, asszonyom, a hatóság vezetőinek az a döntése, hozzáteszem, jóindulatú döntése, hogy ön ellen nem indít eljárást. – Ellenem? Miért kéne ellenem eljárást indítani? – Nem akartam erre kitérni, de ha ragaszkodik hozzá, néhány dolgot megemlítek. Elöljáróban csak annyit: hónapok óta foglalkozunk önnel. Ismerjük múltját a legapróbb részletekig. Nem kis munkánkba került. – Egy aktacsomagot vett elő, felemelte, megmutatta a fedelét. Szép, olvasható betűvel rá volt írva: „Csitáry Szulita”. – Ez mind önről szól, asszonyom. Súlyra is jelentős, hát még tartalomra. Nos, akkor hát nézzük. Most nem akarok ifjúkori szerelmi életével, Jean Duran alias Lukács Gábor rendőrbesúgóhoz fűződő viszonyával foglalkozni. Csupán annyit jegyzek meg, kár volt a lányságát egy rendőrspiclinek, egy Gestapo-ügynöknek adni. De végül is ez ízlés dolga, meg aztán magánügy. – Az asszonyra nézett, rágyújtott. – Gyújtson rá maga is. – Szulita is rágyújtott, megdöbbenését nem bírta leplezni, keze remegett, arca sápadt volt. – Bár én itt egy pillanatra megállnék. Lukács Gábor ugyanis beismerte, hogy önnel végső soron von Graf Gestapo–rezidens utasítására ismerkedett meg, és adta ki magát menekült francia hadnagynak. – Kérem, ezt a történetet Károlyi szobrász találta ki – szólt közbe Szulita. – Igen, ő már így mutatta be önnek Lukács Gábort. – Lapozgatni kezdett az iratok között. – Nos, mit mond erről Lukács Gábor. Figyeljen. Idézem: „Amikor megkaptam Deme Vince útján von Graftól az utasítást, hogy férkőzzem Csitáry Szulita bizalmába, megkértem a minden bolondságra kapható Károlyi Márton szobrászművészt, hogy mutasson be a lánynak mint Jean Duran menekült francia hadnagyot. Károlyi jót nevetett az ötleten, és teljesítette a kérésemet.” – Vajda

Szulitára nézett. – Érthető és logikus? – Igen – mondta halkan Szulita. – Mondanom se kell, hogy a Gestapo részben a Lukácstól kapott adatok alapján tartóztatta le március tizenkilencedikén önt és édesapját. Részben, mondom, mert van itt jelentés bőven. Jelentés és tanúvallomás. Nézzük csak. Itt van például Hamar Zsófia tanúvallomása. Ismeri Zsófit? – Ismerem. – Nos, Zsófi, aki jelenleg börtönbüntetését tölti Kalocsán, Bérczy Pál és von Graf ügynöke volt, a következőket vallja. Idézem: „A feltett kérdésre előadom, hogy von Graf elmondta nekem, Csitáry Szulitát azért bocsátotta szabadon ezerkilencszáznegyvennégy március huszadikán vagy huszonegyedikén a Fő utcai börtönből, mert nevezett nő, vagyis Buday Jánosné született Csitáry Szulita vállalkozott rá, hogy információkkal látja el a Gestapót. Ezeket az információkat nekem adta át, és én juttattam el von Grafhoz, akivel egyébként szerelmi viszonyt folytattam. Emlékezetem szerint Buday Jánosné négy vagy öt alkalommal adott át nekem zárt borítékban jelentést, amiket én átadtam von Grafnak.” Ez éppen elég, hogy a bíróság elítélje. Elég sok évre. Ha ehhez még hozzákapcsolják férje furcsa szökését, az előtte megrendezett színjátékot, a válást, hogy a gyanút elterelje önről, nos, mindebből szép kis vádirat kerekedne ki. – De, könyörgöm, ebből az egészből így egy szó sem igaz – mondta a sírással küszködve Szulita. – Tanúk állítják. – Hazudnak. – Szeretője volt Lukács Gábornak? – Az voltam. – Tehát igaz. Kilencszáznegyvenegy március huszadikán von Graf szabadlábra helyezte? – Igen.

– Magán kívül kit helyeztek még szabadlábra a németek? – Nem tudom. – Magát miért helyezte szabadlábra? – Nem tudom. – Látja, itt a hézag. Szeretője volt von Grafnak Somogytarcalon? – Igen. – Kényszerítette, hogy az legyen? – Nem. A körülmények kényszerítettek rá. Vissza kellett nyernem a szabadságomat. – Nos, ezt hagyjuk. Ez már egy másik mese. – De kérem, higgyen nekem. – Nem hiszek. És nem akarom meghallgatni a mesét. Térjünk a lényegre. Önt a katonai elhárítok néhány héttel ezelőtt letartóztatták azzal a gyanúval, hogy az angoloknak dolgozó férje öntől fontos jelentéseket kap. Nos, Lukács Gábor másnap szabadlábra helyezte magát. Miért? – Mert rájött, hogy ártatlan vagyok az ügyben. – Beszervezte önt? – Megkért, hogy ha férjem, illetve volt férjem valamilyen formában jelentkezik, akkor jelentsem neki. És én, amikor az Odescalchi-ügyben volt férjem írt, átadtam neki a levelet. – Ő meg agyonlőtte Odescalchit, hogy ne tehessen vallomást. Szeretője lett Lukácsnak újból? – Két alkalommal voltunk együtt. – Miről beszélgettek?

– Mindenféléről. – Konkrétan. – Nem emlékszem. – Muszáj. – Nem tudom. Higgye el. Szeretkeztünk. Alig beszéltünk egymással. Arra emlékszem, hogy én elmondtam neki, szeretem őt, ő azt mondta, ő is szeret. Másról nem beszélgettünk. – Kiket ismer az amerikai nagykövetség tagjai közül? – Majdnem mindenkit. Hivatalból ismerem őket. – Smith ezredest is ismeri? – Természetesen. – Meglepődött, amikor Lukács Gábor közölte önnel, hogy kapcsolatban áll Smith ezredessel? – Velem ilyet nem közölt. – Ha tagad, annak nagyon rossz következménye lesz. – Miért akarja, hogy hazudjak? – Asszonyom, én azt nem akarom, hogy ön egy nyomorult rendőrspiclit védjen. Nem akarom, mert nem érdemli meg. Figyeljen, hogy mit vall magáról. – Keresgélt a vallomások között. – Megvan. Nos, idézem: „A feltett kérdésre előadom, Buday Jánosnét azért helyeztem szabadlábra, mert meggyőződésem szerint ártatlan volt. Persze arra is gondoltam, hogy a szeretőm lesz. Természetesen távolabbi céljaim is voltak vele.” El akarja olvasni a vallomást? – Nem, nem akarom – tiltakozott Szulita. – Nekem ennyi is elég volt. – Megzavarták a vallomás részletei. Nem tudta, hogy Gábor vallomásában mi igaz és mi nem. – Kérem, tulajdonképpen én miért vagyok most itt? – Vallomást kell tennie Lukács Gábor ellen – mondja Vajda.

– Mit kell vallanom? – Iszik még egy pohár konyakot? – Kérek. Vajda töltött, átadta neki a poharat, aztán magának is töltött. Szulita óvatosan ivott a konyakból, nem akarta, hogy megártson, ugyanakkor kívánta, mert úgy gondolta, hogy keserűségét talán enyhíti. Aztán arra gondolt, hogy mi lesz Gáborkával, ha este nem megy haza. Elfutotta a könny a szemét. Vajda figyelmét nem kerülte el. – Miért könnyezik? – kérdezte. – Eszembe jutott a kisfiam. – Nagyon szereti? – Mindenem. Az életemet is feláldozom érte, ha kell. – Megértem. Szulita nem tudta, hogy az ezredes miért olyan udvarias vele. Taktika lenne csupán? – Nos, asszonyom, visszatérve a tanúvallomásra, szeretném, ha beismerné, hogy Lukács Gábor beszervezte önt. – Jó, ha maguknál ezt beszervezésnek hívják, ám legyen. – Helyes. Aláírt valamiféle nyilatkozatot? – Nem, nem írtam alá. Szóbeli megállapodás volt. – Lukács azt kérte öntől, hogy a miniszterelnökség minden jelentéséből, a minisztertanácsi jegyzőkönyvből egy példányt átadjon neki. – De… – Várjon asszonyom, még nem fejeztem be. – Lapozgatta az iratokat, és folytatta. – Lukács zsarolta magát. Azt mondta, ha nem teljesíti a kérését, akkor

újból őrizetbe veszi. Ön megkérdezte, hogy miért kellenek a másolatok neki, mire ő azt válaszolta, hogy a másolatokra az amerikai kapcsolatának van szüksége. És ön nehogy azt gondolja, hogy Rajkék kivégzésével megszűnt a harc a bolsevizmus ellen. Ön kényszerhelyzetben volt, és Lukács őrnagy kérését teljesítette. – Ezredes úr… – Tessék, hallgatom. – Ha én ezt jegyzőkönyvbe mondom, akkor engem is bezárnak – mondta kétségbeesve Szulita. – Nem. Ha ön ezt jegyzőkönyvbe mondja, semmi bántódása sem lesz. Mert mi vigyázunk önre. Azt is jegyzőkönyvbe vesszük ugyanis, hogy ön jelentkezett nálam, Vajda Béla ezredesnél, és őszinte vallomást tett. Lukácsnak két alkalommal általunk összeállított anyagot adott át. Világos? Végül is Lukács Gábort az ön jelentése alapján vettük őrizetbe. Szulitával forgott a szoba. Miért bünteti őt az Úristen? Miért kellett belekeverednie a politikába? Kiitta a poharát. – Ezredes úr, én ilyen vallomást nem tehetek, mert akkor hazudnék. Ez hamis vallomás lenne. – Pedig ezt kell vallania. És ezt a vallomását el kell mondania a bíróság előtt is. Muszáj. – Nem tudom megtenni. Nem vállalhatom. – Asszonyom – Vajda hangja csendes, nyugodt volt –, az ön vallomására magasabb szempontok miatt szükség van. Az országnak van rá szüksége. Nem vagyok vadállat, talán észrevette, szeretem az irodalmat, a zenét, a képzőművészetet. De ha ön nem vállalja önként a tanúskodást, ha nem vállalja, hogy vallomást tegyen, akkor én kényszeríteni fogom rá. Ez lesz az az eset, amikor a cél szentesíti az eszközt. Higgye el, nem szívesen teszem, de nem tehetek mást. Tudja, ha egy tisztességes ember ellen kéne hamis vallomást tennie, nem kényszeríteném. Azt mondanám: asszonyom, igaza van. De ki ez a Lukács Gábor? Ügyes kalandor. Az volt már gyerekkorában is. Már fiatalon a Gestapo és a magyar kémelhárítók ügynöke lett…

– De hát a kémelhárítók őt is letartóztatták – szólt közbe Szulita. – A színjáték kedvéért. Még meg is verték. No, nem nagyon, inkább látványosan. Önt is félrevezette. Asszonyom, ön ült az elhárítóknál. Elképzelhető, hogy onnan valaki megszökik? Lukácsnak az élete hazugság. – Ha mégsem vállalom, megvernek, megkínoznak? – Nem, asszonyom. Nem fogom megveretni, megkínoztatni magát. Felkészültem minden eshetőségre. A gyerekét, tekintettel arra, hogy apja kém, és tekintettel arra, hogy ön kémgyanús, a további intézkedésig állami gondozásba vettük. Ha bebizonyítja, hogy méltó a gyerekre, a gyerek nevelésére, visszakapja. – Elvették a gyerekemet? – Igen. A tárgyalás után visszakapja, ha tanúvallomást tett. Szulita nem tudott szólni. Elsötétült előtte a szoba, lefordult a székről.

9.

Két nap telt el azóta, hogy aláírta a hamis vallomást. Két nap óta nem látta kisfiát, két nap óta az őrület határán volt. Máriát nem okolhatta a történtekért, mert Gáborkát az iskolából vitték el. – Bejöttek – mondta az igazgatónő, amikor Szulita a részletekről faggatta. – Leigazolták magukat, és közölték, hogy Buday Gábort felsőbb utasításra magukkal viszik. – Szulita számolt magában. Ez akkor történt, amikor őt Vajda Béla olyan udvariasan hallgatta ki. Az ezredes szigorúan a lelkére kötötte, hogy sem a kihallgatásáról, sem a gyerek elviteléről nem beszélhet. Még hozzátartozóinak sem. Mária a haját tépte kétségbeesésében, szaladgált fűhözfához, hogy a gyerek nyomára bukkanjon, de senkitől sem kapott felvilágosítást. – Felesleges a futkosás, Mária – mondta Szulita. – Gáborka hamarosan hazajön. Tudom. De ne kérdezd, hogy honnan tudom, mert nem mondhatom meg. – Édesanyja agyvérzést kapott, kórházba kellett szállítani. Szerencsére Hernádi

doktor Szulita segítségére sietett, és viszonylag jó elhelyezést biztosított neki a János Kórházban. Szulitára rászakadtak a gondok. Két nap múlva be akart menni a munkahelyére, de a kapuőrség nem engedte fel. Elvették a belépőjét, azt mondták neki, hogy várjon. Hamarosan megjelent a káderosztály egyik előadója, Bánatos Vendelné, bekísérte őt egy földszinti helyiségbe, nagyon szűkszavúan közölte vele, hogy felsőbb utasításra azonnali hatállyal elbocsátották. Indoklás nincs. Adja át a kulcsait. Természetesen a fiókokban, a szekrényekben található személyes dolgait el fogják küldeni a lakására. Ezután átadta járandóságát. Szulita megkérdezte, hogy beszélhetne-e a miniszterelnök úrral. – Próbáld meg – Bánatosné kissé gúnyosan mosolygott –, de nem hiszem, hogy sikerülni fog. Az asszonynak igaza volt. Kopár Sárika, a titkárnő, aki mindig kedves és aranyos volt hozzá, most azt mondta, nem kapcsolhatja az öreget, mindegy, hogy miért nem. Ez az utasítás. – A miniszterelnök úr utasítása? – kérdezte. – Nem, kérlek, felesleges, hogy kísérletezzél. – Azzal Sárika letette a kagylót. Hát így áll a helyzet. Most aztán mihez kezdjen? Állás után kell néznie, de hol fogják alkalmazni őt. Néhány hónapig munka nélkül is megélhet, mert van annyi tartaléka. És mi lesz azután? Hülyeség most hónapokra előre tervezni. Hozzák vissza a fiát, aztán majd csak lesz valahogyan. Nézte Bánatosnét. Szép arcú, negyven év körüli barna asszony volt. Látszott rajta, hogy szeretne kérdezni valamit Szulitától. Nem is állta meg, hogy búcsúzáskor meg ne kérdezze: – Szulita, nem kell válaszolnod, ha nem akarsz. Mondd, mit csináltál? – Semmit. – Az nem lehet. Az ÁVH a káderanyagodat elvitte. Miért? – Nem tudom. – Ők kérték… a fenét kérték, ők utasították Gádor elvtársat, hogy azonnali hatállyal rúgjanak ki. – És Gádor kirúgott.

– Mi mást tehetett volna? – Hát igen. Köszönöm a kedvességedet. Szervusz. – Elhatározta, hogy többé nem fog sírni. Történjen bármi, a fájdalmát le fogja nyelni. Brassói nagyapjára gondolt. Eszébe jutott tanítása. „Kis unokám. Az ellenséged, haragosod sose lásson könnyet a szemedben. Ne szerezz nékik boldogságot. Sírj, ha nagyon fáj valami, de könnyed befelé folyjon.” Nagyapa, nem tudom mi van veled, nem tudom, hogy élsz-e még, leveleimre nem kapok választ, ígérem neked, mától kezdve nem fognak könnyet látni a szememben. Besietett a kórházba. Marika, az osztályos nővér közölte vele, hogy anyja az intenzív osztályon van. Az éjjel vitték át. Többet ő nem mondhat, várja meg Hernádi főorvos urat. – Beszélhetek anyámmal? – Úgy tudom, eszméletlen. Szulita döbbenten állt édesanyja ágyánál. Üvölteni szeretett volna, mint az állat. Te nagyisten, hát miért büntetsz? Mi az én iszonyatos vétkem? Letérdelt az ágy mellé, forró homlokát anyja béna, hideg kezére hajtotta. – Drága anyám, bocsáss meg nekem, vétettem ellened. Gonosz voltam hozzád. Szerettelek én téged, szeretlek most is. – Megcsókolta anyja kezét, felállt, kiment a szobából. Jó félóra múlva bemehetett Hernádihoz. – Csókolom, Szulita. – Kezet csókolt, és a székre mutatott. – Rágyújt? – Kérek. Hernádi tüzet adott neki, aztán visszaült az asztalához. – Legyen erős, Szulita. Édesanyja állapota válságos. Fel kell készülni a legrosszabbra, ami a jelen esetben talán a legjobb. Mert ha túléli, béna marad, és beszélőképességét sem nyeri vissza. És ami a legsúlyosabb, hogy fogyatékos, erősen fogyatékos értelmi képességű lesz. És élete végéig ágyhoz kötött. Nem akarok belemenni a részletekbe. Az éjjel sok röntgenfelvételt készítettünk, konzíliumot hívtam össze. Egyöntetű a vélemény, hogy az esetleges műtét sem segítene.

– Meddig élhet? – Véleményem szerint csak órái vannak hátra. – Köszönöm, doktor úr. Ha megengedi, délután újból bejövök. – Amikor csak akar. De azért nem bánnám, ha a főnővérnél meghagyná, hogy hol lesz található. Szulita bólintott. Elbúcsúzott Hernáditól, megkereste a főnővért, megadta neki a telefonszámát, azután hazament. Útközben az autóbuszon behúzódott a sarokba, és számadást végzett. Anyja haldoklik, nem tudja, hol van a gyereke. Nincs állása, Lukács Gábor az Andrássy út 60. pincéjében sínylődik, hamarosan meg lesz a tárgyalása, és azon a tárgyaláson ő terhelő vallomást fog tenni ellene. Hazudni fog. Simán, folyékonyan. Ő, aki gyerekkorától kezdve gyűlölte a hazugságot, akit nagyapja arra tanított, hogy a hazug embernek ne bocsásson meg soha. Most saját csapdájába esett. Gáborral annak idején azért szakított nem éppen barátságosan, mert hazugságon érte. Évekig nem beszéltek egymással, pedig, ha megvallatja lelkét, akkor kiderül, hogy titokban vágyódott Gábor után, sohasem felejtette el csókjait, ölelését. A Batthyány térnél leszállt a buszról. Haragos, hideg szél fújt, belekapott sűrű, barna hajába, trencskójának a gallérját felhajtotta, kisétált a Duna-partra, arcát nekifeszítette a szélnek, és lassú léptekkel elindult a híd felé. Mi lenne, ha nem szenvedne tovább? Ha befejezné lehetetlen életét? Nem, ez bolondság. És gyávaság. Fia van, hétéves, aranyos fiú. Gáborka nem akart a világra jönni, ő akarta, hogy megszülessen, tehát felelősséggel tartozik neki, élnie kell. Akárhogyan is, de élnie kell, nem önmagáért, hanem a fiáért. És még valamiért. Az lehetetlen, hogy ez a mostani helyzet sokáig tartson. Ebben az országban rengeteg az okos, tisztességes ember. Nem tűrhetik sokáig, hogy lábbal tiporják a törvényeket, hogy emberekből hamis vallomásokat csikarjanak ki. Megfordult, és visszafele sétált. A szél egyre vadabbul fújt, szinte meg kellett támaszkodnia hátával a szélben. Mária sírva fogadta. Úgy zokogott, mint a siratóasszonyok. Szulita nyomban kitalálta, hogy miért sír. – Jaj, drága aranyoskám, jaj nekünk, édes bogárkám. Kegyetlenül ver minket a haragos isten. Csak azt tudnám, hogy miért. – Átölelte Szulitát, könnyes arcával a vállára borult. Szulita megsimogatta az asszony ősz haját, aztán kibontakozott az öleléséből, és bement a nappaliba. Mária követte. Szulita az ablakhoz állt,

átnézett a pesti oldalra, mélyet lélegzett, legyőzte gyengeségét. – Mikor halt meg? – kérdezte aztán. Kemény maradt, bár ez nagy erőfeszítésébe került. – Nem tudom, aranyoskám. Félórája sincs, hogy Hernádik főorvos úr telefonált. Jaj istenem, jaj, édes istenem. – Mária, most aztán elég legyen a sírásból és a jajgatásból. Sírással, jajveszékeléssel még senkit sem támasztottak föl halottaiból. Legalább mi ne bolondítsuk meg egymást. Légy szíves, ülj le. Van néhány fontos dolog, amit meg kell beszélnünk. De előbb azt mondd meg, hogy üzent-e valamit Hernádi? Mária letörölte könnyeit. Nem tudta mire vélni Szulita kemény magatartását. Még szipogott kettőt-hármat, aztán megszólalt. – Azt üzente, hogy ne menj be. A halotti ruháját vigyem be én. Majd este idejön. – Jól van. Most pedig figyelj. – Cigarettára gyújtott. – Nem tudom, mi fog történni velem. Lehetséges, hogy még a temetés előtt letartóztatnak. Neked kell intézni anyám temetését. Adok neked egy meghatalmazást, hogy teljes joggal intézkedhess. Csak kérlek, ne sírj. Fújd ki az orrod, töröld meg a szemed. – Várt egy pillanatig, aztán folytatta. – Odaadom a takarékbetétkönyvünket. Gazdálkodj a pénzzel, de úgy, hogy Gáborkának is maradjon, mert neked kell nevelned őt addig, míg én vissza nem térek. Anyámat a kriptába temessék, a református egyház szertartása szerint. Apósomékon kívül más ne legyen jelen. Csak te és ők. Persze ha velem nem történik semmi, én is ott leszek. Itt van még a lakás. Azt hiszem, elveszik, hacsak nem jelentünk be valakit idejében. Megértettél mindent? – Meg, aranyoskám. De én érzem, hogy nem történik tenéked bajod. – Adja isten. Szulita sokáig gondolkodott, hogy milyen ruhában temessék el édesanyját. Tudta, hogy a szokások szerint az elhunytakat feketébe szokták öltöztetni. Ő most szakított a szokásokkal, és azt a mályvaszínű, zsorzsettruhát csomagolta be, a hozzáillő kombinéval, amit anyja nagyon szeretett. Beletette a táskába az alsóneműket, selyemharisnyát és a mályvaszínű körömcipőjét is. Meghatalmazást is adott Máriának, hogy az elhunyt értéktárgyait átvehesse.

Alighogy Mária eltávozott, váratlanul betoppant Horváth Júlia. Rögtön észrevette, hogy Szulitával valami iszonyú dolog történt. Megölelte, megcsókolta az asszonyt, aztán leült. – Beszélj, mi történt veled? – Nem fogod elhinni. – Megpróbálom. – Csakhogy Vajda ezredes megparancsolta, senkinek sem beszélhetek arról, ami velem történt. – Velem beszélhetsz. – Nem tudom. – Ha én mondom, akkor beszélhetsz. – Annyit mindenesetre elmondhatok, hogy anyám egy órával ezelőtt meghalt. Mikor meglátogattam, már eszméletlen volt. Agyvérzés. Teljesen megbénult. – Szegénykém. – És hogy a csapás teljes legyen, a fiamat aznap, amikor engem előállítottak, két nyomozó elvitte az iskolából. – Hová? – Nem tudom. Állami gondozásba vették. – Alig bírta lenyelni a könnyeit. – De miért? Szulita nyelt kettőt-hármat. –A fiamat akkor kapom vissza, ha bebizonyítom, hogy hűséges vagyok az Államvédelmi Hatósághoz. – És hogyan kell ezt bebizonyítanod? – Úgy, hogy Lukács Gábor tárgyalásán azt a hazugságot vallom, hogy Gábor beszervezett, tudtam, hogy amerikai ügynök, és a minisztertanácsi

jegyzőkönyvek egy másolatát átadtam neki, amit ő továbbított egy Smith nevű amerikai tiszthez. – Úristen! De hiszen ez őrültség. – Az. – Gábort a vallomásod alapján felakasztják. Nincs más büntetés. Hivatásos tiszt, a néphadsereg őrnagya. A hűtlenség büntetése: halál. – Mit tegyek? – A vallomásodat aláírtad? – Igen. – Vallomásodat felhasználják. – Tudod, Júlia, most már tökéletesen értem, hogy Rajkék vallomása hogyan született. És azt is tudom, hogy nem szabad megbízni bennük. Én arra is felkészültem, hogy a tárgyalás után letartóztatnak. Máriával megbeszéltem, hogy abban az esetben mit csináljon. Júlia döbbenten hallgatott. Nézte a sírással küszködő Szulitát, és azon gondolkodott, hogyan tudna segíteni rajta. Meg is kérdezte. – Keresd meg a fiamat, és vigyázz rá, ha velem történne valami. És azt sem bánnám, ha ideköltöznél. – Nekem van lakásom – mondta Júlia –, de szívesen idehoznék valakit. Te is ismered. – Kit? – Károlyi Marit. A szobrász lányát. – Mi van vele? – Gábor szeretője volt. Rám bízta. – Tudtam, hogy van valakije. – Felállt, italt vett elő és poharakat. Töltött. –

Igyál. Legszívesebben leinnám magamat a sárga földig, de az nem segít. – Amikor téged szabadlábra helyezett – mondta Juli –, Marival már nem volt viszonya. Hidd el, Gábor szeret téged. Tudom. Nekem megmondta. – És Marit bízta rád. – Annak egészen más oka van. Marit sajnálja, segítem akar rajta, nehogy elzülljön. Mari iszik. Apja elpusztult. Senkije sincs. Se lakása, se barátnője. Nagyon rendes emberke. Gábor szereti mint barátot. De téged szerelemmel szeret. Az ügyész már kihallgatott? – Tegnap. Dr. Borbás Géza néven mutatkozott be. – Az ügyész előtt még visszavonhattad volna a vallomást. – Istenem, ne gyötörj. Nem biztos, hogy halálra ítélik. – Mert az ügyész az ezerkilencszázharminc évi harmadik törvénycikk hatvanadik paragrafusának második pontjában meghatározott hűtlenség bűntettével vádolja, és hivatásos tiszteknél annak a büntetése: halál. – Mit tegyek? Könyörgöm, mondd meg, hogy mit tegyek? – Bármennyire is megfogadta, hogy erős lesz, hogy nem fog sírni, könnyei mégiscsak kiszöktek a szeméből és végigfolytak az arcán. – Szulita – mondta Júlia –, nagyon kérlek, írd le nekem pontosan és részletesen, hogy milyen módszerrel kényszerítettek arra, hogy hamis vallomást tégy Gábor ellen. Azt is írd le, hogy a gyerekedet elvették, nem tudod, hogy hol van. ígérem, az írás nem fog a hatóság kezébe kerülni. Megteszed? Szulita bólintott. – Most írjam le? – Reggel érte jövök. És még valamit, ha valami bajod történne, ígérem, megkeresem a fiadat, magamhoz veszem és felnevelem. A másik: kötünk veled egy szerződést, antedatálva, hogy a lakásodat bizonyos célokra bérbe adod nekünk. Ez azt jelenti, hogy ha veled mégis történne valami, a lakást a hatóság nem veheti el Máriától, vagyis tőlünk. Világos?

Júlia betartotta a szavát. A jogásszal még aznap este elkészítette a szerződést, reggel pedig jelentkezett a tábornoknál. Soron kívül fogadta. – Mi újság, elvtársnő? – kérdezte, és cigarettára gyújtott. Fáradt, öreg ember benyomását keltette, pedig még nem volt olyan öreg. Negyvenkilenc éves volt, de az emigráció évei, a belső villongások, frakcióharcok, a vizsgálati fogság, a koholt vádak alapján hozott szigorú ítélet, a Murmanszk melletti büntetőtáborban töltött évek megtörték. Amikor kitört a háború és mint hérnököt kiengedték a táborból, már nem volt a régi. Teljes erejével dolgozott abban az intézetben, ahol az új harckocsikat tervezték, de szívből soha többé már nem tudott nevetni. A tábornok most nézte a lányt, és várta a választ. – Lukács Gábort fel fogják akasztani – mondta. – Ártatlan – tette hozzá. Aztán elmondta, hogy mit tudott meg Szulitától. – Elvették a gyerekét? – A tábornok arcán mintha döbbenet látszott volna. – Elvették. És nem tudja, hogy hová vitték. Visszakapja a tárgyalás után. De ennek az az ára, hogy a bíróság előtt hamis vallomást tegyen. Tábornok elvtárs, tudna segíteni? – Nem. – Kis idő múlva hozzátette. – Már megpróbáltam. – Aztán azon gondolkodott, hogy elmondja-e ennek a becsületes, fiatal lánynak, hogy mit mondott neki a miniszter. Úgy döntött, hogy nem mondja el. Délelőtt megjelent a hivatalában a miniszter. Társaságában volt Lakatos ezredes és Péter Gábor egyik helyettese. A tábornok jelentkezett, a miniszter bólintott, aztán leültek a tárgyalóasztalhoz. – Megkínálhatom valamivel, miniszter elvtárs? Feketével… – Pálinkája van? – Akad az is. Cseresznye, barack. Cseresznyepálinkát ittak, utána feketét. – Szép barátja van magának – mondta a miniszter. – Kire gondol, miniszter elvtárs?

– Dávid Ernőre. A tábornok gyomra összerándult, görcsös fájdalmat érzett. – Mi történt Dávid Ernővel? – kérdezte. – Egy órával ezelőtt Péter elvtársék őrizetbe vették. Már beismerő vallomást tett. A tábornok nagy önuralommal fegyelmezte magát. – Értem – mondta halkan. – Nos, de nem ezért vagyok itt. Közlöm a Politikai Bizottság határozatát. Maguk jövő év februárjában beolvadnak az Államvédelmi Hatóságba. Maga a vezérkarnál marad. Az átszervezést Fazekas ezredes irányítja. Erről írásban is megkapja az utasítást. Adjon meg neki minden támogatást. Világos? – Világos, miniszter elvtárs. – Mielőtt a miniszter távozott, a tábornok beszélt vele, és kérte, hogy átnézhesse Lukács Gábor vizsgálati anyagát s beszélhessen vele. A miniszter durván ráförmedt. –Ne foglalkozzon Lukács Gáborral és Keserűvel. Megkapják, amit megérdemelnek. A miniszter és kísérete hamarosan távozott. A tábornok pedig az ablakhoz állt, megfogta a függönyt, és kinézett a forgalmas útra. Hol csúsztak el, tűnődött, ki tudja, már hányadszor. Mikor kezdődött ez a szélsőségesen szektás politikai gyakorlat. Visszagondolt a felszabadulás csodálatos pillanataira. Olyan szépen indult minden vidéken is a városokban is. A földosztás, a vasút helyreállítása, a városok újjáépítése… Az ország ujjongott, amikor Rákosi bejelentette a forint bevezetését, az infláció megszüntetését. Európa csodálkozott. Ki adta ki, ki fogalmazta meg azt az embertelen szektás jelszót, hogy „aki nincs velünk, az ellenünk van”. Mert ez a jelszó program lett, a bizalmatlanság, a türelmetlenség programja és gyakorlata. Hány és hány becsületes embert űztünk el ennek a programnak a jegyében az országból, akik örömmel maradtak volna. És nekik még szerencséjük is van, mert nem kerültek börtönbe, internáló táborba. Ami tragikus, a gyanakvás már elérte a pártot is. Szükségszerű ez a mozgalomban? Elkerülhetetlen? Lenin mélységesen elítélte a baloldaliságot, harcolt ellene.

Miért kell tönkretennünk csodálatos eredményeinket, miért kell öngyilkos politikát folytatnunk? Miért? Júliára nézett. – Leírná mindazt, amit elmondott? – Csitáry Szulitával leírattam. Ha megkaptam tőle, átadom. – Aztán elővette az okosan megírt bérleti szerződést. – Tábornok elvtárs, szíveskedjék aláírni. A tábornok átvette az írást, elolvasta. – Erre miért van szükség? – Meggyőződésem – mondta Júlia –, hogy Szulitát, ha megtette vallomását, őrizetbe fogják venni. Nem szeretném, ha lakását a hatóság elvenné. A tábornok aláírta a szerződést.

10.

Gábort az ügyészi kihallgatás után átszállították a katonai ügyészségre, a volt Margit körúti katonai börtön épületébe. Az ügyész, dr. Borbás Géza hivatásos őrnagy jól ismerte Gábort. A vádemelési indítványból világossá vált előtte, hogy Gábor valamilyen kényszer hatása alatt olyan bűnöket vállalt magára, melyeket sohasem követett el. Borbás az első pillanatokban arra gondolt, hogy nem vállalja el az ügyet, aztán eszébe jutott három gyereke, felesége, özvegy édesanyja, és akkor már tudta, hogy ő fogja képviselni a vádat Lukács Gábor perében. Borbás gyáva volt, nem merte vállalni a nemet mondás következményeit, mert nem volt kétséges előtte, hogy ha nem vállalja el a vád képviseletét, rá is hasonló sors vár, mint Gáborra. Csak akkor döbbent meg igazán, amikor Vajda Béla felkereste, és közölte vele, hogy Lukács Gáborra halálbüntetést kell kérnie. Tiltakozott. Vajda Béla gúnyosan mosolygott, aztán elmondott Borbás múltjából egy olyan esetet, amit senki nem ismert, de aminek alapján vádat lehet emelni ellene. Borbás Géza hadbíró volt a Horthy-hadseregben is. Negyvennégy decemberében halálra ítélt egy szökött katonát sorozatos robbantásokért és két

nyilas tiszt megöléséért. Később kiderült, hogy ez a katona az illegális kommunista párt tagja volt. Hogy 1945-ben mégis leigazolták és átvették az új honvédségbe, annak az volt az oka, hogy Borbás Géza igazolhatóan százaknak mentette meg az életét. Borbás mindezt tudta, és nem vitatkozott. Csupán azt jegyezte meg, hogy a vádindítványban leírt és a beismerő vallomásban szereplő bűncselekményekre nem kérhet halálos ítéletet, mert, amint látja, Lukács Gábor egyetlenegy embert sem buktatott le. Akkor még nem tudta, hogy Vajda Béláék milyen zseniális gonoszsággal végzik a munkájukat. Amikor Gábort előállították hozzá, a verés nyomai még nagyon jól látszottak rajta. A látvány megijesztette. Percekig jószerint szólni sem bírt. Fantasztikus, gondolta később, Vajdáék még azzal sem törődnek, hogy a vádlott milyen fizikai állapotban kerül a bíróság elé. – Üljön le, Lukács Gábor. – Nehezére esett a magázás, mert szerette és tisztelte Gábort. Cigarettával kínálta. – Mennyit fogyott? – Közel annyit, mint a Gestapo fogságában – mondta Gábor. Forgatta ujjai közt a cigarettát. – Őrnagy úr, mindent vállalok, nem vonok vissza semmit. – Nagyon megverték? – Mindig elestem. És valamibe mindig belevertem a testemet. A lábam például azért dagadt meg, mert hajlamos vagyok az ödémára. Mennyit fogok kapni? – Nem tudom, hogyan fog ítélkezni a bíróság. Én tizenöt évet fogok kérni. – Tulajdonképpen mi a vád ellenem? – Népellenes bűncselekmény. A Gestapo és a rendőrség besúgója volt. – Értem. Amit mondani fogok, azt csak úgy mellékesen mondom. – Mélyre szívta a füstöt. – Önnel negyvenöt óta dolgoztam együtt. Tanú rá, hogy hány amerikai, angol, francia ügynököt fogtunk el és adtunk át az ügyészségnek. Most csak az irányításom alatt álló egység munkájáról beszélek. Igazi bűnözőket állítottunk a bíróság elé, és nem volt lelkifurdalásunk. És ez az, amit képtelen vagyok összeegyeztetni a nyomozati anyagban szereplő magammal. Egy rendőrbesúgó, egy Gestapo-ügynök, aki a koncentrációs táborban megőszült, miért fogta el tucatjával és miért állította bíróság elé a nép ellenségeit? Mindegy. Hiszem, lesz egyszer valaki, aki ezt az ellentmondást megmagyarázza. Mert sok

minden magyarázatra szorul. – Maga tudja, hogy én a háború előtt a katonai ügyészségen szolgáltam. – Tudom. Persze hogy tudom. – Nos, én akkor az ügyészségre átkísért vádlottaknak azt mondtam: nem az az érdekes, hogy a bíróság hány évre ítéli őket, az a fontos, hogy életben maradjanak. Most magának is ezt mondom. Gábor aláírta a felvett jegyzőkönyvet. Borbás úgy intézkedett, hogy a tárgyalásig naponta tíz darab cigarettát kapjon, Gábor megköszönte. Visszakísérték a zárkájába. Borbás pedig ott ült az asztalánál mozdulatlanul, és a falat nézte. Aztán a szekrényből elővette a pálinkásüveget, és jól meghúzta, kétszer is. Gyűlölte magát gyávaságáért. Legalább mondta volna meg Gábornak, hogy mi vár rá, hogy a hatóság már eldöntötte az ítéletet. Azt kéne mondani: „Gábor, kérlek, ne haragudj rám. Ha nem én képviselem a vádat, az rajtad nem segít, mert akad önként jelentkező nem egy, hanem tucatszám, köztük olyanok is, akik a kötelet a nyakadba teszik. Nem tudom, mi történt az országban, és azt sem tudom, kinek kéne jelentenem a törvénysértéseket. Esetleg azt tehetem, hogy hazamegyek, és kiirtom a családomat magammal együtt.” Újból meghúzta az üveget, az erős pálinka már éreztette a hatását. Úristen, hogyan fogja elmondani a vádiratot? Hogyan fog Gábor szemébe nézni? Gábor mit sem tudott arról, hogy Borbás Géza mennyire gyötri magát. Azt látta, hogy jóindulatú, biztosra vette, hogy nem hisz a bűnösségében. Ha tudna Borbás gyötrődéséről, azt mondaná neki: őrnagy úr, ne gyötrődjön, teljesítse a kötelességét. Magánzárkában volt, az őrség tagjai – sorkatonák voltak – meglehetősen durván, gorombán bántak vele. Nyilván utasításra. De hát miért? Hiszen mindent magára vállalt, amit csak akartak. Miért nem adnak neki napokig ivóvizet, a reggelit az őr miért a csajkát tartó kezére önti, s miért nem a csajkába? Éjszaka miért nem hagyják aludni, miért rúgnak bele félóránként az ajtóba? Kihallgatást kért Borbástól. Két napig kellett várnia. – Mi történt? – kérdezte Borbás, és cigarettával kínálta meg. Gábor rágyújtott, aztán elmondta, hogy hogyan bánnak vele az őrök. – Nem tudom, mi céljuk van ezzel? Kinek az utasítására éheztetnek, kinek az utasítására nem hagynak aludni? Ha nem változtatnak a körülményeken, esküszöm, a bíróság előtt botrányt csinálok.

– Intézkedni fogok – mondta Borbás. – Egyébként? – Egyébként? Egyébként nyugodt vagyok. Olyan egyedül vagyok a világban, mint az ujjam. – Közben Szulitára gondolt, de szerelméről nem akart beszélni. Mi köze van az ügyésznek az érzelmeihez? Semmi. Szulita szereti őt, és ez mindennél fontosabb. Szerelme olyan erős, hogy a halálban sem lesz egyedül, Szulita vele marad. – Ügyész úr, szeretnék kérdezni valamit. – Kérdezzen. – Majdnem azt mondta, mint oly sokszor, amikor vitatkoztak valamin: kérdezz, Gabi. – Ön, ugye, tudja, hogy ártatlan vagyok. Borbás hallgatott. – Válaszoljon. Ne féljen. Nem vagyok provokátor. De nekem nagyon fontos az ön válasza. Borbásnak kiszáradt a szája. Szeretett volna inni egy pohár pálinkát Vagy kettőt, de Gábor előtt nem akart inni. – Miért vállalta magára azt a sok mocskot, ami a jegyzőkönyvben van? Megverték? Megkínozták? – Megvertek. A Horthy-nyomozók sem vertek meg jobban. Miért vállaltam a jegyzőkönyv aláírását? Nem akartam nyomtalanul eltűnni. Azt akartam, hogy szerepeljek a bírósági iratokban. Ha meghalok, csak ideig-óráig fognak bűnösként, árulóként nyilvántartani. A tisztességes emberek, ha eljön az idő, vissza fogják adni a becsületemet. Ön azt kérdezi, hogy miért írtam alá a jegyzőkönyvet. Megkérdezhetném én is öntől, miért vállalta ügyemben a vád képviseletét? Borbás hallgatott. – Ne válaszoljon. Megmondom. Vajdáék tudták, hogy jó, majdnem baráti viszony volt köztünk. Kíváncsiak voltak, hogy ön ebben a helyzetben hogyan fog viselkedni. És ezt ön is nagyon jól tudja. Emlékszik, Pálffy kivégzésén Farkas Mihály parancsára részt vettek a barátai, évfolyamtársai. Emlékszem, ön volt az, aki azt mondta, hogy ez machiavellizmus. Én arra kérem, ne csináljon magának lelkifurdalást, végezze a munkáját úgy, ahogy megkívánják öntől, és

maradjon életben. És legyen az ártatlanságom tanúja. Rajk halott. Pálffy is. Szőnyit, Szalait is kivégezték. És most mi következünk. Mondok én önnek valamit. A mi halálunk nem lesz hiábavaló, nem lesz értelmetlen. Mi mindig ott leszünk Farkas Mihályék útjában. Minket nem léphetnek át. Megbotlanak bennünk. Bevallom, a letartóztatásomig vak voltam, pedig ismertem Rajkot, Pálffyt is. De nem ismertem ezt az ördögi mechanizmust. Ma már tudom. És azt is tudom, hogy a párttagok százezrei erről mit sem tudnak. – Remélem – mondta Borbás –, ezeket nem fogja elmondani az utolsó szó jogán. – Azt hiszem, semmit sem fogok mondani. Megtudhatom, hogy mikor lesz a tárgyalás? – December másodikán, pénteken. – Tehát még tíz napom van. Nehezen múltak a napok. Először nem értette, hogy miért nem kapja meg a vádiratot a tárgyalás előtti nyolcadik napon, aztán majdnem elnevette magát. Ez talán az első eset, hogy nem tartják be a törvényeket? Végül is felesleges, hogy odaadják neki, hiszen pontosan tudja, hogy Borbás az ezerkilencszáznegyvenöt évi hetedik törvénycikkel törvényerőre emelt nyolcvanegy per ezerkilencszáznegyvenöt évi minisztertanácsi rendelet tizedik paragrafusának ötödik pontja szerint emel ellene vádat mint népellenes bűnös ellen. Íme, ezt is megérte. Besúgó még sohasem volt. Most besúgót csináltak belőle. Azóta már a taggyűlésen és az osztályértekezleten nyilván felolvasták a vallomását, vagy legalábbis részleteket a vallomásából. Vajon hányan hitték el, hogy rendőrbesúgó és Gestapo-ügynök volt. Bizonyára akadtak, akik elhitték, hiszékeny emberek mindenhol vannak. De most miért csodálkozik? Ő talán nem hitte el, hogy Rajkék árulók voltak? A lelke mélyén voltak kételyei, ám ezeket a kételyeket erőszakosan elnyomta, mert hinni akart a párt vezetőinek, mert úgy gondolta, hogy ha hisz, azzal hűségét is bizonyítja. Persze ha most utólag belegondol, neki sem lett volna szabad elhinni vallomásuk egyetlen szavát sem. Ha Pálffy áruló volt, miért hagyta, hogy leleplezzék a Dálnoki–Veres-féle összeesküvést? Az ő irányításával leplezték le őket. Miért nem működött együtt velük? Ezen most már kár morfondírozni. Gyáva volt. Ez az igazság. Gyávaságból nem akart gondolkodni. Pénteken fürdőbe vitték, megborotválták, aztán elvitték civil ruháját, és darócot

adtak helyette. Szürke darócot és ormótlan bakancsot. – Kérem, én még nem vagyok elítélve – mondta a szolgálatvezető őrmesternek. – Nem pofázik. Érti? Mától kezdve ez a ruhája. Molinóing, molinógatya és elegáns daróc. Világos? Ha majd akasztani viszik, visszaadjuk a civil ruháját. – Értem – mondta. – Ma még nem kaptam meg a cigarettámat. – Akkor nem is fogja megkapni. – Rendben van. De figyelje meg, holnap a tárgyaláson olyan botrányt rendezek, hogy az magának nem lesz nagy öröm. Tíz perc múlva az egyik őr kinyitotta az ajtót, és beadott neki tizenöt darab cigarettát. – Rágyújt? – Igen. Az őr tüzet adott neki, és közben halkan azt mondta: – Keserű alezredes üzeni, hogy holnap lesz a tárgyalása. – Mondja meg neki, hogy én… – Tudja. Ha később rá akar gyújtani, kopogjon. És ne adja fel. Jólestek az együttérző szavak, jólesett Keserű üzenete. Elérzékenyült. Leült a priccsre, hátát a falnak támasztotta, lehunyta a szemét, cigarettázott, és álmodozott. Szulitára gondolt. Vajon, mi lehet vele? Remélte, hogy nem történt bántódása. Azt már tudta, hogy Franciska megúszta, elfogadták a vallomását, elhitték, hogy ő jelentette Szulitán keresztül Odescalchi megérkezését. Érdekes módon az Odescalchi-ügyet nem vették jegyzőkönyvbe, elfogási kísérlet, a lelövése már nem illett bele abba a mesébe, amit Vajdáék megírtak. Emlékezett. Átélte gyerekkorát. Úristen, még nem volt hatéves, és a szerelem már meggyötörte. Milyen izgalommal ment óvodába, mert ott volt Klára, a szép, kék szemű Klára, akivel remekül lehetett játszani. Maga előtt látta síró anyját,

amikor a Keleti pályaudvaron felültette őt a vonatra. És megölelte Párizsban Pierre bácsit, aki eléje jött Étaples-ből. Rátalált, mert a nyakában volt a Gyermekvédő Liga táblája a nevével. De régen, de nagyon régen volt mindez. Amikor Charlotte-tal meztelenül napoztak Cauche homokos partján és ficánkoltak a vízben, mint a halak, nem gondolta, hogy így fogja végezni. „Téged nem féltelek – mondta mindig édesanyja –, te burokban születtél.” Ami azt illeti, eddig megúszta. Negyvenkettőben megölhették volna Csomósék. Szenvedett, fájt mindene, feketére verték a lábát, de mégsem múlt el olyan nap, hogy ne gondolt volna Szulitára. Mintha szerelmükből merített volna erőt. Érezte testét, ölelését, csókját. És Szulitára gondolt a kőbányában, az erődépítésnél, később a koncentrációs táborban a hullák elégetésekor is. Miután hazajött, nem kereste Szulitát, tudta, hogy férjhez ment, gyereket szült, de Szulita, a tizenhét éves diáklány az övé maradt, azt a Szulitát nem vehette, nem veheti el tőle soha senki. Csak a halál. Felállt, sétálni kezdett. Vajon, írhat-e majd búcsúlevelet? Ez minden halálraítéltnek elvitathatatlan joga. Lám, Rákosiék ezt is megszüntették. Hát persze. Nekik van mitől félniük. Félnek a leírt szótól. Mert az ártatlanul halálbamenők nem írhatnának mást a búcsúlevelükbe, csak azt, hogy ártatlanok voltak. Nem ízlett az ebéd, a vacsoráját is ímmel-ámmal ette meg. Vacsora után váratlanul felkereste a zárkájában Vajda Béla. – Hogy van? – kérdezte, és leült a priccs szélére. – Köszönöm. Adna egy cigarettát? Vajda egy egész doboz cigarettát adott neki. Rágyújtottak. – Tehát holnap reggel nyolc órakor kezdődik a tárgyalása. – Tudom. Csak azt nem értem, hogy miért öltöztettek rabruhába? Még nem vagyok elítélve. – Még nem. De magával szemben fokozott elővigyázatosságot kell tanúsítani. Tartani kell szökésétől. Kiváló operatív ember, úgy gondolja, hogy vesztenivalója nincs, hát megkísérli. – Maga is tudja, hogy megszökhettem volna. – Megkísérelhette volna. De mi hónapok óta magán voltunk.

– Tudom. Jó néhányszor leráztam magamról a kukkolóit. Azzal nem dicsekedtek, ugye? – Nem. De ez most már mellékes. Figyeljen rám, Lukács. Zárt tárgyalás lesz. Nem szeretném, ha megállapodásunkat felrúgná. – Miféle megállapodásról beszél? – Ne legyen naiv. Amikor aláírta a jegyzőkönyvet, gyakorlatilag egy megállapodást írt alá. Szépen elmondja a bíróság előtt az elkövetett bűncselekményeit, megbánja azokat, mi pedig, bármi legyen is az ítélet, segíteni fogunk magán. – Rajkéknak is ugyanezt mondták bizonyára. És felakasztották őket. – Nem tudom, hogy abban az ügyben mi történt. Nem vettem benne részt. Most magáról van szó. Valamit azért elárulok. Ha botrányt rendez, ha visszavonja a vallomását, akkor a szeretőjét, Károlyi Marit internáljuk. – Mi van Marival? – Csitáry Szulitánál lakik társbérlőként. Dolgozik. – És mi van Szulitával? – Meghalt az édesanyja. – Értem. Mondja, ezredes úr, miért kellett ennyi ideig várni a tárgyalásra? – Hogy összeszedje magát. Túl sokszor elesett, össze-vissza verte magát. Az orvos szerint nagyon jó a fizikai állapota. – Vajda felállt. – Tehát holnap reggel. Elalvás előtt Szulitára gondolt. Nyugtalan álma volt. Szulitával ölelkezett, amikor ismeretlen emberek rájuk törtek. Hiába védekezett, leteperték Szulitát, őt pedig elvitték. Hallotta sikoltását, hívó hangját: „Gábor, segíts!” Szeretett volna segíteni rajta, de nem bírt a túlerővel. „Gábor segíts! Gábor segíts!” Szulita hangja ott visszhangzott a fülében egész éjszaka. Rossz hangulatban várta a tárgyalást. Fél nyolc körül egy barna bőrű őrmester jött érte. Megbilincselte, és lekísérte a földszinti tárgyalóteremhez. Ismerte jól az

épületet. Jobbra van a szűk börtönudvar. Ott hajtják végre a kivégzéseket. Mögötte a Doberdónak nevezett lapos tetejű egyemeletes épület. Tulajdonképpen a lapos tetőt nevezték a rabok Doberdónak, talán azért, mert ott éjjel-nappal fegyveres őr strázsált, volt, amikor géppuskával. A bejárattól balra, a folyosó másik falánál, egy hosszúkás pad volt. A terembe még nem lehetett bemenni. – Forduljon a fal felé – mondta az őrmester. Gábor engedelmeskedett. Homlokát a hűvös falnak feszítette, és verseket mormolt magában. „Íme, megleltem hazámat, a földet. Hol hibátlanul írják fölibém nevemet, ki eltemet, ha eltemet…” Nem volt benne biztos, hogy pontosan idézte-e a sorokat, de számára csak a hangulat volt a fontos. Egyik vers követte a másikat. „Tudod, hogy nincs bocsánat, hiába hát a bánat. Légy ami lennél, férfi, a fű kinő utánad.” Távolról női lépteket hallott, ritmikus női léptek kongtak a hosszú folyosón. Óvatosan balra fordította a fejét, s azt hitte, mentem eláll a szívverése. Szulita jött lassan, méltóságteljesen, arca bánatos, tekintete elgondolkodó. Dús, sötétbarna haja fényes, teveszőr kabátjának gallérja felhajtva, kezében barna krokodilbőr táska, alacsony sarkú cipője is krokodilbőrből készült. Az őrmesterhez megy, mutat valami írást. Az bólint, és int, hogy üljön le a padra. Eddig még nem nézett Gáborra. Tudja pedig, hogy az a darócruhás rab a falnál Lukács Gábor, de most nem akar elgyengülni, a gyerekére gondol. A tárgyalás – Vajda Béla tegnap délután azt mondta – nem tart tovább egy óránál, utána találkozik a gyerekével, Gáborkával. Csak ezt az egy órát kell kibírnia, csak ezt a hatvan percet. Hogy azután hogyan fog tovább élni, azt nem tudja. Az éjjel sem aludt. Marival beszélgettek hajnalig. Gáborról. Mari nem tagadta, hogy két vagy három alkalommal lefeküdt Gáborral, de ő akkor is tudta, érezte, hogy Gábor nem őt szereti. Lassan fölnézett. Nem szabad elgyengülnie. Gábor balra fordította fejét. Tekintetük találkozott. Mint amikor először meglátták egymást. – Szulita, megismersz? Az asszony bólintott, szeméből kipergeti az addig visszatartott könny. Hát persze hogy megismerlek – mondta magában. Már megmozdult, hogy felálljon, és Gábor nyakába vesse magát, amikor megjelent a folyosón a bíróság. Elöl Dávid Ernő hadbíró őrnagy, mögötte fél lépéssel a két ülnök, Mátrai Gizella őrnagy és

Jakus Tibor alezredes. Mellettük Borbás, az ügyész, valamivel hátrébb az írnok, egy szemüveges százados. És alig félkarnyi távolságra mellette dr. Márkus Pál ügyvéd, kirendelt védő. Bevonulnak a tárgyalóterembe, Szulita kinn marad. Ezután Dávid Ernő, a katonai bíróság tanácselnöke úgy tesz, mintha nem tudná, hogy Gábor ismeri a vádiratot. Bejelenti, hogy a katonai bíróság tanácsa a népellenes és hűtlenség bűntettével vádolt Lukács Gábor bűnügyét fogja tárgyalni. – Lukács Gábor. Gábor felállt. – Mikor született? – Ezerkilencszáztizenkilenc szeptember elsején. – Hol? – Budapesten. – Anyja neve? – Lukács Veronika. – Felkérem a tanács jegyzőjét, hogy ismertesse a vádiratot. A százados felállt, és olvasni kezdte az ügyész vádiratát. Gábor egykedvűen hallgatta. Akkor kezdett némileg idegeskedni, amikor a hűtlenség bűntettét ismertette. Hogyan? Nem ebben állapodtak meg. Most már érti, hogy Szulita miért van itt. De az isten verje meg, az ő beismerő vallomásában erről egyetlen szó sincs. Ezt utólag, nélküle találták ki. És egyáltalán, ki az a Smith? Sohasem hallotta a nevét. És sohasem kért Szulitától semmiféle jegyzőkönyvet. Ha Szulita elismeri, hogy neki bizalmas anyagokat adott át, maga is hűtlenséget követett el. Ezt nem tudja? A jegyző befejezte a vádirat felolvasását, leült. – Megértette a vádat? – kérdezte az elnöklő őrnagy. – Megértettem.

– Bűnösnek érzi magát? – Első vádpontban igen. A másodikban nem – mondta Gábor és az ügyészre nézett. Borbás lehajtotta a fejét. – Elnök úr – kezdte, de nem fejezhette be a mondatot, mert a tanácselnök közbeszólt. – Csak a kérdésre válaszoljon. Igennel vagy nemmel. Megértette? – Igen. Az első vádpont tárgyalásánál nem volt ellenvetése, tartotta magát a megállapodáshoz. Érvényesülni akart, ezért érettségizett le, már diákkorában keresztapja, Koleszár Béla beszervezte, így lett dr. Günther, majd a magyar politikai rendőrség ügynöke. Mátrai Gizella őrnagy megvető pillantásaival nem sokat törődött. Vállalta a bűnt, mert Vajdáék a párt nevében kérték ezt tőle. Persze hogy az ülnökök erről nem tudnak. Lehet, hogy a tanácselnök sem tud róla, bár az nehezen képzelhető el, mert vallomása tele van ellentmondással. Védőjét, Márkus ügyvédet sem érdeklik ezek az ellentmondások. Miért nem kérdezi meg az a tetű, hogy milyen ügynök, milyen besúgó volt, ha jelentései alapján egyetlenegy embert sem tartóztattak le? Színjáték ez, hatásosan megrendezett színjáték, csak a hallottakon nem szabad elgondolkodni, mert akkor nyomban kiderülnek a darab dramaturgiai fogyatékosságai. És kérdezni sem szabad, mert már a második kérdésre összedől az egyébként jól megírt színjáték szerkezete. Itt minden szót, minden állítást kételkedés nélkül, becsületszóra kell elhinni. Aki pedig nem hiszi el, az nem méltó arra, hogy tagja legyen a pártnak. Az első vádpont tárgyalása olyan simán, zökkenőmentesen zajlott le, hogy Deme kihallgatására nem volt szükség, sőt a bizonyítási eljárásnál, amit a tanácselnök a második vádpont előtt – a perrendtartás szabályait felrúgva – rendelt el, Deme tanúvallomásának felolvasásától is eltekintett. Váratlanul szót kért Mátrai Gizella. A karcsú, sovány asszony még nem volt negyvenéves, de már erősen őszült. Szülei ezerkilencszázhúszban emigráltak a Szovjetunióba. Gizella akkor nyolcéves volt. Moszkvában folytatta iskoláit. Szülei elváltak. Gizella az édesanyjánál maradt, aki a Lenin Könyvtárban kapott munkát. Gizella elvégezte az egyetemet, harmincötben gyengeáramú mérnöki diplomát szerzett. Amikor kitört a háború, önként jelentkezett katonának. Apja mint önkéntes Moszkva védelmében meghalt. Gizella, mivel több nyelven beszélt, partizán lett, s mint híradós főnök különböző partizánegységeknél

szolgált, negyvennégy elején Magyarországra került. A párt utasítására részt vett a demokratikus honvédség megalakításában. Kitűnő kapcsolatai voltak a szovjet katonai szervekkel, a Szovjetunióban hősként tisztelték, pionír-, Komszomolegységeket róla neveztek el. Dávid Ernő őrnagy tanácselnök is tisztelettel nézett rá, s amikor kérdezni akart a vádlottól, nem emelt kifogást ellene. – Mondja, maga ismerte az apját? – Nem ismertem. – Tudja, hogy ki volt? – Tudom. De nem hiszem, hogy hasznos lenne, ha ezt elmondanám. – De engem érdekel. A tanácselnök közbeszólt. – Válaszoljon a kérdésre, kertelés nélkül! – Erre a kérdésre nem tudok csak igennel vagy nemmel válaszolni. Csak akkor, ha kérdeznek. – Tehát tudja, hogy ki volt az apja? – Igen. De mondhatnom azt is, hogy nem. – Maga viccel? – kérdezte a tanácselnök. – Nem. – Akkor hát? Mátrai Gizella felemelte a kezét. – Lukács – mondta emberséges hangon –, beszéljen nyugodtan. Mondja el, hogy mit tud apjáról. – Apám tizenkilencben komisszár volt. Vagy ahhoz hasonló. Talán vörösőrparancsnok. Valamelyik kerületben. Pontosan nem tudom. A lényeg, hogy kommunista volt. Amikor a fehérek bejöttek Budapestre, apámat anyám

elrejtette. Aztán sikerült Franciaországba szöknie. – Elmondta, amit anyjától hallott. – Tehát ezért nem vette feleségül az anyját. – Ezért. Így maradtam törvénytelen gyerek. Apám Franciaországban halt meg. – Maga hogyan került Franciaországba? – Felnőtt koromban tudtam meg édesanyámtól, hogy apám vitetett ki. De mire én kiértem, ő már nem élt. Nem találkoztam vele. Mátrai Gizella megcsóválta a fejét. – Ilyen múlttal rendőrbesúgó lett. – Igen. Sajnálom. – Köszönöm. Nincs több kérdésem – mondta Mátrai Gizella, és komoran nézett maga elé. Sok minden nem tetszett neki az ügyben. Már az sem tetszett, hogy a tanácselnök csak igennel vagy nemmel engedte válaszolni Lukácsot a kérdésekre. Erről az új és nagyon sajátos kihallgatási módszerről Dávid őrnagy nem tájékoztatta őket. A maga részéről ezzel a módszerrel nem ért egyet. És nem ért egyet Márkus Pál ügyvéd magatartásával sem. Miért nem védi a vádlottat? Miért nincs hozzá kérdése? Miért nem tisztázza az elhangzottakban ordító ellentmondásokat, miért nem tiltakozik az önkényes bírói eljárás ellen? – Rátérünk a második vádpontra. Tehát ebben nem érzi magát bűnösnek? – Nem. Erről nem is volt szó a kihallgatásomon. Sem a hatóságnál, sem az ügyészségen. – Maga elismerte, hogy beszervezte Csitáry Szulitát. – Beszerveztem. De nem arra a feladatra, ami a vádiratban van. – Hanem mire? – Arra, hogy ha az angol szolgálatban lévő volt férjétől levelet vagy üzenetet kap, azonnal jelentse.

– Tehát tagadja, hogy kapcsolatban állt az Egyesült Államok titkosszolgálatával, nevezetesen Smith ezredessel? – Tagadom. Még a nevét sem hallottam soha. – Tagadja, hogy Csitáry Szulitát arra utasította, hogy a minisztertanácsi jegyzőkönyvekből egy példányt magának átadjon? – Tagadom. – Maga közölte Csitáry Szulitával, hogy a jegyzőkönyveket Smith ezredesnek, az USA titkosszolgálata itteni emberének fogja átadni. – Nem közöltem ilyesmit Csitáry Szulitával. – Lukács Gábor, miért hazudik? – Most nem hazudok. – Most? Mikor hazudott? – Nem tudom. De most nem hazudok. – Lukács, újból megkérdezem, miért hazudik? Hiszen logikus, hogy amerikai kém lett. Fiatal korában ügynöke volt Klaus Günthernek, a Gestapo egyik rezidensének, később a VKF kettőnek, azután von Graf Gestapo-őrnagynak. Mitől változott volna meg? Miért nem vállalja… Gábor ingerülten közbevágott. – Mert erről nem szólt a megállapodásunk. – Miféle megállapodásról beszél? Borbás ügyész közbeszólt. – Kérem a tanácselnök elvtársat, hogy rendelje el Csitáry Szulita kihallgatását. Dávid ebből megértette, hogy ezt a kérdést nem szabad tovább feszegetni. – Üljön le – mondta Gábornak. Szólt az őrnek, hogy vezessék be Csitáry

Sztulitát. Az asszony bejött, megállt a pulpitus előtt. Zavartnak látszott. De Gábor, hogy oldalról ránézett, szépnek látta. Felvették személyi adatait, aztán a tanácselnök elmondta a szokásos szöveget, hogy a hamis tanúzást a törvény szigorúan bünteti. Szulita bólintott. Aztán megkezdődött a kihallgatása. Mikor ismerte meg Lukács Gábort, igaz–e, hogy Jean Duran menekült francia hadnagynak adta ki magát, megfelel-e a valóságnak, hogy egy állítólagos menekült francia kapitányt akart elrejteni valamelyik Csitáry-birtokon? Tud-e arról, hogy a vádlottat negyvenkettőben letartóztatták és negyvennégyben a kémelhárító osztály embereként Csitáry Kolost provokálta… – Tudok róla – mondta Szulita. – De azért tette, hogy apámnak segítsen. Én nem hiszem, hogy a vádlott valóban a kémelhárító osztály ügynöke volt. – De maga azt vallotta, hogy az volt. Ezt a vallomását az ügyész előtt is fenntartotta. – Igen. Most viszont ezt vallom, mert ez az igazság. – Ezt majd tisztázzuk. Menjünk tovább. Viszonya volt a vádlottal? – Igen. Szerettem őt. És szeretem most is. A menyasszonya vagyok. – A vádlott is szerette magát? – Szeretett. Biztos vagyok benne. Most is szeret. – A vádlott azt állítja, hogy nem szerette magát. – Nem mond igazat. Szeretett. – Lukács, álljon fel. – Gábor felállt. – Igaz, hogy Csitáry Szulita a menyasszonya? – Igaz. – Szereti?

– Szeretem. – Üljön le. – Tanú, amikor a katonai elhárítás magát kémgyanúval őrizetbe vette, két nap múlva a vádlott miért helyezte szabadlábra? – Mert tudta, hogy ártatlan vagyok. – Várjunk. Maga az Államvédelmi Hatóságon és az ügyészségen is a következőket vallotta. Idézem. „Akkor éjjel sokat beszélgettünk. Lukács őrnagy azt mondta, még mindig szerelmes belém, szeremé, ha én is szeretném őt. Miután ki akartam szabadulni, természetesen azt mondtam neki, hogy mindig csak őt szerettem, annyira szeretem, hogy bármit megteszek a kedvéért. Ekkor hozzám jött, megcsókolt, majd belülről bezárta az ajtót, és csókolóztunk. Aztán bevallotta, hogy ő az amerikai titkosszolgálat embere, felső kapcsolata egy Smith nevű ezredes. Szeremé, ha együtt dolgoznék vele. Megkérdeztem, hogy mi lenne a munkám. Azt válaszolta, hogy a minisztertanácsi jegyzőkönyvekből meg minden bizalmas iratból egy példányt át kell adnom neki. Természetesen a szabadságom érdekében vállalkoztam a feladatra. Így és ezért kerültem szabadlábra. Persze megijedtem, nem akartam amerikai meg semmilyen kém lenni, ezért azonnal jelentkeztem Vajda Béla államvédelmi ezredesnél, és elmondtam neki mindent. Vajda azt mondta, menjek bele a játékba, ő majd hamis jegyzőkönyveket ad, azokat kell átadnom Lukács Gábornak. Emlékezetem szerint két vagy három alkalommal adtam át neki dezinformált anyagot. Találkozásaink alkalmával szerelmi viszonyt folytattam vele, hogy maximálisan megbízzon bennem…” – A tanácselnök Szulitára nézett. – Nos, asszonyom? Tehát miért helyezte szabadlábra magát a vádlott? – Mert tudta, hogy ártatlan vagyok. – És a vallomása… – Hazugság. Az első szótól az utolsóig hazugság! – Hazugság? – Az. – Miért hazudott?

– Mert kényszerítettek rá. – Megverték? – Nem vertek meg. – Akkor hogyan kényszerítették? Szulitából robbanásszerűen tört föl a sírás. – Elvették tőlem a kisfiámat. Október óta nem tudom, hogy hol van a fiam, mi van vele. – Egyre jobban felemelte a hangját. – Adják vissza a gyerekemet! Visszavonom a vallomásomat, akkor is, ha megölnek. Lukács ártatlan!… – Zokogott. – Miért akarják elpusztítani? Miért akarnak elpusztítani? A gyerekemet akarom! A gyerekemet! Hol van a kisfiam?! Gábor fel akart állni, hogy hozzá menjen, de az őr nem engedte. Mielőtt a tanácselnök szólhatott volna, Mátrai Gizella döbbenten megkérdezte: – Asszonyom, nyugodjon meg, és próbáljon válaszolni a kérdésemre. Szulita az asszonyra nézett, tekintetéből kiolvasta a részvétet, hangjából kihallotta az együttérző asszony őszinte felháborodását. – Ki vette el a gyerekét és miért? – kérdezte. Szulita a sírástól meg-megszakítottan, részletesen elmondta, hogy Vajdáék mit műveltek vele. Amíg őt kihallgatták, addig a kisfiát elvitték az iskolából, és most ismeretlen helyen tartják fogva. – Több mint egy hónapja nem láttam a kisfiámat. Több, mint négy hete nem tudok róla semmit sem. – Sírása nem csitult, s amikor Gáborra nézett, még hevesebben rázta a sírás. S ekkor váratlan dolog történt. Mielőtt a megzavarodott tanácselnök elnapolhatta volna a tárgyalást, Borbás Géza felállt, és a hűtlenség vádját elejtette. – Helyes – mondta Mátrai Gizella, és a másik ülnök, Jakus Tibor is bólogatásával egyetértéséről biztosította az ügyészt.

A tanácselnök végre magához tért. Úgy érezte, hogy szabályos összeesküvés folyik Lukács megmentése érdekében. De ő majd megmutatja, hogy kié az utolsó szó ebben a tárgyalóteremben. Haragosan nézett az ügyészre, és kemény hangon rendreutasította, amiért engedély nélkül megszólalt. Hasonló hangnemben utasította rendre az ülnököket is. Ezután szigorú arccal Szulitára nézett. – Tehát visszavonja a vallomását? – Visszavonom. A gyerekemet akarom! Dávid Ernő elnapolta a tárgyalást.

11.

Szulita félig holtan tért haza. Szinte beesett az ajtón. Szerencsére Mária ott volt, azonnal gondozásba vette. Babusgatta, vigasztalta, betámogatta a nappaliba, lefektette a kerevetre, és ott ült mellette mindaddig, amíg Mari be nem ment hozzá. Károlyi Mari már harmadik hete lakott náluk, s úgy-ahogy fegyelmezte magát, kezdte visszanyerni lelki egyensúlyát. Szerette Szulitát, segíteni akart rajta, nyugtatót adott neki. – Beszélj, mi történt. De Szulita belefúrta arcát a díszpárnába, és csak zokogott. A kisfiát hívta, Gáborkán kívül senki mással nem törődött. Az erős nyugtató kezdte éreztetni a hatását, úgy aludt el, hogy észre sem vette. Késő este ébredt fel. Kábult volt, első pillanatban nem is tudta, hogy hol van. Csak nehezen tért magához. Aztán megismerte Máriát, Marit és Horváth Júliát. Felült, hátrasimította dús haját. Máriától kért egy pohárka konyakot. Mariék odaültek a kerevet mellé. – Jobban vagy? – kérdezte Júlia. – Azt hiszem, igen. – Ha nem fáraszt, szeretném, ha elmondanád, hogy mi történt.

– Adj egy cigarettát. Rágyújtottak. Aztán Szulita részletesen elmondta a történteket. – Tehát visszavontad a vallomásodat? Óriási. – Arra emlékszem, hogy az ügyész elejtette a vádat. Az az igazság, hogy az ülnökök nagyon tisztességesek voltak. – Ismered őket? – Nem. Sohasem találkoztam velük. Az egyik nő volt. Őrnagy. A nevét nem tudom. A másik férfi volt, alezredes. Sajnos a tanácselnök figyelmen kívül hagyta, hogy az ügyész elejtette a hűtlenség vádját. Elnapolta a tárgyalást. Nem tudom, mi lesz. Vajdáék le fognak tartóztatni. – Nem hiszem – mondta Júlia. – Nincs miért. – Gáborról már megtudtál valamit? – kérdezte Szulita Júliától. – Semmit. De nyugodj meg. A gyereket nem vehetik el tőled. – De hát elvették. Mária közben megterített vacsorára. Paprikás krumplit főzött kolbásszal. Bort is tett az asztalra. – Azt akartam még mondani – folytatta Júlia a megkezdett beszélgetést –, hogy a tábornok nagyon felháborodott, amikor meghallotta, hogy a gyerekedet elvették. Azonnal telefonált valamelyik ezredesnek. Miután nem történt semmi, tegnap újból fölhívta. Ott álltam a tábornok mellett. Az ezredes azt mondta, hogy erről ő nem tudott, azonnal vizsgálatot rendelt el, és a gyereket vissza fogják adni. – De mikor? – Nem tudom. De biztosan így lesz. Egy ideig némán, de étvágytalanul ettek. Szulita bort ivott, megtörölte a száját. Mari szánakozva nézte, és közben Gáborra gondolt. Mégiscsak nagy dolog, amit Szulita tett. Hiába tagadja, ezzel a tettel

bebizonyította, hogy nagyon szereti Gábort. – Gábor milyen állapotban volt? – kérdezte halkan, és tenyerét Szulita kezére tette. – Sápadt volt, egykedvű. Nem látszott rajta, hogy bántalmazták volna. – Pedig biztosan megverték – mondta Júlia –, de biztos vagyok benne, hogy nem azért írta alá azt a gyalázatos jegyzőkönyvet. Mari Julira nézett. – Honnan tudod, hogy mit írt alá? – kérdezte. – A taggyűlésen részleteket olvastak fel a vallomásából. – Hány évre ítélhetik el? – Mari kíváncsian várta a választ. – Sok mindentől függ – mondta Júlia. – A tervük az volt, hogy őt is kivégzik. Ezt bizonyítja, hogy rá akarták húzni a hűtlenségi ügyet. Ha azt tényleg véglegesen elejtik, akkor jó esetben életfogytiglani fegyházra ítélhetik, vagy tizenöt évre. Mária átkozódni kezdett. – Verje meg az isten őket. Ezt csinálni azzal a szerencsétlennel? Akkor inkább maradt volna a régi világ. – Ez butaság, Mária – mondta Júlia –, Gábor a régi világban is börtönben ült. Ha nem jön ez az új világ, ma nem élne. – Azért jött, hogy elpusztítsa? – Mária sírni kezdett. – Nála becsületesebb embert alig ismertem. Uramjézus, mennyit dolgozott, hogy vigye valamire. – Hagyd abba, Mária. Kérlek, hagyd abba – mondta Szulita. – Így megbolondítjuk egymást. – Jól van, aranyoskám. Igazad van. Vén bolond vagyok. De mit tegyek, ha a szívemhez nőtt az a gyerek. – Mari segítségével leszedte az asztalról a tányérokat, evőeszközöket, kivitte a konyhába, és mosogatni kezdett. Szulitáék

átmentek a nappaliba, Mari kávét főzött, hamarosan behozta. Csendesen kávéztak. – Ihatok egy pohár konyakot? – kérdezte Mari. – Persze hogy ihatsz. Légy szíves, tölts nekem is. Csak nehogy az italhoz meneküljön nagy bánatában Szulita is, mint Mari tette, gondolta Júlia. Nézte, ahogy isznak, és nagyon sajnálta őket, különösen Szulitát. Hatalmas vagyona van Zürichben, negyvenötben kimehetett volna, nem ment ki, vállalta ezt a szétbombázott, romokban heverő országot. Becsületesen dolgozott, nem csapódott, nem sodródott a reakciósok közé, amikor birtokát államosították, zokszó nélkül tudomásul vette. S most megérte, hogy nincs állása, úgy tűnik, nehezen is fog tudni elhelyezkedni, mert Vajdáék keze mindenhova elér, elég egy telefon, és Szulita előtt bezárulnak az ajtók. Meghalt édesanyja, fiát elvették, még jó, hogy nem bolondult bele. – Szulita – mondta Júlia –, tulajdonképpen miért vontad vissza a vallomásodat? – Miért? – Szulita hosszasan gondolkodott. – Nehéz erre válaszolni. Amikor ott állt fegyencruhában, megbilincselve a folyosón, lekopaszítva, és ahogy egy pillanatra rám nézett, szemében iszonyú fájdalmat, szomorúságot láttam, és valahogyan akkor tudatosult bennem, hogy azt a szerencsétlen embert jobban szerettem mint hittem, mindig is szerettem, és akkor eszembe jutottak az emlékek, a csodálatosan szép emlékek, és ott megéreztem, kiolvastam szomorú tekintetéből, hogy ő is szeret, és csak engem szeret, és rajtam kívül már senkije sincs, és én nem lehetek a gyilkosa, annyira szeretem, hogy az életemet is feláldoznám érte. És valahogyan ott a folyosón megértettem, hogy utolsó találkozásunk alkalmával miért kérte meg a kezemet. Azt akarta, hogy gondoljak rá, szeressem… Abban a hitben raboskodjon, hogy valaki vár rá. Ugyanebben az órában Mátrai Gizella honvéd őrnagy levelet írt a Központi Vezetőség titkárságának, és felháborodva számolt be a bírósági tárgyaláson történtekről. Mint írta, szent meggyőződése, hogy a titkárság nem tudhat erről a módszerről, azt, mint a szocializmus eszméjétől és gyakorlatától idegen módszert, határozottan elítéli. Kéri az ügy azonnali kivizsgálását, és Buday Gábor visszaadását az édesanyjának. Hogy Szulita kinek vagy kiknek a közbenjárására kapta vissza három nap múlva a kisfiát, az nem derült ki. Az viszont köztudott volt, hogy Vajda Bélának nem esett bántódása, még csak

felelősségre sem vonták. Gáborka és az anyja napokig imádta egymást. Játszottak, nagyokat sétáltak, orvoshoz mentek, mert Szulita nyugtalan volt, hátha valami betegséget kapott a gyereke. Szerencsére semmi baja sem volt. Tulajdonképpen a kisfiú azonkívül, hogy vidéken volt valahol egy kastélyban, nem tudta megmondani melyik városban vagy községben élt hetekig. Sok gyerekkel volt együtt, iskola is volt a kastélyban, játszani is lehetett, de sokszor sírt, mert hiányzott neki az édesanyja és Mária. De most boldog, hogy itthon van. Szulita sehol sem kapott munkát. Karácsony előtt Tóth Mihály miniszterhelyettes hívatta. Kedves, barátságos volt, itallal, kávéval, cigarettával kínálta. – Tudod, Szulita, megbolondult a világ – mondta tegezve, mert hirtelen elfelejtette, hogy tegezte vagy magázta-e az asszonyt. Zavarba is jött, de Szulita bátorította. – Tessék csak tegezni, Mihály bácsi, mint régen. – Köszönöm. Nos, arról van szó, hogy nem hozhatlak ide, mert közölték, hogy a minisztertanácstól politikai okokból távolítottak el. Megbízhatatlan vagy, amit én persze nem hiszek. De nincs annyi hatalmam, hogy szembeszegüljek az Államvédelmi Hatósággal. – Szulita jól látta, hogy Tóth Mihály nagyon rosszkedvű, gondterhelt. – Nem tudom, hogy ez az országosan elterjedt bizalmatlanság hová fog vezetni. Kinek jó ez? És ki a jófene találta ki. Az a helyzet, hogy senki sem érezheti magát biztonságban. Megvallom neked, én sem. Egyszóval nagyon sajnálom. De megpróbáltam azért valamit. Keresd fel holnap a Pegazus Kiadó igazgatóját, Tomcsányi Bélát. Már beszéltem vele. Tomcsányi lekötelezettem, a fiát én küldtem Párizsba a követségre. Szóval, amíg nem tudunk neked valami stabil állást biztosítani, Tomcsányi ad neked angol és német fordítást. Csak győzd. Ezzel viszonylag még keresni is lehet. Tudod, hogy hol van a Pegazus Kiadó? – Tudom. Tehát Tomcsányi Béla. Nem felejtem el. – Én nagy figyelemmel kísérem, hogy megfelelő munkát kapsz-e. Egyébként mi újság? Anyád? – Meghalt. Három hete temettük el. Agyvérzést kapott. Szerencsére nem szenvedett sokat. Azt tetszik tudni, ugye, hogy nagyapám Brassóban

nyomtalanul eltűnt. Leveleimre választ sem kapok. Tóth sajnálkozva tárta szét a kezét. Szulita folytatta: – Most már csak a fiam van és Mária. – És mi van az őrnagyoddal? – Néhány nappal ezelőtt volt a tárgyalása. Valószínűleg életfogytot fog kapni. – Honnan tudod? – Tanú voltam. Hamis tanú. De szerencsére volt annyi lelkierőm és tisztességem, hogy visszavonjam a vallomásomat. Tóth Mihály nem akart hinni a fülének, amikor Szulita apránként elmondta neki az utolsó hetek történetét. – Tetszik tudni, a hatóság így csinál ártatlan emberekből bűnösöket. Csak tudnám, hogy miért van erre szükség. Évekkel ezelőtt még olyan szépen ment itt minden… – Évekkel ezelőtt… Hát igen. – Tóth cigarettára gyújtott, a fejét csóválta. – Elmentek az iskolába, és elvitték a kisfiádat? Megáll az eszem. Ha nem te mondanád, istenemre, nem hinném el. Szulita másnap jelentkezett Tomcsányinál. Az igazgató ötven-ötvenöt éves lehetett, középmagas, pozsgás arcú, nevető szemű, fekete haja kétoldalt erősen őszült, dús, hófehér bajusza volt. Kedves, előzékeny volt, néhány percig beszélgettek Tóth Mihályról, aztán behívta Wayand Tibornét, egy karcsú, szőke, negyven körüli asszonyt. Bemutatta őket egymásnak. – Szólíts csak Piroskának – mondta a szőke asszony. – Köszönöm. Az én nevem Szulita. – Folyamatosan lásd el az elvtársnőt munkával. Nyersfordítást is adhatsz, ellenőrzést is. – Csináljunk próbafordítást?

– Nem szükséges. – Tomcsányi Szulitára nézett. – Piroskával tartsa a kapcsolatot. Ha valami problémája van, forduljon hozzám bizalommal. Szulita boldog volt. Hiába, az emberekből a tisztességet nem ölheti ki senki és semmi. Megszámolta a pénzét. Kétezer forint megtakarított pénze volt, a takarékban pedig közel tízezer. Ha megszorul anyagilag, eladja valamelyik ékszerét. Mari fizetni akar a lakásért, de Szulita nem fogadta el, ám Mari ragaszkodott hozzá, hogy az étkezéshez hozzájáruljon. Három hete egyetemre járt, magyar-történelem szakra, Júlia végrehajtotta a Gábortól kapott feladatot, és összeköttetései révén elintézte, hogy Marit utólag felvegyék a bölcsészkarra. Ennek Szulita is nagyon örült, így legalább a lány elfoglalja magát. Közeledett a karácsony, amikor Júlia felkereste őket. Marinak pénzt hozott, sikerült néhány kisplasztikát eladatnia a Szépművészeti Múzeumnak és külföldi diplomatáknak. Mari a pénzt a takarékba tette, jelentős összeg volt, több mint harmincezer forint. – Ha jól beosztod – mondta neki Júlia –, két évig megélhetsz belőle. Aztán majd csak lesz valami. Egy-két portrét mindig eladhatunk, ha pedig már semmid sem lesz, eladjuk a műtermet. – Arra mindig akad vevő – mondta Szulita, és szomorúan emlékezett a műteremre, a széles heverőre, ahol oly nagyon boldog volt Gáborral. – Hanem, ha eladod a műtermet, a heverőt ne add el. Azt én megvásárolom – mondta. – A tied – mondta Mari. Tudta, hogy Szulita miért akarja megvásárolni a heverőt. Gáborka a szomszédban játszott a barátjával, nyugodtan beszélhettek. Mária kekszet, édes süteményt, teát tett az asztalra, aztán ő is leült. Künn erősen havazott, ők a jó meleg szobában teáztak, és beszélgettek. Szulitába hirtelen belehasított a fájdalom, mert eszébe jutott Gábor, a hideg zárka… – Mit tudsz Gáborról? – kérdezte Júliát. – Állítólag életfogytot kapott. Nem tudom, igaz-e. Szulita megremegett. Eltolta maga elől az illatos teát, a süteményt, legszívesebben elzárta volna a fűtőtesteket, hogy ő is hidegben legyen, ha Gábor hidegben van. – Mikor volt a tárgyalás?

– Két napja. De ez sem biztos. – És miért nem szóltál? – Nem is tudom. Állítólag az új ügyész a hűtlenség vádját nem tartotta fenn, téged azért nem idéztek be. – Borbástól elvették az ügyet? – Borbás írt a pártközpontnak egy megrázó búcsúlevelet, és agyonlőtte magát a hivatali szobájában. Mi vizsgáljuk az ügyet. A levelet olvastam. Valóban megrázó. A nyomozók Gábor barátai, akik elolvasták Borbás búcsúlevelét, teljesen kiborultak. – Mit írt? Nem titok? – Tulajdonképpen az. De neked elmondom. Nem árt, ha tudod. Azt írta, hogy Lukács Gábor teljesen ártatlan. Kényszer hatása alatt ismerte be a soha el nem követett bűneit. A nyomozók Deme Vincét megtörték, Deme hamis beismerő vallomást tett. Ezeket ismertették el aztán Lukács Gáborral. Ugyancsak hazugságra kényszerítették Koleszár Bélát, aki a jegyzőkönyv aláírása után öngyilkos lett. Mit is írt még? Ja, igen. Vajda Béla őt is kényszerítette a vádirat elkészítésére, bár ő közölte vele, hogy a vádindítvány megalapozatlan és az abban foglaltak nem felelnek meg a valóságnak. Ha most nem mond nemet, akkor soha többé nem állhat meg, és ártatlan embereket kell börtönbe vagy akasztófára küldenie. Ezt nem teszi, inkább a halált választja. – Szegény, szerencsétlen ember – mondta Szulita. – Három árvája maradt. Gyászoltak. Gyászolták Borbást, Gábort és egy kicsit önmagukat, hiszen boldogtalanok voltak. Szulita az ünnepek alatt sem volt boldog, még a kisfia önfeledt boldogsága sem szerzett felhőtlen örömöt neki, mert gondolata minduntalan Gáboron járt. És Gáborra gondolt a gyertyagyújtáskor Mária és Mari is. Könnyeztek, de egyikőjük sem kérdezte a másiktól, hogy miért könnyezik. Aztán nagyon halkan elénekeltek egy-két karácsonyi dalt. Gáborka játszani akart, hát játszaniuk kellett, végül is ez az ő boldog karácsonya volt. Szerencsére ő még nem tudta,

hogy mi az, ami bántja a felnőtteket, nem értette, hogy anyja a legváratlanabb pillanatokban miért hagyja abba a nevetést, miért néz üres tekintettel a távolba, miért jön könny a szemébe, miért nem eszik jó étvággyal, mint azelőtt, miért riad fel álmából éjszaka, miért alszik fűtetlen szobában, mikor azelőtt szerette a meleget. Gáborka azt sem értette, amikor újév után két nappal megjelent két nyomozó, és átadta anyjának a Belügyminisztérium végzését, amiben az állt, hogy a további intézkedésig kitiltják őt Budapest területéről, és kényszerlakhelyül a HajdúBihar megyei Tabalyos községet jelölik ki. Új lakáscímük: Gerendás Bálint, Bethlen Gábor utca 5. szám alatti háza. Szulita arca rezzenéstelen maradt. – Mikor kell indulnunk? – Máris – mondta a szőke, sovány, enyhén selypítős férfi. – Autóval vagyunk. Csak a személyi holmijaikat vihetik magukkal. – Fellebbezés nincs? – Nincs. Ott van rajta az íráson. – Igen, látom. – Én is megyek – jelentette ki határozottan Mária. – Maga nem jöhet. – Mi az, hogy nem mehetek? Ki tiltja meg nekem, hogy én oda menjek, ahova akarok? Szulita Máriához lépett. Nem akart sírni, várnia kellett, míg könnyeit magába zárja. – Figyelj rám, Mária. Neked itt kell maradnod. Vigyáznod kell a lakásra. Ha velünk jönnél, ki vinne virágot anyám sírjára? A lakás már a tied. És ki vár Gáborra, ha nem te. Mari majd gondodat viseli. Fölírom a címünket, írok neked, aztán meglátogatsz.

– Asszonyom, kérem, csomagoljon. Indulnunk kell. – A nyomozó hangja nem volt rosszindulatú. Szulitának, ahogy ránézett, az volt az érzése, hogy sajnálja őket, tekintetével, mintha azt mondaná: rám ne haragudjatok, parancsot teljesítek. – Bocsánat – fordult Szulita a nyomozó felé –, arra gondolom, van mód, hogy Mária postán utánunk küldje a tavaszi, nyári dolgainkat. – Azt hiszem, igen. Megengedi, hogy rágyújtsak? – Tessék. A nyomozó rágyújtott, és folytatta. – Az az igazság, asszonyom, hogy ilyen feladatot még nem kaptunk. Fogalmam sincs, hogy mi ez. – A nyomozó tulajdonképpen igazat mondott, mert a szervezett és a tömeges kitelepítés csak egy év múlva vált gyakorlattá. De egyeseket, mint Rajk és Pálffy özvegyét, már negyvenkilencben kitelepítették Budapestről, Szulitát csak most. Gáborka szerencsére semmit sem értett az intézkedésből, elhitte, amit anyja mondott neki, hogy kirándulni mennek. Mária egy kosárba elemózsiát csomagolt, mégpedig annyit, hogy több napra is elegendő legyen. Szulita pénzt adott Máriának, és nála hagyta a takarékbetétkönyvét is, mert azzal nem sokat kezdhet Tabalyoson. No lám, gondolta Szulita, végül is bekövetkezett, amire számított. Sőt valamivel jobb is, mert nem börtönben zárták, hanem csak száműzték. És ami nagyszerű ebben az egészben, hogy együtt marad a fiával. A gépkocsiban jó meleg volt. Szulita és Gáborka hátul ült, a nyomozó elöl a gépkocsivezető mellett. Gáborka egy ideig bámulta a behavazott vidéket, a falvakat, aztán elnyomta az álom. Majdnem végigaludta az egész utat. Karcagon megálltak, bementek egy vendéglőbe ebédelni. A gépkocsivezető és a nyomozó jó étvággyal falatozott. Gáborka is evett egy rántott szeletet, csak Szulitának nem volt étvágya. Konyakot ivott és elmerült gondolataiban. De kár, gondolta, hogy Gábor nem tud a kitelepítéséről. Vajon mit szólna, ha megtudná, hogy miatta szenved? Igen, Gábor miatt. Mert ha aláírja a jegyzőkönyvet, most dolgozhatna a régi munkahelyén, nem lenne semmi baja a világon. Ki tudja, hogy Tabalyoson mi vár rá. A nyomozó nem engedte, hogy Szulita fizesse a számlát. – Van magának éppen elég baja – mondta. – És vigyáznia kell a pénzére. – Köszönöm. – Szulita valójában az emberséges hangot köszönte meg.

Délután három órakor érkeztek meg a községbe. Ahogy látta, katolikusok és evangélikusok lakták, mert a Fő téren, amely most Lenin nevét viselte, majdnem egymással szemben állt a katolikus és az evangélikus templom. A térre a Bethlen Gábor utca vezetett. Szép, aszfaltozott utca volt, két oldalán hársfaszegéllyel és vízelvezető árokkal. A téren volt a rendőrőrs, a községháza, fával díszített, dekoratív épület, mintha az erdélyi Kós Károly tervezte volna. A térről egyébként a Bethlen Gábor utcán kívül még két széles utca vezetett, a Vörös Hadsereg útja az állomáshoz, a Bihari utca pedig a községen kívül a Debrecen felé vezető úthoz csatlakozott. Az általános iskola a Vörös Hadsereg útján volt, közel a térhez, az iskolával szemközt pedig a könyvtár, emeletén a községi pártbizottság kapott helyet. A Bihari utcában volt a mozi és a kultúrház, amelynek az előterében jó forgalmat lebonyolító kocsma működött. Kocsma egyébként három is akadt a községben, a presszó viszont a Lenin téri Bihari étteremben üzemelt. Volt még szövetkezeti bolt, húsbolt és péküzlet. Szulita ezeket az üzleteket csak később ismerte meg. A nyomozóval bementek az őrszobára. A férfi igazolta magát, a fiatal, alig harmincéves törzsőrmester vigyázzba merevedett, amiből Szulita arra következtetett, hogy a nyomozó valószínűleg tiszt, főhadnagy vagy százados. Átadott a rendőrnek egy borítékot, aztán hátraszólt Szulitának, hogy üljenek le. Szulita leült egy szürkére mázolt padra, és a szemben lévő falra emelte a tekintetét, ahol Lenin és Sztálin arcképe között Rákosi Mátyás mosolygott rá. Vajon tudja-e, hogy mi minden történik az országban? Bizonyára csak ő is jelentést kap a történtekről, mint a miniszterelnök. A nyomozó még beszélt valamit a törzsőrmesterrel, aztán Szulitához lépett. – Asszonyom – mondta barátságos hangon –, a törzsőrmester elvtárs mindent el fog mondani, már ami az itt-tartózkodásával kapcsolatos. Vannak bizonyos kötelezettségei. – Jogom is van? – A törzsőrmester elvtárs ismertetni fogja azokat is. A jogait. Kérem, bízzon benne. Remélem, ez a kirándulás hamarosan véget ér. Jó egészséget. A viszontlátásra. – Lehajolt Gáborkához. – Szervusz, fiatalember. – Csókolom. – Vigyázz édesanyádra. Férfi vagy. Ez a dolgod. – Egy pillanatig gondolkodott,

aztán megcsókolta a gyereket. – Megmondaná a nevét? – kérdezte Szulita. – Nincs jelentősége, asszonyom. – Aztán halkan hozzátette. – Egy vagyok a tisztességesek közül. Elment, de hamarosan visszatért a két bőrönddel. A törzsőrmester kikísérte. A belső szobából egy szőke szakaszvezető jött ki, álmos szemmel. Köszönt, ásított, aztán megkérdezte Szulitától, hogy mire várnak. – A törzsőrmester úrra – mondta az asszony. De akkor már a törzsőrmester a szobában állt. Leült az íróasztal mögé, még egyszer átolvasta a Budapestről kapott írásos anyagot, majd elővett egy vastag iktatókönyvet, és írni kezdett. Aztán felvette Szulita és a gyerek adatait. Miután végzett az írással, kivett a zsebéből egy bádogdóznit, cigarettát sodort, rágyújtott. – Tud cigarettát pödörni? Szívesen megkínálom. – Nem tudok. De megpróbálom. A törzsőrmester nevetett. Vele nevetett a szakaszvezető is. Szulita pedig átvette a dóznit, és második kísérletre viszonylag takaros cigarettát sodort. Rágyújtott. Akkorát csuklott, hogy majdnem leesett a padról. A dohány mintha erős paprikával lett volna átitatva. Csípte a torkát, a szeme is könnyes lett, de azért hősiesen tovább szívta. – Akkor térjünk a lényegre – mondta a törzsőrmester. – Nem tudom, mi a bűne, nem is érdekel. Magát kitiltották a főváros területéről, igaz? És kényszerlakhelyet jelöltek meg. Ez a mi községünk. Tabalyos. Kijelölték a házat is, ahol laknia kell. Ez pedig Gerendás Bálint kulák portája. Innen a harmadik ház. Érthető? – Igen. – Mármost, mit kell tudnia Gerendás Bálintról? Azt kell tudnia, hogy száz kataszteri holdja volt. Elvették tőle, maradt neki öt. Volt három tanyája. Maradt neki egy. De cselédet nem tarthat. Érthető, amit mondok? – Szulita bólintott. – Egyébként megvallva az igazságot, Gerendás Bálint nagyon jó gazdaember. Ez érti a föld lelkét. Ismeri a föld vágyát. Tudja, hogy mi kell a földnek. És megadja

neki, ami jár. Meg lehet nézni az ő öt holdját. De az igazat megvallva, Gerendás mindig dolgozott. Akkor is, amikor száz holdon gazdálkodott, és lovai, jószágai voltak. Tanúsíthatom, mert a háború alatt nála dolgoztam. Mindig azt mondta, emberek, csak annyit, amennyit én. De azt becsületesen. Ötvenéves még nincs. Sajnos a felesége kacskalábú, beteges, egyszer a behordásnál leesett a szekérről, aztán eltört neki a lába meg a medencecsontja, és valahogyan rosszul forrott össze. Szóval kacska. Sántít, meg minden. Tudja, ő azért lett rosszfiú, mert a fia és a lánya disszidált. Valahol Kanadában élnek. Meg aztán nagy a szája. Nem tetszik neki, ahogyan a termelőszövetkezetben dolgoznak, folyton folyvást szidja, kritizálja őket. Ő már ilyen ember. Aztán persze hogy rámennek innen is, onnan is. Nem is annyira mi, akik ismerjük őt, a párttitkár meg a községháza vezetői, hanem a járás meg a megye. De hát tűri, mert mi mást tehetne. Mindezt azért mondtam el, hogy tudatában legyen, milyen ember házába kerül. Lakbért maga nem fog fizetni. Ez benne van a határozatban. Érthető? Minden helyiséget használhat. Ezek a jogai. Munkát vállalhat. – Hol? – Hát nem tudom. Talán az állami gazdaságban. Esetleg a téeszcsében. – A kendergyárban is van felvétel mindig – szólt közbe a szakaszvezető –, vagy a téglagyárban. – Úgy van. A gyerek elsős, ugye? – Igen. – No, akkor elintézzük, hogy fölvegyék. Ez már az én dolgom lesz. Itt van benn a papírban. Aztán az iskolában van napközi is. Meg ebédelhet is ott a gyerek. Hogy hívnak, kisfiam? – Buday Gábornak. – Jól van, Gábor. Hát csak nőj nagyra! – Szulitához fordult. – Most nagyon figyeljen rám, mert amit mondani fogok, az nagyon fontos. Maga itt a mi ellenőrzésünk alatt áll. Érthető? Nem tarthat magánál semmiféle igazolványt. Nem hagyhatja el a községet. A község határába kimehet, de este tíz órától otthon kell tartózkodnia. Vasárnaponként reggel köteles jelentkezni az őrszobán. Érthető, amit elmondtam?

– Érthető – mondta Szulita. – Vegyem úgy, hogy internálva vagyok? – Én inkább rendőri felügyeletnek nevezném. Nézze, ha jól fogja viselni magát, nem lesz semmi baja. A községben jó népek laknak. Ha valamire szüksége lenne, forduljon hozzám bizalommal. Akkor menjünk. Szulita felemelte a két bőröndöt, és elindult a törzsőrmester után. Gerendás Bálint jó kötésű, vállas ember volt, még innen az ötvenen. Sűrű rozsdabarna hajában meg-megvillantak az ősz szálak. Vastag szemöldöke alól a fürkésző zöldeskék szempárból gyanakvó tekintet szegeződött a belépőkre. Jó fejjel magasabb volt Szulitánál, szegletes arca még ilyenkor télen is barna volt a széltől és a levegőtől. Felesége, ijedt szemű, törékeny asszony, a konyhában a tűzhelynél állt, vacsorát főzött. Félrehúzta a lábast és a fazekat a lángról, és kijött a konyhából a pitvarba. Megállt férje mellett, fényes szőke haján, nagy kontyán megcsillant a villanylámpa fénye. Fekete szemével kíváncsian nézett a vendégekre. – Jó estét – köszönt a törzsőrmester. – Adj’ isten – mondta a gazda. – Tessék, üljenek le. – Az asztal mögött álló festett falócára mutatott. – Tegye már le azokat a bőröndöket fiatalasszony. – Szulita engedelmeskedett, aztán bemutatkozott Gerendásnak meg a feleségének. – Te is mutatkozz be, kisfiam – mondta Gáborkának. A kisfiú is bemutatkozott. – János, fiam – mondta a rendőrnek Gerendás, akit egyébként Köves Jánosnak hívtak –, iszol egy pohárka pálinkát, ugye? Maga is, fiatalasszony, igaz-e? – Elfogadom, Bálint bátyám – mondta a rendőr, és leült ő is. – Tudja, Bálint bátyám, mit mondok én magának? Azt mondom – közben az üveggel babráló gazdát nézte –, hogy hálát adhat annak a kommunista istennek, hogy finom népeket helyeztek el magánál. Gerendás teletöltött négy poharat kisüsti pálinkával. – Hát hiszen örülök én – mondta. – Az isten hozta magukat nálunk. Szulitának kaparta a torkát az erős pálinka. De azért megitta. Az asszony úgy itta, mintha vizet inna. Még a szeme sem rebbent meg.

– Betehettek volna hozzánk is valami öreg zsidó családot, mint Földesen az ángyomékhoz – mondta az asszony. Gerendás ránézett. – Ne zsidózz. Nem szeretem. Tudhatnád. Az asszony visszament a konyhába, és tovább főzött. – Tudja, Bálint bátyám, hogy ki lesz a maga lakója? – Tudom, ha megmondod. – A miniszterelnök titkárnője. Úgy ám, nem akárki. – Beszélt, fecsegett a jó rendőr, elmondta Gerendásnak mindazt, amit tudnia kell, aztán eltávozott. – Rágyújthatok? – kérdezte Szulita. – Nyugodtan. Én pipázom, úgyhogy nem zavar. Szulita rágyújtott. – Hogy szólíthatom? – kérdezte aztán. – Ahogy akar. Mondhatja azt, hogy Bálint bácsi, azt is, hogy kulák, nyomorult kulák. – Hangjából keserűség érződött. – Bálint bácsi, ne haragudjon ránk. Mi nem akartunk idejönni. Minket hoztak. Nekem van lakásom Budapesten. – Nem haragszom. Mit követett el? – Semmit. Földbirtokosok voltunk. Apám követ volt. – Értem. Megmutatom a szobáját. Jöjjön. Aztán vacsorázunk. – Átmentek a tisztaszobán, onnan nyílt a vendégszoba. Tágas szoba volt, úgy ötször ötméteres lehetett. Két ablaka és egy ajtó a verandára nézett. A szobában hatalmas cserépkályha állt, de most nem égett benne tűz. A szobában hideg volt, pillanatokon belül fázni kezdtek. Egyébként szépen volt berendezve, két ágy, két szekrény, asztal, négy szék, az ablakokon függöny.

– Mindjárt begyújtok – mondta Gerendás. – Remélem, hamar bemelegszik. – Kinyitotta a kályha ajtaját, meglepődve látta, hogy a kályhába be van készítve a gyújtós, csak meg kell gyújtani. Gyufát vett elő, letérdelt, meggyújtotta a papírt az aprófa alatt. – Eltart egy ideig, amíg itt meleg lesz. Tudja, mikor laktak ebben a szobában utoljára? A legutóbbi választásokon. Dobi lakott itt. Mert én kortes voltam. Kisgazda-kortes. – Legyintett. – Régen volt. Remélem, jól fogja érezni magát. – Visszamentek a pitvarba, amit most amolyan előszobának vagy belépőnek használtak, mert a jobbra nyíló egyik szobából Gerendás néhány évvel ezelőtt konyhát és fürdőszobát építtetett. A konyhából egy átjáró vezetett az ő szobájukba, de az átjáróból nyílt a fürdőszoba ajtaja is. – Itt fürödhetnek – mondta Gerendás. – De a vizet be kell hordani, és meg kell melegíteni, mert vízvezeték még nincs. De hát ez is több a semminél. A klozett az kinn van az udvaron. Jöjjön, megmutatom. Szulita fázósan jött vissza. Ezt is meg kell szoknia, gondolta. Végül is milliók élnek így, ha azok kibírják, ő is ki fogja bírni. Gáborkának furcsa, szokatlan lesz, de majd hozzáedződik. Tarhonyás hús volt vacsorára és zöldségleves. Savanyúság is került az asztalra, meg bor is. Szulitáék kimerültek voltak, jó étvággyal ettek. – Bálint bátyám – mondta Szulita evés közben –, maguk nagyon emberségesek, hogy az asztalukhoz hívtak, de én ezt nem fogadhatom el. Tehát jó volna valami megoldást találni, hogy egyikünk se járjon rosszul. Természetesen a tüzelőt sem fogadhatom el ingyen. Nem tudom, hogy hol lehet kapni a községben fát. – Majd én szerzek. Aztán a számla szerint kifizeti – mondta Gerendás. Rebeka asszony közbeszólt. – Maga is főzhet, kedvesem. A kamrában csinálok helyet magának, oda berakhatja a krumplit, zsírt meg mindent. – Az a helyzet, Rebeka, ha megengedi, hogy így szólítsam, én nem tudok főzni. Én egyáltalán nem főztem. A kacska járású asszony ránézett, megcsóválta a fejét.

– Gyereket szült, és nem tud főzni? Gerendás az asszonyra nézett. – Ejnye, Rebeka, ejnye, hát mikor tudtak főzni a méltóságos asszonyok? Vagy ha tudtak is, mikor kellett főzniük? Szulita nem tudta, hogy Gerendás Bálint most bántani akarja őt, vagy csupán tényeket közöl a feleségével. Némán ettek egy ideig, majd Gerendás megszólalt. – Van pénze? – Két-három hónapig talán elég lesz, amim van. De dolgoznom kell valahol. Gerendás bort töltött a poharakba. Nem kínált senkit, ivott. – Hol akar dolgozni? – Nem tudom, hogy hol fogok munkát kapni. – Hát azt én sem tudom. A téeszben ilyenkor nincs munka. Vagy legalábbis annyi nincs, hogy mindenki dolgozhasson. Persze nekem az a véleményem, ha jól megszerveznék a dolgokat, akkor munka is lenne. De hát ez az ő dolguk. Aztán itt van ugye az állami gazdaság. Ott ugyanez a helyzet. – Cigarettára gyújtott, Rebeka leszedte az edényeket az asztalról, és a konyhában mosogatni kezdett. – Maguknak mennyi földjük volt? – Úgy kétezer. Pontosan nem tudom. Miért kérdezi? – Azt is meg tudja mondani, hogy a kétezer holdon hányan dolgoztak állandóan? – Nem tudom. Én nem nagyon foglalkoztam gazdasági kérdésekkel. De ha jól meggondolom, az állandó alkalmazottak száma nem volt több tizenötnél. De mit akar, és mire akar kilyukadni? – Arra, hogy az állami gazdaság a Wenckheim család ötezer holdján alakult. Nem kellett tagosítani, mert azt annak idején Wenckheim grófék már elintézték. Különböző módszerekkel. Annak megvolt a módja. Szóval ötezer hold egy tagban. Mégpedig jó földek, húsz aranykoronás jó zsíros, fekete föld, mert innen már messze vannak a lápos, sós, szikes földek. Elég az hozzá, hogy

hozzászámolva a majorokban élő cselédeket is, nem voltak többen ötvennél. Most csak a tisztviselők többen vannak. De ez is az ő dolguk. Az az igazság, hogy ezeket az embereket télen is fizetni kell. Holott jószerivel csak az állatgondozóknak van dolguk meg a fejőnőknek. Dolgozott már maga fizikai munkán? – Még nem. – Hát nem tudom hogy fogja bírni. – Muszáj bírnom. – Szulita a gyerekre nézett, megsimogatta a fejét. – Értem. Próbálja meg a téglagyárat. Ott mindig van felvétel. Jobb, mint a kendergyár, már csak azért is, mert közel van, jóval közelebb, mint a kendergyár. Feküdjenek le. A gyerek fáradt. Gerendás megtömte a cserépkályhát fával, az ágyba forró téglát tett, aztán jó éjszakát kívánt. Az ajtóban egy pillanatra megállt. – Ha akarja, holnap elmegyek magával a téglagyárba, ismerek ott egy-két embert. A szobában hideg volt nagyon, hiába ontotta a meleget a cserépkályha, a falakat néhány óra alatt nem fűthette át. A vászonba burkolt forró tégla melegítette a lábát, kisfiát szorosan átölelve testével melegítette. Gáborka gyorsan elaludt. Szulitának nem jött álom a szemére. Egyik cigarettát szívta a másik után, s szerette volna megfejteni a megfejthetetlent, nevezetesen azt, hogy miért alakult így a sorsa. Nem ezt érdemelte meg. És miben reménykedhet? Tulajdonképpen semmiben. Rendben van, dolgozni fog. Mindegy, hogy mit, az a fontos, hogy valahogyan megélhessen. De hát végül is ez nem élet, ez csak kényszerű vegetálás, valamiféle alku a sorssal. Az az ember, akit szeret, élete végéig fegyházban ül, s ha egyszer öregemberként kiszabadul, egy öregasszonnyal fog találkozni. Szüksége van erre a találkozásra? Egyáltalán, szüksége van az életre? Már könnyezett. Igen, itt van a fia. Őérte kell élnie. De milyen élete lesz itt a fiának? És mi lehet belőle? Bármilyen jó eredménnyel végezné el az általános iskolát, nem tanulhatna tovább, száműzött gyerekei nem tanulhatnak, menjenek el fizikai munkásnak. Rendben van. Az lesz. Végül is nem szégyen, egy jó szakmunkás többet ér a társadalomnak, mint egy rossz diplomata. Tóth Mihály is szakmunkás volt. Legyen hát szakmunkás, a kérdés, hogy tanulhat-e szakmát. Lágyan, nagy szeretettel csókolgatta a kisfiú haját.

Másnap úgy döntött, hogy a szünet végéig a gyerekkel marad, addig segít Bálint gazdának és Rebekának a ház körül. Köves törzsőrmester elintézte, hogy Gáborkát felvegyék az iskolába. Faragó Tibornéval, az iskola igazgatónőjével úgy egyezett meg, hogy a kisfiú tanulmányi eredményéről hivatalból tájékoztatást kér a budai iskolából. Szulita egész nap a gyerekkel volt, felseperték az udvart már korán reggel, vagy legalábbis segítettek Gerendás Bálintnak. Megtanulta, hogyan kell moslékot keverni a disznóknak – tíz kocája, két hízója, két anyadisznója, egy hatalmas kanja volt Gerendásoknak. Mindkét hízót január közepén akarták levágni. Szulita azt is megtanulta, hogy a baromfiakkal hogyan kell bánni, mennyi takarmányt, tápot és kukoricát kell szórni eléjük, honnan kell a friss tojásokat összeszedni, hogy az itatóba naponta kétszer tiszta vizet kell önteni, megtanult almozni, két nagyon szép, viszonylag fiatal nóniusz mén állt az istállóban. Reggel jó korán fölkelt, és elnézte, ahogy Gerendás Bálint „beszélget” a lovaival, ahogy megcsutakolja őket, megmossa patájukat, fényesre keféli szőrüket. Egyik reggel még Gerendásoknál is korábban kelt fel. A lovak alól kihordta a trágyát, friss almot szórt szét, megitatta őket, szénát dobott eléjük a jászolba, aztán nekifogott a csutakolásnak. Nem vette észre, hogy Gerendás az istállóajtóban állt, és már jó ideje nézte, kedvét lelte benne, ahogy Szulita dolgozott. Aztán szinte észrevétlenül mögéje lépett, átkarolta, belemarkolt a mellébe, és belecsókolt a nyakába. Szulita megdöbbent. Nagy nehezen kiszabadította magát a férfi karjából, szembefordult vele, megfogta a vasvillát. Tekintetében elkeseredés, elszántság tüzelt. – Ha ezt még egyszer megpróbálja – mondta gyűlölettel –, esküszöm az istenre, megölöm magát. Gerendás megfordult, és szó nélkül kiment az istállóból. Szulita pedig átfogta Rigó nyakát, és keservesen sírt. Aztán valahogyan rendbehozta magát, Gáborkát is felöltöztette, és elment vele az iskolába. Átmentek a Lenin téren, mert az iskola a tér túloldaláról nyíló Vörös Hadsereg útján volt. Néhány nap alatt, amíg ők nem mozdultak ki a házból, a községben híre ment kitelepítésüknek. A hírhez aztán vadabbnál vadabb pletykák, híresztelések kapcsolódtak. Egyesek tudni vélték, hogy a szép pesti úriasszony benne volt a Rajk-ügyben, mások mást tudtak róluk, minden lépésüket figyelő tekintetek kísérték. Szulita látta, érezte, hogy személye az érdeklődés középpontjába került. Bementek az iskolába. A tanári és az igazgatói

iroda a földszinten volt. A gyerekek – fiúk, lányok – még a folyosón hancúroztak, amikor észrevették az új fiút meg anyukáját, olyan kíváncsian fürkészték őket, mintha a Marsról érkeztek volna. Gábor szorosan fogta anyja kezét, egészen hozzásimult, mintha félne az idegen gyerekektől. Szulita bekopogott az igazgató feliratú ajtón. Odabenn csend volt. Benyitott. Faragó Tiborné, vagy ahogyan a társaságban nevezték, a „kövér Böske” ott ült az asztal mögött, párnás arcával felnézett, bár még sohasem látta Szulitáékat, pontosan tudta, hogy ők állnak az ajtóban. – Várjanak künn. Majd szólok – mondta, és lehajtotta fejét. Szulita megalázva visszahúzódott, leült az ajtóval szemközti padra, és türelmesen várt. Nem tudta, hogy kövér Böske mindenkit utál, aki sovány és csinos, de leginkább jóképű, harmincöt éves férjét utálta, aki lépten-nyomon megcsalta. Faragó Tibor szds a járás kiegészítő-parancsnoka volt, jókötésű, karcsú férfi. Azért nem vált el a feleségétől, mert Bözsi apja, Szamos Mátyás a megyei pártbizottság szervező titkára volt. Szamos félreérthetetlenül tudomására hozta vejének, hogy ha otthagyja Bözsit, hát nézze meg magát. Az igazsághoz hozzátartozott, hogy Bözsi az esküvő napján nem érte el a negyvennyolc kilót, és megyeszerte szép lánynak tartották. Huszonhárom éves korában aranyos kislányt szült, utána hízni kezdett. Hízásának, mint az orvosok mondták, hormonális okai voltak. Attól kezdve házasságuk pokollá vált. Faragó szeretőket tartott, Bözsinek, ha akarta, ha nem, ezt tudomásul kellett vennie. Szulita persze mindezt nem tudta, ott ült a padon, megalázottnak érezte magát, de türelmesen várakozott, mert mi mást tehetett volna. Már becsengettek, a gyerekhad visszahúzódott az osztályokba, a tanáriból egymás után léptek ki a tanítónők, fáradtaknak látszottak, kopottak voltak. Futó pillantást vetettek a cigarettázó Szulitára, talán leirigyelték róla jó szabású irhabundáját, aztán tovább mentek. Végre kinyílt az ajtó, és Szulitáék beléphettek. Gáborka illedelmesen köszönt, Szulita alig hallhatóan. Faragóné fejbólintással viszonozta a köszönést. Azt sem mondta Szulitának, hogy üljön le, kurtán megkérdezte, hogy mit akar. – Köves János törzsőrmester úr küldött ide önhöz. Csitáry Szulita vagyok. A fiamat Buday Gábornak hívják. – Igen. Emlékszem – mondta Faragóné. – Magát tiltották ki Budapestről. És a fia most itt akar tanulni.

– Pontosan. Mivel kötelező. – Mi kötelező? –Az általános iskola elvégzése. Mivel a Belügyminisztérium Tabalyos községet jelölte ki kényszerlakhelyemül, a fiamnak itt kell tanulnia. Tudomásom szerint csak ez az egy általános iskola van a községben. – Igen. Ez az egy. – Feltette szemüvegét. – Miért távolították el magát Budapestről? – Pontosan nem tudom. De úgy vélem, hogy azok megítélése szerint, akik a határozatot hozták, politikailag megbízhatatlan vagyok. – Eddig hol dolgozott? – A miniszterelnökségen. A miniszterelnök külügyi referense voltam. – Beszél nyelveket? – Angolul és németül felsőfokon. Viszonylag jól beszélek latinul és olaszul. – A gyerekét miért hívják Buday Gábornak? – Mert az apja neve Buday János. Elváltunk. Én nem tartottam igényt a nevére. A fiamtól viszont nem vehettem el az édesapja nevét. – Hol van a férje? – A volt férjem tudomásom szerint Bécsben, az angol zónában él. – Mi volt a foglalkozása? – Hivatásos őrnagy volt a légierőnél. Disszidált. Egy gyakorlógéppel Nyugatra repült. Én akkor már nem voltam a felesége. – Azelőtt mi volt a férje foglalkozása? – Hivatásos tiszt volt a régi hadseregben is. Vadászrepülő volt. Lelőtték, hadifogságba esett. Aztán partizán lett…

– Szép partizán lehetett. – Nem tudom, milyen volt. Négy szovjet kitüntetést kapott. – Talán még a pártnak is tagja volt? – Az volt. Párttag. – Maga is az volt? – Nem, én nem voltam az. – Igaz, hogy maga részt vett a Rajkék összeesküvésében? – Személyesen ismertem Rajkot meg a többieket is, de nem tudtam az összeesküvésről. – Hol fog dolgozni? – Ahol munkát kapok. – A gyereknek vannak tankönyvei? – Nem hoztuk magunkkal, mert nem volt elég időm a csomagolásra. De Pestről utánam küldik. – Minél előbb írjon. Addig is füzeteket, ceruzát, tollat vásárolhat a szövetkezeti boltban. – Értem. Azt szeretném tudni, hogy napközi otthon van-e? Mert ha dolgozom, a kisfiámat el kell helyeznem valahova. – Van. Elő kell fizetnie az ebédet. Így lett Gáborka a tabalyosi általános iskola tanulója. Szulita másnap munkára jelentkezett a téglagyár személyzeti osztályán. Akaratán kívül elegáns, mutatós volt, s akkor csodálkoztak igazán, amikor közölte, hogy neki a fizikai munka is megfelel. Winkler Gusztáv, a félkarú negyvenéves személyzeti vezető átolvasta Szulita magával vitt életrajzát, hümmögött, nézte őt, aztán megszólalt.

– Nem fogja bírni maga a fizikai munkát – mondta. – Lehet. De megpróbálom. – Nem tudom, hogy fölvehetem-e? – Segédmunkásnak miért ne vehetne föl? Ez nem hadiüzem. De kérem, hogy hívja fel Köves törzsőrmestert. Ő a felelős értem. Felvették. Reggel hat órára járt, délután kettőig dolgozott. Csillés volt, a szárítóból kiszedett téglákat rakta a csillére, és tolta el a szállítótérbe. Ott kirakta a csilléből, és máris fordult vissza. Kemény munka volt, a fájdalomtól néha sírva fakadt, de nem adta fel, dolgozott a többi asszony is, rakta hát, és tolta a téglával teli csillét. Szerencsére a munkája olyan volt, hogy nem jutott ideje a beszélgetésre. Rebeka jóindulattal és egy idő után tisztelettel nézett rá, segített neki, amiben tudott. Reggel ő ébresztette a kisfiút, megreggeliztette, és elkísérte az iskolába. Késő délután Szulita ment érte. Időközben Mária elküldte postán a tankönyveket meg mindent, amit Szulita kért tőle. Könnyel áztatott, szomorú levelet írt, amiben az volt az egyetlen jó hír, hogy a lakást nem vették el, Horváth Júlia megakadályozta. Tavasz lett, aztán nyár, és Szulita rájött, hogy Gáborkát – bármenynyire nem akar megválni tőle – a jövője érdekében Budapestre kell vitetnie. A kisfiú egyre félénkebb, bizonytalanabb lett, nem mert kimozdulni a házból, mert a többi gyerek szinte üldözte, ütötte, verte őt, s védelmet sehonnan sem kapott. Félénksége az iskolában sem szűnt meg, ha tudta a leckét, akkor is rossz pontot kapott, mert nem tudta felmondani. Mária minden hónapban leutazott hozzá, ilyenkor a gyerek, mintha Szulita ott sem lenne, csak az asszonyhoz bújt, bátrabb lett, a nyelve is megeredt. Szulita nem panaszkodott, nem akarta azzal Máriát keseríteni. Eldurvult kezét is rejtegette, dugdosta előle, de az asszony észrevette. – Tönkre fogsz itt menni, kisaranyos. Nem néked való élet ez. – Tudsz jobbat? – Elnézett Mária feje felett. A kert végében ültek a hatalmas diófa alatt. – Arról beszélj, mi újság van? – Azt mondják, megint letartóztattak nagyon sok embert. Politikusokat meg katonákat. Még a köztársasági elnököt is. – Ez biztos?

– Azt mondják. Én nem tudom. Júlia meg nagyon régen járt nálunk. Az biztos, hogy a házból sok embert kitelepítettek. – Kiket? Mária felsorolta a neveket. Szulita megborzongott. Hát nem volt elég Rajk, Pálffy meg a többiek, most még Kádárt, Szakasitsot, Marosánt is letartóztatták, meg a tábornoki kar nagy részét. Ő miért nem tudott erről? Persze mert visszahúzódik az emberektől, azok meg nem bíznak benne. Rádiójuk nincs, társaságba nem jár, a csillések többsége írni-olvasni nem tudó cigány. Őket hiába is kérdezné. Az üzemvezető meg a mérnök nem áll szóba vele, végül is megbélyegzett, kiközösített. Nyár elején elhatározta, hogy vasárnap reggel, amikor ellenőrzésre megy, beszélni fog Köves Jánossal. Szombat este a vacsoránál Gerendás Bálint, aki az erőszakoskodás óta szótlanul járt-kelt a házban, megszólalt. – Köves Jánost meg internálták. – Miért? – kérdezte remegő hangon Szulita. – Mert jó ember volt. Mert nem szekírozta a kulákokat. – Kik itt a kulákok? – Akik rajta vannak a listán. De most majd szórakozni fognak velünk. Herczeg József került a helyébe. – Ki az a Herczeg József? – Gazember – mondta Rebeka. – Majd megismeri. Másnap már megismerte. Jelentkezett nála, és Herczeg megkezdte az oktatást. Alacsony növésű, zömök, fekete ember volt. Minden második szava trágár volt, mintha a trágárság országos bajnokságára készülne. Szulitát leültette, ő meg fel s alá sétált előtte. Fenyegetőzött, hogy ő majd megmutatja, ő majd megismerteti a Szulitához hasonló úri kurvákkal a magyarok proletár istenit, de abba belekékülnek. Nem lesz itt az ő körzetében összeesküvés, kulákfarsang, dínomdánom, feketevágás, mert ide akárki nem teheti be a lábát. Herczeg megtartotta a szavát. Naponta végigjárta az úgynevezett kulákportákat,

ellenőrzött, büntetett, följelentett embereket. Dicsérték is érte. Újabb kitelepítettek érkeztek a községbe, azokat is kulákoknál szállásolták el. Voltak közöttük fiatalok, de legtöbbjük idős, dolgozni már nem nagyon bíró emberek voltak. Szulita nem járt össze velük. Hetek óta nem jól érezte magát, szédült, fájt a feje, állandóan sírással küszködött, reggelenként izzadt testtel ébredt fel. Szeretett volna zuhany alá állni, de zuhany nem volt. A kádba pedig vizet kellett hordania. Hordott. Legalább ez az öröme legyen meg. Közeledett a nyár vége. Egyik reggel hajnali öt órakor már a fürdőkádban állt, amikor rányitott Gerendás Bálint. Szulita maga elé kapta a kezét. – Menjen ki! Kérem, menjen ki, mert ordítani fogok. – Rebeka nincs itthon. Ordíthatsz! – Azzal a nagydarab, erős ember vetkőzni kezdett. Szulitát addig soha nem érzett félelem fogta el. Mintha megbénult volna. Szinte eszelősen védekezett. Gerendás pedig hatalmas erővel és őrült szenvedéllyel támadott. Belekapott Szulita hajába, fejét hátrafeszítette. Az asszony pedig csípett, karmolt, harapott. Lábát összekulcsolta, nem engedte, hogy Gerendás belehatoljon, pedig már az ájulás határán volt. Talán azért nem vesztette el az eszméletét, mert Gerendás nagy erővel pofozni kezdte. Aztán harapta, szívta a mellét. Szulita üvöltött. Ezt hallotta meg Gáborka, aki ijedten beszaladt a fürdőszobába, és döbbenten látta a földön hanyatt fekvő, birkózó anyját. Kiszaladt az udvarra, és torkaszakadtából üvölteni kezdett. – Ölik az anyukámat! Segítség! Ölik az anyukámat, segítség! Szulitát végül is az mentette meg, hogy Gerendásnál az izgalom következtében bekövetkezett az ejakuláció. Még arra emlékezett, hogy embereket látott az ajtóban, aztán elvesztette az eszméletét. Az ágyban tért magához. Az orvos hajolt fölébe. – Na végre – mondta a bajuszos fiatalember. – Már azt hittem, hogy sohasem fog magához térni. – Hol van a fiam? – Nincs semmi baja – mondta az orvos. – Tudja, hogy kicsoda vagyok? Megismer?

– A doktor úr. A nevét nem tudom. – Doktor Kulcsár Máté vagyok. Az egészségház főorvosa. – Igen. Most már tudom. – No, nincs semmi baj. Egy kis idegkimerülés, egy kis sokkos állapot. Ha jól tudom, maga a téglagyárban dolgozik. – Igen. Január nyolcadika óta. Csillés vagyok. – Kiírom betegállományba. Pihennie kell. Adtam injekciót, kiírtam megfelelő hatásos nyugtatót. Azt kell szednie, naponta háromszor egy szemet. Van, aki vigyázzon magára, ellássa? – Nincs. Én kitelepített vagyok. – Tudom. – Megfogta Szulita csuklóját, ujját az ütőerére tette, és megszámolta pulzusát. – Nem rossz. Mondja, emlékszik rá, hogy mi történt? – Rágyújthatok? – Ha kívánja. – Föl akart ülni, akkor vette észre, hogy meztelenül fekszik az ágyban. – Látleletet vettem. A teste tele van zúzódással. Tessék, gyújtson rá. Szulita rágyújtott. – Nos? Az asszony lehunyta a szemét, aztán a sírással küszködve elmondta, hogy mi történt. – Tudja, borzasztó volt. Ütött, vert, én pedig védekeztem. Amíg élek, nem felejtem el. Aztán elvesztettem az eszméletemet. – Aggódva megkérdezte: – Doktor úr, sikerült neki? – Nem, nem sikerült. A rendőrség is ki fogja hallgatni. Mondja el nekik úgy, ahogy történt. – Nem merem. Az az ember megöl. Maga nem látta a szemét. Iszonyú volt.

– Nem kell félnie Gerendástól – mondta az orvos. – Szívinfarktus végzett vele. Szulita sokáig hallgatott. Aztán halkan megkérdezte. – És Rebeka néni? Vele mi van? – Azt hiszem, boldog. Csak én tudom, hogy az a szerencsétlen asszony mennyit szenvedett. Meggyőződésem, hogy előbb-utóbb Rebi néni ölte volna meg a férjét. Tőle nem kell tartania. Van valami kérése? – Nem szeretném elveszíteni a munkámat. – Nem fogja elveszíteni. Telefonálok a gyárba. Más valami? – Táviratot szeretnék feladni. – Diktálja fel a címet és a szöveget. Szulita feldiktálta. Arra kérte Máriát, hogy néhány napra utazzon hozzá. Kulcsár doktor távozott, Szulita egyedül maradt. Nem sokáig. Hamarosan bement hozzá Gáborka, majd Gerendásné. Az asszony már feketében volt, de sovány arcán nem látszott, hogy sírt volna. Bocsánatot kért Szulitától a történtekért, aztán leült az ágy szélére. – Tudtam, éreztem, hogy meg fogja próbálni, hogy az isten ne adjon nyugalmat neki még a sírjában sem, kegyetlen, gonosz ember volt. Csak szenvedtem mellette. Maga, kedvesem, nem tudja, nem is sejti, hogy hány lányt tett tönkre az a gazember. Engem is ő tett nyomorékká. Magának, kedvesem, elmondhatom. Igen, most már elmondhatom. Nem a szekérről estem én le. Nem. Ő vert el a vasvillával a tanyán, amikor segíteni akartam Hantos Pankán. Mert azt is megerőszakolta. Vagy meg akarta erőszakolni, már nem is tudom. Úgy megvert engemet akkor, hogy lábam, medencecsontom darabokra tört. Nem szóltam magának, mert nem akartam elriasztani. Nem tudom, talán szólnom kellett volna mégis. Tudja, a föld nagyrésze az enyém volt. Azt vette ő feleségül valójában, nem engemet. – Ömlött a panasz a szerencsétlen asszonyból. Szulita megfogta a kezét, megszorította, vigasztaló szavakkal nyugtatta. Az asszony már sírt. Nem a férjét siratta, hanem elrontott, szomorú életét, fiatalságát. Másnap este Mária már meg is érkezett. Szegény asszony nem tudta elgondolni,

hogy mi történt, az egész utat jószerint végigimádkozta. Iszonyú haragra gerjedt, amikor a történteket megismerte, azokra haragudott, akik mindezt előidézték. Szíve szerint elsírta volna magát, de a gyerek előtt nem akart sírni. Úgy látta, hogy az eset nagyon megviselte Szulitát, jó néhány kilót lefogyott, szeme alatt tasakos volt a bőre, sötétbarna hajában ősz szálakat fedezett fel. – Te szegény árvám – mondta nagy szeretettel és sajnálattal. – Mit tettek veled? Hát mi a te bűnöd? – Hagyd ezt, Mária. Ezen változtatni nem tudunk. Mi hír van Gáborról? – Semmit sem tudok. Azt mesélték, mondták, az újságban is benne volt, hogy valakiket megint kivégeztek. – Nem tudom. Rádiót nem hallgatok, újságot nem olvasok. így jobb. Nem izgatom magam feleslegesen. Tudod, Máriám, rájöttem, hogy akkor a legjobb, ha eltompul az ember. Amikor már a holnap sem érdekli. Most csak annak tudok örülni, hogy Gábor él. – Ki tudja? Megmarkolta az asszony karját. – Ne ijesztgess! Nem is tudom, mit csinálnék, ha Gábor nem élne. – Te csak a fiaddal törődj. És ne Gáborral. Ha életben marad, tizenöt év múlva szabadul. Sok az, kisaranyos. Nagyon sok. Te is túl leszel már akkor a negyvenen. – Tizenöt év… úristen, de nagyon sok. Gáborka is huszonöt éves lesz. Figyelj rám, Mária, Gáborkát magaddal kell vinned Budapestre. Itt nagyon rossz neki… – Tudom, hogy magammal kell vinnem. – Honnan tudod? – Hát a határozatból. – Miféle határozatból?

– Nem kaptad még meg? Szulita megijedt. Belemarkolt az asszony ruhájába. – Beszélj! Milyen határozatot kellett volna megkapnom? – Apósod, miután megtudta, hogy mi történt veled, szaladt fűhöz-fához, hogy te visszajöhess Budapestre. Volt a minisztereknél. Persze nem fogadtak. Kérvényt írt. Egyiket a másik után. Választ sem kapott. Kezdte elölről. Még valamelyik orosz katona ismerőséhez is elment. Azt bizonygatta, hogy tévedés történhetett, mert te becsületes vagy meg ilyesmi. Soha nem vétettél a törvény ellen. Végre a héten kapott egy levelet a Belügyminisztériumból. Azt írták, hogy az ügyedet megvizsgálták, azon nem változtathatnak. Ellenben Gáborkát visszavihetik, mert őrá nem vonatkozik a kitelepítés. Szulita megkönnyebbült. Ő is ezt akarta. Így vele bármi is történik, Gáborka nem lesz megbélyegzett. Budapesten nem gyűlölet fogja őt körülvenni, és ami megnyugtató, Buday nagyapjától becsületes nevelést fog kapni. Így történt aztán, hogy néhány nap múlva Mária a kisfiúval útra kelt. Nehéz volt a búcsú, nagyon nehéz. Szulitának majdnem beleszakadt a szíve. Gáborka nem vette annyira a szívére az elválást, mert tudta, hogy nagyapjához mennek, meg különben is, Mária vele van. Meg aztán nagyon rosszul érezte magát a községben, nem volt egyetlen barátja sem. Persze azért lesz mit mesélnie a falusi életről. Szulita az állomásig kísérte őket, s addig integetett, míg a vonat el nem tűnt a kanyarban. Kulcsár doktor lelkiismeretesen gyógyította. Továbbra is betegállományban tartotta, döntésével a felülvizsgáló főorvos is egyetértett. – Nem lesz baj ebből? – kérdezte Szulita. – Már jól érzem magam. – Azt majd én döntöm el, asszonyom. Maga csak szedje a gyógyszereket, pihenjen, olvasson. És ne gyötörje magát. Van olvasnivalója? – Igen, már járok a könyvtárba. Most éppen Thomas Mann-sorozatot kezdtem el. – Az jó. De a Varázshegyet hagyja utoljára. Nem szeretném, ha visszaesne. Mondja, muszáj magának a téglagyárban dolgoznia?

– Nem muszáj. De valahol dolgoznom kell. Az udvaron ültek a diófa alatt, ide az utcáról nem láthattak be. Rebeka egy kancsó bort tett az asztalra, aztán távozott. Szerette Kulcsárt, hálás volt neki a lelkiismeretes gyógykezeléséért. Az orvos bort töltött a poharakba, ivott. – Majd kitalálok valamit – mondta. A temetésre Szulita nem ment el. Rebeka fáradtan jött haza. Elmondta, hogy a kíváncsiság sok embert vitt ki a temetőbe, kíváncsiak voltak, hogyan gyászol. Hát ő bizony nem sírt, majdnem elnevette magát, amikor a főtisztelendő úr az istenfélő emberről, a szerető férjről beszélt. Szulita segített megetetni az állatokat. Aztán fellocsolta, felsöpörte az udvart, nehogy büntetésre adjanak okot. Este a vacsoránál azt mondta az asszony. – Szulita, ne menjen maga a gyárba dolgozni. Maradjon nálam. Azzal az öt hold földdel ketten csak elbánunk. Ügyes asszony maga, gyorsan beletanul. Vannak gépeink. Van két jó lovunk. Táltosok. Ahogy látom, Rigó is, Fecske is szereti magát. – Hát nem tudom. Milyen munka van még hátra? – Le kell törni az egy hektáron a kukoricát. Aztán be kell hordani. Nem mondom, ez két embernek nem könnyű, de hozok segítséget. Aztán a szárat sem hagyhatjuk a földön. Akkor, ugye, ott van a krumpli. Azt is föl kell szedni. Szőlő is van még, háromszáz négyszögöl. De arra ráérünk október végén. És, ugye, az őszi szántást is meg a vetést is el kell végezni. Ami azt illeti, ugye, munka az van. De hát megfizetem. Kétszer annyit adok, mint amennyit a gyárban kap. Szulita ráállt. Kiíratta magát a betegállományból. Kulcsár csodálkozott, próbálta lebeszélni az asszonyt az elhatározásáról. – Megpróbálom – mondta Szulita. – Vesztenivalóm nincs. – De maga nem tudja, hogy ez milyen kemény munka. – Széttárta a karját. – Úgy látom, maga makacs. Nem engedi, hogy legyőzzék. Talán magának van igaza. A gyógyszereket azért szedje.

Szulita megkedvelte az orvost, nagyon őszinte is volt hozzá. A hét végén, vasárnap délelőtt, amikor az orvos felkereste őket, hosszan beszélgettek. Kulcsár hetek, hónapok múltán őszinte csodálattal nézett Szulitára. Nem hitte volna, hogy ebben a törékeny asszonyban ilyen akarat, elszántság van. Lebarnult, izmai megerősödtek, lelki egyensúlya is mintha visszatért volna. Szulitát a hajnal már a földeken találta, hajtotta a lovakat, szeretettel beszélt hozzájuk, az állatok már ismerték a hangját, engedelmeskedtek neki. És dolgozott a tűző napon, a szakadó esőben, szélben, szállingózó hóban. A fáradtságtól néha sírva fakadt. És amikor nagyon fáradt volt, és csurogtak a könnyei, akkor Gáborra gondolt, aki valahol ismeretlen börtönben sínylődik. Ilyenkor le kellett ülnie. Arcát tenyerére támasztotta, és megpróbálta maga elé idézni Gábort. Nem mindig sikerült. Legtöbbször az utolsó találkozásukon látott kép ugrott be. Ott áll a bíróság előtt kopaszon, darócban, és csodálkozó tekintettel néz rá. Ritkán álmodott, mert a fáradtságtól szinte ájulásszerűen aludt. De amikor álmodott, akkor Gáborral volt együtt, és szerelmeskedtek. Hozzábújt, csókolta, ölelte, aztán hirtelen felébredt. Minden héten levelet írt Máriának, Gáborkának és apósának. Ő is hetenként kapott levelet tőlük, amelynek visszatérő mondata az volt, hogy mire van szüksége: semmire, írta, megvan mindene. Karácsony előtt két nappal meglepetés érte. Egy fekete Austin kocsi állt meg a ház előtt. Először megijedt, aztán meghallotta Gáborka hangját, és megnyugodott. – Anya, édesanya – kiáltotta a gyerek, és kitárt karral futott anyjához. Szinte a fulladásig szorították egymást. A kapun Horváth Júlia lépett be. Ez volt aztán az öröm. Igazi karácsonyi meglepetés. Összeölelkeztek Júliával. Rebeka elfogott két tyúkot, ha már pesti vendégek érkeztek, legyen valami finom ebéd, főz ő olyan tyúkhúslevest és paprikást, amilyet ez a fekete hajú kisasszony még nem evett. Szép, friss hó hullott az éjjel, Gáborka hóembert akart csinálni. Hát rajta, ha fázik, majd bejön a meleg szobába. Szulitáék a cserépkályha mellé ültek, és pillanatok múlva már rájuk szakadtak a gondok. Júlia elmondta, hogy kiket végeztek ki. Állítólag ez a leleplezett összeesküvés volt a Rajk-ügy második hulláma. Benne van jószerint a volt szociáldemokrata vezetők nagy része. Szakasits, Marosán, Kéthly Anna, meg a jó ég tudja, hogy

kik még. Aztán a Márciusi Front vezetői. Megbolondult a világ. – Itt hogyan mentek le a választások? – Nem is tudom. Én nem választottam. Azt tudom, hogy most tanácsháza van meg tanácselnök. – Újságot nem olvasol? – Nem. Rádiót sem hallgatok. Ha időm van, olvasok. Most rágtam át magam a József és testvérein. Nem volt könnyű. – Sok kitelepített van a községben? – Vagy húsz család. Vasárnaponként szoktam találkozni velük a rendőrségen. Nem ismerem őket. Köszönök nekik, és sietek haza. Nem akarom, hogy szervezkedéssel vádoljanak. így is van bajunk elég. Itt van a beszolgáltatás. Nem túlzok, de nekünk alig marad valami. És egyre rosszabb lesz. Mondd, mit tudsz Gáborról? Júlia nem válaszolhatott, mert kivágódott az ajtó, és vállán géppisztollyal szinte berobbant Herczeg főtörzsőrmester. Csizmája, kucsmája havas volt. – Na mi van, smúzolunk, smúzolunk? Néhány évre lecsücsülünk? Mit mondtam én magának? – Haragosan nézett Szulitára. – Azt mondtam, ugye, hogy az engedélyem nélkül maga látogatókat nem fogadhat. – Nekem nem tetszett ezt mondani. – Hát hazudok én, a kurva szentségit?! – Azt én nem tudom. – Szulita bátran nézett a főtörzsőrmester szemébe. – Na jó. Akkor ezt majd közelebbről megvizsgáljuk. – Most Júliához fordult. – Maga kicsoda? Júlia nyugodtan cigarettára gyújtott. Visszatette a csomagot a táskájába. – Menjen ki – mondta nyugodtan. – Aztán újból jöjjön be, és köszönjön. Utána majd beszélgetünk.

Herczeg arca bíborlila lett. – Volt már maga pofán vágva, a jó kurva anyját magának? – Még nem voltam. – Akkor most lesz. Bejön velem az őrszobára. – Attól tartok, hogy maga fog bejönni velem. – A táskájából igazolványt vett elő, felmutatta. – Horváth Júlia államvédelmi őrnagy vagyok. Olvassa! Ha tud olvasni. Herczeg felismerte az igazolványt. Elfehéredett, jelentkezni akart, de csak nyögni tudott. – Arról a bizonyos pofán vágásról meg az édesanyámról, akit maga lekurvázott, később elbeszélgetünk. Végezze a dolgát. Tizenöt órakor legyen az őrszobán. Végeztem. – Kérek engedélyt… – Menjen. Herczeg szinte kiszédült az ajtón. Szulita szomorúan nézett Júliára. – Most már érted? – Sok mindent értek, Szulita. – Te ávéhás lettél? Ávéhás őrnagy? – Beolvasztottak hozzájuk. De valójában honvédtisztek vagyunk. Bonyolult. És nem is érdekes. Gáborról beszéltünk. – Igen. Mi van vele? Júlia megszívta a cigarettáját. – Halálra ítélték – mondta halkan. – Rosszak voltak az értesüléseink. Az új ügyész az írásos vallomásodat vette figyelembe, annak alapján fenntartotta a vádat.

– De én visszavontam. Borbás meg elejtette a vádat. – Így volt. De az elnök elnapolta a tárgyalást. És az új tárgyaláson az új ügyész vádat emelt Gábor ellen az elfekvő vallomásod alapján. Nem akartam megmondani, de te kérdeztél. – És… Júlia tudta, hogy mi van a kérdés mögött. – Már nem él. Halála előtt beszéltem vele. Nyugodt volt. Mint mondta, nagyon sokat jelentett neki az, hogy visszavontad a vallomásodat. Nagyon sokat? Rosszul fogalmaztam. Mindent. Igen. Így mondta. Ezt a levelet hoztam tőle. Olvasd el, utána elégetjük. Szulita remegő kézzel vette át és bontotta föl a levelet.

„Drágám!

Nem szeretek búcsúzni. Nagyszerű voltál. Mindent megértettem. Nyugodtan halok meg, bár nem tudom, miért kell meghalnom. Nagyon őszinte vagyok, hazugságot nem akarok magammal vinni. Nagyon szerettelek. Úgy is mint Jean Duran, úgy is mint Lukács Gábor. Nálad nagyszerűbb lányt, nagyszerűbb asszonyt nem ismertem. Tudom, hogy te is szerettél. És ezért érdemes volt élni. Szulitám, most nagyon nehéz Neked is. Talán nehezebb, mint nekem, mert neked őrültek között kell élned. De hidd el, a tisztességes emberek vannak többségben, s övék az ország, és a hatalom is az övék lesz hamarosan. És ők igazságot fognak szolgáltatni nekünk, nektek, az élőknek és halottaknak, akik ilyen furcsa körülmények között is a szocializmusért halnak meg. De nektek azért kell élnetek, amiért mi ártatlanul meghalunk. Én hiszem, hogy halálunk nem értelmetlen halál. Neveld a fiadat a szocialista Magyarország hű fiává. Az utolsó gondolatom a tiéd. Gábor.”

Szulita sírt. Többször is elolvasta a levelet, mintha minden betűjét, minden szavát az agyába akarná vésni. Júlia elvette a levelet, összetépte, és bedobta a cserépkályhába. – Most pedig légy erős. Nem tehetsz róla. – De igen – suttogta Szulita, és úgy érezte, hogy Gábor nélkül értelmetlenné vált az élete. Úgy mozgott, mint az alvajárók, evett, beszélt, válaszolt a kérdésekre, de a lelke valahol messze járt, szerelmét, Gábort kereste, őt szerette volna megtalálni. Ebéd után sírva búcsúzott el kisfiától, alig akarta elengedni. – Mami, mamikám, kérlek, ne sírj. – Már nem sírok. Látod? Légy jó fiú, nagyon jó. És vigyázz nagyapára meg nagyanyára. És Máriára is nagyon vigyázz. Ott állt a havas úton a hóesésben, és nézte a távolodó gépkocsit. Este leseperte a járdáról a havat. Bement, megfürdött. Aztán összeszedte az összes altatót meg nyugtatót, amit a fiókokban talált. A szobájában megírt egy rövid levelet, borítékba tette, és megcímezte. Utána lefeküdt az ágyba, lenyelt közel két marék altatót, ivott rá majdnem fél liter konyakot, és lehunyta a szemét. Gáborra gondolt. A szőke, göndör hajú Jean Duranra. Ott áll a műteremben, jön feléje, megfogja a kezét, és vezeti őt, de nem tudja, hogy hová, azt sem, hogy hol, merre járnak, minden fényes körülöttük, aztán emelkednek, zuhannak, és a zuhanásnak nem akar vége szakadni.

12.

1954. szeptember 28-án a katonai bíróság rehabilitálta Lukács Gábor őrnagyot. Horváth Júlia az őrnagy temetését intéző bizottságnak bemutatta Csitáry Szulita

hozzá írt levelét. A sokat szenvedett asszony halála előtt azt kérte, hogy szerelmével, Lukács Gáborral együtt temessék el. A bizottság Csitáry Szulita utolsó kívánságát teljesítette. A szerelmesek hamvait katonai tiszteletadás mellett helyezték örök nyugalomra.

Szentendre, 1980–1984.